Égetett szesz

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Különböző égetett szeszes italok egy szupermarketben

Az égetett szesz vagy alkoholpárlat (időnként egyszerűen párlat) olyan alkoholos ital, melynek alapanyagát alkoholos erjedés után lepárolják.[1] A lepárlás során az alacsonyabb forráspontú, illetve az illékonyabb összetevőket nyerik ki az alapanyagból, így az égetett szeszek jóval magasabb alkoholtartalmúak, mint a sör, a bor és más erjesztett italok. A párlat íze a lepárlás módszerétől függően lehet semleges, vagy többé-kevésbé megőrizheti az alapanyag aromáit, de emellett gyakran ízesítik vagy fahordóban érlelik. Az égetett szeszt szinte mindig hígítva hozzák forgalomba, mert lepárlás után általában 60%-nál magasabb alkoholtartalmú.

Az égetett szeszeket és a belőlük készült italokat gyűjtőnéven szeszes italoknak nevezik. A likőrök ízesített és erősen édesített párlatok. A finomszesz olyan 95,6% alkoholtartalmú égetett szesz, amelyet lepárláskor tisztára finomítottak, így etanolon és vízen kívül csak nyomokban tartalmaz egyéb anyagokat.[2]

Az égetett szeszt a 18. századtól kezdve „pálinkának” nevezték a magyar nyelvben. A 20. század folyamán a pálinka magyar viszonylatban egyre inkább a gyümölcs-, seprő- és törkölypárlatokra utalt, ám a korábbi jelentése csak 2002-től, a mai értelemben vett pálinka eredetvédettsége, illetve a pálinkatörvény hatására vált elavulttá. Azóta a pálinka régi jelentése a köznyelvből is kiveszőben van.

2011-ben a világ legtöbbet eladott szeszesital-márkája a dél-koreai Jinro szodzsu volt.[3]

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Régi whiskyfőző üst.

Előzményei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A desztilláció története legalább az első évszázadig nyúlik vissza, ám a korai lepárlókészülékek és lepárlási módszerek egészen a második évezredig nem voltak alkalmasak szeszfőzésre. Az első századtól a hellenisztikus Egyiptom alexandriai vegyészei széles körben használták a desztillációt magas forráspontú anyagok – főleg kén, higany, arzén, illetve ezek egyes vegyületeinek – lepárlására, majd tudásukat a 7-8. századtól az arab világ örökölte. Az araboknál gyakori volt a víz, az ecet, a rózsavíz és egyéb vizes parfümök lepárlása.

Számtalan felületes elmélet született a szeszfőzés egyiptomi, arab, ír, ókori görög vagy akár történelem előtti eredetére nézve, ám az ilyen feltételezéseket nem támasztják alá bizonyítékok, és a történelmi tények tükrében kimondottan valószerűtlenek. Már az ókorban felfedezték, hogy a felhevített bor felszínén egy gyúlékony anyag „jelenik meg”, ám a második évezredig sosem jegyezték fel, hogy az alkoholt sikeresen lepárolták volna.[4]

Felfedezése és kezdetei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A desztillált alkohol legkorábbi leírása a 12. századi Itáliából származik, a salernói egyetemről. Ekkoriban a jelek szerint három technológiai újítás együttes hatására sikerült a borból alkoholt lepárolni:

  • elterjedt a párlatrészek főzés közbeni elkülönítése, ami lehetővé tette az alkohol elválasztását a víztől.
  • megjelentek a lepárlókon a korábbiaknál sokkal hosszabb elvezetőcsövek, melyek távolabbi szakasza már elég hűvös volt némi alkohol lecsapódásához
  • a borhoz hamuzsírt vagy más vízmegkötőket kevertek, így egyetlen lepárlással is 65%-nál nagyobb töménységű alkoholt nyertek, ami hidegen is meggyulladt, így a korabeli vegyész is azonosítani tudta. Az alkohol legkorábbi neve aqua ardens, azaz „égő víz” vagy „égő párlat” volt.[5]

A 13. században Taddeo Alderotti írt először vízhűtéses, meghajtogatott páracsőről, amely többszöri újrafinomítást tett lehetővé, ezáltal a párlatrészek megfelelő elválasztásával akár 90%-os töménységű, kozmaolajoktól jól megtisztított alkoholt is le tudott párolni.[6] Az ilyen tiszta alkoholt hamarosan aqua vitae (az élet vize) vagy quinta essentia (az ötödik elem) néven emlegették, és az orvosok többsége erős gyógyszernek, vagy egyenesen csodaszernek tartotta. Az aqua vitae emellett gyakran a gyógynövényekkel együtt (vagy eleve gyógynövényes borból) lepárolt alkoholt is jelentett, mielőtt később az égetett szesz általános elnevezése lett.[7]

A fekete halál idején az orvosok tömegesen vetették be az aqua vitae-t, így a század végére Európa-szerte megjelent az élvezeti szeszfogyasztás. A 14–15. század fordulóján megjelentek a komlózatlan árpa-, búza- vagy rozssörből desztillált gabonapárlatok is, melyek népszerűek lettek mindazon vidékeken, ahol nem volt olcsó, helyben előállított bor.[8] Ezekből alakultak ki többek közt a ma ismert whisky, vodka, korn és moutwijn, illetve közvetve a jenever és a gin.

A szeszfőzés technológiája a 18. század végéig aránylag keveset fejlődött. Még a 17. században is tartotta magát az az elmélet, hogy az alkohol főzés közben, hő hatására keletkezik az erjesztett italokban, így még ekkor is gyakran „előfőzéssel” próbáltak több alkoholt nyerni belőlük, és a hozzáadott hamuzsír szerepét is abban látták, hogy katalizálja az alkohol létrejöttét. A gőzt nem hagyták rézfelülettel érintkezni, meghajtogatott páracső helyett pedig gyakran inkább vízzel hűtött sisakkondenzátort használtak, mert az ilyen lepárlót sokkal könnyebb volt kitakarítani a szabályozatlan fűtésből fakadó, gyakori felhabzások után. Ugyanezen okból gyakran használtak egyenes páracsövet is, ami ezáltal túl rövid szakaszon szelte át a hordót. A szabályozhatatlan fűtés, valamint az elégtelen hűtés több-kevesebb veszteséget és rossz minőségű párlatot eredményezett, főleg a korabeli gabonapárlatok voltak hírhedten rosszízűek. Emiatt a gabonapárlatokat gyakran ízesítették: népszerűek lettek a borókás, köményes párlatok, illetve a különböző fűszerekkel és gyümölcshéjakkal ízesített, erősen cukrozott likőrök.

Modern lepárlás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Oszlopos lepárlórendszerek a késő 19. századból.

A 18. századi tudományos áttörések után a szeszfőzést is megbízható természettudományos alapokra helyezték, így megoldódtak az üst fűtésének és a gőz hűtésének problémái is, ezáltal a 19. században elterjedt a ma ismert, belső rézfelülettel és spirális vízhűtővel épített kisüsti lepárlókészülék. Az 1810-es években a francia származású Cellier Blumenthal kifejlesztette az első oszlopos lepárlórendszereket, melyek egyszerre voltak képesek megállás nélkül szeszt főzni a beadagolt folyadékból, és a párlatot egyben rektifikálni, azaz erősen finomítani. Ezt az újfajta lepárlót Aeneas Coffey jelentősen továbbfejlesztette a gabonaszesz-finomítás igényeinek megfelelően, első lepárlóját 1830-ban szabadalmaztatta. Később megjelentek a finomszesz előállítására alkalmas oszlopok is. Az oszlopos finomítás jelentősen átalakította egyes régi italok hagyományát: a vodka tisztára finomított alkohol lett, az európai whiskyk nagy része kevert whisky. Finomszesz lett az alapanyaga a ginnek, a modern „jonge” jenevernek és a likőrök többségének is, és az oszlopok sok más párlatfajta gyártásában is szerephez jutottak.

A technológia korszerűsödésével nagyban javult a párlatok minősége, míg az oszlopos lepárlók rendkívül olcsó szeszfőzést tettek lehetővé, így a 19. század során Európa-szerte elterjedt a szeszfogyasztás azokon a vidékeken is, ahol korábban csak sört és bort fogyasztottak. A század végére több európai országban is kezelhetetlen össznépi alkoholizmus tombolt, amit többnyire csak több-kevesebb ideig tartó szesztilalom tudott elfojtani.

A magyar párlatok története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szeszfőzés kezdetei Magyarországon[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Itáliai megjelenése után a bor lepárlásának tudománya a 12-13. század fordulóján Magyarországon is meghonosult.[9] A 13. században Erzsébet királyné a köszvényét rozmaringgal lepárolt borszesszel kezelte, melyet külsőleg és (ételhez vagy italhoz keverve) belsőleg is alkalmazott. Ez a gyógykészítmény legkorábban Arnaldus de Villanova katalán orvos könyvében jelent meg, de később nemzetközileg is Aqua Hungarica, Aqua Reginae Hungariae vagy Eau de le Reine d'Hongrie néven vált ismertté.[10][11]

A 15. századi Magyarországon már az élvezeti szeszfogyasztás és a gabonapárlat sem volt ismeretlen. Bártfán 1438-ban már városi szeszfőzde üzemelt, és Pozsonyban is élvezeti cikként említik az égetett szeszt.[12] Mátyás király 1459-ben a felvidéki éhínség idején betiltotta a gabona lepárlását.[13] A korábbi, orvosi aqua ardens és aqua vitae kifejezések helyett elterjedt a crematum, majd cremato, ami először a gabonapárlatot, majd a bor- és seprőpárlatot is jelölte (Vino Cremato).[14]

A szeszfogyasztás elterjedése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 16. századból származnak az égetett szesz szélesebb körű hazai elterjedésének első nyomai, például a Borégető vezetéknév és a „borégető ház” (szeszfőzde) fogalmának megjelenése. A 16–18. századi „égettbor” (legkorábbi formájában eghet bor) borseprőből vagy gabonából, majd törkölyből is készült, valódi borpárlatot inkább csak hibás borokból főztek.[14] [15] A 17. században megjelent a pálinka kifejezés, amely kezdetben csak a gabonapárlatot jelölte, majd az égetett szeszek általános elnevezése lett, és a 18. század során nagyrészt felváltotta az „égettbor” szavunkat.[14] A 17. századtól kezdve általánossá váltak a szeszfőzdével kiegészített sörfőzdék, melyek sört és „égettbort” vagy „pálinkát” egyaránt előállítottak a gabonából. A magyar „gabonapálinka” alapanyaga általában rozs volt, de bőséges termés esetén a búzát, később pedig a kukoricát és hajdinát is felhasználták.[15]

A szőlőtörkölyt sokáig csak csiger vagy törkölyecet alapanyagaként, illetve sertéstakarmányként ismerték. A törkölypálinka első említése a 17. századból származik: 1697-ben az erdélyi országgyűlés – a borosgazdák védelmében – betiltotta a készítését. Eközben azonban Kassán 1708-ban még kidobták a nagy mennyiségű fölösleges törkölyt.[16]. A szilvából készült pálinkát először Thököly Imre említi 1684-ben, majd a 18. század folyamán egyre több helyen említik, 1787-ben pedig már nagy mennyiségű erdélyi silvóriumról számolnak be.[17][14]

A 19. század[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Pálinkafőző kunyhó vázlatos alaprajza:
1. kemencegödör;
2. kemence vagy kazán;
3. kotlán;
4. csévék;
5. vizeshordó;
6. pálinkás korsó;
7. ágy;
8. asztal;
9. szék;
b) berendezése, Bükkalla (Vas vm.);
c) pálinkafőző üst, Tiszahát (Szatmár vm.)

1789-ben a „kolompér pálinkát”, azaz a burgonyapárlatot is bemutatták Erdélyben, amely a 19. századi Magyarország egyik legnagyobb mennyiségben készült szeszes itala lett. 1822-ben már nagy mennyiségről számoltak be, de ugyanekkor még a törkölypálinkát is az egyik leggyakoribb magyar párlatfajtaként tartották számon.[13] 1843-ban már be akarták tiltani a burgonyapárlatot, majd 1845-ben egy Széchenyi Istvánnak tulajdonított[18] politikai vitairat össznépi alkoholizmusról számol be Magyarországon, és arról, hogy a magyar mezőgazdaságot jelentős részben a szeszgyáraknak szállított burgonya termesztése köti le.[19] A ’70-es, de főleg a ’80-as években tömegméretűvé vált a (burgonya-) szeszfogyasztás, ezáltal a politikai és orvosi közéletben kiemelt helyet kapott az alkoholizmus elleni küzdelem, de csak a 20. század elején bontakozott ki jelentősebb társadalmi szervezkedés az alkohol pusztításának megfékezésére.[20]

A század folyamán a burgonyapárlat aránya ugyan elsöprővé vált, de továbbra is jelentős mennyiségben főztek szeszt gabonából, szilvából, és borászati alapanyagból is. Számottevő belföldi kereskedelméről számoltak be többek közt a bánáti és szerémségi vármegyékben, illetve a szatmárban, a nógrádban, illetve a baranyában készült szilvapálinkáknak. A sörfőzők továbbra is készítettek gabonapárlatot, illetve főzhetésének jogáért harcban állt egymással a jobbágyság és a nemesség. A helyi szilvapálinka sikere ellenére a szatmári „rozspálinka” is fontos áru volt.[21][22][23]

A kora 19. században megjelent a magyar rum is, melyet a nyersen importált nádcukor finomításakor nyert cukornádmelaszból készítettek. 1822-ben azonban megjelent az osztrák Inländerrum hagyományán alapuló, egyéb szesz fűszerezésével készült rumutánzat, az import nádcukor szerepét pedig jórészt átvette az olcsón előállított répacukor.[24][25]

1888. évi szeszadó-törvény termelési keretet (kontingenst) határozott meg a szeszgyárak számára. Ez a rendszer egészen a második világháború végéig fennmaradt, azonban – az első világháborútól az 1920-as évek végéig terjedő időszakot leszámítva – a keretet különadó fejében túl lehetett lépni.[26]

A 20. század[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 20. század kezdetén már nemcsak az ipari szeszgyárak, hanem a mezőgazdasági szeszfőzdék közt is elterjedt volt a finomszesz előállítására alkalmas finomítóoszlopok alkalmazása.[27] A gabonából, burgonyából, cukorrépából és annak melaszából készült szeszt így egyre inkább ízesítve, elsősorban likőrök és rumutánzatok formájában hozták forgalomba.[26] A század elején már a borpárlat kommersz utánzata, a szeszből és eszenciából készült „mesterséges cognac” is megjelent.[28] Az 1921-es szesztörvény a mezőgazdasági szeszfőzdéknek évi 160 ezer hektoliteres kontingenst állapított meg,[26] ebből a gyümölcs alapú párlatok a második világháború végéig átlagosan évi 40 ezer litert tettek ki. 1938-tól jelentőssé vált a minőségi barackpálinka.[29][26]

A második világháborút követő szocialista rendszerben a gazdaságosság volt a szeszfőzés fő szempontja. A valódi párlatok borból és hibás gyümölcsből készültek, a hibátlan gyümölcs szeszipari felhasználását pazarlásnak nevezték.[30] A legnagyobb mennyiségben feldolgozott gyümölcs az alma volt, ezért minőségi vodkát is finomítottak belőle.[31] A gabonát nem használták szeszgyártásra, a szakirodalom „csak speciális szeszes italok” (például a whisky és a gin) alapanyagaként ismerte.[32] A finomszesz alapanyaga a cukorrépamelasz volt.[33] A „rum” továbbra is finomszeszből és (mesterséges) ízesítőeszenciából készült,[34] de ugyanígy gyártották az úgynevezett „kommersz pálinkát”, azaz gyümölcspálinka-utánzatot is, cseresznye és kajszibarack ízesítéssel. A gyakori minőségi kompromisszumok ellenére azonban nyugati exportra alkalmas színvonalú gyümölcspálinkák is készültek.[35] A likőrök jelentős részét természetes alapanyagokkal ízesítették.[36] 1951 után a kereskedelmi gyümölcspárlatok egy jelentős része házilag erjesztett cefrékből készült az úgynevezett „feles főzés” keretein belül, mely során a magánszemélyek a bérfőzetett pálinkájuk felét beszolgáltatták. Az ilyen pálinka azonban gyakran rossz minőségű volt, ezért jelentős részét finomszesszé kellett feldolgozni, majd 1970-ben beszüntették a feles főzést, és a bérfőzetés adóját ezután kizárólag pénzben szedték be.[37]

A rendszerváltás után is fennmaradt az ízesített melaszszeszből készült „pálinka” és „rum” ipari hagyománya,[38] ám Magyarország 2004-es európai uniós csatlakozásával párhuzamosan a pálinka és a törkölypálinka a magyar gyümölcspárlatok, illetve törkölypárlatok eredetvédett árujelzője lett. Az uniós szeszesital-szabályozás bevezetésével együtt ez azt eredményezte, hogy a kommersz párlatutánzatok ettől kezdve szeszes ital, ízesített vodka és likőr neveken maradtak forgalomban.[2]

Fajták[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Különböző, érlelés nélküli fajták: Tequila, Vodka, Rum, Cachaça, Gin

A gyümölcsből készített párlatok többségét a gyümölcspárlatok és törkölypárlatok közé soroljuk. Ilyen például a brandy (érlelt szőlőborpárlat, melynek híres változata például a cognac), a calvados (almából), a pálinka (változó gyümölcsből vagy szőlőtörkölyből), a sligovica (szilvából) és a grappa (szőlőtörkölyből).

Az egyéb növényi alapanyagokból párolt alkoholok közé tartozik a borovička (borókabogyóból és más terményekből), cachaça (cukornád levéből), rum (főként a nádcukor készítésekor fennmaradt melaszból) tequila (kék agávéból), mezcal (közönséges agávéból), poitin (árpamalátából vagy burgonyából), a vodka (gabonából vagy burgonyából) és a whisk(e)y (alapanyaga lehet árpa, árpamaláta, rozs, rozsmaláta, búza, kukorica vagy ezek keveréke). Kína legnépszerűbb párlata az igen tömény alkoholtartalmú, gabonából (általában cirokból vagy rizsből) készített pajcsiu, Koreáé pedig a szodzsu. 2011-ben a világ legtöbbet eladott szeszesital-márkája a dél-koreai Jinro szodzsu volt.[3]

Egyes párlatok más párlatok felhasználásával készülnek. Ilyenkor a lefőzött (legtöbbször semleges ízű) párlatot különböző növényi hozzávalók jelenlétében (általában áztatás után) ismét lepárolják, ezért az így kapott párlatban az utóbbiak íze lesz a meghatározó. Így készül az abszint (ánizzsal, fehér ürömmel, édesköménnyel és egyéb fűszerekkel), a gin és a jenever (borókabogyóval és egyéb fűszerekkel), a masztika (a híoszi pisztáciafa nedvével vagy ánizzsal), az ouzo (ánizzsal és egyéb fűszerekkel) és a rakı (ánizzsal).

Az úgynevezett kommersz szeszes italok alapanyaga 96%-os alkoholtartalmúra párolt, gyengébb minőségű finomszesz (más néven mezőgazdasági eredetű etil-alkohol), mely különböző mezőgazdasági termények erjesztéséből, és szakaszos lepárlásából származik. Csekély élvezeti értéke miatt az ilyen finomszeszt általában ízesítik, így – különböző párlatok utánzatai mellett – likőrök gyakori alapanyaga. Magyarország Európai Uniós tagsága előtt több párlattípusnak is számon tartották „kommersz” (finomszeszből és aromákból készült) változatát[39], a mai törvények szerint azonban az ilyen utánzatoknak eltérő nevet kell adni.[2]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. distilled spirit (angol nyelven). Encyclopedia Britannica. (Hozzáférés: 2010. november 2.)
  2. ^ a b c Az Európai Parlament és a Tanács 110/2008/EK rendelete (2008. január 15.) a szeszes italok meghatározásáról, megnevezéséről, kiszereléséről, címkézéséről és földrajzi árujelzőinek oltalmáról
  3. ^ a b It's official: Jinro soju is the world's best-selling liquor. CNN Travel, 2012. június 12. (Hozzáférés: 2013. április 29.)
  4. Forbes, 1948. 1—12. o.
  5. Forbes, 1948. 89. o.
  6. Forbes, 1948. 60—61. o.
  7. Forbes, 1948. 90. o.
  8. Forbes, 1948. 95. o.
  9. Szathmáry László: A szeszdesztilláló készülékek és a szeszdesztillálás történetéhez. Magyar Elektronikus Könyvtár Adatok a magyar szeszdesztilláló-készülék és a szeszdesztillálás történetéhez. = Általános Szeszipari Közlöny, 1932. No. 23–24. pp. 6–7., 1933. No. 1–2. pp. 4–5.
  10. Forbes, 1948. 62. o.
  11. Balázs Géza: Kolosorpálinkák. Vasi Szemle. (Hozzáférés: 2014. szeptember 13.)
  12. Balázs Géza: A magyar pálinka folklórja és névkincse. Nyíregyházi Főiskola, 2008
  13. ^ a b Szathmáry László: Adatok a magyar szesz- és likőrgyártás történetéhez. Magyar Elektronikus Könyvtár (A magyar mezőgazdasági iparok régmúltjából. = Magyar Statisztikai Szemle, 1939. pp. 631–633. + Adatok a magyar szesz- és likőrgyártás történetéhez. = Magyar Szesztermelő, 1930. No. 2. pp. 16–17.)
  14. ^ a b c d Novák László Ferenc (2010. október). „Pálinka vagy égettbor?”. Forrás Folyóirat 45.  
  15. ^ a b Szathmáry László: A régi magyar világ gabonapálinkájáról. Magyar Elektronikus Könyvtár Általános Szeszipari Közlöny, 1930. No. 17–18. pp. 2–3., No. 19. pp. 2–3.
  16. Szathmáry László: Újabb adatok a törkölypálinka történetéhez hazánkban. Magyar Elektronikus Könyvtár (Általános Szeszipari Közlöny, 1933. No. 21–22. p. 2., No. 23–24. pp. 4–5.)
  17. Balázs Géza: Égetett szeszes italok készítése és fogyasztása a Közép-Tisza vidékén. Elektronikus Periodika Adatbázis Archívum
  18. A' pálinkáról. bookline.hu. (Hozzáférés: 2014. szeptember 14.)
  19. A’ Pálinkáról.. Históriaantik Könyvkiadó [Eredeti kiadvány: Budán, A’ M. Kir. Egyetem’ betűivel. 1845.] (2013) 
  20. Kárpáti Endre: Adalékok a magyarországi alkoholellenes küzdelem történetéhez (1914-ig).. Orvostörténeti olvasmánytár. (Hozzáférés: 2014. október 8.) (Communicationes ex Bibliotheca Historiae Medicae Hungarica – Az Országos Orvostörténeti Könyvtár Közleményei. Vol. 19. (1960) pp. 137–226.)
  21. Petz Károly. A’ pálinkafőzés titka. Országos Mezőgazdasági Könyvtár és Dokumentációs Központ [Pesten, 1839. Esztergami k. Beimel J. Betűivel] 
  22. szerk.: Kónyi Manó: Deák Ferencz beszédei I. kötet (A gabonapálinka főzhetéséről) [Budapest. Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda 1882-1886.] 
  23. Fényes Elek. Magyar országnak, ’s a’ hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statistikai és geohraphiai tekintetben. (4. kötet.). Pesten: Tattner–Károlyi Tulajdona (1839) 
  24. Szathmáry László: Adatok a rum történetéhez. Magyar Elektronikus Könyvtár Általános Szeszipari Közlöny, 1933. No. 9–10. p. 3.
  25. Sipos, 2006. 9. o.
  26. ^ a b c d Sipos, 2006. 13. o.
  27. 1907. évi III. törvénycikk (Folytatás.)”, A VÁROS Hetilap, A Városi Könyvnyomda-vállalat, Debreczen, 1907. augusztus 10. (Hozzáférés ideje: 2014. szeptember 30.) 
  28. 1907. évi III. törvénycikk (Folytatás.)”, A VÁROS Hetilap, A Városi Könyvnyomda-vállalat, Debreczen, 1907. augusztus 31. (Hozzáférés ideje: 2014. szeptember 30.) 
  29. Sólyom, 1986. 18. o.
  30. Sólyom, 1986. 13. o., 37. o.
  31. Sólyom, 1978., 192. o.
  32. Sólyom, 1978., 26. o.
  33. Sólyom, 1978. 18. o.
  34. Sólyom, 1978. 141. o.
  35. Sólyom, 1978. 191–192. o.
  36. Sólyom, 1978, 149. o.
  37. Sólyom, 1986. 20–24. o.
  38. A Nagy Kommerszteszt. Index.hu. (Hozzáférés: 2014. április 2.)
  39. 2-91 számú irányelv – Egyes szeszes italok. Magyar Élelmiszerkönyv Bizottság. (Hozzáférés: 2010. december 15.)

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Égetett szesz témájú médiaállományokat.
Wiktionary-logo-hu.png
Nézd meg Alkohol égetett szesz címszót a Wikiszótárban!