1955-ös Formula–1 világbajnokság

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
1955-ös FIA
Formula–1 világbajnokság
MHV MB W196 Silberpfeil Streamline 1955.jpg
Az áramvonalas karosszériájú Mercedes W196
Egyéni világbajnok
Argentin Juan Manuel Fangio 40

 ← 1954
1956 → 

Az 1955-ös Formula–1-es szezon volt a 6. FIA Formula–1 világbajnoki szezon. 1955. január 16-ától szeptember 11-éig tartott. Visszakerült a versenynaptárba a monacói nagydíj, amelyet 1950 után ebben az évadban ismét megrendeztek, valamint 1 éves kihagyás után visszatért a holland nagydíj is. A Le Mans-i tragédia miatt elmaradt a Francia, a Német, a Svájci és a spanyol nagydíj, így 1950 után másodszor ebben az évadban is "csak" 7 futamot rendeztek.

Az első öt célba érkezőnek járt világbajnoki pont (8, 6, 4, 3, 2). 1 pontot adtak a leggyorsabb körért. A hétből csak a legjobb öt pontszám számított bele a világbajnokság végeredményébe. Megosztott leggyorsabb kör esetén a pilóták megosztva kapták az 1 pontot. A pontokat megosztott autókért egyformán megosztották a versenyzők között, tekintet nélkül arra, hogy ki vezette többet az autót. Amennyiben egy pilóta több autóban is ült egy verseny folyamán, csak a legjobb helyezésért járó pontokat kapta meg.

Az előző évad tapasztalatai után ismét Mercedes-fölény volt várható, különösen, hogy az akkor már kétszeres világbajnok címvédő, Fangio is náluk maradt, továbbá csapattársának szerződtették a fiatal angol tehetséget, Stirling Mosst.

Az világbajnokságot Juan Manuel Fangio nyerte csapattársa, Stirling Moss előtt. A bronzérmes Eugenio Castellotti lett.[1]

Az év tragédiája, hogy négy nappal a szerencsés kimenetelű monte-carlói balesete után, egy monzai sportautóteszten életét vesztette a Formula–1 kétszeres világbajnoka, Alberto Ascari.

A szezon menete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

argentin nagydíj[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az évadnyitó argentin nagydíjon mindenki az előző évet fölényesen uraló Mercedes és a hazai pályán versenyző Fangio diadalát várta. Meglepetésre azonban egy másik argentin versenyző, José Froilán González szerezte meg a pole pozíciót egy Ferrarival, Fangio csak a harmadik helyről indult.

A versenyt azonban, ami minden idők legmelegebb versenyének bizonyult (az 1984-es dallasi és a 2005-ös bahreini mellett), csupán hét autó fejezte be. Ebből csak kettő volánjánál ült ugyanaz a versenyző, mint aki a rajtrácson is (az egyik Fangio volt, a másik a szintén argentin Roberto Mieres, aki az ötödik, utolsó pontszerző helyen ért célba egy Maseratival). A versenyen összesen 16 versenyző cserélt autót.

A futamot Fangio nyerte, aki másfél percet vert a második helyen célba érő autóra (a francia Maurice Trintignant ült ekkor a volánjánál, de előtte vezette Nino Farina is, eredetileg pedig González ült benne). A harmadik (Farina vezette az autót, amiben ő előtte Trintignant ült, de eredetileg az olasz Umberto Maglioli autója volt) és negyedik (egy Mercedes, Stirling Mosszal a volánjánál, de előtte a német Karl Kling is vezette, és a szintén német Hans Herrmann autója volt eredetileg) célbaérőre két kört vert, az ötödikre ötöt, a hatodikra nyolcat, a hetedik, utolsó célbaérőre pedig 13 kört. (A teljes versenytáv 94 kör volt.)

A verseny leggyorsabb körét Fangio futotta, 1:48,3-mal.[2]

monacói nagydíj[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az időmérő edzést Juan Manuel Fangio nyerte, 1:41,1-es idővel. A versenyzőnek a 16., csapatának, a Mercedes-Benznek pedig az 5. első rajthelye volt ez. Mellőle Ascari és Stirling Moss rajtohattak.

A pole pozícióból induló Fangio és Moss meggyőző fölénnyel uralták a mezőnyt, amíg mindketten a motor meghibásodása következtében ki nem estek. Moss a 81. körben kényszerült feladni a küzdelmet, így Alberto Ascari átvette a vezetést. (Mosst a 9. helyen rangsorolták, mert bár kiesett, teljesítette a versenytáv 90%-át.) Ezt a kört azonban ő sem tudta befejezni. Az alagútból kiérkezvén elvesztette uralmát a Lancia felett, és a tengerbe zuhant. A matrózok gyorsan az olasz versenyző segítségére igyekeztek. A gyors intézkedésnek köszönhetően néhány karcolással megúszta a balesetet, legalábbis Ascari nem panaszkodott. A futamot a francia Maurice Trintignant nyerte egy Ferrarival.

Ascarit kórházba szállították, ő azonban haza akart menni. Végül saját felelősségére hazaengedték. 4 nappal a balesete után Monzában tesztelt egy sportautót. A 4. körében a Vialone kanyarban autója felborult. Ascari ezt a balesetet már nem élte túl. Később a kanyart átépítették, és róla nevezték el.

indianapolisi 500[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az időmérőt Jerry Hoyt nyerte meg, előnye azonban mindössze 27 ezred másodperc volt Tony Bettenhausennel szemben. A versenyt a 14. pozícióból rajtoló Bob Sweikert nyerte. A győzelmét tragédia árnyékolta be: a többszörös indianapolisi 500 győztes Bill Vukovich a futam alatt az 58. körben 250 km/óra sebességgel ütközött és bennégett a teljesen összetört versenyautóban. Ő volt az 1911 óta tartó indianapolisi versenysorozat 46. halálos áldozata.

belga nagydíj[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lancia D50-es

Eugenio Castellotti egy héttel mestere, Alberto Ascari halála után a legjobb időt futotta és a pole pozícióból indulva a tizenhatodik körig küzdött Fangioval az első helyért, akkor váltóműve megadta magát, kiesett a versenyből. A dobogóra Fangio és Moss mellé a harmadik helyre Farina állt fel, a belga újságíró, Paul Frére meglepetésre a negyedik lett. Mike Hawthorn csak a 9. helyről rajtolhatott és a futamnak még a negyedét sem tudta teljesíteni. A 8. körben váltómű meghibásodás miatt a futam feladására kényszerült.

holland nagydíj[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az időmérőt Fangio nyerte Moss, Kling, Musso és Hawthorn előtt. A rajtnál megtartotta vezető helyét és a verseny végéig nem is engedte át senkinek, azonban végig nagy csatában volt Mossal és végül mindössze 3 tized másodperc különbséggel értek célba. A 3. helyen Luigi Musso ért célba, a további 2 pontszerző Roberto Mieres és Eugenio Castellotti lett. Hawthorn a 7. helyen ért célba 5 kör hátrányban, a 3. helyről induló Kling pedig a 21. körben egy vezetői hiba folytán feladta a futamot.

brit nagydíj[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az időmérőt Stirling Moss nyerte Fangio előtt. Mike Hawthorn csak a 14. rajtpozíciót tudta megszerezni. Ezen a versenyen indult először Jack Brabham, aki az időmérőn az utolsó helyre kvalifikálta magát.

A rajtnál Fangio megelőzte Mosst, a 2. körben azonban az angol visszaelőzte argentin csapattársát. A 17. körben Fangio ismét megelőzte Mosst, aki néhány körrel később ismét visszavágott és a 25. körben ismét az élre állt. Ettől kezdve nem változott a sorrend kettejük között, de Fangio végig szorosan Moss nyomában volt, a verseny végén mindössze 2 tized volt Moss előnye. A 3. helyre a szintén Mercedessel versenyző Karl Kling futott be, a további 2 pontszerző pedig Piero Taruffi és Luigi Musso lett. A Ferraris Mike Hawthorn csak a 6. lett, mivel autót kellett cserélnie Eugenio Castellottival. Jack Brabham a 30. körben motorhiba miatt kiállni kényszerült.

Fangio ezzel a második hellyel bebiztosította 3. világbajnoki címét, mert bár Moss még pontszámban beérhette volna, ha győz az utolsó futamon, megfutja a leggyorsabb kört és Fangio nem szerez pontot, Fangionak 3 győzelme volt, míg Mossnak csak 1.

olasz nagydíj[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az időmérőn Fangio volt a leggyorsabb, megelőzve Mosst, Klinget és Castelottit. A visszatérő Farina az 5. helyet tudta megszerezni Ferrarijával. Mike Hawthorn ismét csak a rajtrács 2. feléből rajtolhatott, ezúttal a 14. helyről.

A rajtnál Moss megelőzte Fangiot, aki azonban még az 1. kör vége előtt visszaelőzte csapattársát. A 8. körben ismét Moss állt az élre, ám ezúttal is csak 1 kör erejéig tudta megtartani a vezető pozíciót. A 27. körben Moss Mercedesében tönkrement a motor, így meg kellett elégednie a leggyorsabb körért járó 1 ponttal. Fangio megnyerte a versenyt, mögötte a 9. helyről rajtoló Taruffi ért célba, mindössze 7 tizedes hátrányban. 3.-ként Castelotti futott be, a további két pontszerző pedig Jean Behra és Carlos Menditéguy lettek. Kling a 32., Hawthorn a 38. körben esett ki, mindketten a váltómű meghibásodása miatt. Farina ugyancsak feladta a futamot, az 5. körben.

A bajnokságot Fangio nyerte Moss és Castellotti előtt, utóbbi mindössze 0.66 ponttal előzte meg a 4. helyen végzett Trintignant-t. Mike Hawthorn az előző évi harmadik helyezése után egyetlen pontot sem tudott szerezni. Öt futamból kétszer kiesett, emellett egy 6., egy 7. és egy 10. helyet szerzett. Csapattársa, González sem járt sokkal jobban, mindössze 2 pontot tudott gyűjteni.

Futamok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

# Futam Időpont Helyszín Pályarajz Győztes pilóta Konstruktőr Összefoglaló
42 Argentína argentin nagydíj Január 16. Oscar Gálvez Buenos Aires 1954.png Argentína Juan Manuel Fangio Németország Mercedes Összefoglaló
43 Monaco monacói nagydíj Május 22. Monaco Monte Carlo track.jpg Franciaország Maurice Trintignant Olaszország Ferrari Összefoglaló
44 USA indianapolisi 500 Május 30. Indianapolis Indianapolis track.jpg USA Bob Sweikert USA Kurtis-Kraft-Offenhauser Összefoglaló
45 belga belga nagydíj Június 20. Spa-Francorchamps Spa 1950.jpg Argentína Juan Manuel Fangio Németország Mercedes Összefoglaló
46 holland holland nagydíj Június 19. Zandvoort Zandvoort track layout 1948 1972.png Argentína Juan Manuel Fangio Németország Mercedes Összefoglaló
47 UK brit nagydíj Július 16. Aintree Circuit Aintree.png UK Stirling Moss Németország Mercedes Összefoglaló
48 olasz olasz nagydíj Szeptember 11. Monza Monza 1955.jpg Argentína Juan Manuel Fangio német Mercedes Összefoglaló

A bajnokság végeredménye[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1955-ös világbajnokságot Juan Manuel Fangio nyerte csapattársa, Stirling Moss előtt. A bronzérmes Eugenio Castellotti lett. A csapatoknak 1958-ig nem rendeztek világbajnokságot.

Pontozás:

Helyezés 1. 2. 3. 4. 5. Lk. 6.-20.
Pont 8 6 4 3 2 1 0

(Félkövér: pole pozíció, dőlt: leggyorsabb kör, a színkódokról részletes információ itt található)

Helyezés Versenyző ARG
Argentína
MON
Monaco
500
USA
BEL
Belgium
NED
holland
GBR
UK
ITA
Olaszország
Pontszám
1 Argentína Juan Manuel Fangio 1 Ki 1 1 2 1 40 (41)
2 UK Stirling Moss 4† / Ki 9 2 2 1 Ki 23
3 Olaszország Eugenio Castellotti Ki† 2 Ki 5 6† / Ki 3 12
4 Franciaország Maurice Trintignant 2† / 3† / Ki 1 6 Ki Ki 8 11.33
5 Olaszország Nino Farina 2† / 3† 4 3 NI 10.33
6 Olaszország Piero Taruffi 8† 4 2 9
7 USA Bob Sweikert 1 8
8 Argentína Roberto Mieres 5 Ki 5† 4* Ki 7 7
9 Franciaország Jean Behra 6† / Ki† / Ki 3† / Ki† 5† / Ki 6 Ki 4 6
10 Olaszország Luigi Musso 7† / Ki† Ki 7 3 5 Ki 6
11 Németország Karl Kling 4† / Ki Ki Ki 3 Ki 5
12 USA Jimmy Davies 3 4
13 USA Tony Bettenhausen 2† 3
14 USA Paul Russo 2† 3
15 Belgium Paul Frère 8† 4 3
16 USA Johnny Thomson 4 3
17 Argentína José Froilán González 2 2
18 Olaszország Cesare Perdisa 3† / Ki† 8 2
19 Olaszország Luigi Villoresi Ki† / Ki 5 NI 2
20 Argentína Carlos Menditéguy Ret† / Ki 5 2
21 Olaszország Umberto Maglioli 3† 6 1.33
22 Németország Hans Herrmann 4† 1
23 USA Walt Faulkner 5† 1
24 USA Bill Homeier 5† 1
25 USA Bill Vukovich Ki 1
26 UK Mike Hawthorn Ki Ki 7 6† 10 0
27 USA Harry Schell 6† / 7† / Ki† Ki 9† / Ki Ki 0
28 Monaco Louis Chiron 6 0
29 USA Andy Linden 6 0
30 Franciaország Jacques Pollet 7 10 Ki 0
31 USA Al Herman 7 0
32 Franciaország Mike Sparken 7 0
33 Olaszország Sergio Mantovani 7† / Ki† 0
34 Brazil Hernando da Silva Ramos 8 Ki Ki 0
35 UK Lance Macklin NK 8 0
36 USA Pat O'Connor 8 0
37 Franciaország Louis Rosier Ki 9 9 0
38 UK Ken Wharton 9† Ki 0
39 USA Jimmy Daywalt 9 0
40 USA John Fitch 9 0
41 USA Pat Flaherty 10 0
42 USA Duane Carter 11 0
43 Belgium Johnny Claes 11 0
44 USA Chuck Weyant 12 0
45 USA Eddie Johnson 13 0
46 USA Jim Rathmann 14 0
Franciaország Robert Manzon Ki Ki Ki 0
UK Horace Gould Ki Ki Ki 0
Olaszország Alberto Ascari Ki Ki 0
Franciaország Elie Bayol Ki Ki 0
Franciaország André Simon Ki Ki 0
UK Peter Collins Ki Ki 0
UK Peter Walker Ki Ki† 0
Argentína Jesus Iglesias Ki 0
Argentína Pablo Birger Ki 0
Uruguay Alberto Uria Ki 0
USA Don Freeland Ki 0
USA Cal Niday Ki 0
USA Art Cross Ki 0
USA Shorty Templeman Ki 0
USA Sam Hanks Ki 0
USA Keith Andrews Ki 0
USA Johnnie Parsons Ki 0
USA Eddie Russo Ki 0
USA Ray Crawford Ki 0
USA Jimmy Bryan Ki 0
USA Jack McGrath Ki 0
USA Al Keller Ki 0
USA Johnny Boyd Ki 0
USA Ed Elisian Ki 0
USA Rodger Ward Ki 0
USA Jerry Hoyt Ki 0
USA Jimmy Reece Ki 0
USA Fred Agabashian Ki 0
UK Kenneth McAlpine Ki 0
Ausztrália Jack Brabham Ki 0
UK Roy Salvadori Ki 0
UK Leslie Marr Ki 0
Franciaország Jean Lucas Ki 0
Argentína Clemar Bucci Ki† 0
UK Tony Rolt Ki† 0
UK Ted Whiteaway NK 0
Helyezés Versenyző ARG
Argentína
MON
Monaco
500
USA
BEL
Belgium
NED
holland
GBR
UK
ITA
Olaszország
Pontszám
  • * Leggyorsabb kör (1 pont)
  • ** Több versenyző futott ugyanolyan gyors (nem mérhető különbségű) leggyorsabb kört (megosztott 1 pont).
  • † A helyezés ugyan annak az autónak két pilótája között megosztott

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Az 1955-ös világbajnokság végeredménye (német nyelven). www.motorsport-total.com. (Hozzáférés: 2009. március 24.)
  2. Az 1955-ös argentin nagydíj végeredménye (német nyelven). www.motorsport-total.com. (Hozzáférés: 2009. március 24.)

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz 1955-ös Formula–1 világbajnokság témájú médiaállományokat.