Sugárkezelés

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Sugárkezelésnek (vagy radioterápiának) az ionizáló sugárzások orvosi kezelésben történő felhasználását értjük.

Sugárkezelés napjainkban leggyakrabban rosszindulatú daganatok esetében történik, jóval ritkább az alkalmazása a nem rosszindulatú betegségek (súlyos reumatikus panaszok, thyroid exophtalmus, trigeminus neuralgia, keloid képződés megelőzése) során. Tekintettel arra, hogy az ionizáló sugárzásnak a szöveteket károsító, továbbá rákkeltő hatása is van, a nem rosszindulatú betegségek kezelésénél sugárkezelést viszonylag ritkábban és elsősorban idős betegeknél alkalmaznak (tekintettel arra, hogy a rákkeltő hatás esetleges megjelenése évtizedek múlva várható).

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A sugárkezelés több mint 100 éves múltra tekint vissza. Az 1900-as századforduló idején vált nyilvánvalóvá, hogy az akkor néhány éve felfedezett röntgensugárzás és a radioaktív bomlás során felszabaduló sugárzásoknak jelentős élettani hatása van. Fény derült ezen hatások egészségkárosító jellegére, valamint a rosszindulatú betegségek kezelésében nyíló lehetőségeire is.

Formái[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Külső sugárforrásból történő kezelés vagy teleterápia esetén a sugárforrás a beteg testén kívül helyezkedik el. Az első ilyen próbálkozásoknál a sugárforrás rádium volt, később elterjedtek a mesterséges radioizotópok (Cs 137, Co 60). Sugárforrásként alkalmaztak – és ritkábban ma is alkalmaznak – hagyományos röntgencsövet, viszont egyre inkább átveszik a sugárzó izotópok helyét a lineáris (vagy ritkábban cirkuláris) gyorsítók.
  • Belső sugárkezelés vagy brachytherápia (itt a magyaros átírás még nem terjedt el): a sugárforrást testüregben vagy ritkábban a szövetek közé szúrt tűben helyezik el. Gyakori a méhnyakrák belső sugárkezelése, de alkalmazzák nyelőcső, orrgarat, illetve más tumorok esetében is. Sugárforrásként Co 60, irídium, régebben rádium szolgált.
  • Radioizotóp kezelés esetén a beteg testébe sugárzó izotópot juttatnak (leggyakrabban injekció formájában). Gyakori példája a jódot halmozó pajzsmirigyrákok jód 131-es izotóppal történő kezelése.

Dozírozás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A besugárzást szinte mindig frakcionáltan (több, egymást követő kisebb adagban) végzik. A külső sugárkezelés esetén jellemző a napi 2 Gy, heti öt napon át. Az összdózist a kezelés jellege (terápiás, kiegészítő), és a daganat elhelyezkedése, valamint szövettani típusa határozza meg. Néhány tipikus összdózis: fej-nyaki hám eredetű daganatoknál 65-70 Gy terápiás céllal (a primer daganatra, az elvezető nyirokterületekre 60 Gy), 66 Gy műtét után kiegészítő céllal. Lymphomák esetében 24-40 Gy. Belső sugárkezelés esetében elterjedt a 4-6 alkalommal, hetente egy vagy két alkalommal ismételt kezelés.

Hatásmechanizmusa[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ionizáló sugárzás alapvetően bionegatív, az élő sejteket károsító hatású. Az orvosi kezelés is a sejtkárosító hatásra épít: daganat esetében a cél a daganatos sejtek elpusztítása.

Ionizáló sugárként alkalmazható a nagyobb áthatolóképességű gamma- vagy Röntgen-sugárzás (mindkét esetben elektromágneses hullámról, vagyis fotonokról van szó, az elnevezés részint a foton energiáján, illetve a forrásán múlik). Ma kevéssé elerjedt a proton-neutron-, pi-mezon-kezelés. (A neutronok közvetlenül nem okoznak ionizációt, tehát a neutronsugárzás nem ionizáló sugárzás, de könnyű atommagokkal – a szervezetben tipikusan hidrogénnel – való reakciója révén váltja ki hatását.) Az alfa- és béta-sugárzás áthatolóképessége igen csekély, a szervezetbe kerülve azonban hasonló kémiai, és így biológiai hatást fejtenek ki, mint a gamma-sugarak. Jellemző a béta-sugárzó izotópokkal történő radioizotóp kezelés.

E hatás elsősorban a DNS károsításán alapul. A DNS-molekulák lánca, az azt összetartó kémiai kötések közvetlenül a sugárzás hatására, vagy közvetett módon, a sugárzástól képződő szabad gyökök (elsősorban hidroxilgyökök) hatására károsodik. Jelenleg ez utóbbi mechanizmust tekintik a jelentősebbnek. A károsodott DNS később, gyakran csak néhány további osztódás után a sejt pusztulását okozhatja. A sugárzás sejtmembránokra való hatása is hozzájárul a sejt károsodásához.

A gyorsan osztódó sejtek érzékenyebbek a sugárhatásra és a DNS-károsodásra. Ezért használható fel az ionizáló sugárzás daganatok kezelésére. Ez az oka annak is, hogy a szervezet normálisan is gyorsabban osztódó sejtjei (pl. az ivarmirigyekben, a csontvelőben, a bél hámrétegében) szintén érzékenyebbek a sugárzásra, így e szerveket érő, bizonyos szintet meghaladó sugárdózis fokozottabban vezet a kezelés mellékhatásaihoz. A károsodott DNS-t a sejt javító mechanizmusai megpróbálják helyreállítani. E javító mechanizmusok a daganatos sejtek esetében gyakran rosszabbul működnek, mint az egészséges sejtekben.

Mellékhatások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A sugárkezelés mellékhatásai a besugárzott területen jelentkeznek.

Heveny mellékhatások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Gyulladás a besugárzás helyén. Ez okozhat bőrpírt, duzzanatot, bélnyálkahártya érintettség esetén hasmenést, a garat és gége besugárzása esetén rekedtséget. A gyulladt nyálkahártya idővel fájdalmassá válhat, a sugárkezelés befejezését (vagy átmeneti megszakítását) követően ezek a tünetek enyhülnek. A nyálmirigyeket ért sugárzás szájszárazsághoz vezet. A duzzanat a gégében a légutak beszűkülését, extrém esetben elzáródását és fulladást is okozhat (a gyakorlatban, rendszeres, szakszerű ellenőrzés mellett ez nem fordulhat elő). Agydaganat besugárzása esetén agyduzzanat, agyödéma léphet fel. A besugárzott bőrfelületről a szőr és a haj kihullik.

Krónikus mellékhatások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A besugárzott terület szöveteinek atrófiája, fibrózisa. A nyálmirigyeket ért sugárzás okozta szájszárazság tartós lehet, ez a fogak romlásához vezet. Az ivarmirigyeket ért viszonylag kis dózisú besugárzás sterilitást okoz. Évtizedek múlva esetleg második daganat kialakulása lehetséges.

A sugárkezelés helye a rosszindulatú daganatok kezelésében[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A daganatos betegség kezelésének a stratégiáját, a választandó kezelési mód(ok)at a daganat jellege, elhelyezkedése, szövettana, kiterjedtsége együttesen határozza meg.

  • Sugárkezelés alkalmazható önmagában, terápiás céllal. Ez esetben a cél a daganat kizárólagosan sugárkezeléssel történő kezelése és a beteg meggyógyítása. Példa rá a hangszalagrák kezelése, ez esetben besugárzással a betegek igen jelentős része véglegesen meggyógyítható.
  • Kiegészítő céllal végzett, adjuváns sugárkezelés az, amikor a sebészi és/vagy kemoterápiát (továbbá esetleg hormonterápiát) kombinálják besugárzással. Gyakori a méhnyakrák kombinált kezelése műtéttel és külső és/vagy belső sugárkezeléssel. Emlőrák kezelésénél a műtét és a sugárkezelés mellett gyakran kemoterápia is szükséges, sőt gyakori a kiegészítő hormonterápia. A nyiroksejtes daganatok (Hodgkin és non-Hodgkin lymphomák) kezelésénél elterjedt a sugárkezelés és a kemoterápia kombinációja. Leukémiáknál, amennyiben csontvelő-átültetést terveznek, kemoterápia és egésztest-besugárzás történik.
  • Sugárkezelés alkalmazható a tünetek enyhítése céljából is. Amennyiben a daganatos beteg meggyógyítására nincs reális esély, a tüneteket jelentősen enyhítheti, az állapot rosszabbodását elodázhatja a kritikus területeken elhelyezkedő daganatos gócok besugárzása.

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Terápia

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]