Soproni borvidék

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Soproni borvidék
A régió elhelyezkedése
A régió elhelyezkedése
Adatok
Minőségbesorolási kategória I. II. osztályú szőlőkataszter, nemzetközi besorolása nincs
Ország  Magyarország
Régió Észak-Dunántúl
Megye Győr-Moson-Sopron, Vas
Borrégió Észak-Dunántúl
Éghajlat kontinentális
Talajösszetevők mészkő, pala, lösz, vályog
Régió területe 4 300 ha, kb. 1 800 ha termőterület
Szőlőterület kb. 1 800 ha
Szőlőfajták kékfrankos, zweigelt, cabernet sauvignon, merlot, pinot noir
Bortermelés soproni kékfrankos
Felsőcsatár Szőlőhegy

A Soproni borvidék Magyarország egyik történelmi borvidéke. Az Alpok lábánál, a Fertő tó déli partján és a Soproni-hegység lankáin terül el. A borvidék teljes területe kb. 4 300 ha, amelyből kb. 1 800 ha területen termelnek szőlőt. A szőlőtermesztés hagyománya egészen a római időkig nyúlik vissza. A legnagyobb részben vörösbort készítenek, elsősorban a kékfrankos szőlőfajtából, de számos nemzetközi fajta is meghonosodott a borvidéken. Sopron bora jellemzően közepes testű és alkoholtartalmú, friss, jó savtartalommal rendelkezik.

Részei, hegyközségei[szerkesztés]

A Soproni borvidékhez a következő körzetek és települések szőlőkataszter szerinti I. és II. osztályú határrészei tartoznak (9/2006. FVM rendelet):

Története[szerkesztés]

A Soproni borvidék szőlőtermesztési és borkészítési hagyományai a római korig nyúlnak vissza. Valószínűsíthető azonban, hogy a szőlőművelés ezt megelőzően a kelták korában már elterjedt volt a vidéken. A kelták által Scarbant néven megalapított települést a rómaiak veszik birtokba az i.e. 1. században, amelyet ekkor már Scarbantianak neveznek. A római kori borkultúra meglétének bizonyítéka a Soproni Múzeumban őrzött római kori bortároló agyagedény (amfóra). A híres borostyánút is érinti Scarbantia városát, amely a kor egyik legforgalmasabb kereskedelmi útvonala.

Középkor[szerkesztés]

Az ezt követő hun, majd avar korszakokból kevés lelet maradt fenn, de valószínűsíthető hogy a szőlőműveléssel ezek a népek sem hagytak fel. A népvándorlás időszaka alatt elpusztult Scarbantia város környékére Nagy Károly idején a 9. században német telepesek költöznek, feltehetően ők folytatják a szőlők művelését.[1]

A 13. századra a bor már kedvelt ital, oklevelekből tudjuk, hogy a jó helyre telepített szőlők rendkívül sokat érnek, nagy gonddal rendelkeznek felőlük. A borfogyasztás egyre növekszik, emiatt Sopron környékén is egyre több területet vonnak be a termelésbe. A század végéről fennmaradt források szerint a soproniak a Német-római Birodalom irányába kereskednek boraikkal. 1277-ben IV. (Kun) László magyar királytól Sopron elnyeri a szabad királyi város címet, 1297-ben pedig királyi privilégiumként kapja, hogy az itt termelt bort szabadon, vám fizetése nélkül szállíthatják. Az Árpád-házi királyok külföldi kapcsolatai, érintkezésük más uralkodókkal, az idegenből jött szerzetesek és telepesek mind a bor keresletét növelik, az ezzel kapcsolatos ismeretek és eszközök cseréjét vonják maguk után. A borkivitel folyamatosan emelkedik, amelyben főként a nyugati országrész, Sopron és Pozsony vesz részt.[2]

A 14. században Kőszeg bortermelése és kereskedelme egyre jelentősebb, Sopron gyakran akadályozza, hogy boraikat német földre szállítsák, ezért 1367-ben Nagy Lajos király megtiltja a soproniaknak a kőszegi bor szállításának akadályozását. Ebben az időben a soproni borok Cseh- és Morvaország, valamint Szilézia (Lengyelország) piacaira is rendszeresen eljutnak, a borok kivitelét számos királyi rendelet szabályozza. A soproni és a közeli Rusztról származó borok ekkor már országosan ismertek és híresnek számítanak, Székesfehérvárra és Pestre is szállítanak. Egy 1375-ös feljegyzés szerint Sopron városában összesen 8 polgár ad gabonadézsmát, 72 pedig bordézsmát, amely a szőlő- és bortermelés kiemelkedő részesedését bizonyítja. A soproni szőlőhegyeken ebben az időben már jelentős extraneus (külső, azaz máshol lakó) tulajdonos birtokol területet. Egy 1379-es összeírás szerint Sopronban 2000 lélek lakik 200 házban, a számos vincellér mellett 5 kádár is dolgozik a településen.[3]

A szőlőművelés és borkészítés ebben az időszakban viszonylag kezdetleges, nagyjából megegyezik Európa más részein gyakoroltakkal. Az első munka a tavaszi metszés volt, ezt követte a kétszeri – a tavaszi és a nyári – kapálás. A feltételezések szerint az év folyamán háromszor kötözték a szőlőt. A korabeli kalendáriumi utalások szerint a szüret szeptemberben kezdődött, de októberre is gyakran átnyúlt. Ősszel a tőkéket földdel fedték be, hogy védjék őket a téli fagyoktól. A szőlő szaporítása a gyökértelen szőlővesszők elültetésével történt. A bor készítése az ókori technikáktól nem különbözött számottevően, a taposás, erjesztés, majd tárolás a háznál zajlik. A prés használata nagyon ritka, de a 14. században már Sopronban és Budán is használják. A korábban használt agyagedényeket felváltja a fahordó, amely dongáit mogyoróvesszőkkel rögzítik egymáshoz.[4]

A 15. században tovább emelkedik a bor iránti kereslet, valamint finomodnak a borkezelés módszerei. A ruszti borok kiemelkedő hírnévre tesznek szert, Sopron magas vámokkal próbálja akadályozni a ruszti szállítmányokat. A fennmaradt források szerint ebben az időszakban jelenik meg a vörösbor hazánkban. Nagy Lajos király után Mátyás király is külföldről, elsősorban az itáliai Campaniából és a Franciaországi Champagne-ból és Burgundiából hozat kékszőlő vesszőket. Sopron és Pozsony környékén is ekkor jelenik meg a vörösbor először. A török elől menekülő rácoknak köszönhetően ugyanebben a korszakban kerül a kadarka szőlőfajta és a vörösbor készítéséhez nélkülözhetetlen héjon erjesztés technológiája hazánkba. A soproniak borkereskedelme igen intenzív, III. Frigyes német-római császártól 1470-ben kapott engedélynek köszönhetően 200 hordó bort szállíthattak Ausztrián át Morvaországba.[5]

A 16. század elején tovább nő a bor iránti kereslet. Mátyás halála után széteső állami centralizáció, az 1514-es parasztfelkelés, valamint 1526-os mohácsi csata utáni török előrenyomulás szétzilálja a borkereskedelmet. A Sopron fontossága felértékelődik, hiszen azon kevés borvidékeink közé tartozik, amelyek nem kerülnek török kézre. A közbiztonság hanyatlása nehezíti a borok szállítását, de a soproni bor még mindig keresett főként Lengyelországban, de a belföldön harcoló katonaság fogyasztásának fedezésében is jelentős részt vállal. A század közepére – a kiváltságoknak köszönhetően – megteremtődnek a borkimérés feltételei. Sopron polgárai szabott áron, meghatározott időszakokban jogosultak voltak saját boruk kimérésére (úgynevezett "kocsmáltatás"), ezeket a házi kiméréseket nevezték "Buschenschank"-nak. A borfogyasztás okán természetesen sok kihágás történt, ezért a városi tanács 1523-ban elrendeli, hogy este 8 órakor szólaltassék meg a "Lumpenglocke" (lumpenharang), amely a borkimérések zárását jelezte.[6]

A 17. században SopronPozsony mellett – a legélénkebb borkereskedelemmel rendelkezik, a polgárok szőlőiket napszámosokkal műveltetik. A bécsi udvarban nagyon kedvelt a soproni bor, az uralkodó család is fogyasztja. Az egyik legnépszerűbb az édes bor, amelyet valószínűleg a Fertőnek köszönhető párásabb helyeken töppedt szőlőből készítenek. Az írott emlékezet megörökíti az 1585, 1586, 1617, 1644 és 1669 évjáratok kiemelkedő termését. A kivitel szempontjából a soproni és pozsonyi boroknak kialakult útvonalai vannak: Sziléziai állomással részben Lipcse, részben pedig Berlinen át Poroszországig, illetve Stettinen át egészen északra eljutnak. A század utolsó harmadában a kiviteli lehetőségek beszűkülnek, a nyugatra irányuló kereskedelmet Ausztria saját piacainak védelme, valamint az udvar és a magyar főnemesség közötti egyre feszültebb viszony miatt gátolja, a lengyel és orosz piacokon pedig egyre inkább kedveltek a Tokaj-hegyaljai borok. Ennek ellenére a szőlőművelés és borkészítés a soproni polgárok biztos bevételi forrása marad.[7]

A 18. századtól a filoxéráig[szerkesztés]

A 18. század elején a soproni bor a hegyaljai borok növekvő hírneve ellenére is keresett. A bortermelés nagyságára következtethetünk a mennyiségi szempontból kiemelkedő 1719-es esztendő adataiból, amikor is több mint 60 000 akó (kb. 40 000 hl) volt a termés, amely nagyobb része tároló edények hijján meg is romlott. Általában ennek a mennyiségnek a fele termett meg a borvidéken (kb. 20 000 hl). Komáromy János 1713-ban Bázelben megjelent "De Vinis Semproniensis usu et abusu", valamint Bél Mátyás 1723-ban "Hungarieae antiquae et novae Prodromus" című munkák egyaránt lelkesedéssel írnak a soproni bor gyógy- és csodatévő hatásairól.[8] A század második harmadában számos, a magyar termelők számára hátrányos vámrendelkezést léptet érvénybe a bécsi udvar, továbbá az Osztrák örökösödési háborúban elvesztett Szilézia pedig a soproni bor legnagyobb külpiacának megszűnését jelenti. Az 1754-ben bevezetett porosz vámok, valamint további illetékek kiszabása a borkivitelt 70-80%-kal csökkentik. Míg 1751-1753 között 2673 hordó bort visznek külföldre, addig a rákövetkező évben a termelők arról panaszkodnak, hogy több évi borkészlet van a pincékben, miközben az adókat nem tudják befizetni. A export piacok jelentős beszűkülésének következménye a szőlők jelentős részének kiirtása lett, amely következtében az adók negyed része folyt be a város kasszájába. A kivitel feltételeit a sorozatos kérelmek és javaslatok ellenére nem könnyítik, sőt nagyobb mennyiségű, gyengébb minőségű osztrák bor kerül be az országba.[9]

Az Mária Terézia a 18. század végén burgundi szőlővesszőket hozat Franciaországból, amelyekből kerül Sopronba is és Rusztra is. A fehérbor közel egyeduralkodó, a vörös szerepe ekkor még marginális a Fertő körül. Hazánk vezető vörösborai ebben az időben az egeri, a szekszárdi, a budai és a villányi. A magyarországi szőlőtermesztés ekkor már hanyatlik, ez természetesen a még mindig vezető Sopront és Pozsonyt sem kerüli el. Országos viszonylatban a szőlőművelés ekkortájt megfelel a nyugat-európai színvonalnak, azonban a borkezelés hanyag, messze elmarad a nyugatitól, sok a hibás, rosszul kezelt, megecetesedett bor.

A poncichterek[szerkesztés]

A soproni szőlőművesekre használt gyakori kifejezés a "poncichter", németes írásmódban "Ponzichter". A kifejezés a német "Bohnenzüchter" (babtermelő) szóból származik, mivel a helyi borosgazdák a szőlő- és bortermesztési tevékenységüket a szőlősorok közé ültetett zöldségek termesztésével egészítették ki. A legfőbb zöldség a bab volt, de előfordult a paradicsom, a burgonya és a káposzta is. A zöldségek eladásából származó plusz bevétel gazdaságosabbá tette a termelést, miközben a szőlő művelését nem akadályozta. A poncichter megnevezést nem alkalmazzák hivatalosan, nem társadalmi vagy vagyoni kategória, minden bortermeléssel foglalkozó gazdát így neveztek. A kifejezés már használatban volt a 19. században is, de vélhetően jóval korábban keletkezett. A soproni borosgazdák ma is büszkén vállalják poncichter őseiket.[10]

A kékfrankos legendája[szerkesztés]

Napóleon császár katonái 1809 májusában foglalták el Sopron városát. A helyieknek beszállásoltatási kötelezettségük volt, napi háromszori érkezést és bort kellett biztosítani a katonáknak. Természetesen a franciák nem elégedtek meg a napi kb. 1 liter előírt bormennyiséggel, ezért igényüket a "Buschenschankokban" (kimérésekben) próbálták kielégíteni. A részeg katonák randalírozása egyaránt sok gondot okozott a soproniaknak és a francia katonai vezetésnek is, ezért este 9 óra után megtiltották a borkimérést. Ennek ellenére is állandóak voltak a rendbontások. A megszállás ideje alatt összesen több mint 100 000 liter bort kellett a franciáknak átadni, sőt ezen felül hadisarcként is vittek magukkal az italból. Ezt a mennyiséget a soproniak a környékbeli gazdákra előírt beszolgáltatási kötelezettséggel tudták csak fedezni.

A kékfrankos név eredetét ebből az időből származó helyi történet magyarázza. Amikor a franciák a poncichterektől bort vásároltak, frankkal fizettek. Viszont kétféle frank is forgalomba volt, ezek közül a poncichterek csak a kék színű frankot fogadták el. A történet csak legenda, hiszen abban az időben még mindig a fehérborok termelése dominált a borvidéken, a kékfrankos fajtát bár valóban ismerték, tömeges telepítése csak a filoxéra-vészt követően történt meg.[11]

A francia csapatok 1809 novemberében hagyták el Sopront, a helyi gazdák és szőlőik már néhány év múlva ki is heverték a megszállás által okozott károkat.

A 19. század[szerkesztés]

A 19. században folytatódik a magyarországi szőlők és a bortermelés és kereskedelem hanyatlása, amely nem kerüli el a soproni gazdákat sem. Ennek ellenére a soproni borokat a nemesebb borok között említik, továbbra is híres az aszús édesbor, amely a zapfner, azaz a furmint fajtából készül, de a weyrer (muskotály) fajtát is kedvelik. Schrams Ferenc 1828-as magyarországi szőlészetről és borászatról szóló összefoglaló munkájában Ruszt és Sopron esetében megjegyzi, hogy október végén kezdik a szüretet és sokszor decemberben fejezik be a szedést. Magyarországon itt tart legtovább a szüret. A különböző évjáratok borát külön kezelik és tartják. Kiemeli az aszú borok jelentőségét, amelyből Pestre, Bécsbe és Prágába is szállítanak.

Fényes Elek 1847-ben megjelentetett "Magyarország leírása" c. munkájában számos fontos adatot tudhatunk meg a Sopron és Ruszt környéki szőlőkről. Fényes kiemeli az alacsony hozamokat, amely kataszteri holdanként 7,5 soproni akónál (kb. 8-9 hl / hektár) nem több, míg más vidékeken ennek 2-3 szorosát is megtermelik holdanként. A helyiek a minőséget a mennyiségért nem áldozzák fel soha, jegyzi meg. A híres és keresett aszú bor a Fertő partján nyúló dombok keleti oldalán terem. Fényes a termőterületek nagyságáról is ír, a Sopron környéki szőlőket kb. 900 hektárra, a rusztiakat 130 hektárra, a közeli rivális Kismarton vidéki ültetvényeket 130 hektárra teszi. Az osztrák vámok továbbra is nehezítik a kivitelt, így teret kap az "üzérkedés". Több bor Ausztria irányába, kevesebb Szilézia felé hagyja el a borvidéket. Megjegyzi, hogy a porosz vámok miatt a soproni bor Sziléziában nem tud versenyezni a rajnai borokkal, "a borkereskedés most nyomorult", írja. Ekkor Sopronban összesen 40 borkereskedő dolgozik.[12]

Az 1848-as márciusi törvénykezés számolja fel a hűbéri viszonyokat, létrehozva ezzel a szabad paraszti tulajdont, eltörlik a papi tizedet, a robotot és bevezetik a közteherviselést, amely összességében megteremti a magántulajdon és a tőkés fejlődés alapfeltételeit.

A 19. század második harmadában a vörösbor részesedése 5-10% körül van, egy 1893-as polgármesteri jelentés szerint a vörösborok már kb. 30-40%-os arányát látjuk, amely töretlen és gyors növekedésre utal.[13]

Jó képet kapunk a borvidéken közvetlenül a filoxéra előtt termesztett szőlőfajtákról a Keleti Károly-féle 1875-ben megjelent "Magyarország szőlészeti statisztikája" c. munkából. Az eladásra szánt bort leginkább a zapfner fajtából (furmint) szűrték, a többi fehér fajtát "hitványnak tartották". A fehérek közül termesztették az augusztert (góhér), a rakszőlőt, a muskotályt, a zöld- és piros veltelinit, a fehér- és vörös dinkát, a zöldszilvánit, a fehér kecskecsöcsű és az ezerjó fajtákat. Keleti szerint a "a feketék közül csak a burgundit becsülik".[14]

A filoxérától a második világháborúig[szerkesztés]

A filoxéra Sopronban a 19. század utolsó évtizedében jelent meg. A védekezési munkálatok vezetője Vetter Pál volt, aki az első időszakban a fertőzött tőkéket felhúzatta és elégettette, de esetenként egész területeket is felgyújtatott. A gazdák eleinte nem akarták elhinni, hogy egy apró kis rovar tönkreteheti szőlőiket, így az irtást vezető Vettert ellenségként kezelték, akinek testi épségét állandóan rendőr védte. A szomszédos Ruszt előrébb járt a védekezésben, ahol sikerrel alkalmazták a szénkéneges gyérítést, ezzel párhuzamosan pedig az amerikai alanyra oltott európai szőlővesszők telepítésével megindult a szőlőskertek fokozatos felújítása. Kis késéssel ugyanezt a módszert kezdték Sopron körül is alkalmazni. A Vetter Pál által alapított János-telepen kezdődött meg az amerikai alanyokra való átoltás. Magyarország mellett Ausztria és Horvátország is fontos piaca volt a soproni oltványoknak. Összesen 27-féle – elsősorban fehér – fajtát oltottak át, de a kékfrankossal is foglalkoztak.[13]

A kékszőlő fajták aránya az újratelepített szőlőskertekben jelentősen megnövekszik, a furmint és más fehér fajták szerepe némileg visszaszorul. A közizlés is mindinkább a vörösborokat keresi, amelyek így kedvezőbben értékesíthetőek. Ennek megfelelően előtérbe kerül a kékfrankos fajta ("nagyburgundi" néven), amelyet egyre nagyobb területen telepítenek. A fehér fajták szerepe az újratelepítést követően is jelentős marad, a fehérbor értékesítése egyre nehezebb.

Az első világháborút követő Trianoni békeszerződés következményeként a Sopron-Ruszt-Pozsony borrégió 3 országba szakad. Az Osztrák–Magyar Monarchia megszűnése miatt a soproni bor elveszti ausztriai piacát, a szlávokkal való feszült viszony pedig megszünteti a Csehszlovákia felé irányuló exportot. Míg Csehszlovákia 1920-ban borfogyasztásának felét hazánkból szerzi be, 1925-re ez a mennyiség 1%-ra csökken le. Hasonlóan alakulnak a számok a többi utódállam esetében is.[15] A soproni bor mély válságba kerül, a vörösborra irányuló belső kereslet növekedése vezet a kékfrankos fajta további terjedéséhez.

A második világháborútól napjainkig[szerkesztés]

A második világháborút követően 1946-47-ben kitelepítik a poncichterek nagy részét, a szőlőültetvényeket államosítják. Az olcsón és nagyüzemi módszerekkel termeszthető kékfrankos fajta ekkor kerül igazán előtérbe. Az 1960-as évektől a kékfrankos nagy fürtre szelektált klónját, az un. "teltfürtű" változatot telepítik tömegesen, amely nagyobb fürtméretével és létartalmával jobban alkalmazkodik a kor mennyiséget szem előtt tartó termelési filozófiájához. A "teltfürtű" klón telepítésének következtében jelentősen visszaszorulnak a kisebb fürtöket és magasabb minőségű bort adó "kisburgundi" és "nagyburgundi" kékfrankos változatok. A szőlőművelést gépesítik, a nagy terméshozamok miatt a gyümölcs gyakran nem érik be, a soproni bor minőségileg mélypontra kerül. A korszak soproni kékfrankosa világos rubin színű, vékony, erősen savas, fanyar és kesernyés ízű. A nagyüzemi eszközökkel folyó, igénytelen borkészítés máig is érzékelhető károkat okozott a soproni bornak.

1987-ben a Nemzetközi Szőlő és Borhivatal Sopronnak a "bor városa" címet ítélte oda. A rendszerváltást követően természetesen a szőlőültetvények nagy részét privatizálják, újra létrejönnek a családi borgazdaságok. A minőségi fejlődés azonban rendkívül lassú, a híres történelmi borvidékeink közül Sopron az utolsók között ébredezik. 2003-ban a város levédeti a "kékfrankos fővárosa" elnevezést.

Az osztrák boripart a 80-as években alapjaiban megrázó, gyökeresen megtisztító úgynevezett glycol botrányt követően a szomszédos Burgenland és Ruszt bortermelése 15 év alatt világszínvonalúvá válik. Újra híres és keresett lesz a ruszti aszú bor. A kékfrankossal is az osztrák borászok érnek el jelentős nemzetközi sikereket, aminek köszönhetően a fajtát ("Blaufränkisch" néven) a nemzetközi borvilág Ausztriával azonosítja. A régió osztrák része Blaufränkischland néven válik újra ismertté. Ezzel szemben Sopron borai nemzetközi szinten alig ismertek, a magas minőségű borokat előállítani képes termelők száma a mai napig minimális.

Talajadottságok és klíma[szerkesztés]

A Soproni borvidék a szőlőtermesztés északi határán fekszik. A nyarak relatíve hűvösek, a Fertő kiegyenlítő hatása miatt a telek enyhék. A közeli Alpok hatása is érvényesül, amely magasságának köszönhetően enyhíti a hideg légáramlatokat. A domborzat tekintetében a régió észak-nyugati irányban nyitott, így gyakorta szeles az időjárás.

A Soproni-hegység talaját a földtörténeti ókorban keletkezett kristályos gneisz és csillámpala alkotja, amelyet miocén kavics, agyag, mállott mészkő és homokkő fed. A későbbi korokban ezekre a rétegekre löszös vályogtalaj és humuszban gazdag barna erdőtalaj rakódott.

Szőlőfajták[szerkesztés]

A Hegyközségi tanács Rendtartása által telepítésre engedélyezett borszőlő fajták:

A fentieken túl a következő úgynevezett "kiegészítő fajták" (a meghatározott termőhely ökológiai adottságait jól hasznosító, de a termőhely borainak sajátos jellegében nem meghatározó szerepet betöltő, államilag elismert szőlőfajta) termeszthetőek: korai piros veltelini, királyleányka, pinot blanc, tramini, furmint és turán.

A szabályozás továbbá engedélyezi a következő szőlőfajták már meglévő ültetvényeinek művelését, de további telepítésüket tiltja (úgynevezett "ültetvényes fajták"): olaszrizling, rizlingszilváni, szürkebarát, zengő, zala gyöngye, cserszegi fűszeres, ezerfürtű, rajnai rizling, sárga muskotály, semillon, nektár, domina, bianca, illetve portugieser, rubintos, blauburger, piros veltelini, medina, néró, blauer, frühburgunder, kadarka.

A Soproni borvidéken telepített szőlők kb. 75%-a kékszőlő, amelyek összesen 70%-át teszi ki a kékfrankos fajta területe. Termőterület szempontjából sorrendben a zweigelt, a cabernet sauvignon és a cabernet franc, a merlot, valamint a pinot noir következnek. A fehér fajták szerepe marginális a borvidéken, legelterjedtebb a zöld veltelini, a chardonnay, a tramini, a zenit és a sauvignon blanc.

Szőlészet és borkészítés[szerkesztés]

A fehérborok tekintetében általában az egyszerű, gyümölcsös, friss savtartalmú borok jellemzik a borvidéket. Ezek a tételek általában alacsony hőmérsékleten, acéltartályban erjednek és érlelődnek, majd gyorsan palackba kerülnek. Elmondható, hogy a legjobb termelők a vörösborok készítésére specializálódtak, sok esetben nem is termelnek fehérbort, vagy ha igen, akkor csak kínálatuk alsó szegmensében találjuk meg ezeket. A soproni fehérbor a borvidék határain kívül ritka, nehezen hozzáférhető. Leggyakrabban a chardonnay, a leányka, a sauvignon blanc és a zöldveltelini borával találkozunk. A prémium minőségi kategóriába tartozó, magas termelési költségű fehérbor nem kerül ki a borvidékről, pedig az adottságok (klíma, talajok) elsőrendű, a termőhely tulajdonságait megmutatni képes borok termelését tennék lehetővé.

A borvidék klasszikus bora a kékfrankos, amely a mennyiség tekintetében egyértelműen meghatározó. A minőségi kékfrankos bort jellemzően válogatással ellenőrzött, jó minőségű gyümölcsből készítik. A zúzást és a bogyózást követően az erjesztést általában acéltartályban, szabályozott hőmérsékleten végzik. Jellemző az ezt követő kis fahordós érlelés, amely a mikrooxidáció segítségével érleli és kerekíti a bor csersav- és savtartalmát. Az almasav lebontása szintén a hordóban történhet. A soproni kékfrankos száraz, közepes testtel, közepes alkohol- és csersavtartalommal rendelkezik, általában magas savtartalmú, aromatikájában főként fűszerekre és piros bogyós gyümölcsökre (cseresznye, meggy) emlékeztet. Jellemző a hordós érlelés nélküli, csak acéltartályban érlelt kékfrankos bor is, amely friss, gyümölcsös és természetesen nélkülözi a hordós érlelésre jellemző aromákat.

A kékfrankos mellett a leggyakrabban a zweigelt és a merlot fajtákból készül fajtabor. A borvidék klímája miatt ezek a vörösborok hűvös karakterűek, frissek, főként piros bogyós gyümölcsökre emlékeztető aromákkal rendelkeznek. Találkozhatunk még cabernet sauvignon és cabernet franc fajtaborokkal is, azonban ezek a későn érő fajták – főként a cabernet sauvignon – csak a csúcsévjáratokban tudnak teljesen beérni. Gyengébb vagy átlagos évjáratokban az éretlen alapanyagból készített bor nyers marad, a cabernet fajtákra jellemző magas metoxipirazin tartalom miatt a paprika-zöldpaprika lehet az uralkodó aromajegy, a húzós és keserű csersavon a hosszas érlelés sem segíthet. A pinot noir kisebb területen van jelen a borvidéken, a klíma és talaj elvben megfelelő a fajta számára, azonban ezidáig csak kevés termelő tudott igazán magas minőségű pinot noirt készíteni.

A borvidéken találkozhatunk vörös házasításokkal is, ezek alapja jellemzően a kékfrankos, amely kiegészülhet a cabernet fajták boraival, merlot-val, zweigelttel, esetleg syrah-val vagy a borvidéken termesztett egyéb fajták borával.

Jellemző lehet a soproni rosé bor is, amely rövid héjon áztatással, alacsony hőmérsékleten való erjesztéssel készül. Legnagyobbrészt természetesen a kékfrankosból készítik, de bármely más, a borvidéken megtalálható fajta is adhat rosé alapot. A soproni rosé friss, üde, magas savtartalmú, aromatikájában virágra és piros bogyós gyümölcsökre emlékeztet.

A borvidék egykor híres volt késői szüretelésű természetes édesborairól, sőt aszú borairól is. Ilyen borok termelése ma egyáltalán nem jellemző a borvidékre, pedig a Fertő által biztosított klíma, a magas páratartalom a szőlő nemesrothadását idézheti elő. Az Ausztriában található szomszédos Ruszt ma is világhírű édes és aszú borairól, amelyek legszebb példái elérik tokaji társaik minőségét is.

Fontosabb termelők[szerkesztés]

A Soproni borvidéken minőségi szempontból meghatározó termelők:

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Szőlő- és Bortermelés Magyarországon (1848-ig) / Feyér Piroska. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1981. 12-13 p. ISBN 9630527898
  2. Szőlő- és Bortermelés Magyarországon (1848-ig) / Feyér Piroska. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1981. 30-31 p. ISBN 9630527898
  3. Szőlő- és Bortermelés Magyarországon (1848-ig) / Feyér Piroska. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1981. 45 p. ISBN 9630527898
  4. Szőlő- és Bortermelés Magyarországon (1848-ig) / Feyér Piroska. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1981. 38-39 p. ISBN 9630527898
  5. Szőlő- és Bortermelés Magyarországon (1848-ig) / Feyér Piroska. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1981. 59 p. ISBN 9630527898
  6. Kirsch András. 2003. ‘A soproni bor: a kékfrankos legendája’. Rubicon. Vol. 1-2/2003, pp 37.
  7. Szőlő- és Bortermelés Magyarországon (1848-ig) / Feyér Piroska. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1981. 144 p. ISBN 9630527898
  8. Szőlő- és Bortermelés Magyarországon (1848-ig) / Feyér Piroska. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1981. 195 p. ISBN 9630527898
  9. Szőlő- és Bortermelés Magyarországon (1848-ig) / Feyér Piroska. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1981. 228-230 p. ISBN 9630527898
  10. Kirsch András. 2007. ‘Soproni cuvee: Mozaikok a soproni borvidék történetéből’. Rubicon. Vol. 6-7/2007, pp 66-67.
  11. Kirsch András. 2003. ‘A soproni bor: a kékfrankos legendája’. Rubicon. Vol. 1-2/2003, pp 39.
  12. Szőlő- és Bortermelés Magyarországon (1848-ig) / Feyér Piroska. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1981. 326-327 p. ISBN 9630527898
  13. ^ a b Kirsch András. 2007. ‘Soproni cuvee: Mozaikok a soproni borvidék történetéből’. Rubicon. Vol. 6-7/2007, pp 69.
  14. Mód László-Simon András. 2008. ‘A Kárpát-medence borvidékei a dualizmus időszakában’. Belvedere. Vol. XX/2008, pp 36.
  15. Égető Melinda 2003. ‘A filoxéravésztől a második világháborúig’. Rubicon. Vol. 1-2/2003, pp 85.

Források[szerkesztés]

Külső hivatkozások[szerkesztés]