I. Péter orosz cár

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
I. Péter
Pjotr Alekszejevics Romanov
Arcmása Jean-Marc Nattier 1717-es festménye után
Arcmása Jean-Marc Nattier 1717-es festménye után

Minden oroszok cárja
Uralkodási ideje
1682. május 7. 1721. október 22.
KoronázásaMoszkva
1682. június 25.
Elődje III. Fjodor
Utódja nem volt
Minden oroszok császára
Uralkodási ideje
1721. október 22. 1725. február 8.
Elődje nem volt
Utódja I. Katalin
Életrajzi adatok
Uralkodóház Romanov-ház
Született 1672. június 9.
Moszkva
Elhunyt 1725. február 8. (52 évesen)
Szentpétervár
NyughelyePéter–Pál-székesegyház
Édesapja I. Alekszej
Édesanyja Natalja Kirillovna Nariskina
Házastársa Jevdokija Fjodorovna Lopuhina
Marta Skowrońska
Gyermekei Alekszej Petrovics
Anna Petrovna
Jelizaveta Petrovna
továbbá ld. gyermekei szakasz
I. Péter aláírása
I. Péter aláírása
A Wikimédia Commons tartalmaz I. Péter témájú médiaállományokat.

I. Nagy Péter (oroszul: Пётр I. Великий, Pjotr Velikij, teljes nevén: Пётр Алексеевич Романов, Pjotr Alekszejevics Romanov; Moszkva, 1672. június 9.greg./május 30.jul.Szentpétervár, 1725. február 8.greg./január 28.jul.)[* 1] orosz nagyherceg, 1682–1725 között Oroszország uralkodója.

A Romanov-házból származó Alekszej orosz cár és második felesége, Natalja Kirillovna Nariskina fia. Gyermektelenül elhunyt bátyja, III. Fjodor halála után 1682-ben féltestvérével, V. Ivánnal társuralkodóként került az orosz trónra nővérük, Szofja Alekszejevna nagyhercegnő régenssége alatt. 1689-ben félreállította ugyan a régensnőt, de az ország kormányzásában csak 1694-től fogva vett részt. V. Iván 1696-ban bekövetkezett halálával lett egyeduralkodó. Életcélja volt országát igazi európai nagyhatalommá fejleszteni. Ennek érdekében a „nagy követség” keretében európai diplomáciai és tanulmányi utat tett, létrehozta az orosz haditengerészetet, a nagy északi háborúban a Baltikum és a mai Finnország egy részének elfoglalásával tengeri kijárathoz juttatta országát. 1703 májusában megalapította a Néva deltájában a későbbi Szentpétervárt, melyet „égi patrónusáról”, Szent Péter apostolról nevezett el.

Számos közigazgatási reformja bizonyult hosszú életűnek. Külpolitikában a területi hódításra és a tengeri kijáratok megszerzésére törekedett. Uralkodásának magyar vonatkozása, hogy II. Rákóczi Ferenccel fenntartott – a valóságban kevés gyakorlati eredménnyel járó – szövetségét a későbbi szovjet–magyar kapcsolatok történelmi megalapozásaként használták fel. 1703 és 1711 között tizenkilenc ízben küldött tüzértiszteket Rákóczinak és két ízben ágyúkat is.

Élete[szerkesztés]

Származása és ifjúkora[szerkesztés]

I. Péter, orosz nevén Pjotr Alekszejevics 1672. június 9-én – az Oroszországban akkor használatos julián naptár szerint május 30-án – született a fővárosban Alekszej orosz cár (1629–1676) és második felesége, Natalja Kirillovna Nariskina (1651–1694) gyermekeként. Keresztnevét Péter apostol után kapta. Keresztelőjére június 29-én, Szent Péter ortodox naptár szerinti ünnepén került sor; keresztapja tulajdon bátyja, Fjodor Alekszejevics volt.[1] Szülei házasságából további két leány – Natalja Alekszejevna és a kisgyermekként elhalálozott Feodora Alekszejevna – származott. Alekszej cárnak az első házasságából négy fia is volt, de ketten csecsemőkorban meghaltak, míg a trónörökös Alekszej Alekszejevics tizenöt éves korában hunyt el; az életben maradt cárevicsek, Fjodor és Iván mindketten gyenge fizikumúak voltak.[2] Natalja Kirillovna Nariskina tatár gyökerű nemesi családban született; apja a vidéki nemesség sorából való felemelkedés reményében küldte a haladó szellemű Artamon Szergejevics Matvejevnek, a cár jó barátjának az udvarába.[3]

Erős, egészséges és eleven gyermek volt, aki már héthónapos korára megtanult járni. Életének első éveit a Kremlben töltötte, de apja gyakran magával vitte moszkvai körútjaira és vidéki birtokaira, elsősorban preobrazsenszkojei nyári dácsába és a kolomenszkojei fapalotába.[4]

Alekszej cár 1676-ban, váratlanul bekövetkezett halála után a tizennégy esztendős III. Fjodor került a trónra. Natalja Nariskina gyermekeivel visszavonult kremlbeli lakónegyedébe.[5] III. Fjodor alig hat évnyi uralkodás után halt meg anélkül, hogy kijelölte volna utódját. A hatalomért Alekszej cár két feleségének családja, Miloszlavszkijok és a Nariskinok vetélkedtek – előbbiek Iván nagyherceget, utóbbiak Péter nagyherceget támogatták. Az Ioakim pátriárka által összehívott gyűlés Pétert választotta cárrá, s kiskorú lévén anyja személyében régenst is kijelölt mellé.[6] Szofja Alekszejevna nagyhercegnő, Iván nagyherceg édestestvér nővére és a Miloszlavszkijok nem nyugodtak bele a döntésbe, és lázadást szítottak a sztrelecek között: a katonák Iván cárevics halálhírének hallatán 1682. május 15-én betörtek a palotába, ahol hiába bizonyosodhattak meg saját szemükkel arról, hogy Iván nagyherceg életben van, a termeket feldúlták, a Nariskin család több tagját meggyilkolták vagy elkergették. Követelésükre Ivánt és Pétert május 26-án társuralkodókká nyilvánították – Iván volt a rangidős, az „első”, míg Péter a „második” cár.[7] A valódi hatalom azonban a sztreleceket ügyes taktikával lecsillapító Szofja Alekszejevna régensnő kezébe került.[8]

Koronázása után a gyermek cár a Moszkvától nem messze fekvő Preobrazsenszkoje faluban élt édesanyjával, de féltestvérével rendszeresen, ünnepélyes keretek között megjelent az udvarnál.[9] Az udvari etikett béklyói nélkül, szabad légkörben nőtt fel; művelt asszony hírében álló anyja meglepő módon nem fordított nagy gondot a fiú neveltetésére.[10] Első nevelője, Nyikita Moiszejevics Zotov eredetileg csak olvasásra és írásra oktatta, de a korábbi cárok katonáskodásairól szóló történetek hallatán hamar kiviláglott a nagyherceg lelkesedése a hadviselés iránt. Édesanyja parancsára ekkor külföldi városokat, hajókat, fegyvereket és történelmi eseményeket ábrázoló könyvet állítottak neki össze.[11] A fiatal cár játékezredeket szervezett nemesifjakból, szolgákból és a német negyedben toborzott újoncokból – ezen ifjúkori regimentek szolgáltak a későbbi Preobrazsenszkij és Szemjonovszkij gárda alapjául.[12] Zotov után Afanaszij Ivanovics Nyesztyerov(wd) oktatta a nagyherceget. Írni és olvasni ugyan megtanult, de a helyesírással élete végéig hadilábon állt; a számolást és a geometriai alapfogalmakat pedig csak tizenhat évesen sajátította el a holland Franz Timmermanntól.[13]

Első házassága és Szofja Alekszejevna régensnő bukása[szerkesztés]

A fiatal I. Péter az orosz cárok hagyományos öltözetében

1689 januárjában, tizenhat évesen feleségül vette Jevdokija Fjodorovna Lopuhina (1669–1731) bojárkisasszonyt, akit anyja választott számára.[14] A Lopuhinok a főváros egyik legvallásosabb, legkonzervatívabb családja voltak; Natalja Nariskina a menyasszonytól várta szabados életvitelű fia megzabolázását, de a frigyhez kötött e reményei nem váltak be.[15] A házasság, kiváltképpen pedig egy évvel később született első gyermeke, Alekszej Petrovics megerősítette Péter dinasztikus helyzetét V. Ivánnal és Szofja Alekszejevnával szemben: V. Iván öccsénél öt évvel korábban nősült meg, de kizárólag leányai születtek, így Szofja Alekszejevnának nem volt kilátása arra, hogy V. Iván halála esetén továbbra is régens maradhasson V. Iván trónra lépő fia mellett.[16] Amellett, hogy öccse lassan férfivá érett, a régensnő uralmát az ugyanebben az évben, vagyis 1689-ben indított, ámde kudarcba fulladó krími hadjárat is megrendítette. Péter nem volt jó véleménnyel nővéréről; a kettejük között lévő ellentét 1689 júliusában bukott felszínre először: a Kazanyi Miasszonyunk ünnepi körmenete alkalmával Péter nyilvánosan felszólította a távozásra a férfiak között haladó Szofja Alekszejevnát. Amikor a régensnő nem hátrált meg előle, Péter a lóháton otthagyta az ünneplőket.[17] Mind Péter, mind Szofja Alekszejevna attól tartott, hogy a másik fél államcsínyt vagy merényletet szervez ellene; augusztus 7-éről 8-ra virradó éjszaka ezért az életét féltő Péter, anyját és feleségét hátrahagyva, előbb az erdőbe, majd a fővárostól nem messze található Szentháromság–Szergij-kolostorba menekült. Ennek ellenére egyre több hivatalnok és tiszt, később pedig sztrelec katona pártolt át hozzá, így az ő támogatásukat maga mögött tudva szeptemberen véget vetett Szofja Alekszejevna uralmának: letartóztatta a bojárjait elveszítő nagyhercegnőt, majd a Novogyevicsij-kolostorba záratta.[16][18]

A régensnő bukását követően a kormányzás Natalja Nariskina és fivére, Lev Kirillovics Nariskin, valamint a bojár tanácsadók kezébe került. Maga Péter a moszkvai német negyedben folytatta kicsapongó életét, társaságához külföldiek – például a skót Patrick Gordon vagy a genfi François Le Fort – és alacsony sorból származó emberek – Alekszandr Danyilovics Mensikov – egyaránt tartoztak, és itt ismerkedett meg holland szeretőjével, Anna Monsszal is. Viszonyuk körülbelül tíz évig tartott.[19] Baráti körével nemegyszer az ortodox hierarchiát figurázta ki: ivókörét „a leghóbortosabbak, legeslegtréfásabbak és legeslegrészegesebbek zsinatának” nevezte, élén a „hercegpápa” avagy a „fő-főbohócságú pátriárka” állt.[20][21] Emellett hajók iránti szenvedélyének hódolt: első tengeri útja, egy 1693-as arhangelszki látogatás hatására negyvennégy ágyús fregatt építésére adott megrendelést holland hajómestereknek.[22] Életvitele miatt és amiatt, hogy a külföldiek társaságát kereste és az ő tanácsaikat fogadta meg, csakhamar nemcsak az orosz főnemesség, hanem Natalja Nariskina, Jevdokija Lopuhina és általában a közhangulat is az ifjú cár ellen fordult.[23]

Magánélete[szerkesztés]

Kortársak beszámolója I. Péterről

A cár szokatlanul magas, rendkívül jó felépítésű ember: inkább vékony, arca kissé kerekded, homloka magas, szemöldöke erőteljes, meglehetősen kurta, de nem túl rövid orra vége vaskos; ajka viszonylag vastag, arcszíne vörösesbarna, jóságosan csillogó, tágra nyílt szeme fekete, nagy, tekintete átható. Megjelenése fenséges, és ha akarja, kegyes, különben szigorú, és arcizmai ellentmondást nem tűrően rándulnak – jóllehet ez nem gyakran fordul elő, mégis félelmetes látványt nyújt, amint szemét és arcát eltorzítja. Mindez csupán egy pillanatig teremt körülötte vad és félelmetes légkört, azután szertefoszlik.

– Saint-Simon herceg[24]

A cár igen magas; orcája szép, maga igen délceg alkatú. Szelleme felettébb eleven volt, válaszai talpraesettek és találóak. De minden erénye mellett, amivel a természet megáldotta, kívánatos lenne, ha kevésbé pórias modorral bírna… Ez a fejelem részint igen jóságos, részint igen rosszindulatú. Teljesen olyan, mint népének karaktere. Ha jobb nevelésben részesült volna, tökéletes férfiú lenne.

Gilbert Burnet skót filozófus, Salisbury püspöke személyesen megismerhette a cárt ennek angliai tartózkodása alatt. A püspök az orosz uralkodót „rendkívül heves vérmérsékletűnek, lobbanékonynak, indulatosságát felettébb brutálisnak találta; olyan embernek, aki természetéből adódó ingerlékenységét nagy mennyiségű brandy fogyasztásával fokozta.”[26] Több mint két méter magas volt; hosszú termete figyelemre méltó fizikai erővel párosult. Kerülte a szertartásosságot, a pompát – míg kegyencei fényűző palotákban éltek, ő egyszerű faházban vagy szerény udvarházban. Életmódja ennek ellenére nem volt visszafogott: tivornyái és nőügyei megbotránkoztatták a közvéleményt.[27] Christopher Wren építész távozásuk után kiszámította, hogy Péter és társasága mekkora kárt okozott a nekik szállást adó Sayes Court udvarházban: 300 ablaktáblát törtek be, 21 képet szétzúztak, a konyha padlóján valamit felrobbantottak, és a kertben folytatott lovasjáték eredményeként összetörtek három talicskát és tönkretették a magyalsövényt – a kár értéke több, mint 350 fontra rúgott.[26] A cárnak rendkívüli étvágya volt, s az alkoholt egyáltalán nem vetette meg. Erre Louis de Rouvroy, Saint-Simon hercege így emlékezett: „Szinte lehetetlen felidézni, amit két rendes étkezése során evett és ivott, nem beszélve a sörről, limonádéról és más italokról, melyeket az étkezések között leengedett a torkán – és ebben kísérete is követte példáját. Megivott egy vagy két üveg sört, még ennél is több bort, és ezt követően időnként likőröket; az étkezés végén pedig olyan erős italokból, mint a brandy, talán egy litert is elfogyasztott – minden étkezésnél körülbelül ugyanennyit.”[28]

Egyik legnagyobb szenvedélye a hajóépítés volt. A nagy követség során, hollandiai tartózkodása alatt hajóácsként dolgozott a zaandami Rogge cégnél és Amszterdamban a Holland Kelet-indiai Társaságnál. Tanoncfüzetei tanúskodnak szorgalmáról és a mesterség valamennyi ága iránti buzgalmáról.[29] A hajóépítés mellett különféle kézműves mesterségekért – esztergályosság, kőfaragás, festés, rézmetszés[30] –, valamint a fogászatért is lelkesedett: amatőr fogászként udvaroncokat és közemberek is kezelt. Kedvét lelte a törpenövésűekben vagy az egyéb fizikai rendellenességgel születettekben, „rendkívül nagylelkűen és szokatlan kegyetlenséggel tudott bánni velük.”[31] Testvérei közül féltestvér bátyja, III. Fjodor mindig meleg szívvel volt Péter öccse iránt.[32]

I. Péter Nyári palotája Szentpétervárott

Szentpétervár alapítását követően a cár 1703–1708 között egy egyszerű, háromszobás faházban lakott a Néva partján. Az új főváros első palotája, a Domenico Trezzini építette Nyári palota 1714-ben készült el. A cári család beköltözése után I. Péter a szerényen berendezett földszinti szobákat, a cárné és a gyermekek a némileg fényűzőbb emeleti helyiségeket használták.[33]

Második házassága[szerkesztés]

Első feleségétől, Jevdokija Fjodorovna Lopuhinától 1698-ban elvált és kolostorba kényszerítette. Ezután fontolgatta, hogy feleségül veszi vesztfáliai gyökerű holland ágyasát, Anna Monst, kapcsolatuk azonban 1703-ra kihűlt.[34] Körülbelül ezidőtájt ismerkedett meg a lengyel-litván parasztcsaládból származó Marta Helena Skowrońskával[* 2] (1684–1727). A fiatal nő akkor került kapcsolatba az oroszokkal, mikor azok bevették Marienburgot; ezután áttért az ortodox hitre és felvette a Katalin (Jekatyerina Alekszejevna) nevet. Alekszandr Danyilovics Mensikov hercegnek, a cár barátjának és bizalmasának udvartartásába került, itt ismerkedett össze I. Péterrel. Skowrońska a cár szeretője lett. Jó hatással volt a cár kedélyingadozásaira, jelenléte lecsendesítette a hirtelen dühkitörésekre hajlamos Pétert.[35] 1707 novemberében titokban, majd 1712. február 9-én hivatalos és ünnepélyes keretek között is összeházasodtak.[36] Tizenkét gyermekük született, hat fiú és hat leány, de csak ketten – Anna és Jelizaveta – érték meg a felnőttkort.[37]

Egyetlen örökösének halála után I. Péter fontolgathatta második felesége elhagyását egy új házasság és abból származó fiúgyermek reményében,[38] ám végül kitartott hitvese mellett, és 1724. május 7-én császárnévá koronáztatta. Röviddel ezután a cár és a cárné viszonya megromlott: I. Péter korábbi szeretőjének, Anna Monsnak a fivére, Willem Mons a cárné bizalmasa volt, és I. Péter nehezményezte ezt a barátságot, továbbá azt, hogy Mons a cárnéval való kapcsolatát saját érdekeinek és anyagi helyzetének előmozdítására használta fel. Monsot végül 1724 novemberében korrupció vádjával letartóztatták és kivégezték.

Kapcsolata a cáreviccsel[szerkesztés]

I. Péternek hosszú ideig a legidősebb fia, Alekszej Petrovics nagyherceg volt az egyetlen örököse, mert bár első feleségétől született még két fiúgyermeke, ők csecsemőként elhunytak. Alekszej Petrovics istenfélő, a vallásosságban elmélyedő fiatalember volt; körülötte és száműzött anyja körül csoportosultak a Nagy Péter-i reformokat ellenző bojárok és egyházi méltóságok. Hitvese, Sarolta Krisztina braunschweig–wolfenbütteli hercegnő egy leányt és egy fiút hozott a világra, mielőtt 1715 októberében meghalt volna. Kevesebb, mint egy hónappal Alekszej Petrovics fiának születése után, 1715 novemberében I. Péternek is fiúgyermeke jött világra Pjotr Petrovics személyében. Testvéreitől eltérően a csecsemő nem halálozott el szinte azonnal, a jelek arra mutattak, hogy megéri a felnőttkort. A trónutódlás ilyenformán már nem csak Alekszej Petrovicstól függött.[28]

I. Péter és Alekszej Petrovics viszonya ezután mindinkább elmérgesedett. A cár kitagadással és kolostorba záratással fenyegette meg a nagyherceget, aki ettől tartva szeretőjével előbb Bécsbe, majd Nápolyba menekült. 1717 októberében a cár embere rátalált a cárevicsre és sértetlenséget ígérve neki rábírta a hazatérésre, hogy otthon erőszakkal lemondassák a trónról. I. Péter összeesküvést sejtett fia szökése mögött; az ügy felderítésére titkos kancelláriát alapított. Kényszer hatására Alekszej Petrovics ötven „cinkostársról” vallott – őket hiába vetették alá kínzásnak, az összeesküvésre nem találtak bizonyítékot. Miután szeretője elárulta, Alekszej Petrovics beismerő vallomást tett egy apja elleni lázadásról. A szenátus halálra ítélte, de még az ítélet végrehajtása előtt, 1718. július 7-én a további kínzások hatására összeesett és meghalt.[39][40]

Gyermekei[szerkesztés]

Medálkép a cári családról
(Grigorij Szemjonovics Muszikijszkij, 1717)
Született Meghalt Megjegyzés
Jevdokija Fjodorovna Lopuhinától[41]
Alekszej Petrovics 1690. február 18. 1718. július 7. Felesége Sarolta Krisztina braunschweig–wolfenbütteli hercegnő
Alekszandr Petrovics 1691. október 13. 1692. május 14.
Pavel Petrovics[24] 1693 1693
Marta Skowrońskától[37][* 3]
Pjotr Petrovics 1704 1707 Házasságon kívül született gyermek
Pavel Petrovics 1705 1707 Házasságon kívül született gyermek
Jekatyerina Petrovna 1706 1708 Házasságon kívül született gyermek
Anna Petrovna 1708. február 7. 1728. május 15. Férje Károly Frigyes holstein–gottorpi herceg
Jelizaveta Petrovna 1709. december 29. 1762. január 5.
Natalja Petrovna 1713. március 20. 1715. május 27.
Margarita Petrovna 1714. szeptember 19. 1715. június 7.
Pjotr Petrovics 1715. november 15. 1719. április 19.
Pavel Petrovics 1717. január 13. 1717. január 14.
Natalja Petrovna 1718. augusztus 31. 1725. március 15.
Pjotr Petrovics 1723. október 7. 1723. október 7.
Pavel Petrovics 1724 1724

Uralkodása[szerkesztés]

Anyja 1694-ben bekövetkezett halála után Péter mind nagyobb szerepet vállalt az ország irányításában. 1695-ben hadjáratot indított a törökök ellen Azov elfoglalására. Azov birtokában nemcsak a Krími Tatár Kánságot lehetett elvágni az Oszmán Birodalomtól, hanem a város egyszersmind orosz tengerparti támaszpontként is szolgálhatott.[42] Tavasszal a törökök figyelmének elterelésére nagyobb haderőt vezényelt a Krímbe, míg ő maga egy kisebb, ámde korszerűen felszerelt elit egységgel Azov ellen indult.[43] Az első ostrom szeptemberben visszavonulással végződött; ebből okulván a cár hajóflotta építésébe fogott, hogy hajóblokád segítségével vehesse be a várost. A Voronyezsben létesített hajóépítő műhelyekben maga az uralkodó is dolgozott.[44] Az 1696 tavaszán–nyarán zajló második kísérlet már sikerrel járt, a szárazföldi és vízi csapatok egyesült erejével, az osztrákok küldte aknászok közreműködésével[45] az oroszok július 19-én bevették Azovot. A várostól nyugatra a cár megalapította az orosz haditengerészet első támaszpontját, Taganrog kikötőjét.[46] A hadiflotta építését a bojár duma 1696. őszi határozatai is megerősítették.[47] Ezenközben Péter egyeduralkodóvá lett: cártársa, V. Iván az év január 29-én elhunyt.

Külpolitika[szerkesztés]

A nagy követség és a nyugatosítási program[szerkesztés]

I. Péter cár egyik legfőbb külpolitikai törekvése volt, hogy Oroszország a nemzetközi közösség elismert tagjává legyen. Erőfeszítéseinek köszönhetően 1725-re több, mint 20 állandó orosz diplomáciai képviselő tartózkodott az európai fővárosokban.[48]

1697–98-ban I. Péter az utóbb „nagy követségnek” nevezett[49] európai körutazásra indult. A külügyi hivatal 1696. december 6-án jelentette be, hogy követség meneszttetik Németországba, Hollandiába, Angliába és Velencébe;[* 4] a követségnek a cár Pjotr Mihajlov álnéven volt tagja[20] – inkognitója külföldön hamar lelepleződött. Elsősorban a fejlettebb nyugati technológiát akarta tanulmányozni, emellett azonban diplomáciai motivációi is voltak, nevezetesen az osztrákokkal és a velenceiekkel tárgyalni a törökellenes Szent Liga bővítéséről és esetleges hadjáratairól a Balkánon.[50] Utóbbi téren nem könyvelhetett el sikereket: II. Károly spanyol király egészségi állapotának és betegségének fényében a spanyol trónutódlással elfoglalt I. Lipót német-római császárt nem sikerült meggyőznie a törökellenes harcok támogatásáról.[51][* 5] Ugyan Brandenburgban 1697 júliusában megköttetett egy barátsági szerződés, de a poroszok sem vállalták a katonai segítségnyújtást a törökök ellen. Katonai szövetségesek híján az oroszok 1700-ban békét kötöttek az oszmánokkal, minek folyományaként Azov a kezükön maradhatott, de a Dnyeszter alsó folyása mentén álló orosz erődöket le kellett rontaniuk.[52] A diplomáciai eredménytelenség dacára a nagy követség meghatározó jelentőségű Oroszország történelmében: a cár a körúton tapasztaltak hatására kezdett bele hazatérte után erőltetett nyugatosítási programjába.[51] A katonai és műszaki szakemberek mellett fegyverekkel, tudományos műszerekkel és szerszámokkal tért vissza hazájába. Hollandiában és Angliában is mindenekelőtt a hajózás és a technikai újítások érdekelték; a kultúrára vagy a politikai vívmányokra – úgymint az angol parlamentáris monarchiára – érzéketlen volt.[53]

Az 1699-ben, részben a nyugatosítástól való félelem miatt kitört sztreleclázadás visszaszólította a cárt Oroszországba. Mire Krakkóig ért, a felkelést elfojtották, így a cár megszakította utazását és találkozott az új lengyel uralkodóval, II. Ágosttal. Az eredetileg szász választófejedelem az oroszok lekötelezettje volt, amennyiben I. Péter őt támogatta François-Louis de Bourbon-Conti francia herceggel szemben a III. János halálával megürült trónért való viszályban.[54] A lengyelekkel folytatott sikeres tárgyalások eredményeként megszületett a svédellenes szász–lengyel–dán–orosz szövetség.[52] Miután augusztusban megérkezett Moszkvába, I. Péter kivizsgáltatta a sztreleclázadást. Ennek eredményeként kíméletlenül leszámolt a sztrelecekkel: körülbelül ezer lázadót kivégeztetett, az ezredeket feloszlatta, tagjait vidéki száműzetéssel sújtotta. Szofja Alekszejevna részvételét a felkelésben ugyan nem támasztották alá bizonyítékok, a gyanakvó uralkodó azonban apácafátylat kényszerített nővérére. A nagyhercegnő kolostorszobájának ablaka elé megcsonkított sztrelechullákat lógattatott.[55] Feleségét, Jevdokija Fjodorovnát szintúgy zárdába kényszerítette.[56] A lázadással kapcsolatos nyomozással egyidejűleg a cár hozzáfogott nyugatosítási elképzeléseinek megvalósításához: a hivatalnokokat és az udvaroncokat rendelet kötelezte a nyugati öltözék hordására, a szakállviselést a nemeseknek és hivatalnokoknak évenként 100, az udvaroncoknak és szegényebb kereskedőknek 60, a városlakóknak 30 rubeles, míg parasztoknak a városba való belépéskor fizetendő ½ kopekes adó terhelte.[34] Egy alkalommal előfordult, hogy az uralkodó saját kezűleg vágta le az őt meglátogató nagyurak szakállát.[57] 1699 decemberében naptárreformot vezettek be: az addig szeptember 1-jére eső újév átkerült január 1-jére; az Európában használatos, ámde katolikusnak, azaz eretneknek tekintett gregorián naptár helyett mindazonáltal a julián volt érvényben.[58] 1702-ben megszűnt az a gyakorlat, hogy a cári család nőtagjai a világtól elzártan élnek a Tyerem-palotában, ettől fogva az udvari hölgyek hivatalosak voltak a társadalmi eseményekre.[59]

A nagy északi háború első része, Szentpétervár alapítása[szerkesztés]

A törökök elleni háború lezárásával I. Péter figyelme az északi szomszéd, Svédország felé fordult. Ahhoz, hogy Oroszország kitörhessen évszázados elszigeteltségéből, tengeri kijáratra volt szüksége – erre a Fekete-tenger nem, a Balti-tenger azonban alkalmas lett volna, csakhogy utóbbit a svédek ellenőrizték.[60] A balti térnyerés érdekében létrejött egy lengyel–dán–orosz szövetség; az oroszok azonban addig nem szálhattak hadba, amíg pontot nem tettek a török konfliktus végére. Hosszú diplomáciai előkészítés után a konstantinápolyi pátriárkának köszönhetően végül 1700. augusztus 9-én békét kötöttek a Portával.[61] Augusztus 12-én I. Péter támadást indított a svédek ellen; ám novemberben a Narva elleni ostrom annak ellenére fulladt kudarcba, hogy az oroszok létszámfölényben voltak a svédekkel szemben. Szerencséjükre XII. Károly svéd király nem használta ki a győzelem nyújtotta lehetőséget az ellentámadásra, helyette az általa veszélyesebbnek ítélt lengyelek ellen vonult hadba.[62] A narvai fiaskó rávilágított az orosz hadsereg elmaradottságára: egyrészt a katonák képzetlenségére, másrészt a fegyverek elavultságára. Ennek orvoslására 1701-ben hadi reformokra került sor: tüzériskola létesült, új uniformissal és az angol mintát követő kovás muskétával látták el a katonákat. A fegyvergyártást is felpörgették, ennek eredményeként a narvai vereség utáni évben Oroszország már több ágyút gyártott, mint Svédország. 1702–03-ban létesültek a balti flotta első hajóépítő műhelyei; az Admiralitás 1704 novemberében létrehozott műhelyei a 18. század első negyedének végére már Európa legnagyobb hajóépítő üzemei voltak.[63] 1705-től húsz háztartásonként egy újoncot soroztak be – ez körülbelül 45 000,[64] más források szerint 20 000[65] regrutát jelentett, akiket nyugat-európai mintára képeztek ki és szerveztek ezredekbe.[64] A hadsereg kiállítását megnehezítette a sorozás elől eleve elmenekülők, illetve a hadseregből megszökők rendkívül magas száma: 1718-ban például húszezer újonc volt szökésben.[65] Szintén 1705-höz kötődik a „tengeri ezredek”, azaz a balti flotta tengerészgyalogságának felállítása.[66]

A birodalom új fővárosa, Szentpétervár 1753-ban (Mihail Ivanovics Mahajev)

1702-től a hadiszerencse az oroszok mellé szegődött a svédekkel szemben: a gyengén védett balti-tengeri erődök ellen intézett támadások közül több győzelemmel végződött, majd 1703 májusában elfoglalták a Néva deltáját, megnyitva az utat a Finn-öbölhöz, egyúttal megteremtve a lehetőséget egy új kikötőváros és egyben főváros, a majdani Szentpétervár felépítésére. A cár „égi patrónusáról”, Szent Péter apostolról elnevezett település első kőépítménye a Nyúl-szigeten létesített Péter–Pál-erőd volt.[67] Folyótorkolatról lévén szó a város számára kiszemelt terület ingoványos volt, és az építkezést jelentősen nehezítette, hogy fának ugyan nem, de a kőnek és a munkaerőnek teljesen híján volt. Éppen ezért rendelet tiltotta, hogy Szentpéterváron kívül kőházak épüljenek az országban.[68] A város felhúzásához kirendelt újoncok, jobbágyok, hadifoglyok és bűnözők tömegével haltak meg a mostoha körülmények – járványok és rossz élelmezés – miatt.[69] Sem a bojárok, sem a közemberek nem költöztek oda szívesen a későbbiekben sem: a nemesek ragaszkodtak a régi fővároshoz, Moszkvához, másokat a nehézkes áruellátás és a szállítmányozás körülményessége miatti magas termékárak riasztottak el.[70] A cár és családja 1710-ben költözött a városba, mely ezután két évvel, 1712-ben hivatalosan is Oroszország fővárosa lett egészen 1918-ig.

17041706-ban az oroszok hadjárata az észt, livóniai és kurlandi területekért zajlott. Ezenközben a svédek a lengyelekkel háborúztak, ám a sorozatos csatavesztések eredményeként II. Ágost lengyel király 1706-ban lemondott királyi címéről és feladta az oroszokkal kötött szövetséget. I. Péter – „lojális lengyel királyt keresvén” – rövid ideig tárgyalt II. Rákóczi Ferenccel, noha az oroszoknak nem állt érdekében a Habsburgokkal való jó viszony megbontása, s végül kitartottak II. Ágost mellett.[71] XII. Károly svéd király ezenközben ismét Oroszország ellen fordult. A korábbi felállástól eltérően azonban az oroszok felkészültebbek voltak, míg a svédeket kimerítette a lengyel háborúskodás.[64] 1708 elején indították meg inváziójukat Oroszország ellen. I. Péter a visszavonulás stratégiáját alkalmazta, a vidéket letarolva az ország közepe felé csalogatta az ellenséget. Októberben az oroszok szétkergették a svéd utánpótlás menetoszlopát Lesznaja mellett, a svédeknek így kellett szembenéznie a szokatlanul kemény téllel. XII. Károly ugyan feladta eredeti tervét a Moszkva elleni hadjáratról, de visszavonulás helyett Ukrajna felé menetelt. A kozákok és vezetőjük, Ivan Sztepanovics Mazepa hetman szövetségében reménykedett, azonban a hozzá csatlakozó kozákok száma nem érte el a kétezret, s az oszmánok sem nyújtottak neki segítséget. A svédek Poltava alá vonultak abban a reményben, hogy ott a legyengült sereg ellátmányhoz juthat. Áprilisban ostrom alá vették a várost. Az orosz felmentősereg megérkezése után június 27-én került sor a döntő ütközetre: a svédek megsemmisítő vereséget szenvedtek. XII. Károly ugyan túlélte az ütközetet, de kénytelen volt török földön menedéket keresni és egészen 1714-ig ott maradni. Hadjáratának ily módon vége szakadt.[72]

A törökök elleni háború, a nagy északi háború második része[szerkesztés]

A ganguti tengeri összecsapás 1714-ben a Hanko-félsziget mellett

A svéd fenyegetés elhárultával I. Péter támogatta II. Ágostot a lengyel trón visszaszerzésében, és befejezte Livónia és Karélia meghódítását: az oroszok 1710-ben bevették Rigát, Viborgot és Revalt. Az oszmánokhoz menekült XII. Károly ezenközben szüntelenül az oroszok ellen hangolta befogadóit.[73] Tanácsára III. Ahmed oszmán szultán 1710 novemberében hadat üzent Oroszországnak. 1711. július 7-én a cár vezette orosz csapatokat a túlerőben lévő törökök körbezárták a Prut folyónál. A helyzet kilátástalansága miatt I. Péter tárgyalásokat kezdeményezett. Pjotr Safirov nevű követe sikerességének köszönhető, hogy az oszmánok szabta feltételek enyhébbek voltak a vártnál: Azov, Taganrog és a Dnyeper menti erődök feladása, tartózkodás a lengyel ügyekbe való beavatkozástól, ezenfelül XII. Károly hazatérésének biztosítása.[74][75] A pruti megállapodást az 1713-as drinápolyi békében erősítették meg.[76]

Az oszmán háború kedvezőtlen alakulása után az 1713–14-es, a svéd fennhatóság alatt álló finn területek elleni hadjárat szerencsésebben alakult I. Péter számára. Az 1714. március 2-i napuei győzelmet követően Finnország az északi háború hátralevő részére orosz megszállás alá került; augusztus 7-én, a ganguti csatában pedig az orosz flotta először aratott fontos győzelmet.[74][77]

1718-ban az oroszok és a svédek béketárgyalásokba kezdtek a nagy északi háború lezárására, ám az egyeztetéseknek még ebben az évben véget vetett XII. Károly halála. Utódja, Ulrika Eleonóra svéd királynő a háború folytatása mellett határozott, mivel reménykedett az európai nagyhatalmak segítségében az oroszok ellen. 1720. augusztus 7-én a grengami tengeri ütközetben a balti orosz flotta vereséget mért a svédekre; az orosz csapatok a szárazföldön is előrenyomultak. A tarthatatlan helyzet tárgyalóasztalhoz kényszerítette a svédeket: 1721. szeptember 10-én a nystadi béke zárta le a nagy északi háborút. Oroszország megtarthatta az elfoglalt területek túlnyomó részét, vagyis Ingriát, Észtországot, Livóniát és Karéliát; le kellett mondania viszont az Åland-szigetekről.[48][78]

A második európai út[szerkesztés]

1716–17-es második külföldi utazása során az orosz cár járt Koppenhágában, Amszterdamban, Párizsban és Berlinben. A párizsi Lesdinguières szállodában találkozott a gyermek XV. Lajos francia királlyal; és a francia Akadémia tagja lett.[75] I. Péter reménykedett benne, hogy eltávolíthatja egymástól a franciákat és a svédeket, ám e téren nem járt sikerrel. Ugyanígy nem lett semmi a franciákkal kötni óhajtott dinasztikus szövetségből sem. Utazásának egyetlen diplomáciai eredménye az Amszterdamban kötött háromoldalú barátsági megállapodás az oroszok, a franciák és a poroszok között, de ez sem tartalmazott katonai kötelezettségvállalást. 1717 októberében tért vissza Szentpétervárra.[79]

Ázsiai kapcsolatok[szerkesztés]

I. Péter uralkodása alatt Oroszországé lett Kamcsatka és a Kuril-szigetek. Uralkodásának vége táján kapott tőle megbízást Vitus Bering dán felfedező annak felderítésére, hogy van-e szárazföldi összeköttetés Észak-Amerika és Szibéria között.[38]

Voltak ugyan kísérletek az orosz–kínai kereskedelem bővítésére, ám ezek nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Az 1692-ben és 1719-ben Pekingbe küldött követek nem tudtak koncessziót szerezni. Ugyanígy sikertelen volt a hivai és buharai kánság fölötti védnökség megszerzésére tett erőfeszítés is. A Perzsia elleni 1722–23-as hadjárata nyomán viszont Oroszország elfoglalta Derbentet és Bakut, és ha bizonytalanul is, de megvetette a lábát a Kaszpi-tenger nyugati partján.[38][80]

Belpolitika[szerkesztés]

Pénzügyi reformok és lázadások[szerkesztés]

I. Péter gazdasági újításai látszólag illeszkednek a nyugatosítási programba, holott a reformok célja az Európától való függetlenedés volt többek között a vas- és fémbehozatalban vagy a fegyverimportálásban. E cél meg is valósult: két évvel a cár halála után a külkereskedelem 60%-át tette ki az export.[81] Intézkedései merkantilista jellegűek voltak, noha kormányzata elsősorban a már megvalósult gyakorlatokat vette át anélkül, hogy magával az elmélettel tisztában lett volna. Nagy Péter gazdaságpolitikáját olykor „doktrínák nélküli merkantilizmusnak” nevezik.[82]

Körülbelül 200 manufaktúrát alapított a legkülönfélébb iparágakban; a legnagyobbak az uráli vaskitermeléssel és fémfeldolgozással foglalkozók voltak, de jelentősek a cement-, a cukor- és a papírgyártó manufaktúrák is. Ezek állami megrendelésre és felügyelet alatt működtek, dolgozóik jobbágy kényszermunkások voltak. Dacára a komoly erőfeszítéseknek, több vállalkozása nem hozta meg a kívánt eredményt: a kezdetleges orosz textilipar nem bírt az európaival versenyezni, és nem sikerült meghonosítani sem a selyem- és gobelinszövést, sem a velencei tükrök gyártását. Az udvar befolyásos tagjai is alapítottak gyárakat, de ezek rendszerint hamar tönkrementek, a rájuk szánt pénzeket elsikkasztották, az esetleges nyereséget nem forgatták vissza a termelésbe, hanem az ingó vagyon időnkénti megadóztatása elől külföldre menekítették. Mindezek miatt nem alakult ki tőkés, gyáros nagyvállalkozói réteg sem.[83]

Az ipar mellett a mezőgazdaságra kevesebb figyelmet fordított. Meghonosította a burgonyatermesztést, pártolta a kender és a len termesztését, valamint – a hadsereg ruházására tekintettel – a juhtenyésztést; átütő eredményeket azonban nem mutatott fel e téren.[81]

A hadviselés és a katonai fejlesztések tetemes összegeket – egyes becslések szerint még békeidőben is az éves költségvetés kétharmadát[82] – emésztettek fel. A korai reformokat követően 1718-ban megalakult a hadihajók építéséért és felszereléséért felelős Admiralitás; a hajóépítő műhelyben körülbelül 10 000 munkás dolgozott. A beruházások mértékét mutatja, hogy 1725-re 86 ágyú- és vasgyár, valamint 15 textilgyár működött az országban, és ezek nagy része állami pénzből épült fel;[72] illetve hogy Oroszországnak ekkor 800 gályából és sorhajóból álló flottája volt.[64] A kiadások kezelésére az uralkodó megkövetelte, hogy a kormányhivatalok vezessenek pontos elszámolást, és 1710–11-ben először költségvetést is készítettek. A költségek fedezésének érdekében pénzrontással próbálkoztak (az 1670-es évekhez képest a rubel 50%-kal leértékelődőtt),[81] adóemelést hajtottak végre, emellett új adókat – így például a négyszeres bevételt eredményező 1718-as fejadót – és állami monopóliumot vezettek be többek között a hámkészítésre, a kártya- és tükörgyártásra, a koporsók készítésére, az esküvők rendezésére és a fürdők fenntartására.[72] A kaotikus adórendszert 1724-ben, a lelkek szerinti adózás bevezetésével egységesítették.[84]

Az adók mellett a lakosságra az újoncok sorozása és a kényszermunka is nagyon súlyos terhet rótt. Mindezek miatt lázongások törtek ki. 1700–1710 között I. Péternek számos vidéki megmozdulást kellett elfojtania, ezek közé tartozott az 1705–06-os asztraháni felkelés, a doni kozákok 1707–08-as zendülése, valamint az 1708–10 közötti, Közép- és Nyugat-Oroszországban kirobbant parasztfelkelések. Ezek közül az 1707–08-as, vezetője után Bulavin-felkelésnek(wd) nevezett volt a legjelentősebb. A doni kozákok egyik atamánja, Kondratyij Afanaszjevics Bulavin 1707 októberében robbantotta ki felkelését a Don-vidéken; az ellenállás rövidesen átterjedt a Dnyeperre és Zaporozsjéra, illetve az alsóbb néprétegekre is. Bulavint ugyan 1708-ban maguk a kozákok megölték, ám a cári hadseregnek hosszú időbe került felszámolni az elkülönölten harcoló kozák egységeket.[85] Ellene lázadó alattvalóin kívül I. Péter a politikai ellenfeleivel is leszámolt. Ebben a Preobrazsenszkij kormányszék volt segítségére: az eredetileg az azonos nevű ezred ügyeinek intézésére felállított hivatalból politikai rendőrség lett. 1714-ben rendeletben határozták meg a politikai bűncselekmény fogalmát, egyúttal pénzbeli jutalom felajánlásával buzdították besúgásra a lakosságot.[72]

Kormányszervezet és közigazgatás[szerkesztés]

I. Péter 1708-as közigazgatási reformja arra az égető problémára próbált megoldást találni, hogy a burjánzó korrupció miatt a befizetett adók igen nagy hányada sosem jutott el az államkincstárba.[84] 1708-ban az ország területén nyolc nagy kormányzóság (gubernyija) jött létre, élükön a rendfenntartásért, az utak karbantartásáért, az igazságszolgáltatásért és az adózásért felelős kormányzóval. Az így kialakított közigazgatási rendszer szembement az addigi orosz uralkodók centralizáló törekvéseivel – s nem kevés kockázatot rejtett magában, hogy a gubernátorok országnyi területek felett kaptak ellenőrzést.[86] Az uralkodó távolléte alatt a kormányzás nem működött kielégítően; ennek orvoslására született meg 1711 februárjában a szenátus. A kilenc tagot számláló testület átvette a bojár duma szerepét, felügyelte a kormányzókat, rendeletekbe foglalta a cár modernizációs elképzeléseit, mindemellett legfelsőbb bíróságként is funkcionált. A szenátus nem volt képes elvégezni a rábízott teendőket, részben tagjai alkalmatlansága miatt: egyikük írástudatlan volt, két másikukat utóbb korrupció vádjával vonták felelősségre.[87]

Az adócsalás és a korrupció felszámolására a cár 1711-ben kincstári vagyonkezelőkből álló vizsgálótestületet hozott létre. Élére azt az Alekszej Jakovlevics Nyesztyerovot(wd) nevezte ki, akit 1724-ben korrupció vádjával végeztek ki.[74]

Az állam- és közigazgatási reformok második, 1718-ban kezdődő szakaszkában I. Péter a svéd berendezkedésről vett példát, és a korábbinál nagyobb körültekintéssel járt el.[39] 1718-ban a kormányzat rendszerét szervezte át. Az addigi kormányszékek (prikaz) szerepét miniszterekből és magas rangú hivatalnokokból bizottságok, úgynevezett kollégiumok vették át. A politikai rendőrség, a Preobrazsenszkij prikaz megmaradt ugyan, de mellette kilenc, specifikus feladatkörrel ellátott és saját hivatalnokgárdával rendelkező kollégium jött létre. Önálló kollégiumot kapott például a haditengerészet: ez lett a híres Admiralitás, melynek élén Fjodor Matvejevics Aprakszin állt.[88] Ez a szisztéma elősegítette a hivatalnoki szakértelem fejlődését, egyben a Szentáus szerepkörének átalakulását is magával vonta: a kollégiumok átvették az operatív munkák jó részét, a Szenátusnak a tanácsadó feladata került előtérbe.[89] 1719-ben a közigazgatás következett: a kormányzóságokat 45, később 50 tartományra, ezeket pedig újabb kerületekre osztotta. A tartományok élén a vajdák, a kerületekén az elöljárók álltak.[39] Ugyanez évben 11 bíráskodási körzetet jelöltek ki; a bírák és a bíráskodói testületek fölött azonban a gubernátorok és vajdák hamar befolyást szereztek.[89] A városi közigazgatási rendszer 1721-ben született meg a közbiztonság megteremtésének szándékával. Az intézkedések foganatosítását a megfelelően képzett és megbízható szakemberek hiánya hátráltatta; az uralkodó emiatt kénytelen volt a katonákra bízni nemcsak ezen feladatokat, hanem a fejadó behajtását is. Szintén ez évben hozta létre a cár a szenátus élén álló főügyész tisztségét, aki nemcsak a fő vagyonkezelő teendőit látta el, hanem a kollégiumokat is felügyelte.[39]

Társadalom és kultúra[szerkesztés]

Az oktatás és a nemesség megszervezése[szerkesztés]
Az 1722-es Rangtáblázat (Табель о рангах, tabel o rangah), a beosztásokat és rangokat szabályozó dokumentum kézirata

Az uralkodó támogatta a gyakorlati tudást közvetítő – például aritmetikai és asztronómiai témájú – könyvek oroszra fordítását. A matematika, a mérnöki tudományok, a bányászat, a navigáció és a sebészet oktatására iskolákat alapított. Az 1701-ben, a moszkvai Szuharev-toronyban létesített matematikai és navigációs iskola volt Európa első reáltanodája, illetve később az 1715-ben Szentpétervárott létrehozott Haditengerészeti Akadémia előkészítőjeként funkcionált.[90] Uralkodása utolsó éveiben tudományos akadémia létrehozását fontolgatta.[39] A szakemberhiány orvoslására fiatalokat küldött külföldi tanulmányutakra – pontos utasításokat adott arra vonatkozóan, az ifjaknak mit kell elsajátítaniuk. 1697 elején körülbelül ötvenen, év végére már mintegy százan utaztak így szerte Európába.[91] A már fennállló Szláv–görög–latin Akadémia(wd) mellett navigációs, tüzérségi és mérnöki iskolát, valamint tengerészeti akadémiát alapított, noha ezek inkább voltak alapvető ismereteket nyújtó szakiskolák, semmint felsőoktatási intézmények.[92] Komoly erőfeszítések voltak ugyan az alapfoktú oktatás megszervezésére és az elemi oktatás bevezetésére; ennek sikertelenségét jól mutatja, hogy az első tíz évben 1389 diákból csupán 92 fejezte be a tanulmányait a matematikai iskolákban.[92]

Annak érdekében, hogy valamennyi tagját az állam szolgálatába állíthassa, I. Péter a nemességet mint társadalmi csoportot is szabályozta. 1714-ben egységesítette a jogilag két külön földtulajdonformát, a votcsinát és a pomesztyét, és mindkettőt örökletessé nyilvánította;[93] ám ezentúl a nemesek egyetlen örökösre hagyhatták birtokaikat, a többi fiúgyermek ilyenformán vagy katonai, vagy hivatalnoki pályára kényszerült. A bojárt és az egyéb hagyományos címeket lecserélte a nyugati stílusú bárói, grófi és hercegi ranggal. 1722-ben svéd, dán és porosz mintára megtörtént a rangfokozatok szabályozása: a fegyveres erőknél, az udvarnál és az államigazgatásban teljesített szolgálatnak megfelelően három osztály jött létre, mindegyik osztályon belül 14 ranggal. Az első nyolc osztályba soroltak örökletes, az alsó hatba tartozók személyes nemességet kaptak. A társadalmi státus ilyenképpen a szolgálat függvénye lett, noha az új rendszerbeli örökletesek nagy hányadát a régi nemesség tette ki. A Rangtáblázat fémjelezte rendszerben a nemesi családok száma bővült, megkezdődött a felső réteg egységesülése.[93] A nemesek számára kötelező lett az oktatás, alapfokú képesítés hiányában nem lehetett megnősülni.[39]

A nem nemesi osztályok helyzete[szerkesztés]

I. Péternek nemcsak a nemesség, hanem az alsóbb néprétegek homogenizálására is gondja volt. Az 1600-as évek orosz társadalma rendkívül sokszínű volt abban az értelemben, hogy jelentős számmal képviseltették magukat a különféle szolgai státusú, valamint az egyetlen csoporthoz sem tartozó, „számkivetett” személyek. Az ezen rétegekre is kiterjesztett újoncállítási kötelezettség a földesúri parasztokhoz közelítette őket. A fejadó bevezetésével eltűnt a földesúri jobbágyok és a szolgarendű jobbágyok (holop) közötti különbség: a földesúri jobbágyok is a holopok szintjére kerültek, amennyiben a földesurak teljes bírói jogkörrel rendelkeztek felettük, és családjuktól, földjüktől elszakítva adhatták-vehették őket. Igaz ugyanakkor, hogy a fejadó valamelyest csökkentette a paraszti terheket.[94]

A városi lakosságot szintúgy szabályozták. Három osztályt alakítottak ki: a legfelsőbe a gazdag kereskedők és a tekintélyes szakmát űzők (pl. orvosok), az alatta levőbe a kiskereskedők, kézművesek és iparosok kerültek. A legalsó osztályba tartoztak a bérmunkát végzők, így a manufaktúrák munkásai is. Rigai és revali mintára magisztrátusok jöttek létre, ezek egyik fő feladata az adóbeszedésen túl az iskolák és a manufaktúrák fenntartása volt. A legnagyobb adófizetők a gazdag kereskedők voltak – ők hamarosan sajátos patríciusréteggé fejlődtek, s rendszerint döntő befolyással bírtak a város irányításában.[95]

Vallási és egyházi ügyek[szerkesztés]

Noha vallásos nevelésben részesült, I. Péter már fiatalként, társuralkodása időszakában is megvetéssel és gúnnyal fordult az ortodox egyház hierarchiája és bizonyos szertartásai felé.[44] A nyugatosítást elindító egyeduralkodóként célja az volt, hogy az ortodox egyházat az állam szolgálatába állítsa. Az egyház adókedvezményét 1699–1700-ban eltörölték. Amikor az egyházfő széke 1700-ban megüresedett Adorján moszkvai pátriárka halálával, a cár több mint húsz éven keresztül betöltetlenül hagyta a posztot. A pátriárka birtokai a kolostorügyi kormányszék kezébe kerültek, a belőlük származó jövedelem az államkincstárat gazdagította.[48] Az elkövetkező húsz évben egyre erősödött az állami ellenőrzés az egyház felett. 1716-ban a püspököket a cárnak teendő hűségesküre kötelezték. 1721-ben az Egyházi Szabályzat életbe léptetésével nemcsak a kolostorügyi hivatalt, hanem magát a moszkvai patriarkátust is megszüntette – helyét egy kollektív testület, a Szent Szinódus vette át.[92] A szinódussal szemben a főügyész, tehát egy világi hivatalnok vétójoggal élhetett, ráadásul a püspököket az uralkodó nevezte ki.[48]

Az óhitűekkel szemben viszonylagos toleranciát tanúsított – ugyan kétszeres adót vetett ki rájuk, de nem üldözte őket –, ennek ellenére nem volt népszerű a körükben. A lutheránus és a katolikus istentiszteletek engedélyezettek voltak.[48]

Maga I. Péter pártfogolta azokat az egyházfikat, például Feofan Propkorovics novgorodi pátriárkát, akik a cárság intézménye mellett szólaltak fel. Az egyház hosszú időn keresztül alátámasztotta a mindenkori cár legitimitását azzal, hogy uralmát Istentől eredeztette. I. Péter reformjainak, valamint az ő és utódjai egyházpolitikájának hatására azonban a művelt elit kétkedéssel kezdett tekinteni az egyházi irányítás alatt lévő egyházra és annak tanításaira. Ez hosszú távon a cári uralom vallási legitimitásának megingásához vezetett.[48]

Az Orosz Birodalom létrejötte[szerkesztés]

I. Péter az északi háborút záró nystadi egyezményt azzal ünnepelte, hogy 1721. október 22-én az Orosz Birodalom (Российская империя, Rosszijszkaja imperija) névre keresztelte át országát, ezzel együtt a „minden oroszok cárja” helyett felvette a „haza atyja” és „az egész Oroszország császára” (Императоръ Всероссійскій, Imperator Vszerosszijszkij) címet.[48][96] Ezt követően az orosz uralkodók hivatalos titulusa „az egész Oroszország császára” lett, bár a mindennapokban továbbra is inkább a cár volt használatos. Poroszország és Hollandia azonnal, Svédország két év elteltével ismerte el az orosz uralkodó császári címét; Ausztria, Anglia, Franciaország és Spanyolország csak I. Péter halála után.[96]

„I. Péter, Isten kegyelméből egész Oroszország, Moszkva, Kijev, Vlagyimir és Novgorod császára és egyeduralkodója; Kazany cárja, Asztrahán cárja, Szibéria cárja, Pszkov fejedelme és Szmolenszk nagyhercege; Észtország, Livónia, Karélia, Tver, Ugra, Perm, Vjatka, Bulgária és egyéb fejedelemségek hercege; Nyizsnyij Novgorod, Csernyigov, Rjazan, Rosztov, Jaroszlavl, Beloozero, Udoria, Obdoria, Kondia fejedelme és nagyhercege, valamennyi északi ország legfőbb ura; Ivéria és kartaliniai és grúz cárok fejedelme; Kabard- és Cserkeszföld és a hegyi hercegségek örökös fejedelme.”

– I. Péter teljes uralkodói titulusa 1721-től[38]

Halála és utódlása[szerkesztés]

I. Péter a halálos ágyán
(1725, Ivan Nyikityics Nyikityin)

Élete vége felé hátfájás, tályogok és húgyúti fertőzések kínozták. Egy népszerű legenda szerint 1724 novemberében a jeges vízbe gázolva megmentett néhány halászt, egészsége ezután indult rohamos hanyatlásnak.[38] 1725 januárjában vesekőműtéten esett át; sebe elüszkösödött. 1725. február 8-án, a hajnali órákban elhunyt. Halála előtt állítólag papírt kért, és a következőket írta le: „Adjatok át mindent…”; a mondatot nem fejezte be.[97] Sírhelye a Péter–Pál-székesegyházban található – az általa építtetett katedrális lett az orosz cárok és cárnék temetkezési helye.

I. Péternek halála évében egyetlen fia sem élt már. Bár 1722-ben úgy rendelkezett, hogy a továbbiakban a mindenkori uralkodó jelölje ki utódját, ő maga ezt nem tette meg.[38] Az udvar két pártra szakadt az utódlás kérdését illetően: a konzervatívabb bojárcsaládok Alekszej Petrovics cárevics fiát, Pjotr Alekszejevicset támogatták, míg az I. Péter alatt felemelkedettek és főleg Alekszandr Danyilovics Mensikov, a Preobrazsenszkij gárda ezredese a néhai cár özvegyét, Jekatyerina Alekszejevnát támogatta, és államcsínnyel trónra is juttatta. I. Pétert így felesége, I. Katalin cárnő követte Oroszország élén.

Emlékezete és megítélése[szerkesztés]

I. Péter alapozta meg Oroszország számára az európai nagyhatalmi pozíciót a Baltikum elfoglalásával. Az orosz területek növelésével és katonai reformjaival előkészítette a terepet a majdani Orosz Birodalomnak. Számos közigazgatási reformja bizonyult hosszú életűnek, bár néhányat utódai megváltoztattak vagy eltöröltek. Az általa megkezdett gyakorlat, hogy a mindenkori orosz cár legfőbb támasza a hadsereg, egészen II. Katalin orosz cárnő uralmáig tartotta magát.[38] Annak folyományaként, hogy egyrészt megháromszorozódtak az adók, másrészt rengetegen – egyes becslések szerint a népesség egyötöde – meghaltak a háborúkban és az átgondolatlan, embertelen körülmények között zajló építkezéseken, I. Péter alakja ellentmondásossá vált alattvalói körében. Intézkedéseinek könyörtelensége összeegyeztethetetlen volt az oroszok körében elterjedt „jó cár atyuska” ideáljával, ezért már életében olyan legendák kaptak szárnyra, miszerint az igazi cár külföldön sínylődik, és helyét egy hamis uralkodó vette át. Mi több, sokan magával az Antikrisztussal azonosították a császárt.[98]

Kultusza a szintúgy a nyugatosítást propagáló II. Katalin cárnő alatt alakult ki az orosz közgondolkodásban; I. Péter regnálásának reformtörekvései és Oroszország nagyhatalommá tétele adott pozitív színezetet.[99] A 19. század nemzeties, szlavofil gondolkodásmódja szerint I. Péter reformjai kárára voltak az orosz társadalomnak, amennyiben megfosztotta azt hagyományaitól. A szovjet időkben a történészek csodálattal adóztak ellentmondást nem tűrő, sokszor erőszakos reformosítása, a haladás kérlelhetetlen sürgetése, gazdasági és technikai fejlődést sürgető intézkedései előtt;[9] de a reformok visszássága, a hatásukra megnyomorodó tömegek miatt értékelése kettős volt.[100]

I. Péter uralkodása kutatásának magyar vonatkozásait is vannak. A II. Rákóczi Ferenccel fenntartott – a valóságban kevés gyakorlati eredménnyel járó – szövetségét a szovjet–magyar kapcsolatok történelmi megalapozásaként használták fel Magyarországon a pártállami időkben.[101]

A szovjet és az orosz posta is több bélyeget adott ki tiszteletére.

Megjegyzések[szerkesztés]

  1. Oroszországban 1918-ig a julián naptárat használták, nem az Európában elterjedt gregoriánt. A két naptár közötti eltérés Nagy Péter idejében még 10 nap, de a kiigazítások folytán 1900-ra már 13 lett. A korábbi dátumok vannak a julián naptár szerint, mivel a gregoriánra való átálláskor tíz napot ugrottak előre.
  2. Nevének oroszos formája: Marta Szamuilovna Szkavronszkaja, Ма́рта Самуи́ловна Скавро́нская.
  3. A szülők több gyermeküknek is ugyanazt a nevet adták, remélve, hogy a második, majd a harmadik Pjotr szerencsésebb lesz már elhunyt druszájánál.
  4. I. Péter végül nem jutott el Velencébe, mert utazását megszakította a sztreleclázadás hírére.
  5. A Szent Liga 1699-ben, a karlócai béke aláírását követően oszlott fel. Oroszország a karlócai békét nem írta alá, csupán két évre szóló fegyverszünetet kötött az oszmánokkal.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Massie 2011  22–23. és 27. oldal
  2. Warnes 2002  79. oldal
  3. Massie 2011  19. oldal
  4. Massie 2011  24. oldal
  5. Massie 2011  26. oldal
  6. Warnes 2002  86. oldal
  7. Ziegler 1999  80. oldal
  8. Warnes 2002  87–88. oldal; Niederhauser–Szvák 2002  49. oldal
  9. a b Warnes 2002  91. oldal
  10. Ziegler 1999  82. és 90. oldal
  11. Massie 2011  27. oldal
  12. Warnes 2002  91–92. oldal
  13. Ziegler 1999  90. oldal
  14. Ziegler 1999  93. oldal
  15. Ziegler 1999  93–94. oldal
  16. a b Warnes 2002  89. oldal
  17. Ziegler 1999  86. oldal
  18. Ziegler 1999  86–87. oldal; Niederhauser–Szvák 2002  51–52. oldal
  19. Niederhauser–Szvák 2002  52. oldal
  20. a b Ziegler 1999  102. oldal
  21. Niederhauser–Szvák 2002  53. oldal
  22. Warnes 2002  92–93. oldal
  23. Ziegler 1999  95. oldal
  24. a b Warnes 2002  90. oldal
  25. Ziegler 1999  105. oldal
  26. a b Warnes 2002  94. oldal
  27. Ziegler 1999  124–125. oldal
  28. a b Warnes 2002  106. oldal
  29. Ziegler 1999  105–106. oldal
  30. Ziegler 1999  91. és 106. oldal
  31. Warnes 2002  90–91. oldal
  32. Niederhauser–Szvák 2002  47. oldal
  33. Warnes 2002  103. oldal
  34. a b Warnes 2002  97. oldal
  35. Ziegler 1999  132. oldal
  36. Warnes 2002  100–101. oldal
  37. a b Massie 2011  377. oldal
  38. a b c d e f g Warnes 2002  109. oldal
  39. a b c d e f Warnes 2002  107. oldal
  40. Niederhauser–Szvák 2002  76–77. oldal
  41. Massie 2011  858–59. oldal
  42. Zsemlye 2016  9. oldal
  43. Ziegler 1999  97. oldal
  44. a b Warnes 2002  93. oldal
  45. Ziegler 1999  98–99. oldal
  46. Ziegler 1999  99. oldal
  47. Zsemlye 2016  29. oldal
  48. a b c d e f g Warnes 2002  108. oldal
  49. Zsemlye 2016  10. oldal
  50. Zsemlye 2016  11. oldal
  51. a b Warnes 2002  95. oldal
  52. a b Warnes 2002  96. oldal
  53. Ziegler 1999  106–107. oldal
  54. Zsemlye 2016  16. oldal
  55. Ziegler 1999  112. oldal
  56. Warnes 2002  96–97. oldal
  57. Ziegler 1999  111. oldal
  58. Ziegler 1999  113. oldal
  59. Warnes 2002  98. oldal
  60. Ziegler 1999  114. oldal
  61. Niederhauser–Szvák 2002  56. oldal; Zsemlye 2016  18–19. oldal
  62. Warnes 2002  99. oldal
  63. Zsemlye 2016  31. oldal
  64. a b c d Warnes 2002  100. oldal
  65. a b Niederhauser–Szvák 2002  61. oldal
  66. Zsemlye 2016  33. oldal
  67. Zsemlye 2016  20. oldal
  68. Ziegler 1999  118. oldal
  69. Warnes 2002  101. oldal
  70. Ziegler 1999  119. oldal
  71. Niederhauser–Szvák 2002  57. oldal
  72. a b c d Warnes 2002  104. oldal
  73. Zsemlye 2016  14. oldal
  74. a b c Warnes 2002  105. oldal
  75. a b Niederhauser–Szvák 2002  59. oldal
  76. Zsemlye 2016  15. oldal
  77. Zsemlye 2016  22. oldal
  78. Zsemlye 2016  23–24. oldal
  79. Warnes 2002  105–106. oldal
  80. Niederhauser–Szvák 2002  60. oldal
  81. a b c d Niederhauser–Szvák 2002  64. oldal
  82. a b Niederhauser–Szvák 2002  62. oldal
  83. Niederhauser–Szvák 2002  63. oldal
  84. a b Niederhauser–Szvák 2002  65. oldal
  85. Niederhauser–Szvák 2002  75. oldal
  86. Niederhauser–Szvák 2002  66. oldal
  87. Warnes 2002  104–105. oldal
  88. Zsemlye 2016  35. oldal
  89. a b Niederhauser–Szvák 2002  67. oldal
  90. Zsemlye 2016  32–33. oldal
  91. Ziegler 1999  100–101. oldal
  92. a b c Niederhauser–Szvák 2002  69. oldal
  93. a b Niederhauser–Szvák 2002  71. oldal
  94. Niederhauser–Szvák 2002  72. oldal
  95. Niederhauser–Szvák 2002  72–73. oldal
  96. a b Ziegler 1999  123. oldal
  97. Ziegler 1999  133. oldal
  98. Niederhauser–Szvák 2002  74. oldal
  99. Niederhauser–Szvák 2002  77. oldal
  100. Niederhauser–Szvák 2002  78. oldal
  101. Vörös Boldizsár: „Nagy Péter 1703 és 1711 között tizenkilenc ízben küldött tüzértiszteket Rákóczinak és két ízben ágyúkat.” In: Századok 147. (2013) 1. sz. 131–160. o.

Források[szerkesztés]

Irodalom[szerkesztés]

  • Hughes, Lindsey.Russia in the Age of Peter the Great. New Haven, CT; London: Yale University Press, 1998 (hardcover, ISBN 0-300-07539-1; paperback, ISBN 0-300-08266-5)
  • Hughes, Lindsey. Peter the Great: A Biography. New Haven, CT; London: Yale University Press, 2002 (hardcover, ISBN 0-300-09426-4); 2004 (paperback, ISBN 0-300-10300-X)
  • Peter the Great and the West: New Perspectives (Studies in Russian and Eastern European History), edited by Lindsey Hughes. New York: Palgrave Macmillan, 2001 (hardcover, ISBN 0-333-92009-0)
  • Troyat, Henri. Peter the Great. New York: E.P. Dutton, 1987 (hardcover, ISBN 0-525-24547-2)
  • Oudard, Georges: Nagy Péter
  • Robert K. Massie: Nagy Péter élete és kora; ford. Szántai Zsolt; I. P. C. Könyvek Kft., Bp., 2014

További információk[szerkesztés]

  • Nagy Péter életrajza
  • Első Nagy Péter muszka czár élete; olaszból ford. Gyarmati Gábor; Református Kollégium Ny., Kolozsvár, 1813
  • Áldor Imre: Nagy Péter a minden oroszok czárja; Franklin, Bp., 1875 (Történelmi könyvtár)
  • Tárczy Károly: Nagy Péter czár és Magyarország; Grünstein Ny., Munkács, 1905
  • Márki Sándor: Nagy Péter cár és II. Rákóczi Ferenc szövetsége 1707-ben; Akadémia, Bp., 1913 (Értekezések a történeti tudományok köréből)
  • John L. Motley: Nagy Péter cár; ford. Herkner János; Franklin, Bp., 1915 (Olcsó könyvtár)
  • Georges Oudard: Nagy Péter a cárok cárja; ford. Orbók Attila, bev. Lukinich Imre; Singer és Wolfner, Bp., 193? (A külföldi irodalom jelesei)
  • Niederhauser Emil: I. Péter; Akadémiai, Bp., 1967 (Életek és korok)
  • Furkósbottal Európába? I. Péter: érvek, ellenérvek; szerk. Szvák Gyula; Új Géniusz, Bp., 1989
  • Szvák Gyula: IV. Iván és I. Péter utóélete; ELTE Ruszisztikai Központ–Magyar Ruszisztikai Intézet, Bp., 2001 (Ruszisztikai könyvek)
  • Szvák Gyula: IV. Iván / Jevgenyij Anyiszimov: I. Péter; ford. Kutyina Olga, Kozma András; Pannonica, Bp., 2004 (Fekete-fehér)
  • Derek Wilson: Szentpétervár megálmodója. Nagy Péter cár; ford. Bihari György; Gabo, Bp., 2010 (Királyi házak)
  • Sashalmi Endre: Trónöröklés és isteni jogalap Nagy Péter uralkodása idején, 1682–1725. Az írott források és az ikonográfia tükrében; Kronosz, Pécs, 2013
  • Zsemlye János: Nagy Péter kül- és katonapolitikája. Oroszország nagyhatalommá válása; Jaroszlav Vodarszkij tan. ford. Zsemlye János;VVMA, Bp., 2014 (Változó világ)
  • Szvák Gyula: IV. Iván és I. Péter mikrohistoriográfiája; L’Harmattan, Bp., 2019

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]


Előző uralkodó:
III. Fjodor
Orosz cár
1682 – 1725
Az Orosz Birodalom kiscímere
Következő uralkodó:
I. Katalin