Zen

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A lap korábbi változatát látod, amilyen 2001:4c4c:1ade:9e00:6c3a:89f:8833:380 (vitalap) 2019. november 12., 01:49-kor történt szerkesztése után volt. Ez a változat jelentősen eltérhet az aktuális változattól. (→‎További információk)
 Ennek a lapnak a címében vagy szövegében az újind nevek nem a magyar nyelvű Wikipédiában irányelvként elfogadott magyaros átírás szerint szerepelnek, át kellene javítani őket.
Ebben a szócikkben a japán nevek magyaros átírásban és keleti névsorrendben szerepelnek.
A zen különböző ázsiai nyelvekben
kínai
pinyin chán
magyaros csan
Wade–Giles-átírás ch'an
kantoni sim
sanghaji (vú) zeu [zø]
hagyományos kínai 禪
egyszerűsített kínai 禅
japán
rómadzsi zen
kandzsi 禅
koreai
felülvizsgált romanizáció seon
McCune-Reischauer sŏn
hangul 선
hanja 禪
páli
romanizáció jhāna
devanāgarī झान
szingaléz ඣාන
szanszkrit
romanizáció dhyāna
devanágarí ध्यान
vietnámi
quốc ngữ thiền
hán tự 禅
A sorozat témája
Buddhizmus

Körvonalakban
Buddhizmus portál

Sablon:Buddhizmus

A zen (avagy zen buddhizmus) a mahájána buddhizmust követő iskolák összefoglaló japán elnevezése.[1] Eredetileg Indiában gyakorolták dhjána (dhyāna, ध्यान) néven, ami Kínában csan (禪) néven vált ismertté, majd innen terjedt tovább Koreába, Japánba, és Vietnámba. A zenben különleges hangsúlyt kap a zazen néven ismert ülőmeditáció. Habár sok követője testi-szellemi gyakorlásnak tartja, a zent sokan vallásnak, illetve filozófiai rendszernek tekintik[forrás?].

A zen terjedése

A zen gyökerei egészen az indiai buddhizmusig vezetnek vissza, bár ott nem képezi a buddhizmus egy önálló ágát. Neve a meditáció szanszkrit megfelelőjéből ("dhyāna" (ध्यान) származik. Ez a szó a kínai nyelvbe úgy került be, mint chán (禪, egyszerűsített 禅; magyar ejtése és gyakori írása: csan). Később, Koreában a szon, Vietnámban a thiền, míg Japánban a zen nevet kapta. (Megjegyzendő, hogy a csan, szon, thien, és zen pusztán a közös kínai karakter különböző kiejtései. Tanításaik ugyan több pontban is különbözhetnek, de alapelveik azonosak.)

A hagyomány szerint a zen alapjait Kínában rakta le egy indiai buddhista szerzetes, Bódhidharma (Japánban Daruma Daisi, Kínában Da mo; Bódhidharma a Csola-dinasztia harmadik hercege volt, a Kanchipuram déli részét uraló észak-indiai Csola-ág leszármazottja). A hagyomány szerint Mahákásjapának, Buddha tanítványának 28. reinkarnációja volt. A korai források szerint i. sz. 520 körül hajózott a dél-kínai Liang királyságba, ahol kinyilatkozta, hogy az önző céllal véghez vitt jócselekedetek haszontalanok a megvilágosodás (lásd még: bodhi) eléréséhez. Ezek után egy Lojang melletti kolostorba vonult Észak-Kínában, ahol a legenda szerint kilenc évet töltött meditációval egy sziklafal előtt. Tanítványokat csak ezután fogadott. Később a kínai Henan provincia Deng Feng megyéjében hunyt el, a Sung-hegy Saolin Templomában (嵩山少林寺).

Később Kínában tanuló koreai szerzetesek vitték tovább hazájukba a csant, amit addigra már átitatott a kínai taoizmus és kisebb részben a konfucianizmus(Konfuciusnak közel 2000 életvitelre vonatkozó szabálya aztán sok modern államalakulatnak is az alapja lett). Koreában a seon (ejtsd: szon) nevet kapta (amit nyugaton néha hibásan soenként is említenek).

A csan, a szon, és a zen elkülönülten fejlődött hazájukban, és mára mindegyiknek önálló identitása alakult ki. Ugyan Kínában, Koreában, Japánban, és másutt is a családfák közvetlenül Bódhidharmától erednek, vitathatatlanul kialakultak hitbeli és gyakorlati különbségek.

A japán rinzai zen filozófus, Szuzuki Daiszecu megfogalmazásában a gyakorlás célja a szatori (Kensó), azaz a megvilágosodás. Ami azonban az indiai buddhistáktól igazán megkülönböztette a kínai, koreai, és japán zen buddhistákat, az a gyökeresen különböző életmódjuk volt. Indiában fennmaradt a koldulás szokása, míg Kínában a társadalmi körülmények egy kolostori rendszer kialakulását segítették elő, amiben az apát és a szerzetesek egyaránt hétköznapi feladatokat végeztek. Ilyen volt a földművelés, ácsolás, építészet, háztartás, adminisztráció, és a gyógyítás gyakorlása. Következésképpen a zen által keresett megvilágosodásnak meg kellett felelnie a mindennapok okozta frusztráció támasztotta elvárásoknak.

Az első zen pátriárkák:

  1. Bódhidharma (szankszrit बोिधधर्म, kínai Damo 達摩, japán Daruma だるま) * kb. 440 – kb. 528
  2. Hui-ke (慧可, japánul Daiszo Eka) * 487 – 593
  3. Seng-can (僧燦, japánul Koncsi Szószan) * ? – 606
  4. Dao-xin (道信, japánul Daii Dósin) * 580 – 651
  5. Hung Ren (弘忍, japánul Daiman Kónin) * 601 – 674
  6. Hui Neng (慧能, japánul Daikan Enó) * 638 – 713

A zen Japánban

A zen kör

Napjainkban a rinzai, a szótó, és az óbaku iskola létezik Japánban. A rinzai iskola szellemi alapjait a kínai Lin-csi (japánul Rinzai) tette le, amit aztán 1191-ben Eiszai honosított meg Japánban. A szótó iskolát Eiszai tanítványa, Dógen hozta létre, a kínai csao-tungot alapul véve. Az óbaku iskolája pedig a 17. században jelent meg, egy Ingen nevű kínai szerzetes közvetítésével.

Néhány kortárs japán zen tanító, mint Harada Daiun és Szuzuki Sunrjú, éles kritikával illetik a japán zent, mert szerintük az nem más, mint üres rituálék rendszere, nagyon kevés olyan követővel, aki elérte a megvilágosodást. Állításuk szerint napjainkra majdnem mindegyik japán templom apáról fiúra szálló családi vállalkozássá vált, ahol a pap feladatai nagyrészt a temetések levezetésére korlátozódnak[forrás?].

Egyes japán zen szektákat és tanítókat a második világháborúban kicsúcsosodó japán militarista nacionalizmusban vállalt tevékenységéért is ért kritika.[2]

A zen és a buddhizmus

A zen a buddhizmus egyik ága, és mint ilyen, gyökerei mélyen Buddha tanításáig nyúlnak, kínai fejlődésére utalnak azonban taoista és konfucianista vonásai. A zen ág önmagát a Buddha Szív Iskolának nevezi, és leszármazását egészen Buddháig vezeti vissza. Gyakran a szútrák mindennapi recitálása során felsorolják az iskola átadási vonalát, felsorolva az összes „dharma őst”, és a zent továbbadó tanítókat.

A zen a buddhizmus északi ágának, a mahajánának a része. Ebből adódóan számos ponton különböznek szokásai, gyakorlatai a déli théraváda ághoz képest.

A zen nyitottságának köszönhetően a nem buddhisták körében is népszerűvé vált, különösen Ázsián kívül. Mivel a zennek nem létezik hivatalos kormányzó testülete, szinte lehetetlen bármilyen hiteles leszármazási ágat is „eretneknek” minősíteni. Az alapelv az, hogy bármilyen hiteles zen iskolának vissza kell tudnia vezetnie tanítóinak leszármazását Japánba, Koreába, Vietnámba, vagy Kínába.

Jegyzetek

  1. ↑ Harvey, Peter (1995), An introduction to Buddhism. Teachings, history and practices, Cambridge University Press
  2. ↑ Victoria, Brian Daizen. Zen at War, 1. kiadás, Weatherhill (1998). ISBN 0-8348-0405-0 

Kapcsolódó szócikkek

További információk

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Zen&oldid=21927384”