Ivan Alekszejevics Bunyin

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ivan Alekszejevics Bunyin
Ivan Bunin (sepia).jpg
Élete
Született 1870. október 22.
 Orosz Birodalom, Voronyezs
Elhunyt 1953. november 8. (83 évesen)
 Franciaország, Párizs
Sírhely Sainte-Geneviève-des-Bois Russian Cemetery
Nemzetiség orosz
Pályafutása
Jellemző műfaj(ok) elbeszélés, regény
Irodalmi irányzat Realizmus
Irodalmi díjai 1933: Irodalmi Nobel-díj
Ivan Alekszejevics Bunyin aláírása
Ivan Alekszejevics Bunyin aláírása
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Ivan Alekszejevics Bunyin témájú médiaállományokat.

Ivan Alekszejevics Bunyin (oroszul Иван Алексеевич Бунин, Voronyezs, 1870. október 22.Párizs, 1953. november 8.) orosz író, költő, műfordító, a 19. századi orosz klasszikus irodalom, Turgenyev, Goncsarov és Tolsztoj prózájának hagyományát folytatta. Elsősorban realista prózai műveivel vált híressé, melyek fő témája az októberi forradalom előtti vidéki élet Oroszországban, a nemesi élet és az orosz természet ábrázolása. 1933-ban (első oroszként) irodalmi Nobel-díjjal jutalmazták.

Életrajza[szerkesztés]

Elszegényedett nemesi családból származott, gyermekéveit a család utolsó megmaradt birtokán, Butirkiben (Orjoli kormányzóság) töltötte. 1881-től négy évig a jeleci gimnáziumban tanult, később idősebb testvére tanította; megismertette vele többek között a klasszikus irodalmat, a természettudományokat és a matematikát. 1887-ben jelent meg első verse a Rogyina (Haza) című pétervári lapban. 1889-ben testvérét követve Harkovba (Хapькoв)[1] utazott; itt könyvtárosként, majd a harkovi Orlovszkij vesztnyik (Orjoli hírlap) című újság újságírójaként, illetve szerkesztőjeként dolgozott. Bunyin első elbeszéléseit is ez a lap jelentette meg 1891-ben. Ugyanebben az évben házasságot kötött kolléganőjével, Varvara Pascsenkóval, és 1892-ben Poltavába költöztek, ahol Bunyin a kormányzóság hivatalnokaként dolgozott. Első, saját nyelvezet híján még éretlennek jellemezhető verseskötete (Költemények / Стихотворения 1887-1891) 1891-ben jelent meg.

Bunyin írói munkásságának kezdetét a Russzkoje Bogatsztvo című folyóiratban megjelent Tanka című elbeszélésében (1893) látta. Újabb fordulópontot jelentett életében, hogy 1895-ben felhagyott poltavai tevékenységével, elhagyta feleségét és Moszkvába költözött. Lelkesen fogadták az ottani művészi körökben, megismerkedett Csehovval, Tolsztojjal, valamint fiatalabb írókkal, mint Fjodor Szologub, Konsztantyin Balmont és Valerij Brjuszov.

1895-től sokat utazott, ukrajnai utazásai során eljutott a Krímre és Odesszába; ebből az időből származik Csehovval folytatott levelezése. 1899-től Gorkijjal is gyakran váltott levelet. Az 1900-ban megjelent Antonovszkije Jabloki (Антоновские яблоки) című elbeszélés jelzi Bunyin írói sikerének kezdetét: költői módon írja le a régi oroszországi vidéki életet; az elbeszélést később minden orosz olvasókönyvben kinyomtatták. 1901-ben megjelent a Lombhullás (Листопад) című verseskötete, 1902 és 1909 között pedig a Znanyije kiadó ötkötetes gyűjteményt adott ki a költő műveiből.

Bunyin angol művek fordításával is foglalkozott: 1896-ban lefordította Henry Wadsworth Longfellow amerikai költő Hiawatha éneke[2] című eposzát, valamint további műveket Lord Byrontól és Alfred Tennysontól. A Lombhullásban megjelent verseiért és műfordításaiért 1903-ban és 1909-ben az Orosz Tudományos Akadémia Puskin-díjjal jutalmazta, valamint az akadémia tiszteletbeli tagjává fogadták.

Sikeres költőként és íróként további nagy utazásokat tett az első világháború előtt, többek között a Közel-Keletre, Egyiptomba, Észak-Afrikába, Palesztinába, eljutott egészen Indiáig, illetve Ceylonig: ezek az utak újabb lendületet adtak munkájának. 1912-1914 teleit Caprin töltötte Maxim Gorkijjal.

Szovjet bélyeg (1990)

Bunyin érettebb elbeszéléseinek témája Oroszország történelmi sorsa és az orosz falvak pusztulása (Falu / Деревня, 1910; Szárazvölgy / Суходол, 1912). Az 1905. évi orosz forradalomban és az I. világháború kezdetében Bunyin Oroszország hanyatlásának egyértelmű jeleit látta.

Bunyin fotón 1937-ben

Az 1917-es októberi forradalmat ellenségesen fogadta (Átkozott napok c. naplójegyzetek); 1918-ban elköltözött Moszkvából, először Ogyesszába vonult vissza, majd a Franciaország felé tartó utolsó hajóval elhagyta Oroszországot és Grasse-ban telepedett le. Az emigrációban elismerésre talált, mint a klasszikusok generációjának utolsó nagy költője. Itt Bunyin kezdetben éleshangú szovjetellenes cikkeket írt, később elzárkózott a politikától. A szovjet rendszert sosem fogadta el, de a német megszállókkal sem volt hajlandó együttműködni a második világháború idején. Bármennyire is fájlalta a nemesi világ pusztulását, nagyon világosan látta azt az anyagi és erkölcsi nyomort, amelybe éppen az ő osztályának telhetetlensége, a modern civilizáció pénzimádata taszította az orosz falvakat.

1933-ban irodalmi Nobel-díjat kapott azért a magasrendű művésziségért, amellyel a klasszikus orosz prózaköltészeti hagyományokat továbbfejlesztette. Elbeszéléseiben és regényeiben a régi orosz falu pusztulásáról szólt: a nosztalgikus, elégikus hangvételt azonban kemény realizmus itatta át.

Bunyint halála után, 1956-ban rehabilitálták a Szovjetunióban, újból megjelenhettek művei is. Felesége (1906-tól), Vera Muromceva férje halála után több jelentős életrajzot is megjelentetett.

Moszkvában a Povarszkaja utcában, közvetlenül a Magyar Kulturális, Tudományos és Tájékoztatási Központ mellett is van egy emlékszobra.

Művei[szerkesztés]

Ivan Bunyin: Fölszáll a hold

Titkos zizegés az erdő, csupa langyos lehelet. Ház előtt fényben derengő csúcsával a nyárfa megnő, ég, mint folyékony üveg.

A sötét sűrűben állva tükrös aranya vakít. Esőzve reszket a nyárfa, önti, csillámolva hányja üveges-gyögy habjait.

(Fodor András fordítása)

  • 1891 – Költemények (Стихотворения)(első verseskötete)
  • 1900 – Антоновские яблоки
  • 1901 – Lombhullás (Листопад) (második verseskötete)
  • 1910 – Деревня
  • 1911 – Szárazvölgy (Суходол)(elbeszélés)
  • 1915 – A San Franciscó-i úr (Господин из Сан-Франциско) (elbeszélés)
  • 1916 – Csang álmai (elbeszélés)
  • 1925 – Napszúrás (Солнечный удар) (elbeszélés)
  • 1925 – A szerelem szentsége (Митина любовь)
  • 1930 – Arszenyev élete (Жизнь Арсеньева) (önéletrajzi regény)
  • 1937 – Tolsztoj felszabadítása (memoár)
  • 1937 – 1945 Sötét sétányok (elbeszélések)
  • 1950 – Visszaemlékezések (Воспоминания)
  • 1955 – A. P. Csehov (Csehovról szóló könyve halála után jelent meg)
  • 1965 – A szerelem nyelvtana (elbeszélések)

Ivan Bunyin-díj[szerkesztés]

Bunyin, Leonard Turzhanszky festménye

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. mai hivatalos név Charkiv / Хapкiв
  2. eredeti címe: The Song of Hiawatha; orosz fordítása: Песнь о Гайавате

Külső hivatkozások[szerkesztés]