Kemoterápia

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A kemoterápia általános értelemben azt a gyógyító eljárást írja le, amelynek során vegyszerek testbe juttatásával a betegséget okozó mikroorganizmusok vagy sejtek egy csoportja elpusztítható. Legismertebb alkalmazási köre az onkológián belül a rosszindulatú rákos daganatok eltávolítását célzó terápia, de a farmakológiában gyakran utalnak a kifejezéssel az antibiotikumok egy meghatározható csoportjára is (antibakteriális kemoterápia). Az első korszerű kemoterápiás ágens a Paul Ehrlich által a szifilisz gyógyítására 1909-ben kifejlesztett Salvarsan (Arsphenamine) volt. Ezt olyan, széles körben elterjedt szintetikus vegyületek követték, mint az Alexander Fleming nevéhez fűződő penicillin (1928) vagy a Gerhard Domagk által kikísérletezett szulfonamidok (1932).

Az onkológiában, a rosszindulatú rákos megbetegedések elleni küzdelemben alkalmazott kemoterápiás eljárások azon a farmakokémiai elven alapulnak, hogy a beteg szervezetébe juttatott vegyszer elpusztítja a gyorsan osztódó sejteket – ez ugyanis a rákos sejtek egyik fő fiziológiai tulajdonsága. Ugyanakkor a kemoterápiás kezelés károsítja a szintén gyorsan osztódó, de jóindulatú sejteket is, mint amilyen a csontvelő, az emésztőszervek vagy a szőrtüszők sejtállománya. A kemoterápiás kezelések következtében a legáltalánosabban csontvelő-szupresszió, az emésztőrendszer nyálkahártya-gyulladása (mukozitisz), étvágytalanság és hajhullás lép fel.

A gyógyszeres daganatterápiában használt szereket klasszikusan négy fő csoportra osztják:

  • Citosztatikumok
  • Hormonszármazékok
  • Celluláris szabályozók
  • A beteg életminőségét javító gyógyszerek

Más kemoterápiás ágenseket a szervátültetéseket követően a szervkilökődés megakadályozására vagy olyan autoimmun betegségek kezelésére alkalmaznak, mint a sclerosis multiplex, illetve a reumás ízületi gyulladások.

Forrás [szerkesztés]

További információk [szerkesztés]