Ouzo

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Egy üveg ouzo

Az ouzo (ούζο, ejtsd: úzó) ánizzsal és egyéb fűszerekkel ízesített égetett szesz, melyet általában aperitifként fogyasztanak; Görögország és Ciprus nemzeti itala[1]. Hozzá hasonló italok az örmény oghi, a francia pastis, a közel-keleti arak és a török rakı (a görög raki [ρακή] azonban nem ánizs ízű). Hasonlít még az olasz sambucára, a spanyol patxaran-ra, a svájci eredetű abszintra és a szintén görög eredetű masztika egy fajtájára. Általában magában, vagy vízzel keverve fogyasztják.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ouzo elődje a Balkán-félsziget országaiban elterjedt, cipúró vagy rakia néven ismert törkölypárlat volt, melyet már a Bizánci és az Oszmán Birodalom idején is fogyasztottak.

A cipúró készítése állítólag egy XIV. századi, az Athosz-hegyen álló kolostor szerzeteseinek kedvelt időtöltése volt. Egy változatát ánizzsal ízesítették, ebből lett az ouzo.[2] A mai ouzo azonban távol áll a cipúrótól: nem törkölypárlatot, hanem (törkölyből vagy másból desztillált) finomszeszt párolnak le újra a fűszerekkel.

A modern ouzo-főzés nagyrészt a görög függetlenség kikiáltása után kezdődött meg a XIX. században. A termelés nagy része Leszbosz szigetén összpontosult, mivel a helyiek onnan eredeztetik az italt. Az abszint kora XX. századi betiltásának az ouzo lett az egyik nyertese (úgy is említették, „az abszint pótszere ürömfű nélkül”).[3] 1932-ben kezdték az italt rézüstökben párolni, és ma is ez számít a helyes módszernek. Ma az egyik legnagyobb ouzo-termelő a Varvayanis (Βαρβαγιάννης), a sziget délkeleti részén található Plomari városában. Itt készítik a kimagasló minőségű pistillate (Πιτσιλαδή) ouzót is.

Az ouzót hagyományosan vízzel keverve szolgálják fel (melytől az ital enyhén betejesedik, olykor gyenge kék árnyalattal), jégkockák kíséretében. Röviditalként, tisztán is fogyasztható, és elterjedt a kólával való hígítása is.

2006. október 25-én Görögország elnyerte a jogot, hogy az ouzót eredeti görög italként árusítsa.[4] Az Európai Unió védett eredetű termékként tartja számon: csak a Cipruson és Görögországban készült párlatokat lehet ouzóként forgalmazni. Az ouzónak öt helyi változata is eredetvédett: a mütilénei, a plomari, a kalamatai, a trákiai és a makedóniai ouzo.[1]

Gyártása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ouzo készítésekor olyan finomszeszt párolnak le újra rézüstökben, melybe ánizst és más fűszereket, például csillagánizst, koriandert, szegfűszeget, vagy fahéjat áztattak. A fűszerezés receptje sokszor gondosan őrzött cégtitok, mivel ez különbözteti meg egyik ouzo-t a másiktól.[2]. A végeredmény egy ízes párlat, melyet ízesített etil-alkoholnak, vagy gyakrabban ouzo-élesztőnek neveznek – görögül μαγιά ούζου, ami félrevezető, hiszen az ouzo készítésekor már nem történik erjedés. A gyengébb márkáknál az ánizs egy részét utólag hozzáadott (legfeljebb 0,05%-nyi) ánizsolajjal helyettesítik, illetve a párlatot további finomszesszel hígítják (a görög szabályozás szerint legfeljebb ötszörösére). Végül legtöbbször cukrot adnak hozzá, majd vízzel hígítják a palackozás alkoholtartalmára, ami általában 40, de legalább 37,5 százalék. Bizonyos gyártók, pl. a Varvayiannis, Babatzim és Pitsiladis nem kevernek ánizsolajat vagy finomszeszt a kész párlathoz, hanem a vízzel (esetleg cukorral) kevert ouzo-élesztőt forgalmazzák. Jellemzően ez a legjobb minőségű és a legdrágább típus.

Aperitifként[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mélyhűtött ouzo. Az anetol a hidegben kristályozodik, és hamarabb jelentkezik az ouzo-hatás is.

A mai Görögországban szinte minden városban és faluban megtalálhatóak az ouzerie-k (az -erie toldalékot a franciából vették át), azaz ouzo-házak. Ezek a kávézószerű helyek különböző előételekkel (mezé) szolgálják fel az italt, előfordul pl. saláta, szardínia, tintahal, polip, sült cukkini és kagyló. Hagyományosan lassan kortyolgatják (általában vízzel vagy jéggel keverve), közös tálból mezéket falatozva a kora esti órákban.

Más éttermekben az ouzót aperitifként szolgálják fel kis pohárban, és jól lehűtve. Nem adnak hozzá vizet vagy jeget, de annyira lehűtik, hogy az ánizsolaj kristályosodni kezd benne.

Az ouzót gyakran erős italként emlegetik, pedig alkoholtartalma nem különösen magas más párlatokhoz képest. Ennek magyarázata a cukortartalom lehet: ettől az alkohol lassabban szívódik fel a gyomorban, ezért az ember úgy érzi, még nyugodtan ihat belőle. Ezért az alkohol hatása később, felhalmozódva jelentkezik. Emiatt nem tartják érdemesnek Görögországban az ouzót „száraz kalapácsként” inni („ξεροσφύρι”, egy görög köznyelvi kifejezés arra, ha evés nélkül iszunk alkoholt). Az étel, főleg a zsírok és olajok az előbélben meghosszabbítják az alkohol felszívódását, és enyhítik a hatását.

Ouzo-hatás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Amikor az (egyébként tiszta, átlátszó) ouzo-hoz vizet adunk, halvány tejfehérré változik, mivel az ánizs illóolaja csak alkoholban oldódik, vízben nem. Ez az ouzo-hatás: emulzió történik, melynek apró cseppjei szétszórják a fényt. A jelenséget louche-hatásnak is nevezik, központi szerepet játszik az abszintkultúrában.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben az Ouzo című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.