Szintetizátor

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Szintetizátor
Micromoog.jpg
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Szintetizátor témájú médiaállományokat.
Maplin 5600-as analóg szintetizátor

A szintetizátor hangok elektronikus előállítására alkalmas, többnyire zenei hangszerként szolgáló eszköz. [1] A zenei felhasználáson kívül korán felismert alkalmazási területük volt a hangeffektek előállítása hangmérnökök számára (pl. filmek, televíziós és színházi műsorok aláfestő hangkörnyezetének - nem csak a zene! - megalkotása).

Egy hangok megszólaltatására ténylegesen képes szintetizátornak mindig legalább három részeszközből kell állnia:

  1. a hangokat tulajdonképpen előállító alegységből (hanggenerátor [2] [3]); ez a szintetizátor „lelke”. A hanggenerátor absztrakt fogalom, mint műszaki cikk, állhat oszcillátorokat tartalmazó analóg vagy digitális áramköri panelekből (az analóg szintetizátorok esetében), lehet számítógépes, digitális hangkártya, [4] lehet DSP-funkciókat ellátó nyomtatott áramköri panelek rendszere (digitális szintetizátorok).
  2. a hangok tér-és időbeli jellemzőinek alakulását szabályzó vezérlő- és modulátor egységek. Ez az alegység általában két részre tagolódik: a generátor által előállított, nyers hangokat reprezentáló elektromos jelek akusztikai jellemzőit zeneivé módosító módosító (modifier, filter) modul, illetve a zenész és a hangszer közötti adatáramlást biztosító kontroller modul - utóbbi általában zongora- vagy orgonaszerű billentyűzet, de szerepét részben vagy teljesen átvehetik egyéb eszközök is (pl. érintőképernyő, szekvenszer, mikrofon, lábpedálok, vagy különféle egyéb modulok)
  3. az elektromos jeleket előállító generátorból e jeleket hangokká alakító erősítő- és sugárzó berendezés (általában hangszóró).

A modern szintetizátorok ezen kívül még rengetegféle egyéb modult tartalmazhatnak (pl. az energiaellátásért felelős tápmodul, más zenei vagy informatikai eszközökkel elektromosan kommunikáló modulok, hangfelvevő és - visszajátszó modul, memóriamodulok stb.). Így lesz az elektromos jeleket átalakító eszközből hangok keltésére és megszólaltatására alkalmas hangszer. Ugyanakkor az is előfordulhat, hogy a fent leírt három modulból az utolsó kettő vagy azok közül valamelyik hiányzik (ilyenkor azonban a szintetizátor nem képes önmagában hangkeltésre): hiányozhat a játékvezérlő alegység, esetleg a hangszóró is - ilyenkor a szintetizátort mint műszaki cikket hangmodulnak szokás nevezni. A hangmodulokhoz külső perifériákként kell csatlakoztatni a hangszer voltot biztosító alegységeket.

A szintetizátorok a huszadik század második felétől kezdve vannak jelen a zenei életben, tömeges elterjedésük a hetvenes (hivatásos zenekarok), majd a nyolcvanas (amatőrök, magánszemélyek) évektől kezdve figyelhető meg. Az elmúlt kb. fél évszazad alatt meghódították és részbe iparrá tették a könnyűzenét (ez nem feltétlenül dicséret); míg a hetvenes években a zenekarok többsége pusztán a könnyűzenét uraló jazz/rock műfajok nélkülözhetetlen kelléke, a színpadi orgona kiváltására használta, a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján megjelent a tudatos és a teljes zenei koncepciót uraló használatuk, valamin megjelentek a kizárólagosan ezt az eszközt használó zenekarok (synth pop). A kilencvenes évek elejére meghatározóvá váltak a könnyűzenében, egy teljesen külön műnemet, az elektronikus zenét teremtve. Számos előnyük van a hagyományos billentyűs hangszerekkel szemben, így pl. 1). a hangkeltés rugalmas, emulatív volta (több-kevesebb tökéletességgel „imitálható” velük nemcsak többféle hangszer, akár egyszerre is, hanem egész zenekarok hangzása); 2) a hordozhatóságuk, és 3). digitalizálható voltuk, azaz hogy képesek kommunikálni a modern digitális eszközökkel (számítógépek, más hangszerek), így pl. elláthatóak memóriával akár a játék, akár az ennek során alkalmazott vezérlőutasítások és beállítások tárolására, vagy alkalmasak a játék automatizációjára is („gépzene”).

Fajták[szerkesztés]

Analóg / Digitális[szerkesztés]

Alapvető különbséget jelent a szintetizátor által előállított hang minőségében és „hitelességében” a hangképzés volta, nevezetesen hogy ez digitális vagy analóg módon történik-e. Az analóg szintetizátorok a digitális technológia gyerekcipőben járása idején jelentek meg, a hangokat általában tranzisztorokra és/vagy oszcillátorokra épülő hangképzéssel állítják elő. Jellemző, hogy az általában egy-öt oszcillátor működésére épülő analóg hanggenerátor modul matematikai és fizikai jellemzőit tekintve „egyszerű” formájú elektromos rezgéseket (pl. szinuszjelet vagy háromszögjelet), ún. alap-hullámformákat állít elő (oszcillátoronként egyet-egyet), majd ezt különféle vezérlő modulok (modifier / mixer-filter szekció) az egyes formák modulálásával, valamint több alapforma keverésével és variálásával zeneileg karakteresebbé, hitelesebbé teszik (a valódi hangszerek hangjához képest ugyanis az alap-hullámformák hangja rendkívül steril - a különbség olyasmi, mint ami egy valódi ember fényképe és egy háromdimenziós modellezőprogrammal rajzolt, még textúrázatlan ember-modell között észlelhető). Uralkodó vélemény a zenésszakmán belül, hogy az analóg hangkeltés általában eleve magasabb hangminőséget és hitelességet képvisel, mint a digitális hangszintézis (digitális szintetizátorral jóval rugalmasabban és könnyebben lehet egy létező akusztikus hangszert imitálni, hiszen a technológia eleve a létező hangszer mintáira épít. Ha viszont elvonatkoztatunk az imitáció hűségétől, és csak azt nézzük, a hang önmagában hogyan szól, mennyire alkalmas zenei elemnek - akkor általában az analóg szintetizátorok a verseny győztesei). A digitális technológia, azon belül a hangkeltő eszközök rohamos és egyelőre csillapítatlannak látszó fejlődése a nem túl távoli jövőben esetleg felülírhatja ezt.

Kezdetben az analóg szintetizátorok hanggenerátorként szolgáló rezgőkörei meglehetősen instabil működésűek voltak: könnyen túlmelegedtek (zeneietlen recsegést okozva a hangban), azonkívül érzékenyek voltak a környezeti feltételekre - pl. a stúdió vagy az előadóterem elegendő nagyságú hőmérséklet-változásaira a játék közbeni elhangolódással reagáltak. [5] Eredetileg erre a nemkívánatos jelenségre reagálva kezdték a Yamaha cég mérnökei kidolgozni a digitális szintetizátorok elméleti és gyakorlati alapjait. Hamarosan ez a szintetizátorfajta azonban külön utakat kezdett járni, a gyakorlatban ugyanis kiderült, hogy nem helyettesítheti egy az egyben az analóg szintetizátorokat, mindegyik fajta szerkezetnek megvannak a sajátos erősségei és gyengeségei. A modern digitális szintetizátorok általában hangmintákra (sample-k) épülnek, az imitálni kívánt hangszerből professzionális audio mintavevőkkel hosszabb-rövidebb mintákat vesznek, majd ezt valamilyen tömörített elektronikus formában tárolják a hanggenerátor memóriájában. Mivel a mintavétel mindig egyszeri, korlátozott, részleges jellegű, természeténél fogva nem adhat vissza minden egyediséget és minden különbözőséget sem, így mindig közelítő jellegű. A részletesebb mintavételhez- és tároláshoz még a mai körülmények között is nagynak számító memóriaigény szükséges, ami jelentős hatással van egy digitális szintetizátor kereskedelmi árára. A legkomolyabb digitális szintetizátorok nagyjából, nagyságrendben egy árban vannak a legdrágább analóg szintetizátorokkal (Yamaha Tyros család - Moog Minimoog Reissue család), azonban még manapság sem helyettesíthetik egymást teljes mértékben: a digitális gépek sokkal rugalmasabbak számos téren, mint pl. az egyes hangszerek egymással való vezérlése és a számítógépekkel való kommunikáció, az akusztikus hangszerek hangjának precízebb imitációja és az e téren való hajlíthatóság, kezelhetőség; az automatizált működés (pl. kíséretautomatika), a polifónia; ugyanakkor számos területen az analóg szintetizátorok a jobbak (a hang „teltsége” vagy „vastagsága”, illetve a hangok szabadabb modulációja és emiatt keletkező egyedisége - analóg szintetizátorral „bármilyen extrém hang”, a zeneitől a zörejig, pillanatok alatt és célzottan előállítható, a digitális szintetizátorok erre jóval korlátozottabban képesek).

Napjainkban megfigyelhető a két technológia integrációjára való törekvés, az ún. virtuális analóg, illetve hibrid (analóg+digitális) szintetizátorok megjelenése.

Állandó hangszínű / hangszínvezérelhető[szerkesztés]

Minimoog 'Model D' változat, a zenetörténelem legikonikusabb szintetizátora

Az első szintetizátorok általában kevés hangszín („hangszer-imitáció”) előállítására voltak képesek, és nem is volt egyéb céljuk: ilyenek az elektromos orgonák (Hammond, 1933) és a meglehetősen speciális teremin (Theremin, 1919), valamint az elektromos dobok.

Ezután jelentek meg az első olyan analóg szintetizátorok, mint pl. a Minimoog (Moog, 1970), amelyen a hanggenerátor már tartalmazott olyan alegységet, amivel a keltett hangnak nemcsak a magassága (a billentyűzettel), hanem a hangzást jóval mélyebben befolyásoló paraméterei (pl. a hullámforma illetve a burkológörbe jellege) is vezérelhetőek voltak (akár játék közben is). Ezzel megjelent a lehetőség, hogy a szintetizátor bármely másik hangszer könnyedén hangját „leutánozhassa”, megközelíthesse.

Timbralitás, polifónia[szerkesztés]

Yamaha Tyros 5 „zászlóshajó” szintetizátor (felül) és Wersi digitális orgona (alul)

Az analóg szintetizátoroknak ezen második generációja még monotimbrális és monofonikus volt: többféle hangszínt voltak képesek előállítani, de egyszerre csak egyet, illetve egyszerre csak egy „hangsáv” megszólaltatására voltak képesek - tehát két billentyű lenyomásakor is csak egy hang szólalt meg, noha ilyenkor a hangok csak magasságukban különböznek, hangszínükben nem. Néhány éven, évtizeden belül az elektromos hangszerek e tulajdonságokban is jelentős evolúción mentek keresztül (pl. egy „szuperfejlett” Yamaha Tyros családba tartozó digitális szintetizátor 120-130 hang polifonikus megszólaltatására képes, egyszerre akár 3 hangszínt (hangszerimitáció) is megszólaltathat (ha MIDI mestervezérlő képességeit is figyelembe vesszük, akár tizenhatot is, igaz, utóbbiakat többnyire más elektromos készülékeket és azok hangszíneit vezérelve), és több száz, a perifériás tárolókat (USB-pendrive) is figyelembe véve akár sok ezer hangszer potenciális utánzására és tárolására is képes).

A hangszer ez irányú teljesítménye egyébként nemcsak a hanggenerátor képességeitől függhet, hanem sok egyéb technikai, illetve egyéb paramétertől (pl. a billentyűzet- és memóriavezérlés módja, az ehhez használt alkatrészek ára stb.). A szintetizátor által imitált hangszíneket (kvázi hangszereket) az egyes gyártók többféleképp nevezik, nincs egyértelműen rögzült kifejezés a fogalomra: a Yamaha cég és más digitális hangszerek gyártói pl. a voice (elterjedt magyar fordításban: hangszín) kifejezést alkalmazza, de szokás a „patch”, a „tone”, a „timbre”, a „sound” illetve a Roland cég terminológiájával, a „program” kifejezés használata is.

Moduláris / előregyártott szintetizátorok[szerkesztés]

Moduláris szintetizátor, jellegzetes patch-kábelekkel

Az első hangszínvezérelhető analóg szintetizátorok kinézetben és kezelési módban is magukon viselték, hogy áramköri elemek összeszerelésével készültek. Egy hangszín beállításának szerves része volt rajtuk, hogy a különböző áramköri modulokat - többek közt az oszcillátorokat tartalmazó részleget a különféle, opcionálisan választható szűrőkkel - igény szerint kábelekkel kötötték össze. A szintetizátor különféle részlegei, moduljai elvileg cserélhetőek, kombinálhatóak voltak. Az ilyen szintetizátorokat modulárisnak nevezzük, szemben a gépházba teljesen beépített és csak szervizben módosítható „kompakt” szintetizátorokkal. Az első hangszínvezérelhető elektronikus szintetizátorok modulárisak voltak, mint pl. a Don Buchla által gyártott Buchla 100 (1963-1970), a Moog cég gyártotta Moog Syntesizer sorozat (M Synthesizer 1c,2c,3c, 1p, 2p, 3p és társaik, 1969-1973).

A koncepciónak több, a gyakorlatban nemigen beváló előnye, és több hátránya is volt. Egyrészt, valószínűleg szerepelt az az elgondolás a gyártók részéről, hogy a kisebb pénzű vagy kisebb igényű vásárló kevesebb modult vásárolhasson, vagy fokozatosabban állíthassa össze szintetizátorrendszerét. Ez látszólag rugalmasabbá tette a piacot, valójában a korai szintetizátorok, az 1960-70 években, annyira drágák voltak, hogy egy működő moduláris rendszert még „részletekben” vásárolva is csak nagyon kevesen engedhettek meg maguknak (ebben a korszakban jobbára a befutottabb és professzionálisabb progresszívrock-zenekarok engedhették meg maguknak a bolti moduláris rendszereket). Másrészt a szintetizátorok félig-meddig laboratóriumi technológiának számítottak, nem tömegcikknek, valamint sokkal inkább stúdió-technológiának, semmint élő, performance eszközöknek. Ezért nem volt akkora igény sem arra, hogy jól nézzenek ki, könnyen szállíthatóak és az ilyenkor bekövetkező igénybevételnek mechanikailag védettek legyenek (amit egy kompakt gépház biztosíthat). Harmadrészt, de a másodikként említett ponttal összefüggésben, a szintetizátorok mint technológia és mint hangszerek is, szokatlanok voltak, a kezelésük a zeneelméleti és zongorabillentyűsi tudáson kívül extra műszaki szakértelmet igényelt - egy szintetizátor kezelője számára hasznos, ha alapszintű mérnöki ismeretekkel rendelkezik az elektrotechnikában, a hullámfizikában, valamint, ha alkalmazott informatikusként át tudja tekinteni a saját moduláris rendszerének „kapcsolási” konfigurációját (pl. hogy melyik kábel melyik végét melyik jack csatlakozóba kell dugni a harminc kínálkozó közül, ha ezt vagy azt a programozott hangszekvenciát vagy filter effektet kívánja felhasználni).

Amikor - nagyjából talán a hatvanas-hetvenes évek fordulójára - kezdett látszani, hogy a szintetizátor esetleg több lehet, mint egzotikus effekteket biztosító különlegesség, és a technikai fejlődés, valamint a hangjuk iránti érdeklődés öszességében egy külön hangszerkategóriát formálhat az eszközből, felvetve a tömegcikké válás lehetőségét, a gyártók törekedni kezdtek a fent leírt problémák megoldására. A szintetizátorok kompaktabbá váltak, ami -) nagyobb hordozhatóságot; -) ellenállóbb konstrukciót -) leegyszerűsített kezelést és programozást jelentett. A moduláris szintetizátorok elkezdtek eltűnni a piacról.

Az árak is csökkentek, azonban a kompakt analóg gépek többnyire még mindig iszonyú drágák voltak egy átlagzenekar vagy egy magánszemély számára. A hetvenes évek végén ezért elkezdődtek a kísérletek a szintetizátorok házi jellegű barkácsolására. Számos zenekar készített magának saját szintetizátort, mint pl. a Throbbing Gristle, a Kraftwerk [6] vagy az OMD. A házilag barkácsolt gépek, mivel az alapelemek legegyszerűbben áramköri modulokból voltak elérhetőek, többnyire magukon viselték a moduláris rendszerek jellemzőit.

Napjainkban a moduláris rendszerek egyfajta reneszánsza figyelhető meg. Az analóg technológia iránt amúgy is nagy az érdeklődés: számos, a nyolcvanas évek elején használt „legendás” szintimodellt frissítenek fel a gyártók (Minimoog Model D, Prophet-6, Korg ARP Odyssey). Mivel hangzás szempontjából ez csak minőségi, de nem, paradigmatikus újítást jelent - új hangszintézis-módot a nyolcvanas évek óta nem sikerült feltalálni, pedig a zeneipar részéről állandó az igény a gyökeresen új hangzásokra - sok zenész érdeklődni kezdett az elektronikus hangkeltés gyökerei iránt, amire elsősorban a moduláris rendszerek tanulmányozása ad módot, mivel ezek már hardwerszinten úgy alakíthatóak, ahogyan csak a technológia lehetőségei engedik. Vannak gyártók, amelyek direkten gyártanak áramköri modulokat azért, hogy ezekből szintetizátort lehessen összerakni.

A digitális szintetizátorok körében nem alakult ki a „moduláris/fix” kettősség: ezek a gépek gyakorlatilag mind előregyártott, prefix jellegűek. Érthető módon: a működtetésüket vezérlő nyomtatott áramköröket és szilícium mikrochipeket pl. lehetetlen házilag előállítani, és, úgy tűnik, a laboratóriumi körülményeket igénylő összeszerelési folyamat újraélésére sem mutatkozik különösebb tömeges igény. Ezért napjainkban a moduláris szintetizátorok analóg szintetizátorok is egyben.

Szoftveres szintetizátorok / Hardveres szintetizátorok[szerkesztés]

Új jelenség a hagyományos „vas-”, „fa-” avagy „műanyag” házas szintetizátorok mellett a professzionális hangminőséget produkáló szintetizátorszoftverek, -emulációk megjelenése, amelyek segítségével a számítógépen lehet hangokat előállítani a szintetizátorokhoz hasonló elveket követve. Természetesen már a legprimitívebb személyi számítógépek is rendelkeztek hangok előállítására és lejátszására alkalmas alrendszerekkel (nagyon kezdetleges szintetizátor alegységgel), azonban a kilencvenes évek elejéig ez a lehetőség a minőség/ár aránya tekintetében egyszerűen nem volt komolyan vehető sem, nemhogy versenyképes (tehát vagy nagyon alacsony minőségű, még a könnyűzeneipar „alja” igényeinek kielégítéséhez sem elegendő hangzást és hangkeltő/-vezérlő felületet volt csak képes előállítani, vagy elfogadható közelit, de roppant drágán; a professzionális, „akadémista” igényeket pedig meg sem közelítette). Ez mára megváltozóban van. (Akadályozta a szoftveres zeneszintézis kibontakozását a tároló- és tömörítőtechnológia korlátoltsága is: a CD-technológia, illetve a gigabájt méretű merevlemezek tömegtermékké válásáig a tárolóeszközök sem voltak alkalmasak (méret/ár viszonyt tekintve) a számítógéppel készített professzionális-közeli hangok nagy tömegben való rögzítésére, a tárigény csökkentésének egy kézenfekvő lehetősége, a hangadatok tömörítése is meglehetősen ismeretlen, megoldatlan volt (legalábbis szélesebb körben) az MP3-szabvány feltalálásáig.)

A szoftveres szintetizátorok egy része imitálja az analóg moduláris szintetizátorok felépítési elveit, már csak azért is, hogy egyes régi, legendává vált (és napjainkban is iszonyú drágán újraforgalmazott) termékek hangját minél hűebben, de elérhető áron lehessen reprodukálni, és vezérlésmódjuk illúzióját kelteni.

„Kompakt” szintetizátorok gyakoribb típusai a kereskedelmi forgalomban[szerkesztés]

Roland MC-808 groovebox

„Kompakt szintetizátoron” itt olyan elektronikus hangkeltő rendszert értünk, melyet zenészek számára gyártottak, és a hangszernek a hangkeltés számára létfontosságú moduljai (esetleg a kontroller szekciót kivéve, amely hiányozhat) előregyártott módon egy kompakt, zárt fa-, fém- vagy műanyag házban foglalnak helyet (a „kompakt” kifejezés tehát kizárja a moduláris, a szoftveres szintetizátorokat és a számítógépes hangkártyákat). Elsősorban a kereskedelmi forgalomban lévő hangszerekről van itt szó, és nem pl. a kísérleti célokra készült, egyedileg készülő szerkezetekről.

Említettük a különbséget a „teljes” kiállítású kompakt szintetizátor (generátor, modulátor, kontroller, és többnyire hangszóró egységeket is tartalmaz, azonkívül többnyire memória modult a hangszínek, beállítások tárolására, esetleg hangfelvevő-lejátszó rendszert is) és a hangmodul (generátort és általában modulátor szekciót is tartalmaz, kontroller és hangszóró egységet szinte sohasem) között.

Ezen felül általában - noha korlátozott mértékben - különbséget lehet tenni „általános célú” és „korlátozott célú” vagy „részfunkciós” szintetizátorok között. Az „általános célú”, „közönséges” hangszerek célja a minél rugalmasabb és minőségibb hangképzés és moduláció. Vannak azonban olyan elektronikus hangszerek, amelyeket bizonyos meghatározottabb zenei célokra optimalizáltak, hogy professzionálisabb módon valósítsák meg az amúgy is funkcióterhelt (túl nagy, túl drága, de pl. mégsem „elég jól doboló”) billentyűs szintetizátorok olyan részfunkcióit, melyeket esetleg érdemes külön gépbe „kiszervezni”. Ilyen „kiszolgáló és bővítő” szintetizátorok:

szekvenszerek
dobgépek és dobszintetizátorok
basszus szintetizátorok (basslinerek)
samplerek
kiegészítő ill. miniszintetizátorok
fúvós-szintetizátorok
vonós szintetizátorok
gitárszintetizátorok
groovebox-ok
DJ kontrollerek

Megjegyzendő, hogy ezek a típusok és elnevezések, noha a kereskedelmi gyártók és forgalmazók ténylegesen használják őket, nem tekinthetőek matematikai vagy műszaki precizitású definícióknak, mert a technológiai fejlődés és a felhasználói igények egyre inkább elmossák és esetlegessé teszik köztük a különbségeket. A hetvenes években pl. egy analóg dobgépet aligha lehetett másra használni, mint dobhangok szekvenálására, a manapság (kétezres évek) készült dobgépek többsége viszont egyben teljes értékű „kompakt” szintetizátornak is tekinthető, ha hangképzési képességeiket tekintjük, és egy MIDI kontrollerel kiegészítve akár helyettesíthetik is a hagyományos „billentyűs” szintiket (értsd: így kiegészítve a szó szoros értelmében billentyűs szintetizátorrá válnak). Fordítva pedig, egyre inkább megfigyelhető tendencia, még az analóg szintetizátorok körében is, hogy olyan funkciókkal egészítik ki őket - többnyire az arpeggiator és a szekvenszer említendő itt - amelyek a hetvenes-nyolcvanas években még külön szerkezeteknek minősültek.

Azokat a nagy tudású, professzionális (nagyzenekari, akadémiai) és „félprofesszionális” célokra készült billentyűs szintetizátorokat, melyek a kötelező három összetevőn (generátor, modulátor-kontroller, s többnyire, hangszóró) kívül nemcsak az élő dallejátszásra, hanem az eredetileg stúdiómunkának számító komplett dalok összeállítására szolgáló összetevőket is tartalmazzák (szekvenszer és/vagy kíséretautomatika, hangfelvevő-lejátszó rendszer, patch memória és dalmemória), zenei munkaállomásnak nevezik. A kíséretautomatikát tartalmazó billentyűs szintiket „arranger”-nek vagy arranger billentyűzetnek is nevezik.

Korg Triton LE szintetizátor, „billentyűs” változat
Korg Triton szintetizátor "rack" szabványú változata

A billentyűs szintetizátorokat sokszor egyszerűsített konstrukcióval, billentyűzet nélküli változatban is forgalomba hozzák. Az ilyen formák közül az egyik fajtát „desktop változatnak” (asztali változat) nevezik, ennek célja általában, hogy a zenész a saját maga által választott billentyűzetével, és általában számítógéppel való közös munka során használhassa (ilyenkor a nagy helyet foglaló billentyűzetek, főleg több szerkezet esetében, a kisebb vagy zsúfoltabb stúdiókban útban lennének). A másik forma szabványos rögzítőelemeket tartalmaz és szabványméretű házban foglal helyet, hogy az ún. eurorack szabványú moduláris szintetizátorszekrényekbe lehessen erősíteni. Ez a billentyűs szinti (euro)rack (szekrényszerű) kiszerelése. Ennek értelme általában az, hogy a hangszert moduláris szintetizátorrendszerekkel együtt lehessen használni, azokba térbeli és funkcionális értelemben is beillesztve (a hetvenes években megjelent moduláris szintetizátorok jelenleg egyfajta reneszánszukat élik, sok kísérletező kedvű zenész erre esküszik napjainkban).

A hangszintézis története[szerkesztés]

A hangszintézis története az 1940-es évekre nyúlik vissza, közérthető formában az első tudományos publikációt Daphne Oram készítette 1958-ban, melyet az "Oramics"-technológiaként nevezett el. Tulajdonképpen ez a kezdetleges szintetizátorok működését ismertette.

Kezdetben analóg szintetizátorok fejlődtek ki, később digitálisak és az un. hibridek (analóg/digitális), majd az analóg technika reneszánsza révén divatba jöttek a virtuális analóg (ezeket DSP vezérli), illetve egyéb szoftverszintetizátorok.

Egykori és mai nagy szintetizátorgyártó cégek:[7] [8]

Az első szintetizátor[szerkesztés]

Az első szintetizátornak nevezhető hangkeltő eszközt az amerikai rádiótársaság (RCA – Radio Corporation of America) princetoni laboratóriumának szakemberei, Harry Olson és Hebert Belar készítették el az ötvenes években. Az 1949-es kiadású "A Mathematical Theory Of Music" című publikáció ösztönözte kutatásukat, mely a különféle populáris dalrészletekből készített új zene előállításának problémájával foglalkozott. A hangforrás vákuumcsöves oszcillátor volt, amelyet egy egyedi tervezésű vezérlőegység hajtott meg, a hangjegyek és egyéb paraméterek rögzítésére pedig papírtekercset alkalmaztak, amely a zeneszerző számára összetett paraméterek lejegyzését tette lehetővé. Ezáltal a létrehozott hangokhoz burkológörbét, szűrőket, modulátorokat és rezonátorokat is lehetett illeszteni. A kész hangot egy lemezvágó rögzítette azonnal, amely párhuzamosan hat darab három perc hosszúságú hangsáv tárolására volt elegendő. Ezt később egy sokkal rugalmasabb szalagos felvevőegység váltotta fel. A sávok újbóli felhasználásával összességében így 216 hangsávot lehetett rögzíteni vele. A készülék két változatban készült el (RCA MK-I néven 12 oszcillátorral és MK-II néven 24 oszcillátorral).

A szintetizátorok fejlődése[szerkesztés]

Acess Virus virtuális analóg szintetizátor, a kétezres évek tánc- és elektronikus zenéjének (elektro-, techno-, trance-, industrial) egyik rendkívül elterjedten használt eszköze

A technológia a hatvanas évekig mérete és bonyolultsága folytán csak egy szűk réteg számára volt elérhető, a hangok programozása is bonyolult, ezért inkább számítástechnikai feladat volt, mint zenei.

Az első, nagy tömegek számára is elérhető szintetizátor létrehozásához vezető első lépést 1961-ben Robert Moog tette meg, amikor is egy egészen eredeti elektronikus hangszer, az orosz Léon Theremin által 1919-ben megalkotott Teremin sorozatgyártásába kezdett. Ez tranzisztoros formánsszintézist alkalmazott Harald Bode német mérnök ötlete és közreműködése alapján. Az 'Electronics World' magazin 1961. januári számában történt bemutatás után Robert Moog három év alatt közel 1000 Teremin kitet adott el (a felhasználó maga rakhatta össze belőle saját Tereminjét), ez alapozta meg későbbi fejlesztéseit. Egy hordozható gitárerősítő megalkotása után figyelme a szintetizátorok felé fordult. 1963 telén egy új hangkeltésre alkalmas áramkör terveit fektette le, majd az 1964. szeptemberi "Audio Engineering Society Convention" kiállításon már be is mutatta azt. Nem sokkal ezután belekezdett a szintetizátorok gyártásába, melyet Herbert A. Deutsch és Walter (később Wendy) Carlos zeneszerzők segítettek. Populáris zenére a Beatles együttes számára készült egy példány, majd Mick Jagger 1967-ben rendelt meg egy nagy moduláris rendszert (ezt a rendszert egyetlen filmzenekészítésénél használta, majd később eladta a német kísérleti elektronikus zenét készítő Tangerine Dream zenekarnak). Az átütő sikert Carlos "Switched on Bach" c. elektronikus zenei albuma hozta meg, melyben Bach szerzeményeit dolgozta fel elektronikus formában.

Az 1970-es években a nagy moduláris rendszerek helyett viszont egyre inkább szempont lett a hordozhatóság, így megszületett a Minimoog, mely előre definiált beállításokat tartalmazott.

A szintetizátor rendszeresebb használata könnyűzenei együttesek által csak a hetvenes évek legvégére lett jellemző. És filmzenészek is előszeretettel használták/használják.

A magyar könnyűzenében az Omega együttes használt először szintetizátort, mára azonban elterjedten használják a koncertszínpadokon és a vendéglátóiparban egyaránt. A szintetizátorok vezérlésének magyar úttörői voltak még a debreceni származású Szalay testvérek, MUZIX 81 nevű rendszerükkel.

A magyar komolyzenében Baráth Bálint, Eötvös Péter, Hortobágyi László, ifj. Kurtág György, Jeney Zoltán, Madarász Iván, Nagy Ákos, Olsvay Endre, Patachich Iván, Pintér Gyula, Pongrácz Zoltán, Sugár Miklós, Szigeti István, akik alkalmanként vagy rendszeresen alkalmazzák vagy alkalmazták műveikben az analóg és a digitális szintetizátorokat.

A hangkeltés módja[szerkesztés]

Erre a célra a szintetizátor többféle hangszintézist alkalmazhat (a felsorolás tükrözi a kialakulásuk időrendjét is):

  • additív szintézis
  • szubtraktív szintézis
  • fényelektromos szintézis [9]
  • PCM-alapú szintézis (ez már kitekintés a samplerek világába is)
  • frekvencia moduláció (FM) szintézis
  • amplitudó moduláció (AM) Szintézis
  • hullámtábla szintézis
  • formánsszintézis
  • spektrális szintézis
  • granuláris szintézis
  • fizikai modellezés


A kezdeti analóg szintetizátorok feszültséggel vezérelt oszcillátorral (VCO - Voltage Controlled Oscillator) működtek, de a mai szintetizátorok vezérlését jelentősen megkönnyíti a MIDI vezérlés használata (amely egy aszinkron soros vonali digitális kommunikációs protokoll).

A digitális jelfeldolgozás, valamint a számítástechnika fejlődésével teret nyertek az ún. szoftverszintetizátorok is, melyek vagy dedikált hardveregység (általában DSP chip) vezérlőprogramjaként, vagy pedig szoftver alkalmazásként (plugin kiegészítőként) készülnek.

Lásd még[szerkesztés]

Híres előadók[szerkesztés]


  • TheFatRat
  • Erasure
  • Jankai Béla
  • Körmendi Péter
  • Geri Gábor (Betli Duó}
  • Gömöry Zsolt (EDDA)
  • Hozso (Kozmix)
  • Döme dee

Műfajok[szerkesztés]


Források[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]

  • zene Zeneportál • összefoglaló, színes tartalomajánló lap

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Regen, John (szerk.) - Moog, Robert:On Synthesizers: What is a Synthesizer? (Szintetizátorokról: Mik a szintetizátorok? - Szerkesztett reprint cikk R. Moog hasonló című 1975-ös írásából). Keyboardmag.com (billentyűs és elektronikus hangszerekkel foglalkozó blog); 2015. október 12. Link beillesztése / utolsó hozzáférés: 2017-11-26-0:26 (CEST)
  2. Regen, John (szerk.) - Moog, Robert:On Synthesizers: What is a Synthesizer? (Szintetizátorokról: Mik a szintetizátorok? - Szerkesztett reprint cikk R. Moog hasonló című 1975-ös írásából). Keyboardmag.com (billentyűs és elektronikus hangszerekkel foglalkozó blog); 2015. október 12. Link beillesztése / utolsó hozzáférés: 2017-11-26-0:26 (CEST)
  3. Roland billentyűzet reklámkiadvány
  4. Murray, D.: Meet the Little-known "Soundblaster" Keyboards!. Youtube videó, The 8-bit Guy (Youtube csatorna). Link beill.: 2017-12-05.
  5. Vintagesynth / EMS VCS3 (1969). Vintagesynth.com. Hiv. beill. / utolsdó hozzáférés: 1017-12-07.
  6. Kraftwerk Synthanorma Sequencer.
  7. Szintetizátor lap - Megbízható válaszok profiktól (hu-HU nyelven). szintetizator.lap.hu. (Hozzáférés: 2017. január 4.)
  8. Szintetizátor - Gyártók. A legjobb válaszok profiktól. (hu-HU nyelven). szintetizator.lap.hu. (Hozzáférés: 2017. január 4.)
  9. Enwiki: ANS synth