Ouzo

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Egy üveg ouzo

Az ouzo (ούζο, ejtsd: úzó) ánizzsal és egyéb fűszerekkel ízesített égetett szesz, melyet általában aperitifként fogyasztanak; Görögország és Ciprus nemzeti itala[1]. Hozzá hasonló italok az örmény oghi, a francia pastis, a közel-keleti arak és a török rakı (a görög raki [ρακή] azonban nem ánizs ízű). Hasonlít még az olasz sambucára, a spanyol patxaran-ra, a svájci eredetű abszintra és a szintén görög eredetű masztika egy fajtájára. Általában magában, vagy vízzel keverve fogyasztják.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ouzo elődje a Balkán-félsziget országaiban elterjedt, cipúró vagy rakia néven ismert törkölypárlat volt, melyet már a Bizánci és az Oszmán Birodalom idején is fogyasztottak.

A cipúró készítése állítólag egy XIV. századi, az Athosz-hegyen álló kolostor szerzeteseinek kedvelt időtöltése volt. Egy változatát ánizzsal ízesítették, ebből lett az ouzo.[2] A mai ouzo azonban távol áll a cipúrótól: nem törkölypárlatot, hanem (törkölyből vagy másból desztillált) finomszeszt párolnak le újra a fűszerekkel.

A modern ouzo-főzés nagyrészt a görög függetlenség kikiáltása után kezdődött meg a XIX. században. A termelés nagy része Leszbosz szigetén összpontosult, mivel a helyiek onnan eredeztetik az italt. Az abszint kora XX. századi betiltásának az ouzo lett az egyik nyertese (úgy is említették, „az abszint pótszere ürömfű nélkül”).[3] 1932-ben kezdték az italt rézüstökben párolni, és ma is ez számít a helyes módszernek. Ma az egyik legnagyobb ouzo-termelő a Varvayanis (Βαρβαγιάννης), a sziget délkeleti részén található Plomari városában. Itt készítik a kimagasló minőségű pistillate (Πιτσιλαδή) ouzót is.

Az ouzót hagyományosan vízzel keverve szolgálják fel (melytől az ital enyhén betejesedik, olykor gyenge kék árnyalattal), jégkockák kíséretében. Röviditalként, tisztán is fogyasztható, és elterjedt a kólával való hígítása is.

2006 október 25-én Görögország elnyerte a jogot, hogy az ouzo-t eredeti görög italként árusítsa.[4] Az Európai Unió védett eredetű termékként tartja számon: csak a Cipruson és Görögországban készült párlatokat lehet ouzóként forgalmazni. Az ouzónak öt helyi változata is eredetvédett: a mütilénei, a plomari-i, a kalamatai, a trákiai és a makedóniai ouzo.[1]

Gyártása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ouzo készítésekor olyan finomszeszt párolnak le újra rézüstökben, melybe ánizst és más fűszereket, például csillagánizst, koriandert, szegfűszeget, vagy fahéjat áztattak. A fűszerezés receptje sokszor gondosan őrzött cégtitok, mivel ez különbözteti meg egyik ouzo-t a másiktól.[2]. A végeredmény egy ízes párlat, melyet ízesített etil-alkoholnak, vagy gyakrabban ouzo-élesztőnek neveznek – görögül μαγιά ούζου, ami félrevezető, hiszen az ouzo készítésekor már nem történik erjedés. A gyengébb márkáknál az ánizs egy részét utólag hozzáadott (legfeljebb 0,05%-nyi) ánizsolajjal helyettesítik, illetve a párlatot további finomszesszel hígítják (a görög szabályozás szerint legfeljebb ötszörösére). Végül legtöbbször cukrot adnak hozzá, majd vízzel hígítják a palackozás alkoholtartalmára, ami általában 40, de legalább 37,5 százalék. Bizonyos gyártók, pl. a Varvayiannis, Babatzim és Pitsiladis nem kevernek ánizsolajat vagy finomszeszt a kész párlathoz, hanem a vízzel (esetleg cukorral) kevert ouzo-élesztőt forgalmazzák. Jellemzően ez a legjobb minőségű és a legdrágább típus.

Aperitifként[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mélyhűtött ouzo. Az anetol a hidegben kristályozodik, és hamarabb jelentkezik az ouzo-hatás is.

A mai Görögországban szinte minden városban és faluban megtalálhatóak az ouzerie-k (az -erie toldalékot a franciából vették át), azaz ouzo-házak. Ezek a kávézószerű helyek különböző előételekkel (mezé) szolgálják fel az italt, előfordul pl. saláta, szardínia, tintahal, polip, sült cukkini és kagyló. Hagyományosan lassan kortyolgatják (általában vízzel vagy jéggel keverve), közös tálból mezé-ket falatozva a kora esti órákban.

Más éttermekben az ouzo-t aperitifként szolgálják fel kis pohárban, és jól lehűtve. Nem adnak hozzá vizet vagy jeget, de annyira lehűtik, hogy az ánizsolaj kristályosodni kezd benne.

Az ouzo-t gyakran erős italként emlegetik, pedig alkoholtartalma nem különösen magas más párlatokhoz képest. Ennek magyarázata a cukortartalom lehet: ettől az alkohol lassabban szívódik fel a gyomorban, ezért az ember úgy érzi, még nyugodtan ihat belőle. Ezért az alkohol hatása később, felhalmozódva jelentkezik. Emiatt nem tartják érdemesnek Görögországban az ouzo-t „száraz kalapácsként” inni („ξεροσφύρι”, egy görög köznyelvi kifejezés arra, ha evés nélkül iszunk alkoholt). Az étel, főleg a zsírok és olajok az előbélben meghosszabbítják az alkohol felszívódását, és enyhítik a hatását.

Ouzo-hatás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Amikor az (egyébként tiszta, átlátszó) ouzo-hoz vizet adunk, halvány tejfehérré változik, mivel az ánizs illóolaja csak alkoholban oldódik, vízben nem. Ez az ouzo-hatás: emulzió történik, melynek apró cseppjei szétszórják a fényt. A jelenséget louche-hatásnak is nevezik, központi szerepet játszik az abszintkultúrában.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben az Ouzo című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.