Hitbizomány

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A hitbizomány, szorosabban családi hitbizomány (fideicommissum familiae), korábbi hazai jogunkban oly rendelkezés volt, amellyel valaki – az alapító – bizonyos vagyont minden jövendő vagy legalábbis több nemzedékre a család elidegeníthetetlen vagyonának nyilvánított. Magát a vagyont is hitbizománynak nevezték. A hitbizomány célja a család fényének fenntartása és emelése, a családi vagyon egy kézben tartása, szétforgácsolódásának megelőzése.

Története Magyarországon[szerkesztés]

Magyarországon a hitbizományt először az 1687. évi IX. tc. hozta be a főrendek vagyoni romlásának megakadályozása, a szokássá vált önkényes vagyonelidegenítések és tékozlás megfékezésére. E törvény szerint hitbizomány csak szerzeményi javakban alapítható, végrendeleti érvényéhez szükséges királyi jóváhagyás, s az illető megyé(k)nek, ahol a hitbizományi javak feküsznek, közgyűlésén történő kihirdetése. A hitbizomány hatálya, hogy az utódok azt a hitbizomány elvesztésének terhe alatt el nem zálogosíthatják, s el nem idegeníthetik. A hitbizomány alapítási jogát ez a törvény a Magnati et Proceresre, tehát a főurakra szorította, a köznemeseket kifejezetten kizárva belőle. Rájuk az 1723. évi L. tc. terjesztette ki, amely az első törvényt részben módosította. Így, ezentúl hitbizományt nemcsak végrendeleti intézkedés útján, tehát jelesül örökvallás útján lehetett alapítani. Sőt, királyi adományképpen az adományozott javak azonnal hitbizományiaknak voltak szabályozhatók. A törvény továbbá a hitbizomány érvényét ahhoz kötötte, hogy azáltal mások, jelesül az alapító addigi hitelezőinek jogai ne sérüljenek. Az 1852. évi november 29-i ősiségi nyílt parancs 13. §-a az addigi magyar törvényekkel megegyező hitbizományt érintetlenül hagyta, új hitbizományok felállítására nézve azonban az ausztriai polgári törvénykönyvben foglalt szabályokat léptette életbe, további könnyítő határozatoknak kilátásba helyezése mellett. Később, az 1862. évi október 9-i legfelsőbb királyi leirat új szabályokat léptetett életbe, amelyek lényegében az osztrák polgári törvénykönyv határozataival egyeztek meg.

A hitbizomány céljánál fogva annak tulajdonjoga az egész családot illette, s a várományosok és a hitbizomány mindenkori birtoklója között volt megosztva, éspedig úgy, hogy amazoké egyedül a főtulajdon, emezé a haszonvételi tulajdon is. A főtulajdonnál fogva a várományosokat bizonyos jogok illették meg, amelyek igényeiknek biztosítását célozták. A hitbizomány birtokosa viszont nem tehetett olyan intézkedéseket, amelyek a hitbizomány célját meghiúsították vagy veszélyeztették volna. Az örökösödésre nézve az alapítás alkalmával meghatározott szabályok szolgáltak zsinórmértékül. Ebből a szempontból a hitbizománynak három rendes faját volt szokás megkülönböztetni:

  1. elsőszülöttségi hitbizomány (primogenitura)
  2. ízelsőségi hitbizomány (majoratus)
  3. idősebbiségi hitbizomány (senioratus).

Az elsőszülöttségi örökösödést az elsőszülöttségi jog szabályozta. Az ízörökségnél a hitbizomány azt illette, aki az utolsó birtokosnak legközelebbi rokona, és ha ilyenek többen voltak, azt, aki korosabb. Ez az ún. fokozati rend (successio gradus vagy majoris). Az idősebbiségi vagy korörökségnél az örökös az volt, aki a családban korra nézve legöregebb. Ez az úgynevezett kor elve (successio senioris). Minthogy az örökösödési rend meghatározása az alapítót illette, természetes, hogy ő ezekhez a hitbizományi nemekhez nem volt kötve, s azokat éppen meg is fordíthatta; pl. az elsőszülött helyett az utolsószülöttet (ultimogenitura), a család legkorosabb tagja helyett a legifjabbik tagját (junioratus) rendelhette örökösnek és az örökösödést más feltételekhez is, pl. bizonyos vallás követéséhez köthette. A hitbizományi örökösödés folytán az örökségből kizárt családtagokról évpénz (apanázs) által volt szokás gondoskodni, amely a hitbizomány céljánál fogva természetesen sokkal csekélyebb értéket képviselt, mint amennyit rendes örökség esetében az illetők kaptak volna. A hitbizomány tehát a „család” elvont fogalma érdekében az egyes családtagoknak - egynek, a hitbizományi örökösnek kivételével - nem jelentéktelen magánjogi sérelmével járt. Az Országgyűlési Értesítőben közölt tv. 3. §-a az egyébként megszüntetett hajadoni jogot hitbizományi javakban fenntartotta. Hitbizomány a dolog természeténél fogva leginkább ingatlanvagyonban volt alapítható, formailag azonban tőke-hitbizomány is lehetséges volt, ilyenek különösen Angliában fordultak elő. Eltekintve a kérdésnek nemzetgazdászati oldalától, amely tekintetben a hitbizományok az agrárforgalomnak a kultúra akkori fokával alig összeegyeztethető béklyóját képezte: a hitbizomány lényegileg politikai, éspedig arisztokratikus intézmény volt, amely a demokratikus jogállammal, - a jogállam pedig, miután fogalmából folyó alapelve nem a jogegyenlőtlenség, hanem a jogegyenlőség, csak demokratikus lehet, - homlokegyenest ellenkezett.

A 20. század elején Magyarországon 91 hitbizomány állt fenn. Az általuk elfoglalt terület 2 313 499 kataszteri hold volt. Összehasonlítva a szomszédos Ausztriával, nálunk ugyan a hitbizományok száma kisebb volt, de az általuk elfoglalt terület nagyobb; Ausztriában az egész terület 3,8%-a, nálunk 4,7%-a volt hitbizomány által megkötve. Az összes hitbizományi ingatlanoknak kataszteri tiszta jövedelme 5 342 407 forint 69 krajcár volt (1889). Művelési ágak szerint a hitbizományi terület a következőképpen oszlott meg: szántóföld 662 468 hold, kert 6651 hold, rét 187 626 hold, szőlő 1939 hold, legelő 289 792 hold, erdő 993 924 hold, nádas 12 604 hold, földadó alá nem eső terület 158 491 hold. Legszámottevöbben tehát az erdő volt képviselve. Azonban a szántóföld aránya is nagyobb volt nálunk, mint Ausztriában. A főcsoportokra nálunk: szántóföldre 28,6%, rét- és legelőre 21,3%, erdőre 42,9% jutott, vagyis az összes szántóföld 3,2, az erdőnek 7,5%-a volt hitbizományilag megkötve. Nagyság szerint a hitbizományok a következőképp csoportosultak: 500-1000 holdig 2, 1000-5000 holdig 20, 5000-10 000 holdig 31, 10 000 holdon felül 33, pénzbeli 1. Nálunk tehát a hitbizományok túlnyomó része nagy latifundiumokból állt. Ausztriában 292 hitbizomány közül 88, nálunk 87 közül 64 mutatott 5000 holdnál nagyobb terjedelmet. A legnagyobb hitbizományok a következők voltak: egy 404 444, egy 241 533, egy 131 346, egy 145 476 holddal. Ezen négy hitbizományra Magyarország területének majdnem 2%-a esett, az egész hitbizományi területnek pedig több mint 40%-a. Érdekes a hitbizományok területének összehasonlítása az alapítás idejével. Ez az összehasonlítás azt mutatja, hogy a nagy hitbizományokat leginkább a 19. század előtt, a kisebbek a 19. században alapították. A hitbizományok területi eloszlására vonatkozólag a következőket találjuk: a hitbizományi területből a Duna bal partjára 11,6%, a Duna jobb partjára 44,9%, a Duna-Tisza közére 8,7%, a Tisza bal partjára 7,3%, a Tisza jobb partjára 24,5%, Tisza-Maros közre 1,2%, Erdélyre 1,8% esett. Legerősebben a hitbizományok a Dunántúlon terjedtek el, míg ugyanis a Dunántúl az akkori ország területének csak 15,4%-át tette ki, addig a hitbizományi terület majdnem fele, a hitbizományok számának pedig több mint fele esett az ország ezen részére. Az egész területnek pedig közel 14%-a volt hitbizományilag megkötve. Tudvalevőleg a Dunántúlon az egyházi birtok is igen jelentékeny volt. A hitbizományok átlagos terjedelme is ott volt a legnagyobb, ha eltekintünk a Tisza jobb partjától, ahol a hitbizományok átlagos terjedelme azért nagyobb, mivel az ottlevő összesen 8 hitbizomány között egy volt, melynek területe 241 533 hold. Még aggályosabbá vált a hitbizományok alakulása a Dunántúlon, ha szem előtt tartjuk, hogy egyes vármegyékben (Sopron, Moson) a területnek egynegyede, sőt ennél is több hitbizomány alá tartozott. Legkisebbek a hitbizományok a Tisza-Maros közben és Erdélyben voltak. A családok rangja szerint az 1894-ig engedélyezett hitbizományok következőleg oszlanak meg: főhercegi család 1, hercegi 6, grófi 63, bárói 10, őrgrófi 1, nemes 10. Legerősebben tehát a grófi családok voltak képviselve. A főrendiház szervezetéről szóló (1886. VIII.) törvényben 81 grófi család (az indigenák nélkül) van említve. A hitbizományok túlnyomó része elsőszülöttségi, összesen csak három kor-, egy ízben hitbizomány fordul elő, ezek is régibb időből, azonkivül egy elsőszülöttségi, esetleg korörökségi és végre két hitbizomány kijelölés alapján. Alapítva: a 18. század előtt 6, a 18. század alatt 10, a 19. század alatt 75. A 19. században pedig a következőképpen oszlanak meg: 1801-1850. 10, 1851-60. 5, 1861-70. 6, 1870-80. 25, 1881-1890. 26, 1891-1893. 3. A hitbizományok száma tehát főleg a 29. században szaporodott; a század első felében 10-et, másodikban, 1893-ig 65-öt alapítottak. Tovább részletezvén azt látjuk, hogy 1850-től 70-ig 11-et, 1870-93-ig 54-et alapítottak; az előző századfordulón fennállt hitbizományok több mint fele az azt megelőző húsz évből való, azaz az intézmény fennállásától számított 183 év alatt, a rendi társadalom korában nem keletkezett annyi hitbizomány, mint 1870-től 90-ig.

A 20. században[szerkesztés]

A kivételes hatalommal felruházó törvény alapján kiadott 5200/1919. sz. Minisztertanácsi rendelet 9. §-a az újabb hitbizományok alapítását, a meglévők növelését, ingó hitbizományi javaknak mezőgazdasági ingatlanok szerzésére való fordítását megtiltotta, s ezt a tilalmat az 1929:36. tc. végrehajtása tárgyában kibocsátott 60000/1921. sz. Földművelésügyi Miniszteri rendelet 250. §-a is is fenntartotta.

Az 1936:11. tc. taxatíve felsorolt eseteket kivéve, felszabadított a kötöttségek alól. A felszabaduló rész a hitbizományi birtokosnál maradt, mint ennek tulajdona, de a törvény 12. §-ában felsorolt várományosok várományosi jogával terhelten. Az így felszabaduló földek egyharmadát igénybe lehetett venni birtokpolitikai célokra. Új hitbizomány alapítását ezután az államfő csak kivételes méltánylást érdemlő okból, a közérdek szempontjából is indokolt esetben engedhetett meg oly feddhetetlen jellemű önjogú magyar állampolgárnak, akit a nemzeti élet, a tudomány, a művészet terén, vagy a hazáért egyébként teljesített szolgálataival erre érdemesnek nevezett és a vagyonáról szabadon rendelkezhetett. (66. §)(1)

Lásd még[szerkesztés]

Forrás[szerkesztés]

Irodalom[szerkesztés]

  • Földmivelési miniszter, Budapest, 1894
  • Földes, Adalékok a magyar hitbizomány kérdéséhez (Akad. Értesítő, 1894. júl.)
  • Katona, A magyar családi hitbizomány (Budapest, 1894)
  • Das Familienfideikommiss in Ungarn (Jahrbücher f. H. u. Stal., Jena, 1894)

További információk[szerkesztés]