III. Luciusz pápa
 |
Ez a szócikk nem tünteti fel a független forrásokat, amelyeket felhasználtak a készítése során. Emiatt nem tudjuk közvetlenül ellenőrizni, hogy a szócikkben szereplő állítások helytállóak-e. Segíts megbízható forrásokat találni az állításokhoz! Lásd még: A Wikipédia nem az első közlés helye. |
| III. Luciusz pápa | |||||
| a katolikus egyház vezetője | |||||
 | |||||
| Eredeti neve | Ubaldo Allucingoli | ||||
| Született | 1097 Lucca | ||||
| Megválasztása | 1181. szeptember 1. | ||||
| Beiktatása | 1181. szeptember 6. | ||||
| Pontifikátusának vége | 1185. november 25. | ||||
| Elhunyt | 1185. november 25. (88 évesen) Verona | ||||
 A Wikimédia Commons tartalmaz III. Luciusz pápa témájú médiaállományokat. | |||||
III. Luciusz (latinul: Lucius), (Lucca, 1097 – Verona, 1185. november 25.) volt a történelem folyamán a 171. pápa Rómában. Négyéves pontifikátusa jelentős eredményeket nem hozott a római rend helyreállítását illetően, és az 1177-es velencei béke után sem alakult át azonnal a császár és a Laterán kapcsolata. Luciusz uralkodása valójában logikus folytatása volt III. Sándor pápa politikájának, amely gyakran egész Európát lehengerelte, csak éppen Rómával nem tudott mit kezdeni.
Élete és pályája
Ubaldo Allucingoli néven látta meg a napvilágot 1097-ben, más források szerint viszont 1110 környékén Lucca városában. Akkoriban szülővárosa független köztársaság volt, így a vallás gyakran a vagyon mögé szorult. Ubaldo családja azonban igen nagy hangsúlyt fektetett a lelki életre, és így gyermeküknek is igyekeztek ennek megfelelő taníttatást biztosítani. Ubaldo gyermekkorának legnagyobb hatású egyházi személye Clairvaux-i Szent Bernát volt, akinek hatására cisztercita szerzetes lett.
A kolostori életet elhagyva a pápai kúria szolgálatába állt. II. Ince pápa 1141. február 23-án a római Santa Prassede-templom bíborosává szentelte fel, majd pápai legátusként Franciaországba küldte. III. Jenő pápa idején Szicíliában szolgálta az egyházfőt. Kiváló diplomáciai érzékét elismerve IV. Adorján pápa 1159. január 1-jén Ostia és Velletri bíboros-püspökévé szentelte fel. Adorján halála után a pápai hivatal egyik legidősebb és legbefolyásosabb bíborosaként III. Sándor fő tanácsadójává vált. 1177-ben Ubaldo is Sándor kíséretének tagja volt, amikor a pápa Velencében megegyezett Barbarossa Frigyes, német-római császárral. A pápaság és a császárság második fegyveres összetűzésének lezárása azonban hagyott egy nyitott kérdést, amely sok fejfájást okozott Ubaldonak. Sándor és Frigyes nem tudtak megegyezni Toszkána hovatartozásában, ugyanis Matilda, Toszkána grófnője a császár hűbérese volt, de a pápapárti grófnő végrendeletében a Szentszékre hagyta birtokait. A velencei béke után Ubaldo még a városban maradt egy pápai követség élén, és a császári követséggel próbált egyezségre jutni, de hiába. Ez azonban még pápaként is súlyos gondokat jelentett Ubaldonak.
Az egyház élén
Sándor pápa halála után a bíborosok kollégiuma már nyugodtabb körülmények között ülhetett össze. A III. lateráni zsinaton hozott egyházi törvények alapján ugyanis egy legitim pápa megválasztásához a bíborosok kétharmadának szavazatára volt szükség. Így nem fenyegette az egyházat az ellenpápa-választás veszélye. Mindazonáltal Rómában még mindig nem látták szívesen az egyházfőket, akik a szenátus hatalmát semmissé nyilvánítanák. Ezért 1181. szeptember 1-jén Velletriben, a pápa halálának másnapján a konklávé megválasztotta Ubaldot egyházfőnek, aki a szeptember 6-ai koronázási szertartáson felvette a III. Luciusz uralkodói nevet.
A 171. egyházfő novemberben Rómába vonult, azonban a helyi nemesség gyanakvással fogadta. Luciusz Sándortól azt kapta örökül, hogy nagyrészt fogalma sem volt az örök város politikai helyzetéről, de Európa minden más területével tisztában volt. A karácsonyi szentmisét már feszült hangulatban ülte végig a római nemesség, ugyanis Luciusz a következő évre ígérte a város rendjének helyreállítását. Luciusz ezt a nemesi intézmények kizárásával gondolta megoldani, és nem volt hajlandó elismerni azokat a kiváltságokat sem, amelyeket a korábbi korok egyházfői garantáltak a városnak. A nemesség újra fellázadt a pápa ellen, és a köztársaság kikiáltása után Luciusznak 1182 márciusában el kellett hagynia a várost.
Luciusz Velletribe menekült, ahol több keresztény udvar küldöttségét is fogadta, köztük I. Vilmos, Skócia királyának küldöttségét, aki könyörgött a pápának, hogy oldja fel a Sándor által kivetett egyházi büntetést országáról. Luciusz megbocsátott az uralkodónak, és tisztelete jeléül elküldte Vilmosnak az Arany Rózsát 1183 márciusában. Velletriből aztán Segni városába utazott, ahol Szent Brúnót, a város egykori püspökét kanonizálta.
Utazásai során azonban soha nem ment ki a fejéből, hogy székhelyére visszatérjen, és ott rendet teremtsen. Ezért 1184 elején ismét visszatért Rómába, de a nemesség olyan ellenséges hangulatban fogadta, hogy pár hét múlva újra elhagyta az örök várost. Innen Dél-Itáliába menekült, majd Bologna városába, ahol felszentelte az új katedrálist. Itt úgy döntött, hogy Veronába helyezi át székhelyét, ahol pontifikátusának maradék éveit töltötte. Ebbe a városba hívta össze 1184 októberében zsinatát, amelyen az itáliai és német kléruson kívül Frigyes császár is jelen volt. A zsinaton több kánoni törvényt is hoztak az eretnekek ellen, főként a valdensek, a katharok és Bresciai Arnold követői ellen. Luciusz itt olvasta fel IV. Balduin, jeruzsálemi király segélykérő levelét, amelyre Frigyes megígérte, hogy újabb keresztes hadjáratot indít.
A zsinat ugyan békés hangulatban zajlott le, mégis Luciusz és Frigyes kapcsolata a pápa pontifikátusa során végig feszült maradt. Ezt a szembenállást több konfliktus is táplálta. Az egyik alapvető problémát Toszkána birtoklása jelentette. Luciusz nem akarta elfogadni Frigyes ajánlatát, miszerint amennyiben az egyház lemond Matilda birtokairól, a korona garantálná az Itáliában beszedett adó kéttizedének átadását. Egy tizedet kapna a pápa udvara, egyet pedig a helyi bíborosok. Azonban más ellentétek is feltűntek a két uralkodó viszonyában. Trier püspökének halála után ugyanis a választásra jogosult klérus nem tudott megegyezni. Az egyházszakadást Frigyes úgy akarta megszüntetni, hogy a kisebbség által megválasztott, és érdekeinek jobban megfelelő Volkmart Konstanzban gyorsan beiktatta a világi invesztitúra szabályai szerint. Luciusz azonban nem akarta elfogadni a császár döntését, és a többség által megválasztott püspököt ismerte el.
Luciusz azonban az ellenpápák idején megválasztott főpapok esetében sem volt elnéző. Mindannyiukat megfosztotta méltóságuktól, és a helyi egyházmegye döntésére bízta a szék betöltését. A császár minden szóba jöhető eszközzel megpróbálta lebeszélni Luciuszt erről, hiszen legfeltétlenebb hívei foglalhatták el ekkor az egyházi posztokat. A pápa azonban nem engedett, sőt Frigyes azon kérelmét is elutasította, amelyben a császár arra kérte Luciuszt, hogy koronázza császárrá gyermekét, Henriket. Frigyes ennek megfelelően viselkedett a pápai udvarral szemben. Továbbra sem volt hajlandó letenni Matilda birtokairól, és nem volt hajlandó segíteni a pápának Rómában.
Luciusz szigorúan követte elődjei politikáját, azonban figyelmen kívül hagyta, hogy Frigyes már nem viselt háborút ellene, és egy erős békével igen jó helyzetben volt az egyház. A békülékenység jeleit sem mutatta uralkodása során, amely a problémákat csak sokasította, de nem oldotta meg. Mindazonáltal pontifikátusa alkalmas volt arra, hogy a császársággal éreztesse az egyház felsőrendűségét. Luciusz 1185. november 25-én halt meg.
Az ő nevéhez kapcsolódik többek között a nagy múltú szentgotthárdi ciszterci apátság megalapításának jóváhagyása.
Művei
- Documenta Catholica Omnia (latin nyelven). (Hozzáférés: 2011. december 6.)
| Előző pápa: III. Sándor |
Következő pápa: III. Orbán |
