Ouzo
Az ouzo (ούζο, ejtsd: úzó) ánizzsal és egyéb fűszerekkel ízesített égetett szesz, melyet általában aperitifként fogyasztanak; Görögország és Ciprus nemzeti itala[1]. Hozzá hasonló italok az örmény oghi, a francia pastis, a közel-keleti arak és a török rakı (a görög raki [ρακή] azonban nem ánizs ízű). Hasonlít még az olasz sambucára, a spanyol patxaran-ra, a svájci eredetű abszintra és a szintén görög eredetű masztika egy fajtájára. Általában magában, vagy vízzel keverve fogyasztják.
Tartalomjegyzék |
Története [szerkesztés]
Az ouzo elődje a Balkán-félsziget országaiban elterjedt, cipúró vagy rakia néven ismert törkölypárlat volt, melyet már a Bizánci és az Oszmán Birodalom idején is fogyasztottak.
A cipúró készítése állítólag egy XIV. századi, az Athosz-hegyen álló kolostor szerzeteseinek kedvelt időtöltése volt. Egy változatát ánizzsal ízesítették, ebből lett az ouzo.[2]
A modern ouzo-főzés nagyrészt a görög függetlenség kikiáltása után kezdődött meg a XIX. században. A termelés nagy része Leszbosz szigetén összpontosult, mivel a helyiek onnan eredeztetik az italt. Az abszint kora XX. századi betiltásának az ouzo lett az egyik nyertese (úgy is említették, „az abszint pótszere ürömfű nélkül”).[3] 1932-ben kezdték az italt rézüstökben párolni, és ma is ez számít a helyes módszernek. Ma az egyik legnagyobb ouzo-termelő a Varvayanis (Βαρβαγιάννης), a sziget délkeleti részén található Plomari városában. Itt készítik a kimagasló minőségű pistillate (Πιστιλαδή) ouzót is.
Az ouzót hagyományosan vízzel keverve szolgálják fel (melytől az ital enyhén betejesedik, olykor gyenge kék árnyalattal), jégkockák kíséretében. Röviditalként, tisztán is fogyasztható. Kólával is fogyasztják, bár így elvész édeskés íze.
2006 október 25-én Görögország elnyerte a jogot, hogy az ouzo-t eredeti görög italként árusítsa.[4] Az Európai Unió védett eredetű termékként tartja számon: csak a Cipruson és Görögországban készült párlatokat lehet ouzóként forgalmazni. Az ouzónak öt helyi változata is eredetvédett: a mütilénei, a plomari-i, a kalamatai, a trákiai és a makedóniai ouzo.[1]
Gyártása [szerkesztés]
Az ouzo készítésekor 96 térfogatszázalékos mezőgazdasági eredetű etil-alkoholt párolnak újra rézüstökben, miután ánizst és más fűszereket, például csillagánizst, koriandert, szegfűszeget, vagy fahéjat áztattak bele. A szeszhez olykor (legfeljebb 0,05%-nyi) természetes anetolt (ánizsolajt) is adnak a lepárlás előtt. A fűszerezés receptje sokszor gondosan őrzött cégtitok, mivel ez különbözteti meg egyik ouzo-t a másiktól.[2]. A végeredmény egy ízes párlat, melyet ízesített etil-alkoholnak, vagy gyakrabban ouzo-élesztőnek neveznek – görögül μαγιά ούζου, ami félrevezető, hiszen a gyártás alatt nem történik erjedés. Az ouzo-élesztőhöz ezután általában tiszta szeszt kevernek (a görög törvény szerint azonban a szesztartalom 20%-a ouzo-élesztő kell, hogy legyen), végül legtöbbször cukrot adnak hozzá, majd vízzel hígítják. Palackozáskor általában 40%, de legalább 37,5% alkoholtartalmú. Bizonyos gyártók, pl. a Varvayiannis, Babatzim és Pitsiladis nem kevernek tiszta szeszt a párlathoz, hanem a vízzel (esetleg cukorral) kevert ouzo-élesztőt forgalmazzák. Jellemzően ez a legjobb minőségű és a legdrágább típus.
Az ouzo készítésekor már nem történik erjedés vagy többszörös lepárlás, míg a cipúrónál (mely közelebb áll az olasz grappa-hoz) igen.
Aperitifként [szerkesztés]
A mai Görögországban szinte minden városban és faluban megtalálhatóak az ouzerie-k (az -erie toldalékot a franciából vették át), azaz ouzo-házak. Ezek a kávézószerű helyek különböző előételekkel (mezé) szolgálják fel az italt, előfordul pl. saláta, szardínia, tintahal, polip, sült cukkini és kagyló. Hagyományosan lassan kortyolgatják (általában vízzel vagy jéggel keverve), közös tálból mezé-ket falatozva a kora esti órákban.
Más éttermekben az ouzo-t aperitifként szolgálják fel kis pohárban, és jól lehűtve. Nem adnak hozzá vizet vagy jeget, de annyira lehűtik, hogy az ánizsolaj kristályosodni kezd benne.
Az ouzo-t gyakran erős italként emlegetik, pedig alkoholtartalma nem különösen magas más párlatokhoz képest. Ennek magyarázata a cukortartalom lehet: ettől az alkohol lassabban szívódik fel a gyomorban, ezért az ember úgy érzi, még nyugodtan ihat belőle. Ezért az alkohol hatása később, felhalmozódva jelentkezik. Emiatt nem tartják érdemesnek Görögországban az ouzo-t „száraz kalapácsként” inni („ξεροσφύρι”, egy görög köznyelvi kifejezés arra, ha evés nélkül iszunk alkoholt). Az étel, főleg a zsírok és olajok az előbélben meghosszabbítják az alkohol felszívódását, és enyhítik a hatását.
Ouzo-hatás [szerkesztés]
Amikor az (egyébként tiszta, átlátszó) ouzo-hoz vizet adunk, halvány tejfehérré változik, mivel az ánizs illóolaja csak alkoholban oldódik, vízben nem. Ez az ouzo-hatás: emulzió történik, melynek apró cseppjei szétszórják a fényt. A jelenséget louche-hatásnak is nevezik, központi szerepet játszik az abszintkultúrában.
Jegyzetek [szerkesztés]
- ^ a b Az Európai Parlament és a Tanács 110/2008/EK rendelete (2008. január 15.) a szeszes italok meghatározásáról, megnevezéséről, kiszereléséről, címkézéséről és földrajzi árujelzőinek oltalmáról
- ^ a b Epikouria Magazine, 2007 tavasz/nyár
- ↑ Encyclopedia Britannica: Micropaedia cikk az ouzo-ról.
- ↑ Greeks toast EU's ruling on ouzo (angol nyelven). The Age. (Hozzáférés: 2010. július 27.)
Források [szerkesztés]
- Ez a szócikk részben vagy egészben az Ouzo című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.
