Savoyai-ház

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
(Savoyai-dinasztia szócikkből átirányítva)
Savoyai-ház
Államok, melyekben uralkodtak tagjai
Államnév Savoya grófjai
Időszak 10081416
Államnév Savoya hercegei
Időszak 14161720
Államnév Szárd–piemonti királyok
Időszak 17201861
Államnév Olaszország királyai
Időszak 18611946

Alapító I. Humbert savoyai gróf († 1048)
Utolsó tag a család tagjai ma is élnek

A Savoyai-ház vagy Savoyai-dinasztia a 1120. században Savoyában és Itáliában uralkodó család. Alapítója I. Humbert (Umbertó) (?970–?1050), aki létrehozta a Savoyából és Piemontból álló észak-itáliai államot. A dinasztia tagjai a savoyai grófság, majd hercegség (1416–1720), később a Szárd Királyság (1720–1860), végül az Olasz Királyság (1860–1946) uralkodói voltak. A dinasztiából utolsóként II. Umbertó olasz király uralkodott (1946), akit az Olasz Köztársaság létrejöttekor lemondattak.

1861-től 1946-ig Olaszország királyi családja volt. Már a középkorban kiterjedt birtokaik voltak a nyugati Alpoknak abban a térségében, ahol a mai Franciaország, Olaszország és Svájc találkozik. A család a 15. században német-római birodalmi hercegi rangra emelkedett, majd a 18. században a spanyol örökösödési háború eredményeként 1713-ban megkapta a Szicília királyának címét. 1720-ban ezt elvesztette, helyette a Szardíniai (Szárd) Királyság uralkodója lett. A dinasztia fontos szerepet játszott Itália egyesítésében.

Története[szerkesztés]

Lesser coat of arms of the Kingdom of Italy (1890).svg

A Savoyai-ház alapítójának a valószínűleg burgundiai eredetű I. Fehérkezű Humbertet tartják, aki a 11. század közepe táján kezében tartotta Savoya grófságát, valamint a Rhône folyótól keletre és a Genfi-tótól délre fekvő más területeket. Utódai fokozatosan növelték Savoya területét. V. Amadé (ur. 1285-1323) vezette be a száli (a frank időkből származó) örökösödési jogot és az elsőszülöttségi törvényt, hogy elkerüljék a birtokállomány későbbi felaprózódását. VI. Amadé (ur. 1343-1383) újabb területeket szerzett, és meg is szilárdította fölöttük a dinasztia uralmát. VII. Amadé (ur. 1383-1391) a nizzai őrgrófság és központja, a fontos kikötő megszerzésével gyarapította az államot. VIII. Amadé (ur. 1391-1440) idején csatolták végleg Savoyához Piemontot, az Alpok olasz oldalán fekvő gazdag őrgrófságot, miután csaknem két évszázadon át a család egyik oldalágának birtoka volt. VIII. Amadé nyerte el 1416-ban a birodalmi hercegi címet.

Miután egyetlen fia, Savoyai Hugó ciprusi királyi herceg kiskorában elhunyt, valamint a fogadott fia, Aragóniai Alfonz, I. Ferdinánd nápolyi király természetes fia révén nem tudta visszaszerezni a trónját, I. Sarolta ciprusi királynő 1485-ben örökösödési szerződést köt unokaöccsével, I. Károly savoyai herceggel, I. Janus ciprusi király dédunokájával, és a trónfosztott királynő évjáradék fejében a Savoyai-házra hagyja a ciprusi, jeruzsálemi és örmény királyi címét. Sarolta halála (1487) után a Savoyai-ház mindenkori feje viseli a Ciprus, Jeruzsálem és Örményország királya címeket egészen 1946-ig, II. Umbertó olaszországi trónfosztásáig.

Itália 1494-ben
Itália 1796-ban
Itália 1843-ban

A 15. század végén és a 16. század elején gyenge kezű uralkodók követték egymást a trónon, így a család befolyása erősen csökkent; a mélypontnak Savoya francia megszállása tekinthető (1536-1559). 1559-ben azonban Emánuel Philibert (ur. 1553-1580) a cateau-cambrésis-i béke értelmében visszaszerezte Savoya nagy részét. Ő helyezte át uralkodói székhelyét jó érzékkel az Alpok olasz oldalán fekvő Torinóba. A következő évszázadban a Savoya hercegei folytatták területszerző politikájukat, s a nemzetközi politikában is megőrizték önálló szerepüket, azáltal, hogy ügyesen manővereztek a két nagy ellenfél. Franciaország és a Habsburg Birodalom között. Bár eredeti savoyai törzsterületeik egy része a 17. század második felére francia uralom alá került, a korszak elhúzódó háborúiból végül nagy nyereséggel került ki a dinasztia.

A spanyol örökösödési háborút lezáró utrechti békében (1713) a nagyhatalmak királyi rangra emelték II. Viktor Amadét (ur. 1675-1730), aki Szicília uralkodója lett. Szicíliát azonban 1718-ban V. Fülöp spanyol király – felmondva az utrechti béke szerződést – fegyverrel elragadta az újdonsült királytól. Az emiatt kirobbant háború után, felismerve a területegyesítési és kormányzási realitásokat, II. Viktor Amadé 1720-ban elfogadta hűbérurától, VI. Károly német-római császártól a Szicíliáért cserébe felajánlott Szardíniát. A következő évtizedekben a Savoyaiak, hasonló megfontolásokból, további fontos területek megszerzésére törekedtek Északkelet-Itáliában.

A francia forradalom és a napóleoni háborúk idején (1792-1815) csupán Szardínia szigete kerülte el a francia megszállást, de 1815-ben, a bécsi kongresszuson I. Viktor Emánuel (ur. 1802-1821) nemcsak korábbi birtokait kapta vissza, hanem a liguriai tengerpartot is államába olvaszthatta, noha ennek előző gazdáját, a Genovai Köztársaságot is a korábbi közös ellenfél, Napóleon számolta fel.

Az olasz nemzeti újjáéledési mozgalom, a Risorgimento kezdetén a Szárd-Piemonti Királyság volt az egyetlen olasz állam, amely mentes volt az idegen befolyástól, és viszonylag számottevő katona erővel rendelkezett. A liberális és alkotmányos szellemű 1821. évi forradalom következtében az abszolutistává lett I. Viktor Emánuel kénytelen volt átengedni a trónt öccsének, Károly Félixnek.

Károly Félix király 1831-ben bekövetkezett halála után a korona a család Carignano-ágára szállt, az innen származó első uralkodó Károly Albert volt. Az óvatos alaptermészetű uralkodó 1848-ban még inkább kényszerűségből adott modern alkotmányt (parlamentáris államberendezkedés) népének. Ám hamarosan felismerte, hogy a nemzeti célokat saját dinasztikus érdekeinek szolgálatába állíthatja, ezért vállalta az 1848–49. évi első függetlenségi háborúban az osztrák hatalom elleni harc vezetését. A kaland azonban súlyos katonai vereségeket hozott, Károly Albertnek száműzetésbe kellett vonulnia.

Fia és utódja, II. Viktor Emánuel (ur. 1849-1878, olasz király 1861-től) azonban már uralkodásának kezdetétől aktívan támogatta miniszterelnökét, Cavour grófot, aki az olasz egységet ténylegesen megvalósító bel- és külpolitikát folytatott. Terveinek megvalósításához megnyerte III. Napóleon francia császár támogatását, így az 1859-es a szárd–francia–osztrák háborúban elért francia katonai győzelem nyomán a Habsburg Birodalom kiszorult Észak-Itália legnagyobb részéből. A segítségért cserébe II. Viktor Emánuel átengedte Franciaországnak a Savoyaiak ősi szállásterülét, a Savoyai Hercegséget. Délen Giuseppe Garibaldi felkelése megdöntötte a Bourbon-ház monarchiáját, így 1861-ben Viktor Emánuel személyében a Savoyai-dinasztia foglalhatta el az újonnan kikiáltott, egységes Olasz Királyság trónját.

1866-ban Poroszország alkalmi szövetségeseként az új olasz állam belépett a porosz–osztrák–olasz háborúba. Harctéri vereségei ellenére megkapta Veneto tartományt. 1870-ben, kihasználva a Francia Császárság háborús lekötöttségét, elfoglalta Rómát, megdöntötte és bekebelezte a pápai államot. A terjeszkedő monarchia 1915-ben belépett az első világháborúba, az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlása nyomán megszerezte Dél-Tirolt is.

Az új államban, a modern alkotmányos monarchiák gyakorlatát követve, az olasz király sem kormányzott, „csak” uralkodott, de válsághelyzetekben kulcspozícióban volt, és kezében tartotta a politikai döntés lehetőségét. I. Umberto 1878-ban követte apját Olaszország trónján, ám egy anarchista merényletben életét vesztette 1900-ban. Utóda, az első világháború győztesei közé kerülő III. Viktor Emánuel (ur. 1900-1946) viszont a fasiszta rezsim bábja lett, így hiába mondott le 1946-ban a trón megmentése érdekében fia, II. Umbertó javára, az 1946. június 2-án tartott népszavazás a köztársaság mellett döntött, s ezzel véget ért a Savoyai-ház uralma.

Lásd még[szerkesztés]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Savoyai-ház témájú médiaállományokat.

Fordítás[szerkesztés]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a House of Savoy című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.