Vaddisznó

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Wikipédia:TaxoboxInfobox info icon.svg
Vaddisznó
Wild Boar Habitat quadrat.jpg
Természetvédelmi státusz
Nem fenyegetett
Status iucn EX icon blank.svg Status iucn EW icon blank.svg Status iucn CR icon blank.svg Status iucn EN icon blank.svg Status iucn VU icon blank.svg Status iucn NT icon blank.svg Status iucn LC icon.svg
Magyarországon nem védett
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia)
Törzs: Gerinchúrosok (Chordata)
Altörzs: Gerincesek (Vertebrata)
Főosztály: Négylábúak (Tetrapoda)
Osztály: Emlősök (Mammalia)
Alosztály: Elevenszülők (Theria)
Alosztályág: Méhlepényesek (Placentalia)
Öregrend: Laurasiatheria
Rend: Párosujjú patások (Artiodactyla)
Alrend: Disznóalakúak (Suina)
Család: Disznófélék (Suidae)
Nem: Sus
Faj: S. scrofa
Tudományos név
Sus scrofa
(Linnaeus, 1758)
Elterjedés
Őshonos (zöld), betelepített (kék)Őshonos (zöld), betelepített (kék)
Hivatkozások
Wikispecies

A Wikifajok tartalmaz Vaddisznó témájú rendszertani információt.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Vaddisznó témájú médiaállományokat.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Vaddisznó témájú kategóriát.

WildZwijn.jpg

A vaddisznó (Sus scrofa) az emlősök (Mammalia) osztályába, a párosujjú patások (Artiodactyla) rendjébe és a disznófélék (Suidae) családjába tartozó faj.

Előfordulása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A vaddisznó elterjedési területe óriási, felöleli Eurázsia egészét, Ázsia déli részét és Indonézia szigeteinek egy részét is. Korábban élt a Brit-szigeteken is, de innen már kiirtották. Elterjedési területe Marokkótól keletre egészen Egyiptomig terjedt, felölelte az Arab-félszigetet, egész Európát, a Közel-Keletet, Közép-Ázsiát, Szibériát, Indiát, a Hátsó-indiai félszigetet, a Maláj-félszigetet, Kínát és Japánt is. Az indonéz szigeteken keletre egészen Flores szigetéig őshonos. Északon felhatol Skandinávia déli részéig és Dél-Szibériáig. Számos szigeten előfordul, ahol sok helyütt helyi alfajai alakultak ki, mint Szardínián, Korzikán, Srí Lankán, Hajnanon, Tajvanon vagy az Andamán-szigeteken.

Afrikában korábban a Szaharától északra mindenütt előfordult. Mára az afrikai alfajok száma nagyon megcsappant. A korábban Törökország déli részétől egészen Izraelig, valamint Egyiptom északi részén és Líbiában élő Sus scofa libycus és a Szudánban és Egyiptom déli részén élő szennárdisznó (Sus scrofa sennaarensis) mára kihaltnak tekinthető. Az Atlasz-disznó (Sus scrofa barbarus), mely Marokkó, Algéria és Tunézia területén, elsősorban az Atlasz-hegységben fordul elő, szintén nagyon ritkává vált. Mára az Arab-félszigeten is csak a legészakibb területeken élnek vaddisznók.

A vaddisznóknak nincs különleges igénye élőhelyükkel szemben. Csak a minden búvóhely nélküli, teljesen nyílt területeket és a hegyek magas részeit kerülik. Angliából a középkorban kiirtották, de néhány éve vaddisznófarmokról kiszökött példányokból szabad területen élő állomány kezdett kialakulni. Jelenleg az angliai létszáma rohamosan növekszik. A Skandináv-félszigeten továbbra sem fordul elő. Elterjedésének északi határa nagyjából a 30–40 cm-t meghaladó tartós hótakaró határával esik egybe.

Annak ellenére, hogy vadászatuk Európában mindenütt intenzív, a vaddisznó állományok terjeszkedése, növekedése és ebből eredő - főleg mezőgazdasági - kártétele folyamatosan növekszik.

Ezen felül az állományok évről évre meglehetősen erősen változnak, így nagyon nehéz pontos képet rajzolni a faj elterjedéséről. Jelenleg nagyjából követi a kiterjedt erdőségeket, ahol az állatok védelmet és táplálékot találnak. A legkedvezőbbek kétségkívül a nedves talajú lombos és elegyes erdők, ahol a vaddisznó könnyen túrhat táplálék után, de fontos számára a nagy őszi tölgy- és bükkmakktermés is. Korábban bizonyára a ligeterdők voltak a vaddisznó elterjedésének középpontjai, de ezt az erdőtípust a mai Közép-Európában jószerivel teljesen kiirtották. A ligeterdőket a síkságon és a középhegységekben a fenyvessűrűségek helyettesítik, ide tudnak a disznók visszahúzódni, és ezek biztosítják, hogy ez a vad minden üldözés ellenére még mindig eredménnyel meg tud élni a kultúrterületeken. Hazánkban a vaddisznó nagyon elszaporodott, bevette magát a nádasokba is, de éjszakánként a fővárosban (a budai oldalon) is lehet találkozni vele.

A vaddisznó mint betelepített faj[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Betelepített vaddisznók Floridában

A vaddisznót eredeti elterjedési területén kívül is sokfelé meghonosították. Viszonylag tisztavérű vaddisznók betelepítve csak Amerikában élnek. A Föld többi pontján élő állatok vagy elvadult házisertések vagy a vaddisznó és háziasított rokonának hibridjei. Mivel azonban teljesen vadon élő állatokról van szó, megjelenésük és életmódjuk is teljesen megegyezik a vaddisznóéval, így itt említjük meg őket.

A vaddisznót mint fontos vadászható állatot a 20. század elején telepítették be az Egyesült Államokba. A vaddisznó sok helyütt keveredett az USA déli részén, főként Texas államban élő elvadult házi sertésekkel, melyek ősei a 16. század óta éltek elvadulva a területen. E keveredések miatt tisztavérű vaddisznók nemigen élnek Észak-Amerikában, csak ilyen többnyire keverék állatok, amelyek azonban külsőre nagyon hasonlítanak a vaddisznóra. Az Egyesült Államok államai közül ma sok vaddisznó él Kalifornia, Florida, Dél-Karolina, Georgia, Alabama, Arkansas, Oklahoma, Louisiana, Arizona és Texas államok területén.

Dél-Amerikában is élnek meghonosított vaddisznók. Ezek ellentétben észak-amerikai rokonaikkal többnyire tisztavérűek. Argentínába 1900-ban telepítették be a vaddisznót vadászati céllal és ma a 40. és a 44. szélességi kör közötti területen elég sok él belőlük.

Házisertéssel kevert vérű, külsőleg vaddisznóra hasonlító elvadult állatok sokfelé élnek Földünkön, így Új-Guinea szigetén, Ausztráliában, Új-Zélandon, a Hawaii szigeteken, Trinidadon és Puerto Rico szigetén is. Ezen területek többségére az állatokat még több száz évvel ezelőtt telepítették be. A Hawaii szigetekre mintegy 1000 évvel ezelőtt vitték magukkal a szigetekre betelepülő polinéziaiak. Új-Guinea szigetére szintén nagyon korán kerültek disznók.

Ausztráliába viszont csak a 19. század elején telepítették be. Mára ezek az elvadult állatok nagyon kártékonyak az őshonos állat- és növényvilágra ezért a vadászat teljes mértékben szabad rájuk.

Sok délkelet-ázsiai és óceániai szigetre is emberek segítségével kerültek disznók, így a Bismarck-szigetekre, az Admiralitás-szigetekre és a Salamon-szigetekre is.

Alfajai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kontyos disznó Sus scrofa cristatus

Nagy elterjedési területe miatt a vaddisznónak sok alfaja alakult ki. Testméretük északról dél felé haladva egyre csökken, de az elterjedési terület északi részének szigetein élő alfajok is jóval kisebbek a kontintális formáknál.

A következő alfajokat különböztetik meg:

Egyes rendszerek csak négy alfajt ismernek el ezek közül és a többit ezekbe olvasztják be.

Megjelenése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Wild Boar Habbitat 2.jpg

Testhossza 90-200 centiméter, farka vékony, 15–40 cm hosszú, marmagassága 55-110 centiméter, tömege 50-190 kilogramm (kanok) és 44–160 kg (kocák). A vaddisznók egyes vidékeken még ennél lényegesen súlyosabbak is lehetnek, Oroszországban például elérhetik a 320 kg-ot is. Ezzel szemben a dél-európai vaddisznók alig fele akkorák. Az ismert ökológiai szabályt követik, amely szerint egy-egy faj példányai a melegebb vidéken kisebbek és könnyebbek, mint a hidegebb tájakon. Küllemét és megjelenését tekintve a vaddisznót egyetlen más vadon élő európai állatfajjal nem lehet összetéveszteni. Színezete a csaknem feketétől a barnásvörösig és a homokszínűig változik, ezt részben a környéken uralkodó talajszínre lehet visszavezetni, a vaddisznók ugyanis előszeretettel dagonyáznak. A malacok jellegzetes hosszanti csíkokkal mintázottak. A kanok súlya jelentősen felülmúlja a kocákét, de elsősorban mégis az évről évre jobban kiálló szemfogaik (agyaraik) tűnnek fel. Az alsók gyenge ívben felfelé nőnek, míg a felsők felfelé hajlanak, és így ezekkel párhuzamosan helyezkednek el. Félelmetes fegyvert jelentenek, mert az agyarpárok koptatják, fenik egymást, és így egyre élesebbé és hegyesebbé válnak. A vaddisznók jelenlétére utal jellegzetes szaguk is, amelyet jó széllel viszonylag távolról megérezhetünk, de túrásaik ugyancsak elárulják őket.

Életmódja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Koca malacaival

A vaddisznó családi közösségekben, csapatokban jár, ezt kondának nevezzük. A csapat magját az öreg koca jelenti, a süldőkkel és a malacokkal. A kondához lazán vagy szorosabban kötődve további állatok is csatlakozhatnak. Gyakran az előző évi fiatalok is a közösségben maradnak, amíg ivarérettekké nem válnak. A kanok csak alkalmilag keresik fel a kondát, anélkül hogy a fiatal állatokkal törődnének. Csak a szaporodási időszak kezdetekor csatlakoznak a kocákhoz.

Az egyes kondák ragaszkodnak tanyahelyeikhez, ha ott nem nagyon zavarják vagy üldözik (vadásszák) őket. Mindennap oda térnek vissza, pihennek a sűrűben vagy dagonyáznak az iszapos tócsákban. Estefelé megélénkül a konda, és a disznók táplálkozni indulnak. Óvatosan közelednek az erdőszélhez, közben minden irányban figyelnek. Ilyenkor csodálatosan halkan képesek mozogni, míg egyébként, például ha menekülnek, nagy zajjal törtetnek át a sűrűségen. Ha elfogy a táplálék, messzire elkóborolnak, hogy új táplálkozóhelyeket keressenek. Többnyire lassú ügetéssel szaladnak, de ha menekülnek, bukdácsoló galoppba csapnak át. Ezt azonban csak rövid távon, többnyire csupán néhány száz méteren tudják tartani. Jól úsznak, ezért nagy folyók vagy tavak szigetein is megtelepedhetnek.

Ha különösen bőséges táplálkozóhelyre bukkannak, ott gyakran nagy csapatba verődnek össze. Így volt ez például a Duna ligeterdeiben a tölgymakkérés idején. A kondák egészen közel kerülhetnek egymáshoz, nem verekszenek, és nem igyekeznek egymást távolabbra szorítani, önállóságukat azonban megtartják. Tagjaik személyesen ismerik egymást, és sivalkodó, röfögő hangon tartják a kapcsolatot. A vaddisznóknak egészen különböző hangjaik vannak, ezek jelentését csak a tapasztalt szakemberek értik. A látás ezzel szemben náluk alárendelt szerepet játszik. Apró szemükkel gyengén látnak, inkább hallásukra és rendkívül érzékeny, ormányszerű orrukra hagyatkoznak. Ez utóbbival túrnak, amikor férgek, rovarlárvák vagy gumók (burgonya vagy más raktározógyökér), esetleg gombák után kutatnak. Csaknem korong alakú orrukkal fel tudják szaggatni a talajt, de ugyanakkor meg is érzik, ha ott valami ehető akad. A házidisznókat, amelyek közös őse a vaddisznó, sok mindenre, például a szarvasgomba-keresésre is be lehet idomítani.

Dzik w Rezerwacie Pokazowym Żubrów w Białowieży 02.jpg

A vaddisznók kedvelik a társaikkal való "bőrkapcsolatot". Együtt pihennek, összedörzsölik sörtéiket, így egymást tisztogatják. Gyakran olyan szorosan feküsznek egymás mellett, hogy a megfigyelő alig tudja az egyes testeket megkülönböztetni egymástól. A kanok erősen fejlett agyarai nemcsak arra valók, hogy a riválisokkal harcoljanak velük, de agyaraikkal védekeznek a ragadozók ellen is. Keményen tudnak küzdeni, és sarokba szorítva rendkívül támadékonyak. A legveszélyesebbek azonban a malacos kocák, amelyek már nemegyszer megtámadták és meg is sebesítették a békés járókelőket vagy bogyószedőket.

A vaddisznót joggal nevezhetjük igazi mindenevőnek. Tölgy- és bükkmakk, valamint mindenféle, a földön elérhető gyümölcs mellett férgeket és más, a talajban talált állatokat is fogyaszt. Megfogja a patkányt, a pockot, utóbbi kölykes fészkét megszimatolja, és orrával kifordítja, de rámegy a dögre, az elhullott vadra is.

Veszélyes-e a vaddisznó?[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Normál esetben a vaddisznó fél az embertől, messze elkerüli. Azonban veszélyt jelenthet állatra és emberre is, ha sarokba szorítják, vagy ha malacait veszélyben érzi, ekkor képes nekimenni a rókának, farkasnak, még az embernek is. Sajnálatos módon történtek már az erdőkben halálos vaddisznótámadások.

Szaporodása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Vadmalacok

A vaddisznók párzási, búgási ideje november és január közé esik. A vemhességi idő 16-21 hét, az alom 4-10 malacból áll. A koca malacozás előtt kis mélyedést készít, amelyet puha levelekkel, gazzal ki is bélel. A malacok világosan és sötéten csíkoltak. Szemük nyitva van, és alighogy megszáradtak, máris követik anyjukat. Hevesen küzdenek a legjobban tejelő emlőkért, míg aztán néhány nappal később egyfajta rangsor alakul ki, és minden malacnak megvan a maga helye. A fiatal állatok, mint a házidisznók is, amelyek csak gyengén szőrözöttek, meglehetősen nagy melegigényűek. Sokkal nagyobb szükségük van anyjukra, mint más párosujjú patásoknak. A család ezért szorosan összetart. A malacok kb. 3 hónapig szopnak, ettől kezdve már szilárd táplálékot is fogyaszthatnak. Féléves korukra önellátóak. Kb. 9 hónappal később színezetük már a felnőtt állatokéhoz hasonló, ezeket süldőknek nevezzük. A vaddisznó a szabadban 12 évig élhet.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Csodálatos állatvilág, Wild life fact file (magyar nyelven) ford.: Mester K.: (2000). ISBN 963-86092-0-6 
  • Lutz Briedermann: Schwarzwild. 2., bearbeitete Auflage. Deutscher Landwirtschaftsverlag, Berlin 1990, 540 S., ISBN 3-331-00075-2
  • Lutz Heck: Die Wildsauen. Verlag Paul Parey, Hamburg 1980, 1985. ISBN 3-490-06612-X

Magyar szakirodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Meynhardt, H. 1986. Vaddisznóriport. Életem a vaddisznók között. Budapest. Gondolat Könyvkiadó. 140pp.
  • Nagy, E. (szerk.) 2004. Vaddisznó. A vadgazdálkodás időszerű kérdései. 3. Országos Magyar Vadászkamara, Budapest, 51pp.
  • Palkovics, G., Büki, L. és Egyed, I. é.n. A vaddisznó zárttéri tartása. MTI Fotóigazgatóság, Budapest. 111pp.
  • Páll, E. 1982. A vaddisznó és vadászata. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest. 234pp. (3. kiadás)
  • Páll, E. 2001. A vaddisznó. Nimród Vadászakadémia 8. Nimród Alapítvány, Budapest. 61pp.

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]