I. Péter orosz cár

I. Péter
Pjotr Alekszejevics Romanov
Jean-Marc Nattier 1717-es festménye után
Orosz cár
Uralkodási ideje
1682. május 7. – 1721. október 22.
Koronázása	Moszkva 1682. június 25.
Elődje	III. Fjodor
Utódja	nem volt
Minden oroszok császára
Uralkodási ideje
1721. október 22. – 1725. február 8.
Elődje	nem volt
Utódja	I. Katalin
Életrajzi adatok
Uralkodóház	Romanov-ház
Született	1672. június 9. Moszkva
Elhunyt	1725. február 8. (52 évesen) Szentpétervár
Nyughelye	Péter–Pál-székesegyház
Édesapja	I. Alekszej
Édesanyja	Natalja Kirillovna Nariskina
Házastársa	1. Jevdokija Fjodorovna Lopuhina 2. Marta Skowrońska
Gyermekei	1. házasságából: 1. Alekszej Petrovics 2. Pavel Petrovics 3. Alakszandr Petrovics 2. házasságából: 4. Pavel Petrovics 5. Pjotr Petrovics 6. Jekatyerina Petrovna 7. Anna Petrovna 8. Jelizaveta Petrovna 9. Natalja Petrovna 10. Margarita Petrovna 11. Pjotr Petrovics 12. Pavel Petrovics 13. Natalja Petrovna 14. Pjotr Petrovics 15. Pavel Petrovics
I. Péter aláírása
A Wikimédia Commons tartalmaz I. Péter témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

I. Nagy Péter (oroszul: Пётр I. Великий, Pjotr Velikij, teljes nevén: Пётр Алексеевич Романов, Pjotr Alekszejevics Romanov; Moszkva, 1672. június 9.^greg./május 30.^jul. – Szentpétervár, 1725. február 8.^greg./január 28.^jul.) orosz nagyherceg, 1682–1725 között Oroszország uralkodója.

Életcélja volt országát igazi európai nagyhatalommá fejleszteni. 1703 májusában megalapította a Néva deltájában a későbbi Szentpétervárt, amit „égi patrónusáról”, Szent Péter apostolról nevezett el.

Élete

Származása és ifjúkora

I. Péter, orosz nevén Pjotr Alekszejevics 1672. június 9-én – az Oroszországban akkor használatos julián naptár szerint május 30-án – született a fővárosban Alekszej orosz cár (1629–1676) és második felesége, Natalja Kirillovna Nariskina (1651–1694) gyermekeként. Szülei házasságából további két leány – Natalja Alekszejevna és a kisgyermekként elhalálozott Feodora Alekszejevna – származott. Alekszej cárnak az első házasságából több fia is volt, de ketten csecsemőkorban meghaltak, míg a trónörökös Alekszej Alekszejevics tizenöt éves korában hunyt el; az életben maradt fiúk, Fjodor és Iván mindketten gyenge fizikumúak voltak.

Alekszej cár 1676-ban bekövetkezett halála után a tizennégy esztendős III. Fjodor került a trónra; ő alig négy évnyi uralkodás után halt meg anélkül, hogy kijelölte volna utódját. A hatalomért Alekszej cár két feleségének családja, Miloszlavszkijok és a Nariskinok vetélkedtek – előbbiek Iván nagyherceget, utóbbiak Péter nagyherceget támogatták. Az Ioakim pátriárka által összehívott gyűlés Pétert választotta cárrá, s kiskorú lévén anyja személyében régenst is kijelölt mellé. Szofja Alekszejevna nagyhercegnő, Iván nagyherceg édestestvér nővére és a Miloszlavszkijok nem nyugodtak bele a döntésbe, és lázadást szítottak a sztrelecek között: a katonák 1682. május 15-én betörtek a palotába, feldúlták a termeket és a Nariskin család több tagját meggyilkolták. Követelésükre Ivánt és Pétert társuralkodókká nyilvánították; a valódi hatalom azonban a sztreleceket ügyes taktikával lecsillapító Szofja Alekszejevna régensnő kezébe került.

Koronázása után a gyermek cár a Moszkvától nem messze fekvő Preobrazsenszkoje faluban élt édesanyjával, de féltestvérével rendszeresen, ünnepélyes keretek között megjelent az udvarnál. Nevelője, Nyikita Moiszejevics Zotov a korábbi cárok katonáskodásairól szóló történetekkel megalapozta a nagyherceg lelkesedését a hadsereg iránt: a fiatal cár játékezredeket szervezett nemesifjakból, szolgákból és a német negyedben toborzott újoncokból – ezen ifjúkori regimentek szolgáltak a későbbi Preobrazsenszkij és Szemjonovszkij gárda alapjául.

1689-ben, tizenhat évesen feleségül vette Jevdokija Fjodorovna Lopuhina (1669–1731) bojárkisasszonyt. A házasság, kiváltképpen pedig egy évvel később született első gyermeke, Alekszej Petrovics megerősítette Péter dinasztikus helyzetét V. Ivánnal és Szofja Alekszejevnával szemben: V. Iván öccsénél öt évvel korábban nősült meg, de kizárólag leányai születtek, így Szofja Alekszejevnának nem volt kilátása arra, hogy V. Iván halála esetén továbbra is régens maradhasson V. Iván trónra lépő fia mellett.

Alig 17 éves korában vette át a hatalmat nővérétől, Szofjától, akit egy moszkvai kolostorba száműzött. Péter az ország kormányzását édesanyjára és bojár tanácsadóira bízta, akik könnyen irányították uralkodótársát, V. Ivánt.

Péter maga ezalatt Moszkva német negyedében múlatta az időt zajos baráti társaságával és hajók építésével. Tivornyáival és az ortodox szokások kigúnyolásával nem egyszer megbotránkoztatta a hívőket és a feleségét.

Uralkodása

A fiatal I. Péter uralkodói öltözetben

Anyja 1694-ben meghalt, ettől kezdve Péter aktívabban vett részt a kormányzásban. 1695-ben háborút indított Azov elfoglalására a törökök ellen (a háború valójában már 1686 óta folyt, Péter csak fokozta a hadműveleteket a törökök és tatárok ellen). Az orosz csapatok egy sikertelen ostrom után visszavonultak. Péter ekkor kijelentette, hogy ha Oroszország flottával rendelkezne, be tudná venni a várost vízi blokáddal. Így tehát Péter Voronyezsben hajóépítő műhelyeket hozott létre, és nem egyszer ő maga is beállt dolgozni a munkások és a külföldi mesterek közé.

Mire a flotta elkészült, Péter már egyeduralkodó volt, ugyanis Iván testvére 1696. január 29-én meghalt. A flotta segítségével Péter 1696 júliusában bevette Azovot a törököktől.

I. Péter angliai látogatása alkalmával (Sir Godfrey Klenner festménye)

Európai utazások

1697-ben, brandenburgi tartózkodása idején szerződést kötött III. Frigyes brandenburgi választófejedelemmel, ezzel megalapozva az orosz-porosz viszony további kedvező alakulását. A szerződés azonban nem kötelezte a poroszokat arra, hogy segítsenek Oroszországnak a törökök elleni harcban.

1697-ben és 1698-ban - utóbb a történészek által "nagy követségnek" nevezett - európai körutazást tett, járt Hollandiában és Angliában. Az európai országok fejlettségét látva eldöntötte, hogy hazatérve egy sor változtatáson viszi keresztül az elmaradott Oroszországot. Mivel a poroszok nem akartak, az osztrákok pedig nem tudtak a spanyol örökösödési háború harcai miatt segíteni a török ellen, Péter 1700-ban békét kötött velük. Ennek értelmében Azov orosz kézen maradt, Péter viszont hozzájárult a Dnyeszter alsó folyásánál lévő, orosz kézen lévő erődök lerombolásához.

1699-ben haza kellett térnie, mert kitört a sztrelecek lázadása. Mivel a sztrelec lövészezredeket erőszakkal feloszlatták, ők fellázadtak, és le akarták taszítani a trónról Pétert, a cári címet pedig Szofjának akarták adni. 1698 augusztusában Péter vérbe fojtotta a lázadást, több száz embert végeztetett ki. Szofjára apácafátyolt kényszerített, feleségét pedig kolostorba záratta.

Útban hazafelé Péter találkozott az új lengyel királlyal, II. (Erős) Ágosttal, akivel svédellenes szövetséget hoztak létre a perszonálunióban levő Szászország és Lengyelország, Dánia, valamint Oroszország között. 1700-ban lezárta az oszmán-törökök elleni háborút és megkezdte a Svédország elleni háború előkészületeit.

Reformok

1698-ban szakálladó címén 50 rubelt vetett ki azokra, akik nem vágatják le a szakállukat. Meg akarta honosítani ugyanis Oroszországban a nyugati szokásokat. Ezenfelül rendeletben tette kötelezővé az udvaroncoknak és a hivatalnokoknak a nyugati öltözékek viselését. 1699 decemberében bevezették a julián naptárt. A Gergely-naptárt az oroszok katolikusnak, tehát eretneknek tekintették.

1702-ben Péter eltörölte azt a szokást, amely szerint a cári család nőtagjainak a Tyerem-Palotában kell elzárva élniük. Ettől fogva az udvar hölgyeinek is részt kellett venniük a társadalmi eseményeken. Három évvel később a pomescsikek földjét, a pomesztyjét örökölhetővé tette, ezzel felszámolta a bojárok és a pomescsikek közötti társadalmi különbséget.

A nagy északi háború első része

Péter úgy hitte, Svédország könnyebb falat lesz Törökországnál. A svéd király, az akkor mindössze 18 éves XII. Károly nem rendelkezett gazdasági tapasztalatokkal, és nem volt elég erős ahhoz, hogy támogassa a svédek balti birodalmát.

XII. Károly azonban megszállott katona volt: a dánokat azon a napon kényszerítette megadásra, amelyiken az oroszok beléptek a nagy északi háborúba. Az 1700-ban elkezdett hadjárat rosszul haladt, olyannyira, hogy még az év novemberében az oroszok Narva mellett katasztrofális vereséget szenvedtek a náluknál sokkal kisebb svéd seregektől. Péter a vereségből azt a tanulságot vonta le, hogy a győzelemhez nem csak idő, hanem korszerűsítés is kell. Attól tartott, XII. Károly a sikeren felbátorodva megtámadja az országot, azonban a svédek a lengyelekkel kezdtek harcolni, és nem tudtak figyelni Oroszországra. Így Péternek volt ideje a reformokra.

1701-ben a cár tüzériskolát létesített és új egyenruhákat vezetett be a hadsereg számára, valamint átvették az angoloktól a kovás muskétákat. Elkezdtek ágyúkat gyártani, és 1705-től kezdve 20 háztartásonként egy újoncot kellett a seregbe küldeni. Az így besorozott kb. 45 000 főből nyugat-európai módra képzett és szervezett új ezredeket hoztak létre. Péter 1701-ben megalapította a hadihajók építéséért és felszereléséért felelős Admiralitást. A haditengerészet hajóépítő műhelye csaknem 10 000 munkást foglalkoztatott; Péter halálakor tekintélyes, mintegy 800 egységnyi, de zömében kis méretű hadihajóból és gályából álló flottája volt Oroszországnak.

1702-ben az orosz seregek kezdtek győzelmeket aratni a svédek ellen, 1703 májusában elfoglalták a Néva deltáját, így megnyílt előttük az út a Finn-öbölhöz. 1704-től a hadjárat mindinkább Észtország, Livónia és Kurland ellen irányult. 1706-ban a svédek megnyerték a lengyelek elleni háborút, II. Ágost királyt lemondásra és békekötésre kényszerítve. Az oroszok ismét egy svéd inváziótól tarthattak, ám Oroszország most erősebb volt, mint Narva után, a svédek gazdaságát pedig eléggé megviselte a hadakozás.

Szentpétervár

A régi Szentpétervár

Péter az elfoglalt területen szemelte ki az új kikötőváros helyét, mégpedig a Néva deltájánál. A kiválasztott hely ingoványos, mocsaras árterület volt. Fa ugyan akadt a környéken, de Péter kedvenc építőanyagát, a követ messziről kellett odahozatni. A város építéséhez rengeteg parasztot, hadifoglyot és rabot szállítottak oda, akik tízezrével pusztultak el a járványok és a mostoha körülmények miatt. Az emberek vonakodtak Szentpétervárra költözni, mert egészségtelen, áradásnak kitett területen fekszik, ráadásul az élelmiszerek ára sokkal magasabb volt, mint Moszkvában. Ennek ellenére Szentpétervár 1712-ben az Orosz Birodalom fővárosa lett, lakossága I. Péter halálakor megközelítette a 40 000 főt.

Gazdaság és társadalom

A hadsereg fejlesztése óriási terheket rótt az államkincstárra. 1725-re Oroszországban 86 ágyú- és vasgyár, valamint 15 textilgyár működött, ezek nagy része állami pénzből épült fel. A magánkézben lévő gyárak adómentességet élveztek, és Péter magas importvámokkal védte az orosz ipart. A hatalmas kiadásokat a cár az adók emelésével, a pénz felhígításával és új adók bevezetésével próbálta ellensúlyozni.

Adók tekintetében a legnagyobb újítás az 1718-as fejadó volt. Ez minden egyéb közvetlen adóhoz képest négyszeres bevételt jelentett. Hogy ellenőrizni lehessen a kiadásokat, Péter elrendelte a pontos könyvelések vezetését, és 1710–1711 környékén először tettek kísérletet állami költségvetés készítésére. A változások azonban – érthető módon – nem voltak népszerűek. 1700 és 1710 között a cárnak sok vidéki lázadással kellett leszámolnia. A Preobrazsenszkij nevű kormányszék (az azonos nevű őrezred ügyeinek intézésére létrehozott hivatal) könyörtelen politikai rendőrséggé változott. Az 1714-es rendelet először határozta meg a politikai bűncselekmény fogalmát, és pénzért cserébe besúgásra buzdította a lakosságot.

A poltavai hadjárat

XII. Károly svéd király és Mazepa a poltavai csata után

1708-ban a svédek betörtek Oroszországba. Péter úgy határozott, nem csatázik velük, ezért az ország közepe felé csalta az ellenséget. XII. Károly Moszkvát elkerülve Ukrajna felé vette az irányt, azt remélve, hogy ott szövetségre léphet Ivan Mazepa kozák hetmannal. Mazepát azonban alig kétezer kozák követte a svédek táborába, és a király nem reménykedhetett a törökök segítségében. A hideg, kemény tél elkapta a svédeket, ráadásul az orosz seregek 1708 októberében Lesznajánál szétverték a svéd utánpótlást.

Károly tovább haladt Poltava felé abban a reményben, hogy a városban élelmet talál legyengült seregének. 1709 áprilisában úgy döntött, megpróbálja bevenni a várost. Június 27-én a túlerőben lévő orosz csapatok támadásba lendültek a svédek ellen, és legyőzték őket. A győzelem döntő fontosságú volt az oroszok számára. XII. Károly Törökországba menekült, és egészen 1714-ig ott is maradt.

Közigazgatási reformok

Mivel a cárnak pénzre és megbízható utánpótlásra volt szüksége, kénytelen volt korszerűsíteni az államigazgatást, korai reformjai azonban átgondolatlanok voltak. 1708-ban nagy területi egységet (gubernyija, kormányzóság) vezetett be és mindegyik élére kormányzót nevezett ki, aki felelős volt a rendfenntartásért, az utakért, az igazságszolgáltatásért és az adókért. Péter hamar rájött, hogy ez a rendszer nem kielégítő. Neki arra volt szüksége, hogy egy esetleges hosszú hadjárat esetén legyenek, aki kormányozzák helyette az országot. Ezért 1710-ben létrehozta a szenátust, egy kilenctagú testületet, mely tartósan átvette a bojár duma szerepét.

A szenátus feladata lett volna a kormányzók felügyelete, a legfelső bíróság szerepének betöltése, valamint a cár elképzeléseinek részletes rendeletekbe foglalása. A szenátus azonban nem volt képes elvégezni a rábízott teendőket. A cár tudta, hogy meg kell állítani a korrupciót és az adócsalást, így hát 1711-ben úgynevezett kincstári vagyonkezelőkből álló vizsgálótestületet hozott létre, s a szervezet vezetését Alekszej Nyesztyerov fő vagyonkezelőre bízta. (Később Nyesztyerovot korrupció vádjával kivégezték.)

A törökök elleni háború

Poltava után II. Ágost Péter segítségével visszaszerezte a lengyel trónt, az oroszok pedig végleg leigázták Livóniát és Karéliát. A még törököknél időző XII. Károly meggyőzte III. Ahmedet, hogy üzenjen hadat Oroszországnak. A cár által vezetett orosz seregeket a törökök 1711. július 7-én a Prut folyónál körbezárták, és a küzdelem kilátástalannak tűnt az oroszok számára. Péter tárgyalásokat kezdeményezett: legnagyobb meglepetésére a törökök által szabott feltételek nem voltak olyan kemények, mint ahogy azt ő elképzelte, de ugyanakkor ellenfelét, a nagyvezírt le is pénzelte, ami még inkább kihúzta a csávából. Az oroszoknak le kellett mondaniuk Azovról, Taganrogról, a Dnyeper menti erődökről és a lengyel ügyekbe való beavatkozásokról, továbbá szabad visszavonulási utat kellett biztosítaniuk XII. Károlynak Svédországba.

A nagy északi háború második része

Az 1713–1714-es finnországi hadjárat sikeresnek volt mondható, az orosz flotta 1714. július 27-én jelentős győzelmet aratott a finnek fölött a Hanko-foknál. A sikerek láttán más uralkodók attól tartottak, hogy Oroszország lesz a svédek helyett a Baltikum uralkodó hatalma. Az ő nyomásukra Péter arra kényszerült, hogy visszavonja csapatait Lengyelországból, és fel kellett adnia Mecklenburggal kapcsolatos terveit is.

Az Orosz Birodalom kiterjedése 1700-ban

A második európai út

Második külföldi útja során Péter felkereste Koppenhágát, Amszterdamot, Párizst és Berlint. A francia udvart nagyon meglepte a cár közvetlensége. Amikor a hétesztendős XV. Lajossal találkozott, felkapta és magához ölelte. Útjának egyetlen eredménye az amszterdami megállapodás volt: egy háromoldalú barátsági szerződés Péter, XV. Lajos és I. Frigyes Vilmos között, amely azonban nem szólt katonai szövetségről. A cár 1717 októberében tért vissza Szentpétervárra.

További közigazgatási reformok

Az államigazgatási újítások második részében Péter már nagyobb körültekintéssel járt el. Az országot 1719-ben 45 (majd később 50) tartományra osztotta, élükre vajdákat nevezett ki. A tartományok kerületekre tagozódtak, mindegyikért egy-egy elöljáró felelt. A városi közigazgatás a polgárok érdekében jött létre 1721-ben, ez elvileg a rendőri felügyeletről és a közbiztonságról szólt. Ám a svéd minta alapján átvett reformok nem váltak be teljesen. Nem volt elég megbízható és művelt ember, így a cárnak egyre inkább a katonaságra kellett hagyatkoznia, csakúgy, mint a fejadók beszedésében.

I. Péter és I. Katalin esküvői ünnepsége 1712. február 19-én, F. Zubov alkotása

1718-ban Péter átalakította a központi kormányzást. Az egymásra épülő kormányszékek (prikázok) rendszerét felváltották a miniszterek és magasabb rangú hivatalnokok alkotta bizottságokból álló kollégiumok. A kilenc kollégium mindegyike specifikus feladatokért felelt, és külön hivatalnoki gárdájuk volt. Péter cár politikai rendőrségét, a Preobrazsenszkij kormányszéket azonban nem érintették a változások.

1721-ben a cár a szenátus élére főügyészt állított, aki átvette a fő vagyonkezelő feladatkörét és ellátta a kollégiumok felügyeletét. A cár ezzel egy teljesen új tisztséget hozott létre. A következő évben a Rangtáblázat az állami hivatalokat 14 rangfokozatba sorolta. Ezek az intézkedések elősegítették a hivatali szakértelem fejlődését, azonban még így is súlyos probléma volt a jól képzett, tehetséges hivatalnokok hiánya.

A nagy északi háború vége

Az orosz-svéd béketárgyalások 1718-ban kezdődtek, de még abban az évben félbe is szakadtak. Meghalt ugyanis XII. Károly, és a svéd trónra Ulrika Eleonóra királynő került. A királynő abban bízott, hogy az európai hatalmak oroszellenes koalíciót kötnek vele, így folytatta a háborút. Mivel azonban a koalíció nem jött létre, és a britek nem tudták megakadályozni az orosz támadást a svéd partok ellen, újra elkezdődtek a tárgyalások.

1721. augusztus 30-án született meg az egyezmény Nystadban (a Julián naptár szerint, a Gergely-naptár szerint szeptember 10-én). Oroszország visszaadta a svédeknek az Åland-szigeteket és Finnország nagy részét. Az Orosz Birodalom ekkor a Balti-tenger partvidékét Rigától Viborgig uralta.

Az Orosz Birodalom megalapítása

Nagy Péter a nystadi egyezményt azzal ünnepelte, hogy 1721. október 22-től hivatalosan az Orosz Birodalom (Российская империя - Rosszijszkaja imperija) névre keresztelte át az államot, és felvette a „Nagy Péter, az ország atyja, egész Oroszország császára” címet a cári helyett. Ezt követően az orosz uralkodók hivatalos titulusa az egész Oroszország császára (Императоръ Всероссійскій - Imperator Vszerosszijszkij), vagy egész Oroszország császárnője (Императрица Всероссійская - Imperatrica Vszerosszijszkaja) lett, de a mindennapokban továbbra is inkább a cárt, illetve cárnőt használták. Az új államnév az intézmények elnevezésében is megjelent, például Orosz Császári Hadsereg (Ру́сская импера́торская а́рмия - Russzkaja imperatorszkaja armija), Orosz Császári Haditengerészet (Российский императорский флот - Rosszijszkij imperatorszkij flot).

1725-re több mint 20 állandó diplomáciai képviselője volt az európai fővárosokban. Péter mindezzel azt akarta elérni, hogy Oroszországot elismerjék nagyhatalomként és európai országként.

Ázsiai kapcsolatok

Péter alatt Oroszországé lett Kamcsatka és a Kuril-szigetek. A cár uralkodásának végén megbízta a dán felfedezőt, Vitus Beringet, hogy derítse ki: van-e szárazföldi összeköttetés Észak-Amerika és Szibéria között.

Péter az orosz-kínai kereskedelem bővítésében hiába reménykedett. Az 1692-ben és 1719-ben Pekingbe küldött követek nem tudtak koncessziót szerezni. Péternek nem sikerült a hivai és buharai kánság fölötti védnökség megszerzése sem. A Perzsia elleni 1722-1723-as hadjárata nyomán Oroszország bizonytalanul megvetette a lábát a Kaszpi-tenger nyugati partján.

Kultúra és katonai szolgálat I. Péter alatt

Péter hitt abban, hogy a nemesség minden tagja köteles az államot szolgálni. 1714-ben éppen ezért jelentette ki, hogy minden nemes csak egyetlen örökösre hagyhatja a birtokait, a többi fiának vagy a hadseregben, vagy az államigazgatásban kell szolgálnia.

A hagyományos címek helyébe (mint például a "bojár") a "grófot" és a "bárót" léptette. 1722-ben svéd, dán és porosz mintára megszabta a rangfokozatokat, amellyel három osztályba sorolt szolgálatot ismert el: a fegyveres erőknél, az udvarnál és az államigazgatásban teljesített szolgálatot. Minden osztályban 14 rang szerepelt.

Ortodox kereszt

A társadalmi helyzet tehát a szolgálattól függött, és tanulás nélkül lehetetlen volt az előrelépés. A cár bőkezűen támogatta a gyakorlati tárgyakat (például az asztronómia, aritmetika tankönyveinek oroszra fordítását), iskolákat hozott létre a sebészet, a navigáció, a bányászat, a mérnöki tudományok és a matematika tanításának céljából. Uralkodása végén egy tudományos akadémia létrehozását tervezte. A nemesség számára kötelezővé tette az oktatást, és megtiltotta, hogy valaki az alapképesítések elsajátítása nélkül nősüljön.

A cár úgy gondolta, hogy az egyház az államnak engedelmességgel tartozik. Amikor Adrian pátriárka 1700-ban meghalt, Péter nem nevezett ki új pátriárkát. A pátriárka birtokait a kolostori kormányszék felügyeletére bízta, azok jövedelmei az államkincstárba folytak be. Az elkövetkező két évtized alatt az addig adómentességet élvező egyházat fokozatosan állami felügyelet alá vonták. Péter mindazonáltal támogatta az olyan egyházi személyeket, mint Feofan Prokopovics, Novgorod metropolitája, aki a cár abszolút hatalmáról prédikált.

1721-ben Péter felszámolta a moszkvai pátriarkátust, és az ortodox egyházat a Szent Szinódus irányítása alá vonta; ezzel szemben pedig az uralkodó által kinevezett világi hivatalnoknak, a főügyésznek vétójoga volt.

Péter viszonylag toleráns volt az óhitűekkel szemben. Ugyan kétszeres adót vetett ki rájuk, de nem üldözte őket. Az óhitűek ennek ellenére – csakúgy, mint az ortodox hívők – meg voltak győződve róla, hogy Péter maga az Antikrisztus (részben azért, mert eltűrte az evangélikus és a katolikus istentiszteleteket).

Az egyház a monarchia híveként lelkesen hirdette, hogy a cárok Isten akaratából uralkodnak, és a nekik való engedelmesség vallási kötelezettség. Péter az egyházat államhivatallá változtatta, utódai pedig kizsákmányolták, és ezzel az egyház elvesztette azt a képességét, hogy uralmukat törvényesítse (ld. cezaropapizmus).

Magánélet

Péter 1703-ban találkozott egy Marfa Szkavronszkaja nevű litván parasztlánnyal, aki az oroszok kezére került, amikor azok elfoglalták Marienburgot. Ez a nő áttért az ortodox hitre és felvette a Katyerina nevet. Péter egyik jóbarátja, Mensikov befogadta, s Katyerina nála találkozott a cárral, aki azonnal a szeretője lett. Péter már 1707 novemberében titokban feleségül vette, de a hivatalos esküvőre 1712. február 19-éig várni kellett. Ezt követően Katalint cárnénak ismerték el.

Katyerina cárné (a későbbi I. Katalin cárnő) Jean-Marc Nattier portréján

A cár és a cárevics

Péternek az első házasságából, Jevdokijától született fia, Alekszej Petrovics volt az örököse. A cárevicsnek nem tetszett a katonai élet, ezért 1708-ban apja kinevezte Moszkva kormányzójának. A nagyherceg azonban unta az államügyeket, sokkal szívesebben olvasott vallásos könyveket. A cárt nagyon elszomorította mélabús, vallásos fia, aki nem osztozott a nyugat iránti lelkesedésében.

Alekszej 1711-ben feleségül vette Charlotte Christiana von Brunswick-Wolfenbüttelt. A feleség boldogtalan volt, és növekvő rémülettel figyelte a férje körül csoportosuló Péter-ellenes nemeseket, egyházi személyeket. 1714-ben leánygyermekkel, Nataljával ajándékozta meg a cárevicset, majd 1715 októberében fiuk, Pjotr Alekszejevics született. Charlotte azonban fia világra jötte után nem sokkal meghalt.

1715-ben Péternek és Katalinnak fia született, aki a Pjotr Petrovics nevet kapta. Így a trónutódlás már nem csak Alekszejtől függött, ettől apa és fia között még inkább nőtt a szakadék. Az uralkodó megfenyegette a trónörököst, hogy kolostorba záratja és kitagadja. A cárevics ettől való félelmében szeretőjével, Afroszinyával 1716 őszén elmenekült Oroszországból. Először Bécsbe, majd később Nápolyba utaztak. 1717 októberében Péter embere rátalált a cárevicsre, és hazakényszerítette. Otthon Alekszejt rávették, nyilvánosan mondjon le a trónról. A cár azt hitte, Alekszej szökése egy összeesküvés részét képezte. Új kormányhivatalt állított fel az ügy kivizsgálására.

Alekszej Petrovics cárevics Gottfried Danhauer portréján

Kényszer hatására Alekszej ötven személyt nevezett meg, akik apja ellenségei voltak, többek között az édesanyját, Jevdokiját. Az állítólagos összeesküvők közül sokakat megkínoztak, az összeesküvésre azonban nem találtak bizonyítékot. A legtöbb gyanúsítottat kivégezték, Jevdokiját pedig egy távoli kolostorba zárták. Afroszinya, akit közben börtönbe vetettek, azt állította, Alekszej mesélt neki arról, miként fogja visszafordítani Péter politikáját, ha majd ő lesz a cár. Szeretője árulásáról tudomást szerezve Alekszej összeomlott; bevallotta, hogy ha esetleg lázadás tör ki Péter ellen, ő csatlakozott volna hozzá.

Kétszeri kínvallatás után beismerő vallomást tett, halálra ítélték, majd bejelentették, hogy 1718. június 15-én szélütés következtében meghalt. Egyesek szerint apja ölette meg, erre azonban nincs bizonyíték.

Trónöröklési gondok

A cári család

1719-ben meghalt a cár egyetlen élő fia, Pjotr Petrovics nagyherceg. Péter nem akarta a koronát Alekszej fiára, Pjotr Alekszejevics nevű unokájára hagyni. Valószínűleg elgondolkodott azon, hogy eltaszítsa az erős alkoholizmustól megcsúfult Katalint, és fiú örökös reményében feleségül vegye ágyasát, Marija Kantemirt. Végül azonban hű maradt Katalinhoz, és 1724-ben cárnévá koronázta.

Az 1720-as években Péter kezdett a legközelebbi barátai ellen fordulni. Mensikov ellen korrupció miatt 1723-ban vádat emeltek, de az ügy még Péter halálakor sem tisztázódott. Katalin is veszélyben forgott, mert viszonyt tartott fenn férje korábbi ágyasának bátyjával, Wilhelm Monsszal. 1724 novemberében Monst kivégezték, Katalint pedig csak férje halála mentette meg.

Halála

I. Péter a halálos ágyán

Péter ekkoriban már hátfájástól, tályogoktól és húgyúti fertőzésektől szenvedett. Ettől azonban még a tengerbe gázolva megmentett néhány halászt, akiknek csónakját a felborulás veszélye fenyegette.

Péter még betegebb lett, az egymást követő lázrohamok miatt tovább gyengült. 1725 januárjában műtéttel eltávolították veseköveit. A seb üszkösödni kezdett, és Péter 1725. január 28-án meghalt.

Bár 1722-ben elrendelte, hogy a továbbiakban az orosz cárok jelöljék ki örökösüket, ő maga anélkül távozott az élők sorából, hogy utódját megnevezte volna. Az orosz trónon így felesége, Jekatyerina követte, I. Katalin néven.

Gyermekei

	Született	Meghalt
Jevdokija Lopuhinától
Alekszej Petrovics	1690. február 18.	1718. június 26.
Alekszandr Petrovics	1691. október 13.	1692. május 14.
Pavel Petrovics	1693.	1693.
Marta Skowrońskától
Anna Petrovna	1708. február 7.	1728. május 15.
Jelizaveta	1709. december 29.	1762. január 5.
Natalja Petrovna	1713. március 20.	1715. május 27.
Margareta Petrovna	1714. szeptember 19.	1715. június 7.
Pjotr Petrovics	1715. november 15.	1719. április 19.
Pavel Petrovics	1717. január 13.	1717. február 14.
Natalja Petrovna	1718. augusztus 31.	1725. március 15.

Emlékezete

Peterhof, a Nagy Péterről elnevezett palota

I. Péter alapozta meg Oroszország számára az európai nagyhatalmi pozíciót a Baltikum elfoglalásával. Az orosz területek növelésével és katonai reformjaival előkészítette a terepet a majdani Orosz Birodalomnak. Számos közigazgatási reformja bizonyult hosszú életűnek, bár néhányat utódai megváltoztattak vagy el is töröltek.

A hadseregbe mint államszervbe vetett bizalma nem élte túl II. (Nagy) Katalin uralmát. Uralkodása lényegében arról szólt, hogy az állam a fegyveres erők ellátásának, létrehozásának a gépezete, és ő ezt a mechanizmust tette kifinomultabbá, hatékonyabbá.

A kommunista vezetés nemigen tudta kezelni a cári múltat. Egyrészt el kellett ítélni, mint elnyomó, diktatórikus rendszert, másrészt bele kellett építeni Szovjet-Oroszország múltjába, és öntudatot kellett adnia.

Voltak olyan uralkodók, akikről nem volt szabad (III. Sándor, II. Miklós), akikről nem lehetett (Anna cárnő, II. Katalin) és akikről kellett beszélni. Ez utóbbiak közé tartozott IV. Iván és I. Péter. I. Péterre úgy tekintettek, mint az „első bolsevikra”, aki a gazdasági és technikai fejlődést sürgette.

I. Péter uralkodása kutatásának magyar vonatkozásait is vannak. A II. Rákóczi Ferenccel fenntartott – a valóságban kevés gyakorlati eredménnyel járó – szövetségét a szovjet–magyar kapcsolatok történelmi megalapozásaként használták fel Magyarországon a pártállami időkben.

• 
  Orosz, 1912-es sorozatú 500 rubeles bankjegy Nagy Péter cár portréjával.
• 
  Orosz, 2010-es sorozatú 500 rubeles bankjegy Nagy Péter cár szobrának ábrázolásával.
• 
  Az 1872-ben vízre bocsátott Nagy Péter orosz páncélos sorhajó.
• 
  A Kirov osztályú Nagy Péter orosz csatacirkáló.
• Nagy Péter cár 98 méter magas, 1000 tonna tömegű emlékműve Moszkvában.
  Nagy Péter cár 98 méter magas, 1000 tonna tömegű emlékműve Moszkvában.

Források

• Mereskovszkij: Nagy Péter I-II.; Dante Könyvkiadó, Budapest
• ↑ Warnes 2002: Warnes, David: Az orosz cárok krónikája: Az Orosz Birodalom uralkodóinak története. Ford. Szilágyi Mihály, T. Bíró Katalin, Szabó Mária. Budapest: Geopen Könyvkiadó. 2002. ISBN 963-9093-63-7  
• Font Márta – Krausz Tamás – Niederhauser Emil – Szvák Gyula: Oroszország története, Pannonica kiadó, 2001

Irodalom

• Massie, Robert K.Peter the Great: His Life and World. New York: Alfred A. Knopf, 1980 (hardcover, ISBN 0-394-50032-6); New York: Ballantine Books, 1981 (paperback, ISBN 0-345-29806-3); 1986 (paperback, ISBN 0-345-33619-4); New York: Wings Books, 1991 (hardcover, ISBN 0-517-06483-9); London: Weidenfeld & Nicolson, 2001 (paperback, ISBN 1-84212-116-2).- Добитник Пулицерове награде за биографију Петра Великог
• Hughes, Lindsey.Russia in the Age of Peter the Great. New Haven, CT; London: Yale University Press, 1998 (hardcover, ISBN 0-300-07539-1; paperback, ISBN 0-300-08266-5)
• Hughes, Lindsey. Peter the Great: A Biography. New Haven, CT; London: Yale University Press, 2002 (hardcover, ISBN 0-300-09426-4); 2004 (paperback, ISBN 0-300-10300-X)
• Peter the Great and the West: New Perspectives (Studies in Russian and Eastern European History), edited by Lindsey Hughes. New York: Palgrave Macmillan, 2001 (hardcover, ISBN 0-333-92009-0)
• Troyat, Henri. Peter the Great. New York: E.P. Dutton, 1987 (hardcover, ISBN 0-525-24547-2)
• Oudard, Georges: Nagy Péter
• Robert K. Massie: Nagy Péter élete és kora; ford. Szántai Zsolt; I. P. C. Könyvek Kft., Bp., 2014

További információk

• Nagy Péter életrajza
• Első Nagy Péter muszka czár élete; olaszból ford. Gyarmati Gábor; Református Kollégium Ny., Kolozsvár, 1813
• Áldor Imre: Nagy Péter a minden oroszok czárja; Franklin, Bp., 1875 (Történelmi könyvtár)
• Tárczy Károly: Nagy Péter czár és Magyarország; Grünstein Ny., Munkács, 1905
• Márki Sándor: Nagy Péter cár és II. Rákóczi Ferenc szövetsége 1707-ben; Akadémia, Bp., 1913 (Értekezések a történeti tudományok köréből)
• John L. Motley: Nagy Péter cár; ford. Herkner János; Franklin, Bp., 1915 (Olcsó könyvtár)
• Georges Oudard: Nagy Péter a cárok cárja; ford. Orbók Attila, bev. Lukinich Imre; Singer és Wolfner, Bp., 193? (A külföldi irodalom jelesei)
• Niederhauser Emil: I. Péter; Akadémiai, Bp., 1967 (Életek és korok)
• Furkósbottal Európába? I. Péter: érvek, ellenérvek; szerk. Szvák Gyula; Új Géniusz, Bp., 1989
• Szvák Gyula: IV. Iván és I. Péter utóélete; ELTE Ruszisztikai Központ–Magyar Ruszisztikai Intézet, Bp., 2001 (Ruszisztikai könyvek)
• Szvák Gyula: IV. Iván / Jevgenyij Anyiszimov: I. Péter; ford. Kutyina Olga, Kozma András; Pannonica, Bp., 2004 (Fekete-fehér)
• Derek Wilson: Szentpétervár megálmodója. Nagy Péter cár; ford. Bihari György; Gabo, Bp., 2010 (Királyi házak)
• Sashalmi Endre: Trónöröklés és isteni jogalap Nagy Péter uralkodása idején, 1682–1725. Az írott források és az ikonográfia tükrében; Kronosz, Pécs, 2013
• Zsemlye János: Nagy Péter kül- és katonapolitikája. Oroszország nagyhatalommá válása; Jaroszlav Vodarszkij tan. ford. Zsemlye János;VVMA, Bp., 2014 (Változó világ)
• Zsemlye János: Följegyzések Nagy Péter katonai modernizációjáról és európai külpolitikájáról, 1695–1721; MOSZT, Pécs, 2016 (MOSZT füzetek)
• Szvák Gyula: IV. Iván és I. Péter mikrohistoriográfiája; L’Harmattan, Bp., 2019

Kapcsolódó szócikkek

• Orosz uralkodók családfája

Előző uralkodó: III. Fjodor

Orosz cár 1682 – 1725

Következő uralkodó: I. Katalin