Zenetörténet

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

A zenetörténet a zene múltjával foglalkozó tudományág, amely a zenetudománynak, és egyúttal a történettudománynak is egy ága. A zenetörténet hagyományosan az európai (és a 19. századtól az amerikai) egyházi és világi komolyzene történetével foglalkozik. A vele párhuzamosan létező népzene, a 20. században kialakult dzsessz, popzene és filmzene történetét nem szokták tárgyalni a kézikönyvek. Az Európán kívüli világban az európai komolyzenéhez hasonló tudományos szabályozott, elméleti zene nem alakult a századok során.

Korszakai[szerkesztés]

Ahogy más művészeti ágakat is különböző jellemzői alapján korszakokra osztanak, úgy a komolyzene történetét is – azonban ennek korszakai nem teljesen esnek egybe más művészeti ágak korszakaival. Hagyományosan a következő korszakolás ismert:

  • ókori zene (Kr. e. VI. sz. – Kr. u. V. sz.)
  • középkori zene (Kr. u. VI. sz. – 1450 körül)
  • reneszánsz zene (1450 körül – 1600 körül)
  • barokk zene (1600 körül – 1750 körül)
  • klasszicista zene (1750 körül – 1820 körül)
  • romantikus zene (1820 körül – 1900 körül)
  • 20. századi zene (1900 körül – napjaink, több stílus)

Az újkori zenei korszakokat az alábbi ábra mutatja be vázlatosan:

Ókori zene (Kr. e. VI. sz. – Kr. u. V. sz.)[szerkesztés]

A zene eredete nem ismert. Kialakulására különböző elméletek születettek: Rousseau szerint az emelt hangú beszédből, Darwin szerint az állathangok utánzásából, más tudós szerint a munkaritmusból fejlődött ki. Az bizonyos, hogy a nagy ókori kultúráknak (Egyiptom, Mezopotámia, India, Kína) mindenképpen volt már rá jellemző saját zenéje, de hagyományos értelemben vett komoly zeneelmélet elsősorban az ókori görögöknél jelent meg. A matematikusként is ismert Püthagorasz (Kr. e. 570–495) már megkülönböztette a hangközök hosszát és arányát, majd a Kr. e. IV. században megjelent a hangjegyírás is, amelyről mintegy 40 töredékes felirat tanúskodik. A rómaiak átvették a görög zeneelméletét, és a késő ókori Boethius (480–524) írásai révén ezek hatottak a középkorban is. Természetesen – ahogy a későbbi korszakokban, úgy ebben az időben is – az elméleti alapokkal rendelkező komolyzene mellett a görögöknél és rómaiaknál is élt az ilyenekkel nem rendelkező népi/szórakoztató zene.[1]

Középkori zene (Kr. u. VI. sz. – 1450 körül)[szerkesztés]

A középkori komolyzene elsősorban a keresztény egyházon belül fejlődött tovább, hiszen a népvándorlás hullámaiban az írni-olvasni tudás fokozatosan visszafejlődött, és az antik kultúra eredményeit a műveltebb papok, szerzetesek kutathatták, illetve az ugyancsak ókori eredetű hét szabad művészet musica ágában oktathatták. Mindenképpen már a középkori egyházi műveltség újítása volt a VII. században bevezetett neumák használata, amely hangok/hangcsoportok jeleiként a dallam fel/lemenését jelezték. A XI. században Arezzói Guidó (991–1050) kifejlesztette a szolmizációt, majd a XII. században elterjedt a polifónia is. Ezt a korai polifóniát Ars antiqua-nak („Régi művészet”) nevezték a későbbi zenetudósok, míg az egyházi polifónia XIV. századi virágkorát Ars nova („Új művészet”) névvel illették. A korszakból már több egyházi zeneszerző neve ismert, így Philippe de Vitry (1291–1361), Guillaume de Machaut (1300–1377), Francesco Landini (1325–1397). Az egyházi zene újításait fokozatosan átvette a középkor második felének világi zenéje, és saját elemekkel kiegészítve használta a vándormuzsikusok (trubadúrok, minnesängerek) művészetén keresztül.[2][3]

Reneszánsz zene (1450 körül – 1600 körül)[szerkesztés]

A középkor végére, a XV. század második felére népszerűvé vált a kóruspolifónia, majd a polifón mise használata. Elterjedt a 8 hangsoros zene, illetve a billentyűs hangszerek. A zenetörténetben beszélni korai, úgynevezett Északi reneszánsz zenéről, amely az angol, francia, és német szerzők virágkorának tekinthető (John Dunstable [1380–1453], Guillaume Dufay [1400–1474], Johannes Ockeghem [1410–1497], Josquin des Prez [1450–1521]), míg a későbbi Déli reneszánsz Itália központú volt. Utóbbinak nevezetes zeneszerzői voltak: Giovanni Pierluigi da Palestrina (1525–1594), Orlande de Lassus (1532–1594), Tomás Luis de Victoria (1548–1611), William Byrd (1543–1623). Új műfaj volt a madrigál, ezt elsősorban Thomas Weelkes (1576–1623), John Wilbye (1574–1638), és Carlo Gesualdo (1566–1613) művelte.[4][5][6]

Barokk zene (1600 körül – 1750 körül)[szerkesztés]

A barokk zenére a hangszeres zene értékének felerősödése és a két hangsoros (dúr, moll) hangnem rendszer használta jellemző. Új műfaja az opera, a szvit, és a szonáta. Első alkotásának hagyományosan Claudio Monteverdi (1567–1642) 1607-es Orfeo című operáját szokták tekinteni.[7][8] A korai barokk zeneszerzők közül nevezetesebb még:[9]

A XVII. század második felében alkotott Dietrich Buxtehude (1637–1707), Johann Pachelbel (1653–1706), Jean-Baptiste Lully (1632–1687), Marc-Antoine Charpentier (1643–1704), Henry Purcell (1659–1695), John Blow (1649–1708). A XVIII. század első felének, a késő barokknak legjelentősebb zeneszerzőjének Antonio Vivaldit (1678–1741), Georg Philipp Telemannt (1681–1767), Johann Sebastian Bachot (1685–1750), és Georg Friedrich Händelt (1685–1759) tartják. Kortársuk volt:[10]

Klasszicista zene (1750 körül – 1820 körül)[szerkesztés]

A hagyományosan Johann Sebastian Bach halálától számított klasszicizmusra a barokkhoz képesti egyszerűsödés, illetve a szimfónia, a szonáta, és a versenymű előtérbe kerülése jellemző. Három legjelentősebb zeneszerzőjének Joseph Haydn, Wolfgang Amadeus Mozartot, és a félig már romantikába áthajló Ludwig van Beethovent minősítik. Haydn (1732–1809) nevét 14 miséjével, 2 oratóriumával (Teremtés, Évszakok), és a „Szimfónia atyjaként” 104 szimfóniájával tette híressé. Mozart (1756–1791) rövid élete alatt – már gyermekkorától – szinte minden akkori zenei műfajban alkotott. Nagy számú operája (Figaro házassága, Don Giovanni, Varázsfuvola), mellett C-moll miséje, és vonósnégyesei a legkedveltebbek. Élete végén készítette el Requiemjét. Beethoven (1770–1827), bár a klasszicista szabályok szerint szerezte zenéjét, és elsősorban a forma, nem pedig a líraiság érdekelte – műveinek komoly érzelmi töltete és a romantikára gyakorolt hatásuk miatt félig már romantikusnak tekinthető. Nyitányai mellett 9 szimfóniája, különösen a 9. tette híressé.[11][12][13] (Érdekesség, hogy ennek egy részlete, az úgynevezett Örömóda lett később az Európai Unió nemzeti himnusza is.) A három nagy zeneszerző kortársa volt többek közt:[14]

Beethovenhez hasonlóan egyesek a késői klasszicizmushoz, mások a korai romantikához sorolják a fiatalon elhunyt Franz Schubert (1797–1828) munkásságát.[15]

Romantikus zene (1820 körül – 1900 körül)[szerkesztés]

A 19. század a romantikus zene kora. Jellemzője az érzelmek kifejezésének központi helyre kerülése, a líraiság, a programzene. A század második felére az egyes országok népzenei kincsének és a romantikus zenének ötvözésével megjelenik a nemzeti zene. A korszak nagyszámú zeneszerzője közül kiemelendő a német Carl Maria von Weber (1786–1826), az első igazi romantikus zeneszerző. Operák ismertek tőle (Silvia, Bűvös vadász). A zsidó származású, de németként élő Felix Mendelssohn-Bartholdy (1809–1847) szimfóniákat (Olasz szimfónia, Skót szimfónia), nyitányokat (Hebridák), és oratóriumokat (Eliás, Paulus), a lengyel Frédéric Chopin (1810–1849) zongoraműveket írt. A francia Hector Berlioz (1803–1869) nevét Fantasztikus szimfóniája mellett egyházi művei (Requiem, Te deum, Krisztus gyermekkora) és operái (A trójaiak) tették híressé. Kortársa volt Robert Schumann (1810–1856), aki szimfóniákat, zongoraműveket, zenei dalokat (A költő szerelme) írt; illetve a magyar származású, de életét Francia- és Németországban töltő Liszt Ferenc (1811–1886). Liszt is elsősorban a zongoraművek területén ért el sikert (Haláltánc, Magyar rapszódiák), de írt 2 szimfóniát, és alkotott 13 új műfajú szimfonikus költeményt is. A német Johannes Brahms (1833–1897) a fegyelmezett szerkezet és a klasszikus formák őrzőjeként lett nevezetes: dalciklusain kívül 4 nagy erejű szimfóniát, és a Német Requiem hagyta az utókorra. Liszt veje, a német Richard Wagner (1813–1883), bár a század elején született, igazán csak idősebb korára, a század második felében lett híres. Wagner teljes mértékben megújította az opera műfaját. Az korabeli szokástól eltérően nem az antik világból, hanem a középkori germán mondakincsből merítette anyagát műveinek (Lohengrin, Trisztán és Izolda, A nürnbergi mesterdalnokok, Parsifal), amelyekben nagy szerepet juttatott az erős hangzásnak, és a folyamatos éneklésnek. Operáit zenedrámának nevezte, mert megkísérelte a zenét teljesen összekötni a színházzal, és a költészettel. Elvei teljes mértékben monumentális operájában, a A Nibelung gyűrűjében nyertek kifejezést.[16][17] A korszak egyéb zeneszerzői voltak:[18]

20. századi zene (1900 körül – napjaink, több stílus)[szerkesztés]

A korábbi időkkel szemben a 20. századnak nem volt egységes komolyzenei stílusa, hanem újabb és újabb zenei irányzatok jelentek meg, amelyek mellett tovább éltek a korábbi stílusok is. Az új stílusok legtöbbjének jellemzője a végletesség: kiszámíthatatlan vagy éppen teljesen statikus harmóniavilág, a különböző hangnemű szólamok egyidejű alkalmazás politonalitás); a szokatlan ritmustechnika (poliritmika), a szokatlan hangközök és dallamvilág, és a hangfürtök szeretete; a hangszerek hangterjedelmének végletes kihasználása; illetve az 1920-as évektől a különböző elektronikus hangszerek bevezetése. A korszak kezdeteként hagyományosan Igor Sztravinszkij Tavaszi áldozatának 1913-as párizsi bemutatóját szokták megjelölni, de egyes zeneszerzők munkásságában a fent megjelölt jelzők már kissé korábban is mutatkoztak (pl. Charles Ives A megválaszolatlan kérdés című 1908-as műve).[19][20] A 20. század nevezetesebb komolyzenei stílusirányzatai a következők voltak:[21]

Magyar zenetörténet[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Neil Ardley – Dave Arthur – Dave Gelly – Susan Sturrock: A zene könyve, Zenemű Kiadó, Budapest, 1983 ISBN 963-330-487-3, 18–19. o.
  2. A zene könyve, i. m., 22–30. o.
  3. Judy Tatchell: Bevezetés a zene világába – Hangszerek, zeneszerzők, kottaolvasás, tudomány (Usborne-könyvek), ford. Tausz Katalin, Novotrade Kiadó, Budapest, 1991 ISBN 963-585-150-2, 16. o.
  4. A zene könyve, i. m., 22–30. o.
  5. Marcus Weeks: Zene (Műértő-sorozat), ford. Petrányi Judit, Képzőművészeti Kiadó, Budapest, 2005 ISBN 963-337-011-6, 24–27. o.
  6. Tatchell, i. m., 17. o.
  7. A zene könyve, i. m., 30–34. o.
  8. Tatchell, i. m., 20–21. o.
  9. Weeks, i. m., 38–39. o.
  10. Weeks, i. m., 42–57. o.
  11. A zene könyve, i. m., 34–40. o.
  12. Weeks, i. m., 66–77. o.
  13. Tatchell, i. m., 22–23. o.
  14. Weeks, i. m., 60–63. o.
  15. Weeks, i. m., 78–79. o.
  16. A zene könyve, i. m., 40–50. o.
  17. Tatchell, i. m., 24–25. o.
  18. Weeks, i. m., 86–105. o.
  19. A zene könyve, i. m., 50–56. o.
  20. Tatchell, i. m., 26–27. o.
  21. Weeks, i. m., 106–133. o.

Magyar nyelvű általános zenetörténeti művek időrendben[szerkesztés]

  • Ábrányi Kornél: Általános zenetörténet. (Ábrákkal, hangjegyekkel s négy függelékkel.) A magyar kir. Országos Zeneakadémiában és a Nemzeti Zenedében tananyagul elfogadva. Budapest, 1886
  • Hofecker Imre: Általános zenetörténelem, Budapest, 1894
  • Zenetörténet a budapesti IV. ker. róm. kath. polgári tanítónőképző magánhasználatára. Kézirat gyanánt. Budapest, 1897
  • Drumár János: Zenetörténet. Zeneiskolák, magántanítás a művelt közönség használatára. I–II. Debrecen, 1904–1907
  • Kacsóh Pongrác: A zene fejlődéstörténete IN: A művészet könyve. A képzőművészetek történeti és technikai fejlődése, A zene fejlődéstörténete (A Műveltség Könyvtára-sorozat része), Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat, Budapest, 1909 (csak ennek a résznek reprint kiadása: A zene története, Anno Kiadó, Budapest, é. n. [1990-es évek])
  • Szekerke Lajos: A zenetörténet vázlata. Szeged, 1911
  • Molnár Géza: Általános zenetörténet I–II. Budapest, 1911
  • Lavotta Rudolf: Általános zenetörténet (Zenetudományi könyvtár 7.), Németh József könyv- és zeneműkereskedése, Budapest, 1912
  • Szentimrényi Imre: A zene története. Különös tekintettel a magyar és magyarországi zenére, Szerzői kiadás, Budapest, 1912
  • Molnár Antal: Az európai zene története 1750-ig, Franklin-Társulat, Budapest, 1920
  • Molnár Antal: A zeneművészet könyve, Dante Könyvkiadó, Budapest, é. n. [1923]
  • Molnár Antal: Az egyházi zene története rövid áttekintésben, Egri Nyomda, Eger, 1929
  • Szabolcsi Bence: Bevezetés a zenetörténetbe, Franklin-Társulat, Budapest, é. n. [1936] (új kiadás: [Szabolcsi Bence művei-sorozat 1.], Zeneműkiadó, Budapest, 1977, ISBN 963-330-223-4)
  • Bartha Dénes: Egyetemes Zenetörténet I–II., Orsz. M. Kir. Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Segítő Egyesülete, Budapest, 1935
  • Szabolcsi Bence: A zene története, Rózsavölgyi és Társa kiadása, Budapest, 1940 (új kiadás: [Szabolcsi Bence művei-sorozat 4.], Zeneműkiadó, Budapest, 1984, ISBN 963-330-508-X)
  • Gál György Sándor: A zene története (Műveltség-sorozat), Dante Könyvkiadó, Budapest, 1940
  • Horváth Károly: Bevezető a zenetudományba és zenetörténet, Szerzői magánkiadás, Debrecen, 1943
  • Gál György Sándor: Ismerkedés a zenetörténettel, Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest, 1963
  • Kroó György: Muzsikáló zenetörténet, Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1965–1966
  • Mátray Gábor: A muzsikának közönséges története és egyéb írások; vál., sajtó alá rend., jegyz. Gábry György, tan. Várnai Péter: Egy magyar muzsikus a reformkorban; Magvető Kiadó, Budapest, 1984, ISBN 963-14-0308-4
  • Gerhard Dietel: Zenetörténet évszámokban I–II., Springer Hungarica Kiadó Kft., Budapest, 1996, ISBN 963-8455-84-5
  • (szerk.) Kollega Tarsoly Ella: Nagy zenetörténet, Babits Kiadó, Szekszárd, 1997
  • Mátray Gábor: A muzsikának közönséges története és egyéb írások; vál., sajtó alá rend., jegyz. Gábry György, tan. Várnai Péter: Egy magyar muzsikus a reformkorban; ISBN 963-14-0308-4

Magyar nyelvű magyar zenetörténeti művek időrendben[szerkesztés]

Külső hivatkozások[szerkesztés]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]