Szászkeresztúr

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Szászkeresztúr (Criț, Deutschkreuz)
Kirche Deutschkreuz.JPG
Közigazgatás
Ország  Románia
Történelmi régió Erdély
Fejlesztési régió Közép-romániai fejlesztési régió
Megye Brassó
Rang falu
Községközpont Szászbuda
Irányítószám 507036
SIRUTA-kód 40722
Népesség
Népesség 676 fő (2011. okt 31.)[1]
Magyar lakosság 35
Földrajzi adatok
Tszf. magasság 491 m
Időzóna EET, UTC+2
Elhelyezkedése
Szászkeresztúr (Románia)
Szászkeresztúr
Szászkeresztúr
Pozíció Románia térképén
é. sz. 46° 07′ 22″, k. h. 25° 00′ 59″Koordináták: é. sz. 46° 07′ 22″, k. h. 25° 00′ 59″
Szászkeresztúr weboldala

Szászkeresztúr (románul: Criț, németül Deutschkreuz) falu Romániában, Erdélyben, Brassó megyében.

Fekvése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Segesvártól 32 km-re délkeletre, az E60-as út mellett fekszik.

Nevének eredete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mint minden Keresztúr, a Szent Kereszt tiszteletére emelt templomáról kapta nevét. Német neve azonos jelentésű, román neve pedig a német nyelvjárási ejtésből való. Először 1332-ben Cruz, majd 1356-ban Kereztur, 1532-ben Kreycz, 1808-ban Szász-Keresztúr alakban írták.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szász lakossággal települt a 13. század második felében. 1332 és 1474 között a kerci apátság birtokai közé tartozott. Mátyás 1474-ben a nagyszebeni Szent Szűz plébániatemplomnak adományozta, így a szebeni városháza fennhatósága alá került. 1496–97-ben a tized kérdésében pereskedett a várossal. 1500 körül már Segesvárszék falvai között találjuk.

1755-ben a hatóságok a falut jelölték ki kényszerlakhelyül a karintiai kriptoprotestáns Hans Kleinsasser számára, aki ezt megelőzően Alvincen újrakeresztelkedett. Őt 1761-ben több alvinci család követte. Az 1762-ben már 46 fő hutterita közösséget (Bruderhof) hozott létre. Miután alvinci társaikat ebben az évben rekatolizálták, elhatározták, hogy átkelnek a Kárpátokon és Havasalföldre menekülnek a vallási üldözés elől. Többszöri sikertelen kísérlet után végül 1767. október 3-án sikerült a szökés az állandó felügyelet alól az időközben 67 fősre növekedett keresztúri közösségnek és több napi vándorlás után átjutnia a határon, ahol a Bukaresthez közeli Ciorogârlában telepedtek le. Itt csupán három és fél évet töltöttek, végül az Orosz Birodalomban találtak hosszabb távon menedékre. Innen kerültek később az amerikai kontinensre. Bár a kis közösség titkos megbízottai felkeresték az erőszakkal katolizált észak-magyarországi és erdélyi hutteritákat, végül csak kevesen csatlakoztak hozzájuk. Így elmondható, hogy a világ mai hutteritáinak nagy része a hat évig létezett szászkeresztúri Bruderhof lakóinak leszármazottja.[2]

1750-ben 343 háztartást írtak össze benne, míg evangélikus egyházközsége 1766-ban 330 férfit és 387 asszonyt számlált. 1876-ban Nagy-Küküllő vármegyéhez csatolták. A Németországba kivándorolt szászok 1981-ben hozták létre egyesületüket.

1880-ban 915 lakosából 599 volt német, 159 román, 135 cigány és 22 magyar anyanyelvű; 595 evangélikus, 266 ortodox, 32 római katolikus és 15 református vallású.

2002-ben 657 lakosából 489 volt román, 119 cigány, 35 magyar és 13 német nemzetiségű; 618 ortodox, 12 unitárius és 10 evangélikus vallású.

Látnivalók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Evangélikus temploma 1810–13-ban, klasszicista stílusban épült. 15. századi, hat-nyolc méter magas, ovális várfal veszi körül. Négy bástyatornya közül három áll ma is. A déli 1925-ben beomlott, a délkeleti 1955-ben szintén összedőlt ugyan, de újjáépítették. A bejáratot kapubástya védi. A nyugati és északnyugati oldalon, ahol a talaj magasabb, egy második fal is védte. Ezt a 19. században lebontották, helyére magtárat építettek. Nyugaton 1908-ban vágtak kocsibejárót, a halottaskocsi számára.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Populaţia stabilă pe judeţe, municipii, oraşe şi localităti componenete la RPL_2011 (román nyelven). Nemzeti Statisztikai Intézet. (Hozzáférés: 2014. február 4.)
  2. John A. Hostetler: Hutterite Society. Baltimore – London: Johns Hopkins UP, 1974, 76–79. o.

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]