Klasszikus zene

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A klasszikus zene fogalma alatt három, különböző jelentéstartalmat értünk.

Legtágabb értelmében – ekkor komolyzenének is nevezzük – a zene legáltalánosabb felosztási kategóriája szerinti terület a dzsessz, a könnyűzene, az alkalmazott zene (színház, film) és a népzene mellett. E jelentésében évezredes múltú, folyamatos és határozott tradícióval bíró, szilárdan megalapozott, mégis dinamikus esztétikai szempontrendszerrel bíró művészet, amely művelői, a zeneszerzők és az előadók útján (optimális esetben) műalkotásokat hoz létre. (Esetenként a klasszikus zene fenti meghatározását csak a nyugati zenekultúrára vonatkoztatják, annak történelmi jelentőségére és más zenekultúrákra gyakorolt hatására hivatkozva, ez azonban nélkülöz bármely elfogulatlan tudományos megközelítést.)

Esztétikai értelemben bármely, a legkülönbözőbb értelemben vett – társadalmi vagy szakmai közmegegyezés szerinti – magas kvalitással bíró zene. Ez értelemszerűen nem csak a komolyzenére vonatkozik, hiszen beszélünk „klasszikus dzsesszről”, a „rockzene klasszikusairól” és „klasszikus magyar népdalról”. Ilyen alkalmazásában tulajdonképpen nem zenei terminus, esztétikai normaként rendkívül széles körben használjuk: példaszerű, mintaszerű, a maga nemében tökéletes stb. (még csak nem is feltétlenül a művészetek körén belül, például „klasszikus horror”).

Legszűkebb értelmében a klasszikus zene – mint zenetörténeti korstílus – a bécsi klasszika szinonimája; a bécsi klasszikus zeneszerzők: Haydn, Mozart és a fiatal Beethoven (esetenként egyúttal az őket követő, kortárs kisebb mesterek) munkásságának elnevezése; illetve az a stíluskorszak, melyben e zeneszerzők tevékenykedtek: nagyjából az 1780-tól 1820-ig terjedő időszak. Hasonlóképpen a bécsi klasszika közvetlen előzményét gyakran preklasszikának nevezik. (Közkeletű, de súlyos terminológiai tévedés a bécsi klasszikát „klasszicizmus” névvel illetni. A klasszicizmus törekvéseinek középpontjában a klasszikus ókor művészeti eszményeinek újjáélesztése áll, ezzel szemben Haydnt, Mozartot és Beethovent a zenetörténet-írás saját jogán tekinti klasszikusnak: elsőrangúnak, mértékadónak, példaértékűnek. Ezért ők nem klasszicisták, hanem a szó klasszikus értelmében klasszikusok.)

Jelentősebb klasszikus zeneszerzők időrendben, korstílusok szerinti csoportosításban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Steve Reich Arvo Pärt La Monte Young Terry Riley Alfred Schnittke Karlheinz Stockhausen Kurtág György Pierre Boulez Ligeti György Leonard Bernstein Benjamin Britten John Cage Dmitrij Dmitrijevics Sosztakovics Michael Tipett Aram Iljics Hacsaturján Francis Poulenc Carl Orff Szergej Szergejevics Prokofjev Edgard Varèse Anton Webern Igor Stravinsky Alekszandr Nyikolajevics Szkrjabin Bartók Béla Kodály Zoltán Maurice Ravel Arnold Schönberg Sergey Rachmaninov Ralph Vaughan Williams Erik Satie Richard Strauss Claude-Achille Debussy Isaac Albéniz Gustav Mahler Giacomo Puccini Leoš Janáček Nyikolaj Rimszkij-Korszakov Edvard Grieg Antonín Dvořák Pjotr Iljics Csajkovszkij Mogyeszt Petrovics Muszorgszkij Georges Bizet Camille Saint-Saëns Johannes Brahms Bedřich Smetana Jacques Offenbach Giuseppe Verdi Richard Wagner Liszt Ferenc Robert Schumann Frederic Chopin Felix Mendelssohn-Bartholdy Hector Berlioz Vicenzo Bellini Gaetano Donizetti Franz Schubert Gioacchino Rossini Carl Maria von Weber Niccolò Paganini Ludwig van Beethoven Luigi Cherubini Wolfgang Amadeus Mozart Antonio Salieri Johann Christian Bach Joseph Haydn Christoph Willibald Gluck Carl Philip Emmanuel Bach George Frideric Handel Johann Sebastian Bach Jean-Philippe Rameau Georg Philipp Telemann Antonio Vivaldi Tomaso Albinoni Henry Purcell Giuseppe Torelli Arcangelo Corelli François Couperin Alessandro Scarlatti Johann Pachelbel Dietrich Buxtehude Jean-Baptist Lully Giacomo Carissimi Orlando Gibbons Girolamo Frescobaldi Claudio Monteverdi John Dowland Giovanni Gabrieli Tomás Luis de Victoria William Byrd Andrea Gabrieli Orlande de Lassus Giovanni Pierluigi da Palestrina Jacob Clemens non Papa Nicolas Gombert Adrian Wilaert Jacob Obrecht Heinrich Isaac Josquin Des Prez Johannes Ockeghem Gilles Binchois Guillaume Dufay John Dunstable

Felhasznált irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • The New Grove Dictionary of Music and Musicians, Oxford University Press, 2004, ISBN 978-0-19-517067-2
  • Brockhaus Riemann zenei lexikon I–III. Szerk. Carl Dahlhaus, Hans Heinrich Eggebrecht. Budapest: Zeneműkiadó. 1983–1985. ISBN 963-330-540-3