Lajos Vilmos badeni őrgróf

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Lajos Vilmos badeni őrgróf, 1705. (Ismeretlen festő műve, Hadtörténeti Múzeum, Bécs).

Lajos Vilmos badeni őrgróf (Ludwig Wilhelm Markgraf von Baden), (Párizs; 1655. április 8.Rastatt; 1707. január 4.); a Badeni-ház katolikus (Baden-Badeni) ágából származó herceg, Savoyai Jenő tábornagy unokaöccse, maga is császári tábornagy, 1677–1707 között a Badeni Őrgrófság uralkodója. Sikeres hadvezér a rajnai fronton és a törökellenes háborúkban. Vezető szerepe volt a törökök Magyarországról való kiűzésében. Melléknevei: A császári propaganda jelzője: „A Birodalom védőpajzsa” (Schield des Reichs). A korabeli köznyelvben „a török Lajos” (Der Türkenlouis) jelzővel illették. A harcmezőn messzire látszó vörös tábornoki kabátjáról a törökök a „Vörös Király” (Roter König) melléknevet ragasztották rá. Gyakran használatos névformája: Badeni Lajos (Ludwig von Baden).

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Származása, ifjúkora[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Coat of arms of Baden.svg
Badeni Lajos őrgróf (korabeli metszet).
Baden-Baden, az új kastély homlokzata

Lajos Vilmos őrgróf hét évvel a harmincéves háború befejezése után, 1655. április 8-án született Párizsban, az Hôtel de Soissons palotában. Édesapja Ferdinánd Miksa badeni őrgróf (1625–1669) volt, I. Vilmos badeni őrgrófnak (1593–1677) és Katharina Ursula von Hohenzollern-Hechingen hercegnőnek (1610–1640) fia. Keresztneveit nagyapja, Vilmos őrgróf és keresztapja, XIV. Lajos francia király választották ki. Apjának örökletes birtoka a katolikus Baden tartomány volt, Baden-Baden (vagy röviden Baden) székvárossal, amelyet hivatalosan csak 1939 óta neveznek Baden-Badennek, megkülönböztetésül a svájci Badentől és az alsó-ausztriai Baden bei Wien-től.[1][2]

Édesanyja Lujza Krisztina savoya-carignani hercegnő (Louise Christine de Savoie-Carignan, 1627–1689) volt, Tamás Ferenc savoya-carignani hercegnek (1595–1656) és Marie de Bourbon-Condé hercegnőnek, soissons-i grófnőnek (1606–1692) leánya, Jenő Móric savoya-carignani herceg húga, Savoyai Jenő herceg nagynénje.

Lajos Vilmos őrgróf volt a házaspár egyetlen közös gyermeke. Alig volt fél éves, amikor szüleinek viszonya végzetesen megromlott. Apja könnyelműen valami sértő megjegyzést tett feleségére. A befolyásos anyós, Marie de Bourbon-Condé hercegnő elérte, hogy rokona, XIV. Lajos király Versailles elhagyására szólítsa fel keresztfiát. Ráadásul Lujza Krisztina őrgrófné, aki teljesen anyjának befolyása alatt állott, megtagadta, hogy elhagyja a versailles-i kastély fényes világát, és kijelentette, hogy nem hajlandó férjével a „hideg és ködös Germániába” utazni. Ferdinánd Miksa őrgróf így csak félesztendős fiát vihette haza székvárosába, Badenbe. Az anyjától elszakadt kisfiút nagyapjának, Vilmos őrgrófnak második felesége, Mária Magdaléna öttingeni grófnő nevelte fel. Lajos Vilmos 1669-ben, 14 éves korában édesapját is elveszítette, egy Heidelberg környékén bekövetkezett vadászbaleset következtében.

Lajos Vilmos, Baden őrgrófja, hivatalos portré (Badisches Landesmuseum, Karlsruhe).

Nagy körutazása (Kavalierstour)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Nagyapja 1670 őszén nagy külföldi körutazásra küldte unokáját, perceptorának (házitanító) és udvarmesterének (Cosimo Marzi Medici) kíséretében. A nagy körutazás intézménye (franciául és angolel Grand Tour, németül Kavaliersreise) a brit királyi udvarból származott. A 17. századra az ifjú nyugat-európai arisztokraták életének szinte kötelező programjává vált. A hosszú külföldi körutazás mindig külföldi országokba, köztük a Mediterrán térségbe irányult, célja a főnemesi rokonság megismerése, a helyi uralkodócsaládoknál való bemutatkozás, világlátás, tanulás volt. Lajos Vilmos őrgróf még 16 éves sem volt, amikor gondos nagyapja útnak indította, hogy a unokája minél hamarabb alkalmassá váljék elhunyt apja örökségének átvételére.

Lajos Vilmos útjának első állomása a besançoni Vizitációs Nővérek Kolostora volt, ahol nagynénjét, Katalin Franciska Henrietta badeni őrgrófnőt, a főapátnőt látogatta meg. Besançonban jogi előadásokat hallgatott, és katonai képzésben részesült. Útját Genfen, Milánón, Firenzén át folytatta. Rómában X. Kelemen pápa kihallgatáson fogadta, éppen akkor, amikor a pápa a nápolyi alkirállyal és a francia király követével ebédelt. Lajos őrgróf olyan jó hatást tett a nápolyi alkirályra, hogy az nyomban állást kínált neki hadseregében. Ezt azonban Lajos, nagyapja instrukcióira emlékezve, elhárította. Római tartózkodása során látogatást tett a Medicieknél is. Útja Velencén és Innsbruckon át vezetett hazafelé, Baden városába. 19 éves volt, amikor visszatért.

A francia–holland háborúban (1672–1678)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bár Lajos Vilmos Párizsban született, és keresztapja maga XIV. Lajos király volt, a francia–holland háborúban (1672–1678) mégis a franciák ellen, a Habsburg Birodalom oldalán harcolt, csakúgy, mint később a pfalzi és a spanyol örökösödési háborúban.

Az ifjú őrgróf 1674-ben, 19 évesen belépett a császári hadseregbe. Tanítómestere a nagyhírű Raimondo Montecuccoli gróf, tábornagy (1609–1680), a főhadparancsnok volt. Ekkor már 1672 óta tombolt a francia–holland háború. 1675-ben Montecuccoli (és seregében Badeni Lajos őrgróf is) Turenne marsall ellen vonultak, aki betört a német fejedelemségekbe. Hosszas vonulások és kisebb csatározások után július 27-én a Turenne a sasbachi ütközetben elesett. Montecuccoli Elzászig üldözte a visszavonuló franciákat, megostromolta Hagenaut és Zabernt, a Nagy Condé marsall (1621–1686) közeledő hadai azonban visszafordulásra késztették, de előbb még ostrommal bevette Philippsburg határerődjét.

A philippsburgi erőd bevételénél tanúsított vitézi helytállásáért I. Lipót császár 1676-ban egy gyalogezredet adott a keze alá. 1677-ben, amikor nagyapja, Vilmos őrgróf elhunyt, a fiatal tiszt I. Lajos Vilmos néven a katolikus Baden uralkodó őrgrófja lett, de az uralkodásra nem sok ideje maradt, mert a császár katonájaként szinte egész életét háborúskodásban töltötte. Az 1679-es nijmegeni békekötés után a császár kinevezte őt lovas és gyalogos Obristfeldwachtmeisterré, ami őrnagyi rangnak felelt meg.

Lajos Vilmos őrgróf török viseletben (a badeni udvari festő műve, 1700-1725 körül).

A török elleni háborúk (1683–1689)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1683-ban Kara Musztafa nagyvezír 180 000 emberrel ostrom alá vette Bécset. A súlyos helyzetbe jutott császárváros felmentésére Tulln mellett gyülekeztek az osztrák, lengyel és német szövetséges hadseregek. Szeptember 12-én Lotaringiai Károly herceg és Sobieski János lengyel király vezetésével megtámadták, és a kahlenbergi csatában szétverték az ostromlókat. A vert hadsereg a magyar hódoltsági területre vonult vissza. A császári haderő elfoglalta Párkányt, Visegrádot. Badeni Lajos őrgróf Generalwachtmeister (kb. vezérőrnagyi) rangban vett részt az ütközetben. Helytállásáért november 23-án lovassági tábornokká léptették elő. II. Károly spanyol király az Aranygyapjas renddel tüntette ki. Az őrgróf a kitüntetés aranyozott mását harci mellvértéjére ötvöztette.

Harcolt Buda 1684-es sikertelen ostrománál is unokafivérével, Savoyai Jenő herceggel együtt. 1685-ben Esztergom alatt visszaverte a város ostromára indult Sejtán Ibrahim nagyvezírt. Buda 1686-os sikeres visszavívásában már vezető parancsnokként ténykedett. 1686. december 12-én, 31 éves korában tábornaggyá (Feldmarschall) nevezték ki. 1689. szeptember 6-án a császár a török front főparancsnokává nevezte ki, a betegséggel küszködő V. Károly lotaringiai herceg helyére. Több hadjárat húsz ütközetében bizonyíthatta stratégiai tudását. A következő két évben elfoglalta Székesfehérvárt, Várpalotát, Pécset, Belgrádot (Nándorfehérvárt). Az oszmán haderő dél felé hátrált, Badeni Lajos őrgróf 1689. szeptember 24-én győzelmet aratott a közép-szerbiai Niš mellett. A császáriak felszabadítóként hirdették magukat, a szerb nép tömegesen kelt fel az oszmán megszállók ellen. 1689-ben Lajos a bulgáriai Vidinnél nyert csatát. Az 1683–1689 közötti győzelmes törökellenes háborúkban szerezte melléknevét, a nép „Lajos, a török” (der Türkenlouis) néven kezdte őt emlegetni. Hadvezéri teljesítményéért a császár birodalmi tábornaggyá (Reichsfeldmarschall) nevezte ki.

A pfalzi örökösödési háború (1688–1697)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1688-ban XIV. Lajos felmondta az 1684-es fegyverszünetet, a francia hadsereg betört a Pfalzi Választófejedelemségbe. Október 29-én a franciák ostrommal visszafoglalták a Maximilian Lorenz von Starhemberg tábornok által védett philippsburgi erődöt. Decemberben az augsburgi liga hadat üzent a Francia Királyságnak, kitört a pfalzi örökösödési háború, melynek során a franciák stratégiai célból szisztematikusan elpusztították Pfalz tartományt. 1689. január 13-án elpusztították Mannheimet és Heidelberget, júniusban Wormsot és Speyert. Felprédálták Lajos Vilmos őrgróf badeni birtokait is. 1689. augusztus 24-én magát az őrgrófi székvárost, Lajos Vilmos otthonát, Baden városát (mai neve: Baden-Baden) is elpusztították. Az őrgrófnak saját keresztapja ellen kellett háborút vívnia.

Franciska Szibilla Auguszta szász-lauenburgi hercegnő

Házassága, gyermekei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hálából azokért a szolgálatokért, amelyeket Lajos Vilmos őrgróf a Habsburg Birodalomért tett, és kárpótlásul azokért a pusztításokért, amelyeket a Badeni Őrgrófság az őrgróf távollétében betört francia csapatoktól elszenvedett, I. Lipót császár egy komoly felemelkedést ígérő házassághoz kívánta segíteni Lajos Vilmost. Feleségül ajánlotta neki az elhunyt Gyula Ferenc szász–lauenburgi herceg (1641–1689) egyik leányát. Lipót tervei szerint az idősebbik leány lett volna a jelölt, az őrgróf azonban a fiatalabbikba, Franciska Szibilla Auguszta hercegnőbe (1675–1733) szeretett bele, akit Lajos Vilmos unokafivérének, Savoyai Jenő hercegnek szántak volna. Kölcsönös vonzalom lévén, a megegyezés gyorsan megszületett. Az idősebbik nővért annyira megviselte a mellőzés, hogy a „cserébe” neki felajánlott Savoyai Jenőt sértődötten visszautasította azzal a megokolással, hogy az nem uralkodó herceg…

1690. március 27-én Lajos Vilmos őrgróf feleségül vette a nála 20 évvel fiatalabb Franciska Szibilla Auguszta szász-lauenburgi hercegnőt. Házasságukból kilenc gyermek született, de közülük csak hárman érték meg a felnőtt kort.

Badeni Lajos Vilmos, császári tábornagy

Ismét a török fronton[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Röviddel esküvője után Lajos Vilmos őrgrófnak ismét az Oszmán Birodalom ellen kellett háborúba vonulnia, mivel 1689-ben Köprülü Musztafa nagyvezír, átszervezve a haderőt, ellentámadásba ment át. Badeni Lajos hadserege 1690. szeptember 19-én a Vaskapu-hágón át benyomult az Erdélyi Fejedelemségbe, hogy Thököly csapatait kiszorítsa onnan. A törökök kihasználták az alkalmat, és visszafoglalták Vidint, Ništ, Szendrőt, majd október 8-án Belgrádot. Az egész Balkánról tömegesen menekült a lakosság a visszatérő török hatalom elől. 1690. október 25-én Thököly csapatai kihátráltak Erdélyből, 1691. január 20-án az erdélyi rendek elfogadták a Diploma Leopoldinumot, amely a császárivá lett tartomány közjogi helyzetét szabályozta.

1691. augusztus 19-én a szalánkeméni csatában Badeni Lajos őrgróf élete legnagyobb győzelmét aratta: 80 000 emberrel szétverte Köprülü Musztafa nagyvezír 100 000 főnyi hadseregét, maga a nagyvezír is elesett a csatában. Itt ölték meg, a császári oldalon harcoló Zrínyi Ádámot, Zrínyi Miklós fiát. Lajos Vilmost a császár a teljes birodalmi haderő helyettes főparancsnokává (Generalleutnant aller kaiserlicher Truppen) nevezte ki. Az egész 17. században ilyen magas kinevezést csupán öt alkalommal adtak ki.[3] Badeni Lajos őrgrófot később a törökellenes harcokban nyújtott parancsnoki teljesítményéért a spanyol király az Aranygyapjas renddel tüntette ki.

A pfalzi örökösödési háború eseményei miatt 1693-ban a császár visszahívta Lajos Vilmost, és saját hazájába, a Rajna-vidékre küldte harcolni a franciák ellen. A török front parancsnokságát unokafivére, Savoyai Jenő vette át, aki semmivel sem bizonyult kevésbé sikeresnek az oszmán haderő ellen. 1697. szeptember 11-én a zentai csatában szétverte II. Musztafa szultán hadseregét, amely a hegyaljai felkelés támogatására kelt át a Tiszán. Győzelme után, 1699. január 26-án megkötötték a 25 évre szóló karlócai békeszerződést, amely a Temesköz kivételével egész Magyarországot és Erdélyt a Habsburg Birodalomnak juttatta. Badeni Lajos Vilmos őrgróf sikereinek dicsőségét így Savoyai Jenő herceg arathatta le.

Újjáépítés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1693 után Lajos a rajnai fronton harcolt a francia csapatok ellen, míg 1697. október 30-án megkötötték a rijswijki békeszerződést, amelynek értelmében Franciaország lemondott minden, a Rajna jobb partján fekvő birodalmi területről. „A török Lajos” is visszatérhetett kirabolt és felprédált tartományába. Székhelyét a felégetett Badenből Rastattba tette át. Az új székvárost hatalmas erődítménnyel vette körül. Még 1697-ben belekezdett egy nagyszerű barokk kastély építésébe, családja és a maga számára. A kastélyt királyi keresztapja, XIV. Lajos király Versailles-i kastélyának mintájára terveztette meg, a munkával Domenico Egidio Rossi műépítészt (1679–1715) bízta meg. Az 1707-re felépült kastély a maga nemében a legjelentősebb francia barokk stílusú uralkodói palota Németországban. 1713–14-ben Villars francia marsall és Savoyai Jenő császári tábornagy itt tárgyalták le, és kötötték meg a rastatti békeszerződést.

A palota mellett a Fekete-erdőben Lajos őrgróf jelentős védőműveket építtetett, ezek a ma is látható ún. Barokk Sáncok (Barockschanzen). Ezek a védővonalak a gyors és pusztító francia rajtaütések és rablóhadjáratok elleni védelmet szolgálták. Hatékonyan alkalmazkodtak az ellenséges hadsereg stratégiájához. Ma is elismerést váltanak ki, mutatják Lajos őrgróf katonai tehetségét, amellyel eltérő körülmények között sikeresen tudott reagálni.

A rastatti kastély díszudvara (Ehrenhof), panorámakép

Utolsó csatája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hadisikerek után azonban Lajos Vilmos súlyos vitába keveredett Lipót császárral a badeni hercegi örökösödés kérdésében, mivel az uralkodó megtagadta az őrgróftól a választófejedelmi méltóság (Kurwürde) megadását, ami a főnemesi osztályba való felemelkedést jelentette volna. Mégis sikerült kiegyezniük, és az őrgróf továbbra is megmaradt a császár szolgálatában.

Lajos Vilmos herceg síremléke

Amikor kitört a spanyol örökösödési háború (1701–1714), Badeni Lajos őrgróf ismét hadba vonult. 1704 augusztusában a höchstädti csatában, Schellenberg mellett a franciák ellen harcolva súlyosan megsebesült. Hazaszállították Rastattba. Többé már nem állt talpra. Még két és fél évig élt. 1707. január 4-én halt meg, befejezés előtt álló hercegi palotájában.

Lajos Vilmos őrgrófot a badeni plébániatemplomban (Stiftskirche Baden-Baden), az őrgrófi család sírboltjában temették el. Síremléke barokk oltár formáját idézi, körülötte az igazságosságot, vitézséget és bölcsességet jelképező szobrokkal. Belső szerveit a lichtentali kolostorban, a középkori badeni őrgrófok temetkezőhelyén helyezték el.

A török háborúkban szerzett gazdag hadizsákmány és aranykincs (Türkenschatz, Türkenbeute) ma a karlsruhei kastély múzeumában tekinthető meg.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Badeni őrgrófságok: 1535–1771 között a Badeni őrgrófság területe, és az uralkodó család két ágra oszlott: az evangélikus Baden-Durlach ágra és a római katolikus Baden-Baden ágra. A birtokvásárlások következtében a lakosságnak át kellett térnie az uralkodó vallására (például amikor a fekete-erdei Gersbach átkerült a katolikus Elő-Ausztriához (Vorderösterreich). 1771-ben Baden-Baden ág kihalt, a Baden-Durlach ágból származó Károly Frigyes badeni őrgróf (1728–1811) örökölte mindkét ág birtokait, ezzel a két őrgrófságot ismét egyesítette.
  2. Elő-Ausztria (Vorderösterreich): A Habsburg-család birtokai a német fejedelemségek területén, elsősorban a Svábföldön, a Rajna-vidéken és Bajorországban. 1799-ben, a napóleoni háborúk kezdetén e területek elvesztek a Habsburg Birodalom számára. 1815-ben a Bécsi kongresszus az új német államokhoz csatolta őket: a Bajor Királysághoz, a Badeni Nagyhercegséghez, a Württembergi Hercegséghez és a Hessen-Darmstadti Hercegséghez.
  3. Generalleutnant: Az 1635-ös prágai béke után, a 17. század folyamán a Német-római Birodalomban a császár – a legfőbb Hadúr – rangja a General volt, a legmagasabb katonai főparancsnoki rendfokozat, a haderő legfőbb vezetője. Helyettese a Generalleutnant volt, a legmagasabb helyettes főparancsnoki rang, aki a császár helyettese (lieutenant, leutnant) volt. Az egyes hadseregek főparancsnokai legmagasabb rendfokozata a tábornagy (Feldmarschall) volt. A rendfokozatok tartalma a későbbi történelem során változott.

Csaták, összecsapások, ostromok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

„A török Lajos” 57 csatában, fegyveres összecsapásban és várostromban vett részt. Egész életében soha nem szenvedett vereséget, legtöbbször győztesként hagyta el a csatateret. Például:

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Lajos Vilmos badeni őrgróf témájú médiaállományokat.
A német Wikiforrásban további forrásszövegek találhatók Lajos Vilmos badeni őrgróf témában.

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]


Előző uralkodó:
I. Vilmos
Baden uralkodója
1677 – 1707
Baden-Baden
Baden címere
Következő uralkodó:
Lajos György Simpert
 • 
Franciska Szibilla Auguszta (régens)