Attila hun király

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
(Attila (hun uralkodó) szócikkből átirányítva)
Attila
Attila-ChroniconPictum.jpg
Attila ábrázolása a Képes Krónikában.

Hun király
Uralkodási ideje
(434/)444453
Elődje Bleda
Utódja Ellák
Életrajzi adatok
Született 406
Elhunyt 453 júniusa
Magyarország (?)
Édesapja Mundzsuk

Attila az európai hunok leghíresebb uralkodója. Az időszámításunk szerint 406 körül született Mundzsuk fiaként, aki a magyar mondákban Bendegúz néven szerepel. Attila kora egyik leghatalmasabb birodalmát uralta 434-től haláláig. Birodalma Közép-Európától a Kaszpi-tengerig és a Dunától a Balti-tengerig terjedt.

A 440-es években két hadjáratot vezetett a Balkán-félszigeten a Keletrómai Birodalom ellen, magát Konstantinápolyt is fenyegetve. 451-ben a korábban szövetséges Nyugatrómai Birodalom ellen fordult, egészen Orléans-ig törve előre. A fővárosából, Ravennából űzte el III. Valentinianus nyugatrómai császárt 452-ben.

Bár a birodalma vele elenyészett és maga után szinte semmit nem hagyott, Európa történelmének legendás alakjává vált. Leginkább Nyugat-Európában a vad barbárság szimbóluma lett, míg egyes történetírók nagy és nemes uralkodóként említik. Három viking sagában is fontos szerepet játszik.

Nevének eredete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az atta+ila (atya+kicsinyítő képző) összetételének tartják általában, jelentése a gót nyelvben atyácska, tiszteletreméltó apa, uralkodó. Ez a névetimológia Iordanestől származik, aki maga is gót származású volt és munkáiban mindent a gótoktól eredeztet. Iordanes névmagyarázata azonban nem indokolja az Atilla, Atli, Etzel és Etel(e) névvariációkat forrásokban.

Lehet ótörök eredete is. Más nézetek szerint a hun király neve nem lehetett török eredetű, mert a török nyelvekre jellemző a kettős mássalhangzók hiánya. Egy másik elmélet pedig az Attila név török eredetét próbálja bizonyítani, ugyanis elképzelhető, hogy az „atta” (atya) és az „il” (föld) szóból származik – neve így „föld atyát” jelent (de magyarul értelmezve (él - az első élő az Isten), az Atya földi helytartója, tehát Isten Ostora).

Etil (ill. Itil, Idil, Adil) volt az ótörök neve a mai Volga folyónak; innen is származhat az Atil (Etel) név, amelynek későbbi, germán hatásra megtoldott alakja lehet az Atilla. A gót eredet hiedelme lehet az oka az Attila helyesírási formának, amelyet a magyar kiejtés máig sem követett. „Két nagy folyóvíz is ered benne: egyik neve Etöl másiké Togora”. (…) „A Don folyó, melyet a magyarok Etölnek neveznek…” [1]

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ifjúkora[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 418-as béketárgyalásokat követően a tizenkét éves Attilát gyermekfogolyként Honorius császár római udvarába küldték. Cserébe a hunok megkapták Flavius Aëtiust, Honorius lovasságának vezetőjének (Flavius Gaudentius) fiát, a rómaiak által megrendezett fogolycsere keretében.

Attilát valószínűleg a birodalom udvaraiban, saját szokásaik és hagyományaik alapján és saját fényűző életstílusukban nevelték, abban a reményben, hogy ezeket a dolgokat visszaviszi majd saját nemzetéhez, így növelve Róma befolyását. A hunok talán azt remélték, hogy Attila segítségével javíthatják kémkedési lehetőségeiket.

Az ifjú Attila római tartózkodása alatt megpróbált elszökni, de a kísérlet nem sikerült. A birodalom intenzív tanulmányozására fordította figyelmét, miközben látszólag feladta küzdelmét helyzete ellen. A rómaiak bel- és külpolitikai elveit tanulmányozta. Gyakran titokban megfigyelte őket diplomáciai tanácskozásokon külföldi miniszterekkel. Tanult a vezetésről, protokollról és más lényeges, későbbi uralkodóknak és diplomatáknak fontos dolgokról. Csak felnőttkorában tudott visszatérni népéhez.

Közös királysága Bledával[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Hun Birodalom egyes feltételezések szerint Közép-Ázsia sztyeppéitől a mai Németországig, a Fekete-tengertől a Balti-tengerig terjedt

A hunok Rua (Ruga, Rhuas) vezetésével 432-re egyesültek. 434-ben Rua meghalt, és unokaöccseire, Mundzuk testvére fiaira, Attilára és Bledára (Bleda, Buda *390 körül – †445) hagyta a hun törzsek irányítását.

Ebben az időben a hunok II. Theodosius császártól követelték a Bizánci Birodalomba menekült néhány „renegát” törzs kiadatását. A következő évben Attila és Bleda Margusnál (ma Pozsarevác) fogadta Bizánc küldöttét, és hun szokás szerint mindannyian lóháton ülve szerződést kötöttek: a keletrómaiak nem csak a menekült törzseket (akiknek jó hasznát vették a vandálok ellen) fordították vissza, hanem megduplázták 350 római fontnyi (kb. 114,5 kg) aranyra az adójukat (tributum), megnyitották a piacaikat a hun kereskedők előtt, és a hunok által ejtett valamennyi fogolyért 8 solidust fizettek váltságdíjként. A megállapodással elégedett hunok felszedték sátraikat, és visszavonultak a kontinens belső területeire, vélhetően a birodalmuk megerősítésére.

Theodosius felhasználta az alkalmat Konstantinápoly falainak megerősítésére, és felépítette a tenger felől védő első falat is, illetve a Duna-menti határa védvonalát is megerősítette. A következő öt évre a hunok eltűntek a római szemek elől, de 440-ben újra felbukkantak a birodalom határainál, megtámadva a szerződés alapján meglévő, a Duna északi partján működő piac kalmárait.

Attila és Bleda további háborúval fenyegetőzött, azt állítva, hogy a rómaiak nem tartották be a szerződést, továbbá Margus (a mai Belgrád melletti település) püspöke átkelt a Dunán, hogy kifossza és megszentségtelenítse a hun királyi sírokat a Duna északi partján. A hunok a folyón átkelve nagy illír városokat és erősségeket romboltak le, köztük (Priscus szerint) Viminaciumot is, a moseiek illíriai városát. A támadást Margusnál kezdték, mivel a püspök, akit a rómaiak átadni terveztek, titokban átszökött a barbárokhoz, és elárulta, feladta a városát.

Theodosius a folyómenti véderőit visszavonta, hogy válaszolhasson a 440-ben Karthágót elfoglaló vandál Geiserich (Geiseric, Gaiseric, Genseric) és az Örményországot 441-ben megszálló szászánida II. Jazdagird (Izdegerdes) támadásaira. Így Attila és Bleda előtt nyitva állt az út Illírián keresztül a Balkánra, amit 441-ben el is özönlöttek. A hun sereg megsarcolta Margus és Viminacium városát, elfoglalta Sigindunumot (a mai Belgrádot) és Sirmiumot. Fordulat állt be 442-ben, amikor Theodosius kivonta a csapatait Észak-Afrikából, és nagy mennyiségben új pénzt veretett a hunok elleni hadjárat finanszírozására.

Attila és Bleda válaszul 443-ban újraindította a hadjáratát. A Duna mentén haladva legyőzték Ratiara katonai központjait és sikeresen megostromolták Naissus városát (a mai Ništ). A Nisava mentén előrenyomulva elfoglalták Serdica (Szófia), Philippopolis (Plovdiv) és Arcadiopolis (ma Lüleburgaz, Törökország) városát. Konstantinápolynál körbefogták és megsemmisítették a római erőket, és csupán azért kényszerültek megállásra, mert a város masszív falaihoz nem volt megfelelő ostrom-eszközük. Theodosius elismerte a vereséget, és Anatoliust, egy udvari tisztségviselőjét küldte a béketárgyalásra, amely a korábbiaknál is keményebb volt: a császár átad 6000 római fontnyi (kb. 1963 kg) aranyat, büntetésül a korábbi egyezség megszegéséért, az éves adót megháromszorozza, így az 2100 font arany lesz (kb. 687 kg), és minden egyes hadifogolyért 12 solidus váltságdíjat fizet.

A sikeres hadjárat után a hunok visszahúzódtak birodalmuk belsejébe. A Priscust követő Jordanes írása szerint nem sokkal a távoztuk után, 445 körül Bleda meghalt, és Attila maga ült a trónra. A történészek vitáznak azon, hogy megölette-e bátyját. Attila egyedüli ura lett a hunoknak, akik ismét a Keletrómai Birodalom felé fordultak.

Az egyeduralkodó[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Európa 450-ben

447-ben Moesián keresztül Attila összevont erőkkel ismét bevonult a bizánci birodalomba. A keletrómai hadsereg a gót Arnegisclus magister militum vezetésével a Vid folyónál csatát vesztett, így a hunok ellenállás nélkül benyomulhattak a Balkánra, egészen Thermopüléig. Konstantinápolyt csak Flavius Constantinus prefektus közbelépése mentette meg: a városlakókkal újra felépíttette és kiegészíttette a földrengésben leomlott, meggyengült védőfalakat.

Attila aranyban fizetendő adót kívánt, és azt, hogy Sigindumtól (Belgrád) keletre 300 mérföldre, a Dunától délre pedig 100 mérföldre húzódjon vissza a Birodalom. A béketárgyalások mintegy három évig folytak. 448-ban követként a történetíró Priscus is járt Attila táborában.

Attila hadjárata Nyugat-Európában[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

450-ben Attila bejelentette, hogy támadást kíván indítani a vizigótok toulouse-i királysága ellen III. Valentinianus császárral szövetségben. Előzőleg jó kapcsolatban állt a Nyugatrómai Birodalommal és uralkodója, II. Valentinianus (425-455) helyett a tényleges hatalmat gyakorló Flavius Aëtiussal. Aëtius 433-ban rövid száműzetését a hunok közt töltötte. Az Attilától a gótok és a bagauda felkelők (bagaudae) ellen kapott csapatok segítették hozzá Attilát a nagyrészt névleges nyugati magister militum cím elnyeréséhez. A vizigótokkal szembeszálló és tőlük tartó Geiserich ajándékai és diplomáciai törekvései is befolyásolhatták Attila terveit.

Honoria, III. Valentinianus nővére azonban 450 tavaszán – hogy elkerülje kényszerített házasságát egy szenátorral – elküldte a hun királynak segítségkérését és gyűrűjét. Bár Honoria valószínűleg nem házassági ajánlatot kívánt tenni, Attila mégis így értelmezte az üzenetet. Elfogadta, s a nyugati birodalom felét kérte hozományul. Mikor III. Valentinianus felfedezte a tervet, csak anyja, Galla Placidia győzte meg, hogy halál helyett csak száműzetésre ítélje Honoriát; Attilának pedig levelet küldött, melyben nyomatékosan tagadta a házassági ajánlat törvényességét. Attilát a levél nem győzte meg. Követet küldött Ravennába, hogy kihirdesse Honoria ártatlanságát és hogy kinyilvánítsa, Honoria ajánlata törvényes volt, ő pedig el fog jönni, hogy elfoglalja, ami jog szerint őt illeti.

Eközben a Keletrómai Birodalomban a lovaglóbalesetben elhunyt II. Theodosius (408-450) utódja, Marcianus (450-457) császár megtagadta a hunoknak a további sarc fizetését. Az ezt követő inváziók, mind a hunok, mind más népek részéről, igen kevés mozdítható értéket hagytak a Balkán területén.

Attila a Tisza mellékéről, ahol a birodalmának központja volt, először Konstantinápolyt kényszerítette adófizetésre, majd nyugatnak fordult.

A száli frankok királya meghalt, és a két fia közti trónharc árkot húzott Attila és Aëtius közé: Attila az idősebb, míg Aëtius a fiatalabb fiút támogatta. Valójában Attila ennél már többet akart: J. B. Bury szerint szándéka az volt, hogy az ekkorra Európa legnagyobb államává vált hun birodalom kiterjessze a gall és az atlanti partokig, megdöntve a dél-galliai vizigót királyságot. Attila összegyűjtötte a hunokból és a hun szövetségre kényszerített, alávetett népekből (osztrogótok, gepidákrugiak, szkírek, burgundok, ripuári frankok, thüringek, alemannok) álló, zömmel gyalogosokból álló katonaságát, és megkezdte menetelését nyugatra. Közben szövetségre tett javaslatot mind a vizigótoknak, mind Rómának.

Attila hadjárata 451-ben

451-es megérkezése Gallia Belgicába egy a száz évvel később az eseményeket megörökítő gót történetíró, Jordanes által félmilliósra becsült hadsereggel mindenki számára tisztává tette céljait. Április 7-én elfoglalta Metzet; Aëtius elindult megállítására frankokból, burgundokból és keltákból toborozva seregét. Egy Avitustól érkező küldöttség és Attila további nyugati előretörése meggyőzte a vizigót királyt, I. Theodorikot (418-451), hogy szövetségre lépjen Rómával. Az egyesített római-germán hadsereg (a római sereg nagy részét burgundok, száli frankok és más csoportok alkották a vizigót haderő mellett) Attila odaérkezése előtt érték el a Loire hídját védő Orleanst (Aurelianum). Ezzel megállt a hun előretörés, amely így nem érte el a vizigót területeket. Aëtius üldözőbe vette és a Szajnánál utolérte a visszavonuló hunokat. A két sereg Mauriacumnál / Catalaunumnál (ez két domb egymás mellett) ütközött meg. A csatában tulajdonképpen egyik fél sem győzött. Aëtius nem tudta előnyét kihasználni, Theodorikot megölték a harcban és a régészet tanúsága szerint mindkét fél nagy vérveszteséget szenvedett. Attila üldözés nélkül vonult vissza a Rajnáig és kelt át rajta. Mivel nem tudta megszerezni Galliát, visszavonult, hogy folytassa hadjáratát Itália felé. A gót-római szövetség Theodorik halálával gyorsan felbomlott, Aetius pedig örökre elveszítette a hunok jóindulatát.

Italia megszállása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Attila és Leó pápa találkozása („D” iniciálé a Képes krónikában)

A következő évben Attila Észak-Itáliára támadt rá. Hadai bevették Aquileia városát, amit porig romboltak, majd Milánói (Mediolanum) városáig előrenyomuló seregét az éhség és a a seregben pusztító járványok végül a Pó folyónál visszafordították. A középkor eredetű legendák szerint Róma kapui állították csak meg seregét, ahol váratlanul visszafordultak. A hagyomány szerint csoda történt: I. (Nagy Szent) Leó pápa szavai és az égi jel mentette meg az Örök Várost. Attila megkegyelmezett a városnak; így akarta megmutatni, hogy tiszteletben tartja a nagy birodalom becsületét.Valójában Róma közelébe sem értek el Attila seregei. A pápa hadifoglyok kiváltásáról tárgyalhatott, akikért hun szokás szerint elképesztően nagy váltságdíjat, hadisarcot fizetett. Attila sietős visszavonulásának valódi oka az volt, hogy Marcianus keletrómai császár seregei a Dunán átkelve megtámadták a hun birodalmat.

Attila halála[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egy év múlva, 453-ban Attila váratlanul meghalt. A hagyomány szerint nászéjszakáján orrvérzése lett és belefulladt kábulatában. Más feltételezések szerint a rengeteg alkoholtól és ún. nyelőcső visszérbetegségtől kapott belső vérzést. Egy harmadik hagyomány úgy véli, hogy felesége, Ildikó (Krimhilda) ölte meg. Temetéséről Priscus nyomán Jordanes ír. Az ázsiai jellegű, a későbbi türk nagyfejedelmek temetéséhez hasonló temetési szertartás szerint ott, ahol a Tisza kétfelé ágazott, a folyó egyik ágát elzárták, hogy a víz mind a másik ágba folyjon. A hagyomány szerint hármas, arany, ezüst és vas koporsóba (ferculum) temették el, valójában azonban valószínűleg hármas szemfedőt (coperculum) téve a halott arcára, egyetlen koporsóba temették el.

Már a 19. századi magyar történetírás sem adott hitelt az Attila temetéséről szóló legendának, a 20. századi történészek pedig azt is felismerték, hogy a hármas koporsó és a szolgák legyilkolása Jordanes osztrogót történetíró VI. századi munkájából származik. Jordanes nem koporsóról, hanem arany, ezüst és vas szemfedőről írt. Bóna István régész úgy vélte, hogy a ferculum (szemfedő) és a coperculum (koporsó) szavakat cserélte fel az utókor. A folyóba történő temetést Alarik vizigót király temetésének leírásánál jelenik meg. Németh György történész a hun temetkezési szokások alapján cáfolja a temetését övező mondát, ugyanis a hunok nem használtak fémből készült koporsókat, csak fakoporsókat. A temetési szertartásban segédkező szolgák legyilkolása több középkori munkában is megjelent, egyfajta vándormotívumként. [2]

Attila halála után fiai között testvérháború robbant ki a hatalomért, amit az alávetett germán népek azonnal kihasználtak és fellázadtak a hun uralom ellen. A folyamat a Hun Birodalom széteséséhez vezetett. 455-ben a Nedao folyó mellett nagy győzelmet arattak egykori uraikon, a központi hun területeket a gepidák szerezték meg. A hunok maradékai az Al-Duna vidékére (egyes feltételezések szerint Erdélybe), nagy részük pedig kelet felé, a Dnyeper és a Don folyók térségébe húzódtak vissza, részt véve a bolgár-törökök etnogenezisében. Ernák feltételezhetően 503-ban történő halálával lett vége Attila dinasztiájának.

Attila személyisége[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Attiláról szóló tudásunk fő forrása Priscus leírása. A történetíró tagja volt II. Theodosius 448-ban a hunokhoz küldött, Maximos által vezetett diplomáciai küldöttségnek. A nomád hunok falvát a kor nagyvárosaival megegyező méretűnek mutatta be, tömör fa falakkal. Attilát a következőképpen írta le:

Külsejében igazi hun, alacsony termetével, széles mellével, nagy fejével, apró szemével, ritka szakállával, lapos orrával és sötét testszínével egyesítvén magában nemzetének sajátosságait…

Attila külső vonásai valószínűleg kelet-ázsiai, pontosabban mongol származására utalnak. Szóba jöhet még a mongol és a közép-ázsiai népek embertípusának keveréke. Bizonyos, hogy a kelet-ázsiaiakra jellemző sajátos arcformája volt, melyhez az európaiak nem voltak hozzászokva, így gyakran durva jelzőkkel írták le. A bizánci történetíró leírása Attila alázatosságáról és egyszerűségéről Priskos félreérthetetlen csodálatát fejezi ki.

Priscus / Priskos rhétor megemlíti Attila és környezete műveltségét. Attila korának hunjai folyamatos kapcsolatban voltak a római civilizációval, leginkább a római határvonal dunai, a germánokkal határos területén,ill. a gyakori diplomáciai követjárások eredményeképpen. Theodosius 448-as küldöttsége idején Priskos a hunt, a gótot és a latint nevezte meg a Hun Birodalom fő nyelveiként. (Priskos többek között beszámol találkozásáról egy keletrómai fogollyal, aki annyira hozzászokott a hunok életéhez, hogy már nem kívánt hazatérni régi hazájába.)

Attila a krónikákban és az irodalomban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Attila Aquileiát ostromolja. Miniatúra a Képes krónikában

Attila korának történelmi háttere nagy hatással volt a később róla kialakult képre. A Nyugatrómai Birodalom utolsó éveiben összeütközései Aëtiussal (akit gyakran az „utolsó rómainak” neveztek), és kultúrájának – európai szemmel nézve – furcsaságai is segítettek Attilát a vérengző barbár és minden civilizáció ellenségének szerepébe állítani. Majd minden nyugat-európai művészeti alkotásban ennek megfelelően tűnt fel. A fenti felfogás túlzottan azonban leegyszerűsítő: a hun-római összecsapásként jellemzett és szimbólum-értékűvé emelt 451-es hadjáratban lényegében késő antik szövetségi rendszerek csaptak össze, valamint mindkét fél elsősorban germán fegyvereseket vonultatott fel.[3]

A nyugati kultúrában és hagyományban Attilát ma is „Isten ostoraként” ismerik, akinek neve a barbárság és a kegyetlenség szinonimájává vált. Ez részben annak eredménye, hogy vonásait azonosították a sztyeppék későbbi hadvezéreinek vonásaival – ilyen például a mongol Dzsingisz kán és Timur Lenk. Őket mind kegyetlen, okos és vérszomjas, harcra és rombolásra áhítozó vezérekként fogadta el a köztudat.

A germán mondák árnyaltabb leírással szolgálnak: Etzel a Nibelung-énekben, illetve Atli a Völsunga Sagában és a Edda-énekekben nemes és nagylelkű szövetséges.

Attila alakja több ország népmondáiban is szerepel. Egy olaszországi helyi legenda szerint ő építtette az udinei várhegyet, hogy lássa, amint csapatai győzelmet aratnak.

Néhány nemzet történetírása mindig kedvező színben ábrázolta: a magyarok között és Törökországban az Attila név (Törökországban és Magyarországon egyaránt Atilla alakban is), valamint utolsó felesége, Ildikó (Krimhilda) neve mindmáig kedvelt maradt.

Gárdonyi Géza A láthatatlan ember című művében, mely nagyrészt Priskos rhétor leírásaira alapoz, szimpatikus portrét fest Attiláról, bölcs és kedvelt vezérként láttatja alakját.

Fennmaradt a balkáni invázió elbeszélése is:

A hunok barbár nemzete, mely Thrákiában lakott, olyan hatalmassá vált, hogy több mint száz várost foglaltak el és Konstantinápoly majdnem veszélybe került és a legtöbben elhagyták azt... És annyi gyilkolás és vérontás volt, hogy a halottak száma megszámlálhatatlan volt. Elfoglalták a templomokat és kolostorokat és nagy számban ölték meg a papokat és szűzeket. (Callinicus: Szent Hypatius élete)”

Mikor az este közeledett, fáklyákat gyújtottak, és két barbár jött előre Attila előtt és dalokat énekeltek, amiket írtak, megénekelve győzelmeit és háborús tetteit. És az ünneplők nézték őket, és voltak, akik örvendeztek a dalokon, mások szíve izgatott lett, ahogy emlékeztek a háborúkra, de mások könnyekben törtek ki – azok, akik testét meggyengítette az idő és akik lelke megpihenni kívánt.

Jordanes által megőrzött jelentéseinek töredékei bemutatják Attila személyét: egykedvű és egyszerű, körötte díszes udvaroncok, számos feleség, mellette szkíta udvari bolondja, mór törpéje…

Fenséges étkeket szolgáltak fel nekünk és a barbár vendégeknek ezüst tálakon, de Attila nem evett mást, csak sültet, egyszerű, fa tálcáról. Minden másban hasonlóan mértékletes volt; fakupából ivott, míg vendégei arany és ezüst serlegből. Ruházata is egyszerű volt, csupán a tisztaságát igényelte. Sem az oldalán viselt kard, sem szkíta lábbelije, sem lova kantárja nem volt díszített, eltérően más szkítákétól, akik arannyal, ékkővel vagy bármi értékessel ékesítették azokat. A földet gyapjú szőnyegek borították. (Priszkosz rétor feljegyzése)”

E három év alatt, egy Jordanes által feljegyzett legenda szerint Attila felfedezte "Mars Kardját":

A történész Priscus azt írja, a következőképpen találták meg: "Mikor egy bizonyos juhász bicegni látta az egyik üszőt a nyájában és nem talált magyarázatot a sebére, kíváncsian követte a vérnyomokat és végül egy kardhoz ért amire az ügyetlenül rálépett legelés közben. Kiásta és egyenesen Attilához vitte. Ő megörült ennek az ajándéknak, és nagyravágyó lévén, azt gondolta, hogy az egész világ vezetőjévé nevezték ki, és hogy a győzelem Mars kardján keresztül biztosítva volt számára. (Jordanes: A Gótok Származása és Tettei XXXV fej.) [4] [megj 1]

Attila a filmművészetben[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Attila, 1954, film, Attila szerepében Anthony Quinn [5]
  • Attila, Isten ostora (eredeti Attila, the hun), amerikai-litván kalandfilm, 2001, Attila szerepében Gerard Butler [6]

Attila képzőművészeti ábrázolásai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A középkorban Attila ábrázolásain feltűnő attribútuma a fejen látható két szarv. Ez, akárcsak Mózes vagy olykor Ádám ábrázolásain, arra utal, hogy Attilát az ősöknek megillető tisztelet illette.[7] Máskor díszes koronát is visel, ekkor azonban szarva nem látszik.

Attila. Mai illusztráció az Edda-énekekhez  
19. századi gúnyrajz, Attila "Isten ostora"  
Tulipán Tamás: Attila király (tempera, fatábla)  
Attila ábrázolása a Képes Krónikában  
Attila ábrázolása  
Tulipán Tamás: Buda és Attila (Imádkozó hercegek) - tempera, tábla  
Lanzmar Ferenc: Atilla Rex Hunorum illusztráció a Mausoleum Potentissimorum ac Gloriosissimorum Regni Apostolici Regum et Primorum Militantis Ungarie Ducum című kiadványból, 1664 [8]  
Eugène Delacroix: Attila a hun (freskórészlet)  
Attila Hunnorum Rex Flagellum Dei Aquilejae Eversor Utini Instaurator  
Than Mór alkotása: Attila lakomája (1870), amelyet a fehér ruhában, kezében könyvvel jobbról ülő Priscus rétor leírása alapján festett  
Raffaello: Nagy Leó és Attila találkozása I. Leót ábrázolja, amint Szent Péterrel és Szent Pállal a feje felett megy, hogy Attilával találkozzon.  

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Megjegyzések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Későbbi tanulmányok ezt a legendát a közép-ázsiai sztyeppék nomádjai közt gyakori kardimádat részeként azonosítják.

Hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. 5. §. Hunor és Mogor Scythiába költöznek. Scythia leírása. Kézai Simon Magyar Krónikája. (Fordította: Szabó Károly)
  2. 100 tévhit
  3. Hunok-gepidák-langobárdok. Szeged, Balassi Kiadó, 1993. Online hozzáférés
  4. http://www.boudicca.de/jordanes3-e.htm
  5. Attila (1954) című film adatlapja az IMDB-n (angolul)
  6. Port.hu
  7. lásd Zolnay Vilmos: A művészetek eredete. Pokoljárás c. kötetét. (Bp: Corvina Kiadó, több kiadás)
  8. Magyar királyok ábrázolása a Nádasdy Mausoleumban

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hivatkozott források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • 100 tévhit: Hahner Péter. Újabb 100 történelmi tévhit avagy Amit biztosan tudsz a történelemről - és mind rosszul tudod. Animus Kiadó, 20–21. o. ISBN 978-963-324-029-8 (2011) 

Egyéb[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Attila hun király témájú médiaállományokat.
Elődje:
Bleda
Hun uralkodók
445453
Utódja:
Ellák
  • ókor Ókorportál • összefoglaló, színes tartalomajánló lap