Kis-Balaton

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A Kis-Balaton

A Kis-Balaton a Balatontól délnyugatra fekvő, természeti és kulturális értékekben gazdag tájegység, amelynek jelentős része védettséget élvez. A terület a Zala folyó torkolatvidéke, amely mindig mocsaras, jelentősen ingadozó vízszintjéről nevezetes vidék volt.

Az élőhely története[szerkesztés]

Bivalyok a Kápolnapusztai Bivalyrezervátumban

A 19. századig a Kis-Balaton tava egységet képezett a Balatonnal, a mai tó nyúlványa volt. A vízfelület komoly szerepet játszott abban, hogy a Zala lerakja hordalékát és szerves anyag tartalmát, mielőtt a Balatonba ömlik. A 19. században azonban jelentős változások következtek be a térségben, amelyek a Kis-Balaton vízzel borított területeinek csökkenéséhez vezettek. A Balaton déli partján futó vasútvonal miatt komoly szabályozási munkákat végeztek, aminek következtében a tó vízszintje jelentősen csökkent. A 20. századtól a környék gazdálkodói is művelésre alkalmas területeket igyekeztek elhódítani a mocsárvilágtól lecsapolásokkal és mesterséges csatornák kialakításával, ami tovább csökkentette a vizes élőhelyek arányát. Mindeközben a mezőgazdasági termelés növekedése miatt fokozódott a területen a kémiai és biológiai szennyezés, kibocsátás.

A fenti folyamatok miatt a 20. század közepére a Kis-Balaton fokozatosan elvesztette „szűrő” funkcióját, aminek a Balaton fokozott és gyors vízminőség romlása lett a következménye. A tóba jutó nagy mennyiségű hordalék, tápanyagok ugyanis jelentős eutrofizációs folyamatokat eredményezett. A Zala ugyanis már nem a Kis-Balaton mocsaras térségében, hanem a Keszthelyi-öbölben rakta le hordalékát.

Ezért az 1970-es években a Nyugat-dunántúli Környezetvédelmi és Vízügyi Igazgatóság kidolgozott egy tervet a „Kis-Balaton Vízvédelmi Rendszer” kiépítésére, ami a Kis-Balaton újbóli mesterséges elárasztását, a mocsárvilág rehabilitációját foglalta magában.

A munka két ütemben valósult meg: az első ütem a Hídvégi tó kialakítása 1985-re, a második ütem, a Fenéki tó elárasztása lényegében a 2000-es évek közepére készült el az Európai Unió támogatásával. A területen komoly védőgát és átemelő-rendszer valósult meg. A Zala vize tervezett módon kanyarog végig a területen.

A várakozásoknak megfelelően a mocsárvilág gyorsan regenerálódott, így a terület jelentős része pillanatnyilag fokozottan védett élőhely, ahol jelentős mértékben korlátozott a turisták mozgása. A látogatás egyes területeken csak szervezett csoportokban, a Balaton-felvidéki Nemzeti Park szakembereinek vezetésével lehetséges.

Kulturális örökség, védettség[szerkesztés]

A Kis-Balaton olyan jelentős élővilággal (növényzet, hal- és főleg madárvilág) rendelkezik, hogy a nemzetközi jelentőségű vadvizekről, főkén a vízimadarak élőhelyéről született Ramsari egyezmény hatálya alatt áll.[1]

1951-ben 1403 hektáros kiterjedéssel került be a természetvédelmi törzskönyvbe „Kis Balaton” néven. 1986-ban mintegy 150 km2-re bővült a védett terület, és ekkor kapta a Kis-Balaton Tájvédelmi Körzet nevet. 1997 óta a Balaton-felvidéki Nemzeti Park része.[2]

Látnivalók[szerkesztés]

A Kányavári sziget hídja
  • Nemzeti park, fokozottan védett terület (csak kísérővel látogatható)
  • Kányavári sziget
  • Kis-Balaton Bemutatóház, Zalavár
  • Vár és újjáépített Árpád-kori templom, Zalavár, Vár-sziget
  • Cirill és Metód emlékoszlop, Zalavár
  • Zalakarosi termálfürdő
  • Kápolnapusztai Bivalyrezervátum, Balatonmagyaród
  • Állatsimogató - Fenyvespuszta
  • Egykori szovjet MIG-29-es bázis és repülőtér, Sármellék
  • Nádvilág, ritka növények: fehér tündérrózsa, vízidara
  • Madárvilág: kócsagok, gémek, kárókatonák

Művészeti megjelenítései[szerkesztés]

Képgaléria[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

Források[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]