Egri borvidék

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Egri borvidék
A régió elhelyezkedése
A régió elhelyezkedése
Adatok
Minőségbesorolási kategória I. II. osztályú szőlőkataszter, nemzetközi besorolása nincs
Ország  Magyarország
Régió Észak-Magyarország
Megye Heves és Borsod-Abaúj-Zemplén megye
Borrégió Egri borrégió
Éghajlat kontinentális
Talajösszetevők barna erdőtalaj, riolittufa
Régió területe 22 160 ha[1]
Szőlőterület 6000 ha[1]
Szőlőfajták chardonnay, hárslevelű, olaszrizling; kékszőlők: kékfrankos, kadarka, cabernet franc, cabernet sauvignon, merlot, pinot noir
Bortermelés egri bikavér, egri leányka, debrői hárslevelű

Az Egri borvidék Magyarország egyik történelmi borvidéke. Északkelet-Magyarországon az Egri-Bükkalja déli lankáin, Heves megye területén helyezkedik el, egyes részei Borsod-Abaúj-Zemplén megye területére nyúlnak át. A 22 160 hektár (ebből 18 302 ha I. osztályú) teljes területéből napjainkban mintegy 6000 hektár a szőlőültetvény.[1] A borvidék névadója és központja Eger, amely mellett további 19 község tartozik hozzá. A borvidéki szőlő- és borkultúra közel 1000 éves múltra tekint vissza, ami alapvetően meghatározta és meghatározza ma is az itt élő emberek életét.

Részei, hegyközségei[szerkesztés]

Az Egri borvidék körzetei és borvidéki településeinek listája (9/2006. FVM rendelet), valamint néhány ismertebb termőhely (dűlő) megnevezése:

Története[szerkesztés]

A híres Nagy-Eged hegy, elsőrangú termőterület látképe

Eger városának alapítása kb. a 10. századra tehető, a szőlőtermesztés valószínűleg a 11. században honosodott meg a környéken, amelyben nagy szerepe lehetett az I. István által 1004-ben alapított egri püspökségnek. A szőlőtermesztésnek és borkészítésnek nagy lendületet adott a tatárjárást követő időszakban betelepült vallonok megjelenése, ők honosították meg a szőlő francia művelési módját és a fahordó használatát. A környéken megtelepedett ciszterci szerzetesek a 13. században már Egerből fedezték borszükségletüket.[2]

A szőlőtermesztés és a belőle készült borral való kereskedelem a 16. századra vált meghatározóvá a vidéken. A borkészítést a török hódoltság és az egri vár 1596-os elesése visszavetette ugyan, de nem szüntette meg. Ebben az időben fehérborok készítése jellemezte a vidéket. A héjon erjesztett vörösbor készítésének technológiáját és a kadarka szőlőfajtát is a törökök elől menekülő rácok hozták magukkal. A szőlőművelést a 91 éves török uralom idején se hagyták abba: a törökök ugyan nem nagyon itták a bort, de eladásából komoly bevételhez jutottak. Eközben a vörösborszőlő fajták egyre több teret nyertek, a fehérborszőlők termesztése visszaszorult.

A város visszafoglalása után lakossága rohamosan nőtt, gazdasága pedig alig húsz év alatt gyakorlatilag monokultúrássá vált: egyértelműen a szőlő- és bortermelésre alapozott. A szőlőhegyek többségének jelenleg is használt neve a 17. század végén és a 18. században alakult ki, már ekkori források említik például az Eged, és Rác szőlőhegyeket. A legöregebb pincék is ebből az időszakból származnak.

Mivel a katolikus egyházi szertartások elengedhetetlen kelléke a bor, az egri püspökök, illetve érsekek később is gondot fordítottak a bortermelésre. Az első pincéket az egri püspök birtokairól borban beszedett tizedet és az egyházmegyéből begyűjtött dézsma tárolására vájták a könnyen faragható riolittufába.

A 18. század elején a szőlőtermesztés már szabályozott körülmények között zajlott, a hegyrendészet szervezését és ellenőrzését Eger város bírája és tanácsa végezte. Meghatározták például a szüret időpontját, a napszámosok bérét és munkaidejét, ellátásuk módját, valamint összeírókat rendeltek ki és megszervezték a szőlők őrzését.[3]

Az egri borgazdaság fénykora a 18-19. századra tehető, amikor is már nagyrészt vörösbort termeltek, kisebb részben világosabb színű siller típusú bort és kevés fehérbort készítettek. Egy 1828-as évi egri beszámoló szerint a teljes termelésnek összesen 2%-a volt fehérbor.[4] A filoxéra megjelenése előtti források és összeírások számos szőlőfajta nevét említik, ezek közül Martonffy Károly és Borovszki Samu az egri szőlőműveléssel foglalkozó munkájukban a kék kadarkát és változatait (kereklevelű, lúdtalpú), valamint a rakszőlő, vagy fehér frankos, a juhfark és a piros bakator fajtákat jelölik meg, mint legnagyobb területen termesztett fajtákat.[5] Ebben az időben az ültetvények szerkezet szerint vegyesek voltak, azaz több fajtát vegyesen termesztettek egy-egy területen, majd együtt szüretelték és dolgozták fel a gyümölcsöt.

A filoxérától a második világháborúig[szerkesztés]

A filoxéra 1886-ban tűnt fel Egerben, és a szőlők nagy részét elpusztította. A katasztrófát követő első szőlőrekonstrukció (1880-1910) során jellemzővé vált, hogy az eltérő fajtákat külön táblákban telepítették. Ekkor jelentek meg a borvidéken a nagyburgundi, a kékfrankos, a kékoportó, valamint kisebb területen a cabernet sauvignon, a cabernet franc és a merlot, sőt a nagyrészt festőborként használt othello fajta is. A termésbiztonság és az olcsó művelhetőség miatt nagyobb területeken telepítettek direkttermő fajtákat is.[6] Az egri bikavér készítésében később kiemelt szerepet kapó medoc noir szőlőfajta is ekkor került a borvidékre.

Az első világháborút követő nehéz gazdasági időszakban, majd a gazdasági világválság hatására fennálló tőke- és munkaérőhiány, valamint a növényvédőszerek hiánya miatt az igénytelenebb szőlőfajtákat termelték, jelentősen emelkedett a fehérborok szerepe.

A második világháborútól a rendszerváltásig[szerkesztés]

A második világháború utáni államosítások eredményeként egy nagy borkombinátot (Egervin) hoztak létre, amely főleg a tömegtermelt, igénytelen borok készítésére rendezkedett be. A szőlőt nagyüzemi módszerekkel termelték meg, a túlterhelt tőkék és a túl korai szüret okán az alapanyag gyakran éretlen volt, ami miatt a cefrét cukrozták, sőt gyakran avináltak is (finomszesszel növelték az alkoholtartalmat). Az egyetlen cél a minél nagyobb mennyiség megtermelése volt. A nagyüzemi módszerek miatt a szőlőtermesztés lehúzódott a könnyebben megművelhető, ámbár kevésbé jó termőhelyekre, számos neves dűlőt (például a híres Nagy-Eged hegyet) kivontak a termelésből. Az ismert márkanév miatt a megtermelt vörösborok jelentős része egri bikavér (illetve angolul bull's blood, vagy németül Stier-Blut stb.) néven került forgalomba, és ebből tudatosan exportmárkát faragtak.

A második ötéves terv időszakában Egerben nagy területen rekonstruálták a szőlőket, ekkor terjedt el a középmagas és magas kordonművelés. A gazdaságtalan művelhetőség és boruk gyengének tartott minősége miatt a kadarka és a medoc noir kiszorult a termelésből, helyüket a cabernet sauvignon és a cabernet franc vette át. Az 1978-1980-as időszakban, az un. Bikavér-programban újabb jelentős területen telepítettek szőlőt — főleg a nagyüzemi, igénytelen termesztő eljárásoknak legjobban megfelelő kékfrankos, zweigelt, kékoportó és merlot fajtákat. Ebben az időszakban a borok gyakran nem kaptak fahordós érlelést, az acél- és betontartályokban tárolás lett a jellemző.[7]

A gyenge minőség okán az egri borok hírneve mind belföldön, mind külföldön egyaránt jelentősen megcsappant. A gyakran „férfiasnak” mondott egri bor valójában erősen savas, gyakran keserű és fanyar, nyers csersavtartalmú, híg bor volt.

A rendszerváltás előtt a debrői körzet beolvasztásával a borvidék szőlői összesen kb. 4 100 ha-ra nőttek, majd a szocialista piacok elvesztésével ez a 90-es évek végéig több száz hektárral csökkent.

A rendszerváltástól napjainkig[szerkesztés]

A minőségi borkultúra a rendszerváltás után került újra előtérbe; a nagy állami borkombinát mellett több száz közepes és kis borászatot alapítottak, és megjelent néhány úgynevezett csúcsborászat is. Ezek látványos fejlődésével javult a borvidék borainak minősége és megítélése. A 90-es évek végére jelentősen nőttek a kékfrankos, a cabernet sauvignon és a merlot fajták ültetvényei, nagyobb területen jelentek meg a pinot noir és syrah fajták. Ennek megfelelően csökkent a szocialista korszakban erőltetett kékoportó és zweigelt fajták részesedése.[8]

Egyúttal a hagyományos és az új fajtákat újratelepítették az egykori legjobb termőhelyekre (Egerben: Nagy-Eged hegy, Pajdos), jelentősen növelve ezzel a szőlőültetvények területét. Napjainkban a borvidéken kb. 6200 ha szőlőültetvény található.

Meghonosították a fejlett borkultúrákban bevezetett, úgynevezett eredetvédelmi rendszert, amely szabályozza és ellenőrzi az „egri” földrajzi megnevezés használatát (lásd a „Az Egri borvidék védett eredetű borai” c. szakaszt, valamint az egri bikavér cikket).

Természetesen a második világháború és a rendszerváltás közötti időszakban rögzült szokásoktól sem a termelőket, sem a fogyasztókat nem könnyű megszabadítani. A borvidéken továbbra is nagyon jelentős a nagyüzemi, minőségi megfontolások és valódi szakértelem nélküli szőlőtermesztés és borkészítés. Ezekből a borokból – főként bikavér néven – sokat értékesítenek kül- és belpiacainkon, és ez nehezíti az egyelőre meglehetősen kevés, de valóban világszínvonalú borokat előállító termelő azon törekvését, hogy az Egri borvidéket ismét a nemzetközi figyelem középpontjába emelje.

Gál Tibor emlékműve

Alapkőzet, talajképző üledék, talaj[szerkesztés]

A borvidék területének legnagyobb részét miocén korú riolittufa borítja; jóval kisebb az eocén mészkő márga, valamint oligocén agyagmárga elterjedési területe. A tufa eluviális málladékából fekete, mészszegény nyirok, barnaföld, illetve agyagbemosódásos vagy Ramann-féle barna erdőtalaj alakul ki.

Eger pincéi[szerkesztés]

Tipikus tufába vájt pince az egri borvidéken

A jó minőségű egri bor készítésében nem csupán a gondosan megválasztott területeknek, a szőlőfajtáknak, a borvidéki klímának és szakértelemnek, de a jó pincéknek is kiemelkedő szerepe van. Egerben nem volt szokás a szőlőben borházat és pincét tartani, a szőlőt „kádra” szedték és hazavitték a városban található borházakba és pincékbe. A várban és a belváros területén található pincék egy része már a 15-16. században létezett, a külső területek (úgynevezett „hóstyák”) pincéi a török hódoltság után a 18-19. században épültek.[9]

Az egri pincék formája nagyon változatos, ez függhet a pince építtetőjének társadalmi és gazdasági helyzetétől, illetve az építés időszakától. A pincék túlnyomó részét riolittufába vágták, amely könnyen alakítható és önmagában állékony, nem igényli a pincefödém külön megtámasztását. A borvidéken emellett találunk kemény homokkőbe és darázskőbe vájt pincéket is.

A pincék előtt borházra csak a módosabb gazdáknak tellett, általában ezeket is kőbe vágták, az épített borház Egerben ritkaságnak számított. A szegényebb rétegek pincéi az 5-10 méter mélyen elhelyezkedő pinceághoz vezető torokkal kezdődtek. Voltak közös pincetorkok is, amelyek több gazda pinceágához vezettek. Borház hiányában az ilyen pincékben nem volt hely a szőlő feldolgozásához szükséges felszereléseknek, így a szőlőt otthon, háznál dolgozták fel, majd szállították a pincékbe.

Már a 18. században megengedték, hogy a gazdák a pincében mérjék saját borukat. Általános volt a pincejárás, vagy a pinceszerezés, amely a pincék csoportos látogatását jelentette. Az egri gazdák büszkék voltak pincéjükre, amely a kemény munka mellett társasági események színhelye is volt. Találóan mondja az ismert egri szólás: „Gazdáé a pince, asszonyé a pénz”.[10]

Éghajlata[szerkesztés]

Az ország egyik legaszályosabb (legszárazabb) és leghűvösebb éghajlatú borvidéke, amit észak felől a Bükk-vidék központi hegyvonulata véd a hideg légáramlatoktól. Viszonylag későn tavaszodik. A vörösborok termelésének főleg a délnek, délnyugatnak néző lejtők mikroklímája kedvez.

Szőlő- és borfajtái[szerkesztés]

A szőlőfajták tekintetében Eger egy rendkívül sokszínű borvidék, a megszámlálhatatlan számú termesztett szőlőfajtát a vidék történelme, a fél évszázados szocialista gazdálkodás, valamint a rendszerváltás óta eltelt időszak fogyasztási trendjei magyarázzák. A leggyakrabban telepített, illetve a legjobb minőségű borokat adó szőlőfajták:

A borvidéken engedélyezett szőlőfajták listáját lásd a Borok meghatározásnál.

A borvidék leghíresebb bora a több vörösborszőlő borának házasításával készülő egri bikavér, ami egy testes, karakteres, jó savgerinccel rendelkező házasított bor. Valaha a kadarka különböző változatai domináltak benne, ma gyakran a kékfrankos, illetve a cabernet franc és cabernet sauvignon, valamint Eger egyéb, engedélyezett szőlőfajtái. A borvidékről számos védett eredetű bor származik, amelyek körét és előállításuk módját a 102/2009. FVM rendelet szabályozza.

Az Egri borvidék védett eredetű borai[szerkesztés]

A védett eredetű borok szabályozása két fő kategóriát határoz meg:

Védett eredetű borok megjelölése[szerkesztés]

Termelők[szerkesztés]

Az alábbi lista az Egri borvidék minőségi szempontból legjelentősebb pincészeteit és borászait sorolja fel, esetenként megjelölve a termelő specialitásait:

Pincészet Tulajdonos Kulcsemberek Település Szőlőterület (ha) Megjegyzés
Besenyei Borház / Agria Borászat Andornaktálya
Bolyki Pincészet 26[11] egri bikavér
Demeter Csaba Pincészete Demeter Csaba
Gajdos Pincészet Organikus Szőlőbirtok és Borászat Egerszalók
Gál Lajos Pincészete Gál Lajos Egerszólát dűlőszelektált olaszrizling, egri bikavér
Gál Tibor Pincészet Gál Tibor Eger 37[12]
Gróf Buttler syrah, egri bikavér
Greg-Vin
Hagymási Pincészet [13]
Havas és Tímár Kézműves pincészet
Kaló Imre Szomolya kékfrankos, syrah, egri bikavér, cabernet franc
Kovács Nimród Borászat
Molnár Pincészet
Simon Pincészet Simon József
Kőporos Borászat Kft. Simkó Zoltán Eger, Nagykőporos út 11.
St. Andrea Szőlőbirtok Lőrincz György Egerszalók dűlőszelektált pinot noir és egri bikavér
Orsolya Pince kadarka
Ostoros - Novaj Bor Zrt.
Nyolcas és Fia Borház Kékfrankos, Leányka
Pók Tamás Pincéje Pók Tamás
Tarjányi Pince Tarjányi Gyula
Tárkánybor Kft.
Thummerer Pince Thummerer Vilmos Noszvaj
Tóth István egri bikavér
Varsányi Pincészet
Villa Wanda Bormanufaktúra
Vincze Béla Borászata

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. a b c Eger borrégió (magyar nyelven). Magyar Borok Háza. (Hozzáférés: 2012. december 17.)[halott link]
  2. Nemes Lajos. 2007. ‘Az egri szőlőtermesztés’. Rubicon. Vol. 6-7/2007, pp 88.
  3. Nemes Lajos. 2007. ‘Az egri szőlőtermesztés’. Rubicon. Vol. 6-7/2007, pp 89-90.
  4. Gál Lajos. 2007. ‘Vörös és fehér. Eger szőlővesszei’. Rubicon. Vol. 6-7/2007, pp 93.
  5. A múlt szőlőfajtái. Eszterházy Károly Főiskola. [2009. január 7-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. január 23.)
  6. Máté Andrea. 2003. ‘A bikavér legendája’. Rubicon. Vol. 1-2/2003, pp 40-41.
  7. Gál Lajos. 2007. ‘Vörös és fehér. Eger szőlővesszei’. Rubicon. Vol. 6-7/2007, pp 94–95.
  8. Gál Lajos. 2007. ‘Vörös és fehér. Eger szőlővesszei’. Rubicon. Vol. 6-7/2007, pp 96.
  9. Petercsák Tivadar. 2007. ‘Szőlészet és borászat az egri hóstyákon’. Rubicon. Vol. 6-7/2007, pp 85-86.
  10. Petercsák Tivadar. 2007. ‘Szőlészet és borászat az egri hóstyákon’. Rubicon. Vol. 6-7/2007, pp 87.
  11. http://www.bolykipinceszet.hu/a-pince.html
  12. http://www.galtibor.hu/gal-tibor-pinceszet/birtok.html
  13. www.bormester.hu

Források[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]