Ugrás a tartalomhoz

Ignaz Pleyel

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ignaz Pleyel
Ignaz Joseph Pleyel
Ignaz Joseph Pleyel
Életrajzi adatok
Született1757. június 18.
Ruppersthal
Elhunyt1831. november 14. (74 évesen)
Párizs[1]
SírhelyGrave of Ignace Pleyel
GyermekeiCamille Pleyel
Pályafutás
Műfajok
Hangszerzongora
Tevékenységzeneművész, zongorakészítő
A Wikimédia Commons tartalmaz Ignaz Pleyel témájú médiaállományokat.
SablonWikidataSegítség

Ignaz Joseph Pleyel (1757. június 18.1831. november 14.) osztrák születésű francia zongoraművész és zongorakészítő volt.

Élete

[szerkesztés]

Az alsó-ausztriai Ruppersthalban született Martin Pleyl tanító első házasságából nyolcadik, s egyben utolsó gyermekként (habár egyes források szerint 38-an voltak testvérek és féltestvérek, valójában csak 9 féltestvére volt apja második házasságából, de nagy részük már gyerekkorban meghalt diftériában). 1772-től Joseph Haydn tanítványa lett Eisenstadtban. Beethovenhez hasonlóan, aki 13 évvel később született, Pleyel arisztokratáktól kapott támogatást tanulmányaihoz; mecénása Erdődy László gróf (17461786) volt. A gróf vezetése alatt levő monyorókeréki "Az Arany kerékhez" címzett szabadkőműves páholyba ez idő tájt vették fel.[2]

Pleyel első munkái között szerepelt a Die Fee Urgele című bábopera (1776), amelyet az Eszterházy-palotában és Bécsben mutattak be. Kötőjegyzék-szám szerinti első műve, az Opus 1, egy hat darabból álló vonósnégyes-sorozat volt,

Az 1780-as évek elején, Pleyel Olaszországba látogatott, ahol írt egy operát (Ifigenia in Aulide) és más műveket a nápolyi király megrendelésére.

1783-ban Franciaországban, Strasbourgban telepedett le; ettől kezdve keresztnevét francia formájában, „Ignace”-ként használta. Először Franz Xaver Richter karmester helyettese lett a strasbourgi katedrálisban, majd Richter halála után, 1789-ben, ő lett a vezető karmester. 1788-ban feleségül vette Francoise-Gabrielle Lefebvre-t, egy strasbourgi szőnyegszövő lányát. Négy gyermekük született.

1791-ben a Nagy Francia Forradalom betiltotta a templomi és a nyilvános koncerteket egyaránt. Pleyel Londonba utazott, ahol koncerteket vezényelt Wilhelm Cramer szervezésében – így mestere, Haydn riválisa lett, aki ugyanabban az időben koncertsorozatot adott elő Londonban Johann Peter Salomon szervezésében. A két művész ennek ellenére baráti viszonyban maradt; mindketten meggazdagodtak londoni fellépéseikből. Pleyel visszatérése után Strasbourg közelében nagy házat vásárolt.

1795-ben Párizsba költözött, 1797-ben zenei kiadót alapított („Maison Pleyel”), amely egyebek között közzétette Haydn összes vonósnégyesét (1801), csakúgy, mint az első, tanulmányi célokat szolgáló gyűjteményeket (Bibliothèque Musicale, „zenei könyvtár”). Ez a zenei kiadó 39 évig állt fenn, és ezalatt mintegy 4 000 művet publikált, köztük Boccherini, Beethoven, Clementi és Dussek alkotásait. Ignaz Pleyel alkotta meg az első zsebpartitúrákat is.[3]

Chopin Pleyel-zongorája

1807-ben Pleyel zongorákat kezdett építeni, és e célból vállalatot alapított (Pleyel et Cie). Fia, Camille (17881855), a virtuóz zongorista lett az üzlettársa 1815-ben.

A cég eleinte csak asztalzongorákat gyártott, az 1820-as évek végére alkotta meg az osztrák Conrad Graf zongorák mintájára a saját koncertzongora modelljeit. Hangszereit zongoraművészek együttműködésével fejlesztette, köztük voltak Friedrich Kalkbrenner és Frédéric Chopin is. Pleyel és fia hangszertörténeti jelentőségű újításokat vezettek be a zongoraépítés és hárfagyártás technológiájában. Pleyel szabadalmaztatta többek között a kétrétegű rezonánslapot és a filcborítású kalapácsot. A Pleyel-cég gyártotta később, a 19. század végén, az első kromatikus hárfát, melyből egy példány a Magyar Nemzeti Múzeumban is található. A 20. század elején, Wanda Landowska kezdeményezésére, segített újjáéleszteni az elfeledett csembalót, a harpsichordot. Zongoramodelljeik közül híres lett az ún. „monopod” egylábú modell, a Concert Double Grand modell (két billentyűsorral épült közös rezonánsos koncertzongora) és a „Pleyela”, a mechanikus hangrögzítésre alkalmas zongora-automata.

A közelmúltban Budapesten Szilasi Alex zongoraművész hívta fel a figyelmet egy eredeti, különlegesen ritka Pleyel-zongorára az Iparművészeti Múzeumban. Ebből a modellből három darab létezik a világon.[4] Az Iparművészeti Múzeum zongorájáról elsőként Zlinszkyné Sternegg Mária publikált 1970-ben.[5])

A Pleyel – mint a világ legrégebbi még ma is működő zongoramanufaktúrája – ma is gyárt zongorákat Párizs Saint-Denis negyedében.[6]

A Pleyel cég volt az első a francia zongoragyárak között, amely az 1830-as évek elején saját bemutatótermében, a rue Rochechouart-ban megnyílt Salle Pleyelben koncerteket rendezett. 1831-ben itt mutatkozott be először Chopin Párizsban. A Salle Pleyel után nyíltak meg a Herz-, Gaveau- és Érard-termek, amelyek a párizsi romantika fontos helyszíneivé váltak a későbbi években.

Pleyel 1824-ben vonult vissza vidékre. 1831-ben hunyt el, sírja a Père-Lachaise temetőben van Párizsban.

Zeneszerzői munkássága

[szerkesztés]

Pleyel azok közé a maga korában igen népszerű zeneszerzők (Cherubini, Meyerbeer és Thalberg) közé tartozott, akiket azonban az utókor már nem értékel kiemelkedőként.

Híre elérte az akkori zenei perifériához tartozó Egyesült Államokat is: „Pleyel Society” jött létre Nantucket szigetén, Massachusetts partjai előtt.

Összesen 41 szimfóniát, 70 vonósnégyest, néhány vonósötöst és operát írt. Ezek nagy része strasbourgi korszakából származik; amikor üzleti tevékenységbe kezdett, alkotói munkája háttérbe szorult.

Pleyel ma elsősorban didaktikus zenéjéről ismert: például a hegedűvel és a fuvolával foglalkozó ifjú zenészek generációi gyakoroltak azokon a duetteken, amiket ezekre a hangszerekre írt.

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. Integrált katalógustár (német nyelven). (Hozzáférés: 2014. december 31.)
  2. Abafi Lajos: A szabadkőművesség története Magyarországon. Akadémiai, 1900. reprint
  3. Zeneszalon » Pleyel emlékkoncertek Eszterházán[halott link]
  4. Zeneszalon » Szilasi Alex és az arany Pleyel[halott link]
  5. Zlinszkyné Sternegg Mária: A hangszergyűjtemény újabb szerzeményei. In: Az Iparművészeti Múzeum Évkönyvei; 13.1970, 65-78. p.
  6. Pianos Pleyel Archiválva 2009. április 29-i dátummal a Wayback Machine-ben (franciául)
Két manuálos Pleyel-zongora

További információk

[szerkesztés]