Edwin Aldrin

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Edwin Aldrin
(Buzz Aldrin)
Aldrin.jpg
Született Edwin Eugene Aldrin, Jr.
1930. január 20. (89 éves)[1][2][3][4]
Glen Ridge
Állampolgársága amerikai
Nemzetisége USA amerikai
Foglalkozása űrhajós, a második ember aki a Holdra lépett
Munkáltató NASA
Iskolái
Kitüntetései
  • Distinguished Flying Cross
  • legionnaire of Legion of Merit
  • Elnöki Szabadság-érdemrend
  • Air Medal
  • Air Force Distinguished Service Medal
  • Harmon Trophy
  • Steiger Award
  • Kongresszusi Aranyérem
  • New Jersey Hall of Fame
  • NASA Distinguished Service Medal
  • United States Astronaut Hall of Fame
  • NASA Space Flight Medal
  • Order of Culture (1969)
  • NASA Exceptional Service Medal (1969)
  • Cullum Geographical Medal (1969)
  • Grande Médaille d'Or des Explorations (1970)
  • Hubbard Medal (1970)
  • Langley Gold Medal (1999)
  • National Aviation Hall of Fame (2000)
  • Horatio Alger-díj (2005)[5]
  • California Hall of Fame (2011)

Edwin Aldrin aláírása
Edwin Aldrin aláírása

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Edwin Aldrin témájú médiaállományokat.

Edwin Eugene „Buzz” Aldrin, Jr. (Montclair, New Jersey, 1930. január 20. –) amerikai űrhajós, az IAA tiszteleti tagja.[6]

Korai évek[szerkesztés]

Edwin Eugene Aldrin Jr. 1930. Január 20-án született a new jersey-i Glen Ridge-ben Edwin Eugene Aldrin Sr. és Marion Moon harmadik gyermekeként.[7] A család a szomszédos Montclair-ben élt, ahol 1928-ban telepedtek le. Az édesapa az I. Világháború idején az amerikai hadsereg repülőcsapatainál szolgált pilótaként, majd a világégést követően parancsnokhelyettes volt a légierő McCook támasztpontján, Ohio-ban 1919-1922 között. Azonban 1922-ben leszerelt, majd 1928-ban állást kapott a Standard Oil vezetőjeként és letelepedett családjával együtt. 1938-ban otthegyta az olajtársaságot és független repülési tanácsadó lett és olyan személyes kapcsolatai voltak, mint Charles Lindbergh, Howard Hughes és Jimmy Dolittle, így az Aldrin-házban a repülés mindennapos téma volt, így a kis Buzz szinte a levegőből szívta magába a repülés iránti érdeklődést.[8]

Aldrinnak két nővére volt, a négy évvel idősebb Madeleine és a másfél évvel idősebb Fay Ann, akinek nevét köszönheti. A kis Fay Ann ejtette a „brother” („öcsi”) szót rosszul, „buzzer-nek”, amelynek lerövidítéséből született a Buzz. Aldrin később, 1988-ban különleges becenevét hivatalosan is anyakönyveztette, így a Buzz is hivatalos névként szolgál azóta.[9]

Általános iskolai tanulmányait kitűnő eredménnyel végezte, majd a Montclair Középiskolába iratkozott, ahol tagja lett az 1946-os bajnok iskolai futballcsapatnak. Később azonban édesapja a pályaválasztás irányába akarta befolyásolni és átíratta a közeli Severn Középiskolába, amely afféle előkészítő iskola volt a haditengerészet Annapolis akadémiájára kívánók számára. Édesapja ambíciója az volt, hogy fia a haditengerészet tisztje lesz és ezért még a new jersey-i képviselő, Albert W. Hawkes támogatását is kérte. Aldring el is kezdte tanulmányait a Severn-ben, ám hamar világossá vált számára, hogy a haditengerészet nem neki való, mivel hajóra lépve tengeri betegség gyötörte és a hajófedélzeti repülés inkább elrettentette őt. Ekkor döntést hozott és közölte apjával, hogy inkább kérje Hawkes támogatását az Egyesült Államok Katonai Akadémiájára, a West Pointra való bejutáshoz. A váltást követően 1947-ben lépett be a West Point-ra, ahol kitűnően teljesített, első évfolyamán rögtön osztályelső lett. Iskolai évei alatt részt vett a „track and field” (egyfajta csökkentett atlétikai tízpróba) csapatában.

Iskolaévei végén, 1950-ben kadétként egy west pointi küldöttség tagjaként ellátogatott Japánba és a Fülöp-szigetekre, ahol Douglas MacArthur tábornok katonai kormányzási politikájának megvalósítását tanulmányozhatta. 1951. június 5-én végzett West Pointban osztálya harmadik legjobbjaként és BSc fokozatú diplomát szerzett, valamint hadnagyi rangot kapott.

Karrier állomások[szerkesztés]

Katonai szolgálat[szerkesztés]

West Pointi tanulmányi eredményei nyomán előjoga nyílt hozzá, hogy megválassza hova, milyen alakulathoz szeretne kerülni. Aldrin az 1947-ben újonnan önállósodott Légierőbe szeretett volna kerülni (1947-ig az amerikai légierő nem önálló, hanem a hadseregnek alárendelt fegyvernem volt és csak a háború után vált önállóvá), amelynek még akkortájt nem volt saját akadémiája, így a west pointi végzősöket is szívesen fogadták. Aldrin alhadnagyi rangban került a floridai Barton Légitámaszpontra, hogy pilóta kiképzésben vegyen részt. Az alapkiképzést T–6 Texan gépeken végezték el a növendékek. A kiképzés előrehaladtával T–28 Trojan gépekre kerültek át, amellyel Aldrin egy repülőeseménybe keveredett. Egy dupla Immelmann-fordulót akart elvégezni, amelyben a terheléstől ideiglenesen elvesztette a látását („elszürkült”). Mire teljesen visszaállt a vérkeringése és újra látott, veszélyesen alacsonyra került és mindössze 60 méteren járt, amikor kivette a gépét a zuhanásból, amelynek eredménye egy halálos baleset is lehetett volna.[10]

A kiképzést követően következett a szakosodás, amelyben Buzz édesapja volt a tanácsadó, aki azt tanácsolta, hogy bombázó pilóta legyen, mivel akkor egy ekipázs parancsnoka is lett volna, így egyből tapasztalatot szerzett volna parancsnoki szerepben is, amely a karrierje során jobb előrejutási esélyeket tartogatott. Ezt azonban Aldrin nem fogadta meg, hanem a sokkal izgalmasabbnak látszó vadász alakulatok felé vonzódott. Végül a las vegasi Nellis Támaszpontra vezényelték, amelyen akkoriban F–86 Sabre és F–80 Shooting Star típusokkal repültek éppen.[10]

Aldrin egy F–86 Sabre ülésében, az első MiG–15 feletti légi győzelmet követően

Első vezénylését 1952. decemberében kapta, a 16. Elfogóvadász Századhoz, amely az 51. Vadász Ezred része volt, amely azidőtájt a Suvon Létitámaszponton Állomásozott, Szöultól 30 kilométerre. Ez az alakulat már harcban állt a Koreai Háború harcaiban (amely konfliktus akkor tört ki, amikor Aldrin kadétként járt a térségben. Odaérkezvén a százada vezénylési helyére, Aldrin még nem kapott rögtön harci feladatot, hanem akklimatizációs repülésekre vezényelték, ám ezek is repülőeseménybe torkollottak. A repülés során a 100% teljesítményen dolgozó hajtóművek mellett a fő üzemanyagrendszer befagyott és nem engedte a szabályozást, így a repülőgép teljes üzemanyagkészlete hamar kifogyással fenyegetett. A rendszer automatikus üzemét felül lehetett bírálni, amihez azonban folyamatosan nyomva kellett tartani egy gombot, ettől viszont nem lehetett rádiózni. Végül Aldrin alig tudott visszavergődni a gomb nyomva tartásával és kényszerű rádiócsendben a bázisáig.[11]

Aldrin első légi győzelmének gépágyú fotósorozata, hogy egy MiG–15 lelövését rögzítette

Aldrin összesen 66 bevetést teljesített F–86 Sabre gépével Korea felett, amelyek során két ellenséges MiG–15 vadászgépet lőtt le. Az első légi győzelmét 1953. május 14-én aratta, amikor a Yalu-folyótól 6-8 kilométerre járőrözött és eközben kisebb magasságon megpillantott két MiG-et. Buzz támadásba lendült és tüzet nyitott az egyikre, amely sem menekülni, sem a tüzet viszonozni nem tudta, olyan váratlanul érte a támadást, majd hamar le is zuhant. (A légi győzelemről készült gépágyú fotókat később a Life Magazine tette közzé 1953. június 8.-i számában, amelyen a gép megtámadása látható, majd a végkifejlet, amikor a pilóta katapultál.[11] A második győzelme három hét múlva jött el. 1953. június 4-én a 39. Vadászbombázó Ezred gépeit kísérték, azok egy Észak-Koreában fekvő légitámaszpont elleni bombázó bevetésére, amikor az a furcsa eset fordult elő, hogy a kíséret régebbi gépei nem tudtak lépést tartani a vadászbombázókkal, így Aldrin is kissé lemaradt. Ekkor pillantott meg egy MiG-et, amelynek pilótája szinte egyidőben fedezte fel őt. Fordulóharcba keveredtek egymással, hogy melyikük tud a másik mögé kerülni. Elsőként Aldrinnak volt szerencséje, ám mikor tüzelt volna, elakadt a gépágyúja. Ekkor kézzel újratöltötte az ágyút és lőtt. Ezután ki kellett válnia a légiharcból, mert a két gép túl alacsonyra került. Aldrin még látta, hogy a MiG kabinteteje kinyílik és a pilóta katapultál, de a többit már nem látta, bár úgy hitte, hogy az ejtőernyőnek nem volt ideje kinyílni.[12] A Koreában teljesített szolgálatáért megkapta a Kiváló Repülő Kereszt érdemrendet és háromszor a Légi Kitüntetést.[13]

1953. decemberében a harcoló felek tűzszünetet kötöttek, amellyel Aldrin egy éves szolgálata is végetért a félszigeten és hazatérhetett az Egyesült Államokba. Itt a Nellis Támaszpontra kapott vezénylést, ahol lőelmélet és lőgyakorlat oktató lett. 1954. decemberében az éppen megalakuló és 1955-ben megnyitó Amerikai Légierő Akadámiájának parancsnoka, Don Z. Zimmermann dandártábornok mellé szárnysegédnek nevezték ki. Ugyanebben az évben elvégezte a Vezérkari Tiszti Iskolát az alabamai Maxwell Légierő Bázison. 1956-ban Nyugat-Németországba vezényelték a Bitburg Légitámaszpontra, ahol F–100 Seuper Sabre gépeken repült a 22. Század parancsnokaként, amely század atomcsapásra is fel volt készítve atombombák célba juttatását is gyakorolták). Ezen beosztása közben kötött barátságot Ed White-tal, korábbi west point-i iskolatársával, aki egy évfolyammal felette járt, aki nemsokkal később hazatelepült és elkezdett a Michigan Egyetem repülési mérnöki fakultására járni. White kezdte leveleiben arra ösztökélni Aldrint, hogy neki is részt kéne venni az egyetemi képzésen, ami fel is keltette Aldrin érdeklődését.

Aldrin egy Lockheed T–33 pilótafülkéjében a texasi Bryan Légierőbázis oktatójaként

Visszatérvén az Egyesült Államokba, jelentkezett a Légierő Műszaki intézetének kurzusára, amely a Massachusetts Institute of Technology-val (MIT) való együttműködés keretében Master fokozatot biztosított a légierőtől érkező diákok számára. Aldrin előtt más űrhajósjelöltek is bejárták ezt a pályát, Dave Scott és Ed Mitchell (később mindketten megjárták a Holdat), vagy Aldrint követően Charlie Duke. Aldrin nagyon élvezte az egyetemi közeget és hamarosan úgy döntött, az MsC fokozat helyett ledoktorál űrismeretekből. 1963 januárjában elérte a tudományos fokozatot a tárgyból. Doktori értekezését az űrrandevúból írta Látás utáni manőverezés az embervezette orbitális randevú során címmel. A dolgozat előszava profétisztikusnak bizonyult: „Abban a rményben, hogy ez a munka talán valamilyen módon hozzájárulhat az ember űrbéli felfedezéseihez, azoknak a személyzeteknek ajánlva, akik e nemzet jövőbeni űrprogramjaiban vesznek részt. Bárcsak csatlakozhatnék hozzájuk bátor felfedezéseikben!”. Aldrin doktori disszertációját már annak fényében írta, hogy a NASA második űrhajós válogatásán is túl volt és felismerte, hogy az ő karrierútja is arra kell vezessen, mindenképpen űrhajós akar lenni.

Mivel a hadsereg oldaláról is jelentős érdeklődés mutatkozott a Gemini-program iránt, kellett néhány összekötő tiszt. Aldrin is ezek egyike lett, mégpedig ő lett a Gemini Céltárgy Iroda megbízottja, Los Angelesben. Ebbéli minőségében ő képviselte a légierőt a Lockheed-dal szemben az Agena célrakéta manőverezőképességével támasztott követelmények kialakítása tárgyában, amelyet a hadsereg és a NASA Gemini-programja is egyaránt alkalmazott. Ezt követően átvezényelték Houstonba, a Űrrendszerek Részleghez, ami a NASA Embervezette Űrhajók Központjában működött és képviselte a hadsereget, illetve a Védelmi Minisztériumot, amely a saját katonai kísérleteit integrálta Gemini-programba. Innen szinte egyenes út vezetett az űrhajós státusz felé.

Űrhajós karrier[szerkesztés]

Aldrint érdeklődése és munkája is affelé irányította, hogy űrhajós legyen. Először az – többek között – Armstrong nevével fémjelzett második űrhajósválogatási fordulóban jelentkezett űrhajósjelölnek (amely procedúra végén az ún. Új Kilencek csoportját választotta be a NASA a folyamatban levő Gemini- és Apollo-programokba. Aldrint ekkor kirostálta a NASA, mivel nem felelt meg annak a követelménynek, hogy a jelöltnek berepülő pilótának kellett lennie. Ő a jelentkezéskor tisztában volt ezzel a kitétellel, ám kérvényezte, hogy ettől tekintsenek el, amelyet a NASA nem fogadott el. 1963. május 15-én azonban új felhívást írt ki a NASA, ezúttal a tesztpilótai feltételt azzal egészítve ki, hogy „vagy 1000 repült óra sugárhajtású repülőgépen”. Ezzel elhárult a formális akadály Aldrin jelentkezése elől, akinek összesen akkor már 2500 óra összes, ebből 2200 óra sugárhajtású repülési tapasztalata volt.

Aldrint a NASA beválasztotta azon tizennégy jelölt közé, akiket az Apollo-programban – vagy akár előbb, a Gemini repüléseken – kívánt a NASA bevetni, olyan nevekkel, mint Dave Scott, Al Bean, Michael Collins, vagy Gene Cernan. Erről hagyományos módon Deke Slaíton értesítette telefonon: Aldrin épp az irodájában volt és műszaki leírásokat tanulmányozott, amikor a titkárnő szólt, hjogy Slayton keresi telefonon, aki az immár hagyományos kérdést tette fel, ...„lenne-e kedve csatlakozni az űrprogramhoz,”. A válasz is egyértelmű volt: „Naná, Deke. Örömmel elfogadom az ajánlatot.”. Az új űrhajósjelöltek a kiválasztásuk után szakosodtak, mindenki a tapasztalatának, képzettségének megfelelő jelölést kapott, hogy milyen területen mozdíthatná előre a programot. Aldrint a küldetés tervezés, röppálya analízis és repülési tervek területére osztották be. Aldrin volt az egyetlen az Űrhajós Irodán, akinek doktori fokozata volt űrtanból (azon belül is az űrrandevú témaköréből), ezért a társai a „Dr Randevú” gúnynevet aggatták rá, amelyről maga Aldrin is tudta, hogy nem éppen dícsérőleg használják vele kapcsolatban.

Gemini–program[szerkesztés]

Aldrin az űrhajós testületben előbb kevésbé találta a helyét. Türelmetlensége, szókimondása, lobbanékony természete nem tette népszerűvé társai körében sőt, néha Deke Slaytonnal is összetűzésbe került véleménykülönbségek miatt. Emiatt előmenetele sem volt felhőtlen és szinte a véletlenek megmagyarázhatatlan sorozata kellett, hogy végül akár az űrbe, akár a holdfelszínre eljusson. Ugyanakkor szakértelme aranyat ért a NASA-nak. Például a Gemini V repülése idején, amikor az először alkalmazott üzemanyagcella váratlanul hibásan működött és a repülés egyik fő célkitűzése, az űrrandevú elúszni látszott, éppen Aldrin űrrandevúval kapcsolatos elméleti tudása húzta ki a csávából az irányítást, aki hirtelenjében kidolgozta a „fantom randevú” folyamatát, amelynek keretében a fent repülő űrhajósok a világűr egy kitüntetett pontjával (és nem egy valós űrhajóval) találkoztak. Ez persze nem volt olyan látványos, ám jó vészmegoldás volt. Később, az űrséták folyamatos kudarcai idején is kulcsszerepet játszott a víz alatti, földi gyakorlások kidolgozásában, valamint a megfelelő lábtartók és kapaszkodók kialakításában.[14][9]

Gemini–9A[szerkesztés]

A Gemini IXA "Mérges Alligátora", az ADTA, a le nem vált orrkúppal

Aldrint Slayton meglehetősen hátra sorolta űrhajós csoportján belül és csak a Gemini X legénységi jelölésénél került szóba a neve, ő lehetett a Gemini X tartalék pilótája. Egyben ez azt is jelentette, hogy a Gemini-program során nem jut el az űrbe, lévén Slayton szisztémája, hogy előbb tartaléknak jelöl valakit, aztán két repülésből kimaradt az illető, majd a harmadik repülésen lépett elő az elsődleges, repülő legénységbe. Ám a Gemini X után Gemini XIII már nem következett, mivel a XII-es repülésnél végetért a program. Ezt hívták az űrhajósok „zsákutca-küldetésnek” vagy „zsákutca-jelölésnek”. Azonban 1966. február 28-án minden megváltozott, amikor Elliot See és Charlie Bassett, a Gemini IX kijelölt első számú legénysége tragikus körülmények között repülőkatasztrófát szenvedtek. Ennek hatására szinte az egész jelölési rendszer felbolydult, az elhunyt űrhajósok helyére a tartalékaik léptek, a későbbi repülések személyzetei pedig egy repülést előre léptek. Így kerülhetett sor arra, hogy a fiktív Gemini XIII személyzete, Jim Lovell parancsnok és Buzz Aldrin másodpilóta megkapta a valós Gemini XII repülés két pilótaülését.[15][16]

A Gemini IX sorsa aztán kalandosan alakult, az Agena rakéta felbocsátása csütörtöököt mondott, a helyette felküldött ADTA adapterről (azaz egy hajómű nélküli, „fél” Agena test) aztán nem vált le a rakéta orrburkolata, így a randevú és dokkolás füstbe ment, ráadásul az űrséta is kudarcot vallott egy banális oknál fogva, a tervezők elfelejtették az űrhajósok sisakjának páramentesítését, illetve a mozgáshoz is túlzottan kevés kapaszkodót, lábtartót terveztek az űrhajóra ami miatt Cernan nem tudta elvégezni a feladatát, teste túlhevült, kifáradt, a sisakja bepárásodott, ő maga ettől vakká vált, így inkább vissza kellett őt hozni a kabinba dolga végezetlenül. Emiatt a Gemini IXA lényegében sikertelen repülés lett.[15][16]

Gemini–12[szerkesztés]

Tökéletes teljesítmény:Aldrin a Gemini XII egyik űrsétáján

Az utolsó még tervben levő és erőforrásokkal támogatott Gemini repülés a Gemini XII volt, amely előtt már nem voltak teljesítetlen feladatok. Sokkal inkább olyanok, amelyeket teljesítették a korábbi repüléseken, ám valamilyen hiba, vagy más véletlen megakadályozta ezek sikeres teljesítését. A Gemini XII dolga egyszerűen az volt, hogy minden korábbi műveletet (űrrandevú, dokkolás, manőverek az űrhajókkal, űrséta) sikeresen hajtsák végre és NASA kezében végre legyen egy olyan repülés, amelynek sikereire felépítheti a jövendő holdraszállásokat. Ezekből a félresikerült műveletekből volt bőven: a mesterséges gravitáció teszt, ami a Gemini XI-en ment félre és az űrséta, amellyel Cernan a Gemini IX-en és Gordon a Gemini XI-en nem bírt (és amelye Collinsnak ugyan sikerült, ám ott is maradt hátra kívánni való).

Az utóbbi, kulcsfontosságú feladat (mindennél nagyobb szükség mutatkozott egy sikeres EVA-ra) Aldrinra hárult, hiszen hagyományosan a pilóta végezte az űrsétákat. A NASA tudatosan készült, hogy Aldrinnak olyan esélyeket adjon, amellyel sikerrel hajthatja végre a feladatát. Első lépésben a parabola repüléseket, amelyek rövid ideig hűen szimulálták a súlytalanságot, felváltották a víz alatti lebegésben végzett gyakorlatokkal. A parabolarepülések során csak fél percekre lehetett előállítani a súlytalanságot, és két parabola között percek teltek el. Azaz ilyenkor fél perc terhelés és hosszú percek pihenése váltogatta egymást, ami nagyon messze volt a valódi űrséták alatti terhelési profiltól. Ráadásul a rendkívül rövid súlytalansági periódus gyors munkavégzésre, már-már kapkodásra késztette a szimuláció résztvevőit, amely azonban az űrben kifejezetten káros volt. Ezt váltották fel a hatalmas medencékben való gyakorlásokkal, ahol a vízben való lebegés és a folyamatos terhelés sokkal közelebb állt a valóságos körülményekhez. Továbbá a NASA meghallgatta az űrhajósok panaszait és további kapaszkodókat és lábtartókat szerelt az űrhajóra. A Gemini IX 9 db kapaszkodójával szemben a Gemini XII-re már 44-et szereltek, míg a fő munkavégzési területek mindegyike több lábtartót (az űrhajósszlengben „Golden Slipper” – Arany Papucs – névre keresztelt kemény gumi belépőt) szereltek.

Apollo–program[szerkesztés]

Apollo–8[szerkesztés]

Holdraszállás[szerkesztés]

Előkészületek[szerkesztés]

A repülési műveletek begyakorlására – a korábbi küldetésekhez hasonlóan – széles körben használták a parancsnoki űrhajó- és a holdkomp szimulátorokat. Ezen gyakorlások alatt az út során előforduló tervezett műveleteket (elsősorban a dokkolásokat) lehetett készségszintig begyakorolni, valamint rengeteg vészhelyzeti eljárást próbáltak ki segítségükkel az űrhajósok és az irányítás. Ez utóbbi esetben a szimulátor kezelőszemélyzete az űrhajósok tudtán kívül elrontott valamilyen repülési paramétert – műszerhibát, vagy esetleg rendellenes űrhajó működést szimulálva –, és az űrhajósoknak ezekre a váratlan helyzetekre is helyes megoldást kellett találni. Armstrong és Aldrin – eltérően a korábbi küldetésektől – rengeteg lehetőséget kapott a holdi leszállás gyakorlására a szimulátorban. ezek során súrlódások is adódtak a személyzet tagjai között. ezek közül a leg említésre méltóbb az az affér, amikor egy hibajelzést követően látszólag Amrstromng hibájából „lezuhantak”. A kudarcot sokkal rosszabbul tűrő Aldrin a szemére vetette ezt a parancsnoknak, aki viszont tapasztalatszerzésként tekintett a gyakorlásokra és lényegében szándékosan zuhant le, mivel kíváncsi volt,hogy egy éles helyzetben mennyire számíthat az irányítóközpont segítő beavatkozására és amelyből azt a tapasztalatot szűrte le, hogy semennyire, amelyet mutatott a kvázi lezuhanás ténye.[17] [18][19]

Buzz Aldrin Neil Armstrong társaságában egy geológiai terepgyakorlaton

A szerteágazó terepgyakorlatok szintén új színfoltot jelentettek a kiképzésben. Ezek egyik fajtája volt a holdműveletek szkafanderben történő gyakorlása, amelynek során egy hatalmas NASA hangárban kialakított, homokkal borított területen kellett a végrehajtandó műveleteket szimulálni az űrhajósoknak egy holdkomp makettel és a felküldendő eszközök egy-egy gyakorló példányával. A másik szimulációs terület a mozgás gyakorlása volt, a Hold gyengébb gravitációs környezetéhez való szoktatás. Ehhez az űrruhás űrhajósokat úgy függesztették fel rugalmas szalagok segítségével, hogy a nehézségi erőt a valóságos gravitáció egyhatodának érezzék. Ezek a gyakorlások többnyire sikertelenek voltak, mert a felfüggesztő szalagok, rugók nagyban korlátozták a mozgást és azt mutatták, hogy a holdfelszíni munka cseppet sem lesz könnyű. A geológiai terepgyakorlatok ettől eltérően egészen más típusú kiképzést jelentettek. Nagyon kevés ilyen gyakorlatra jutott idő a túlfeszített felkészülési tervben, de meg kellett ismertetni az űrhajósokat valós körülmények között az egyes kőzetfajtákkal és előfordulásukkal még idelenn a Földön. Ezért a NASA sivatagi gyakorlatokat szervezett, amelyen Armstrongék is részt vettek. Sajnos néhány esetben a sajtó túlzott érdeklődése meghiúsította a gyakorlásokat, mikor tudomást szerezve egy-egy ilyen kitelepülésről, tömegesen jelentek meg a helyszínen. Helikopterrel figyelték a lenti munkát, megakadályozva a nyugodt tanulást, vagy akár az űrhajósok és a tanár egymás közötti kommunikációját.[17][18][19]

Az előkészületek része volt a rádió hívójelek kiválasztása – amelyek a parancsnoki űrhajó és a holdkomp nevével megegyeznek – és a jelvény megtervezése, ráadásul ezek hagyományosan a legénység privilégiumai voltak. A gyakorlások során az Armstrong-féle csapat a Jégkása és a Szénakazal neveket választotta, ám amikor a hivatalos jelölés megtörtént, lecserélték a kissé komolytalan neveket a történelmi küldetéshez illőkre. Így kapta a parancsnoki űrhajó a Columbia nevet, amelyet elsősorban Jules Verne Utazás a Holdba és Utazás a Hold körül című regényei cselekményével és a Columbiad ágyúval meglevő asszociáció ihletett. De a szónak további jelentései is voltak, mint például a hasonló nevű 18. századi legendás amerikai hajó, amely az északnyugati ismeretlen tengeri területeket kutatta. Magára az Egyesült Államokra is utalhatott a név, hisz Columbia Amerika nőnemű költői neve is egyben a kultúrában. A holdkompot pedig az Eagle névre keresztelték (pontosabban a különválást követően ezen a hívójelen kommunikáltak az utasaival), amely egyértelmű hazafias utalás Amerikára, amelynek a címermadara a fehérfejű rétisas.[17][18][19]

Szintén az űrhajósok dolga volt legénységi emblémát tervezni. A legénység az egész program legminimalistább logóját tervezte, elhagyva belőle minden sallangot – még a saját nevüket is – hogy egyértelműen szimbolizálják az üzenetet: az Egyesült Államok békével érkezett a Föld lakóinak nevében a Holdra. A szimbólumrendszerben egy fehérfejű rétisas száll le egy kráterszaggatta holdi tájon, karmai között – a béke jeleként – olajágat szorítva, háttérben a Földdel és az Apollo–11 felirattal.[17][18][19]

Nagy visszhangot kiváltó vita előzte meg annak eldöntését, hogy melyik űrhajós szálljon ki először a Hold felszínére, így végül ki legyen az első ember a Holdon. A témát elsősorban Buzz Aldrin forszírozta. Az érvek és az ellenérvek között ott volt egyfajta, a Gemininél kialakult hagyomány, amely szerint mindig a másodpilóta szállt ki az űrhajóból egy űrséta során. Ugyanakkor ott volt a haditengerészeti hagyomány, amely az ilyen esetekben a rangidősnek, azaz a parancsnok tekintélyének kedvezett. Aldrin heves csatája, hogy ő szállhasson ki először, heves ellenérzést váltott ki a NASA-n belül, amelyet végül azzal a hivatalos indoklással zárt le a NASA, hogy a holdkomp kialakítása olyan (a kifelé vezető kabinajtó jobbra nyílik és drága lenne és sok ideig tartana áttervezni), hogy ahhoz. hogy ő szálljon ki, helyet kéne cserélni az űrhajóban, amire fizikailag nincs hely). Ehelyett azonban később NASA vezetők visszaemlékezéseiben (pl. Chris Kraft memoárjában) az állt, hogy Armstrong személyisége sokkal közelebb állt ahhoz, amit a NASA egy ilyen történelmi lépéshez köthető embertől elvárt, mint Aldriné, ezért ők Armstrongot akarták és csak azért kreálták a mondvacsinált technikai magyarázatot, hogy Aldrint se bántsák meg.[17][18][19]

Odaút és leszállás a Holdon[szerkesztés]

Az Apollo–11 1969. július 16-án 9:32:00-kor (13:32:00 UTC) szállt fel Cape Canaveral 39A indítóállásából, hogy meghódítsa a Holdat. Erre az után került sor, hogy a rakétát hosszasan előkészítették (a műszerek és kapcsolók beállítását a tartalék legénység egyik tagja, Fred Haise végezte el, mire a legénység az indítóállásba érkezett), a legénység részt vett az addigra tradícionálissá vált „űrhajós reggelin”, majd beöltöztek és egy furgon megtette velük a legénységi épület és az indítóállás közti 5 kilométeres távot. Időközben az addigi történelem legnagyobb nézőközönsége is összegyűlt a Cape Canaveralt övező, nyilvános partokon, a Cocoa Beachen, a Banana River partjain. Aldrin családja azonban nem csatlakozott a felbocsátást élőben figyelemmel kísérőkhöz, ők Houstoni otthonukban, televízión követték az eseményeket. A repülés kockázatait olyan magasra becsülték, hogy például Nixon elnök számára előre be volt készítve egy olyan beszéd szövege is, amely az űrhajósok halálát jelentette volna be a médián keresztül. Joan Aldrin a feszültséget úgy sem volt képes kezelni, hogy a felszállástól ezernégyszáz kilométerre volt, de nem volt képes a tévéközvetítést követni, hanem arcát a kezábe temetve feküdt a nappali padlóján a start során.[20]

A felszállás maradandó élmény volt a holdkomp pilóta és két társa számára, sokkal intenzívebb, mint amit a Gemininél éltek át. A legalapvetőbb emlék a zaj volt, amely főként a felszállás kezdeti szakaszában érte őket, mivel ilyenkor egy darabig nemcsak a hajtóművek hangját hallották közvetlenül, hanem a talajról visszaverődő hanghullámokat, és a zaj egészen addig velük volt, amíg a rakéta el nem érte a hangsebességet és így a zaj egyszerűen „lemaradt” tőlük. Az Apollo–11 a tervek szerint Föld körüli pályára állt, ahol rendszerellenőrzések következtek, majd az irányítás megadta az engedélyt a Hold irányú gyújtáshoz. Ekkor és a gyújtás követően a Geminihez képest tágas kabinban szabadon lebeghettek és Armstrong örömmel nyugtázta, hogy sem őt, sem társait nem érintette az űrbeli mozgásbetegség egyetlen tünete sem, amely pedig más űrhajósokat meglehetősen érzékenyen érintett. Emellett először voltak részesei annak az élménynek, hogy bolygóként tekinthettek „le a Földre”.[21]

Az odaút viszonylag eseménytelenül telt. Apróbb hibák jelentkeztek, elromlott például a víz oldott hidrogéngáztartalmát semlegesítő berendezés és így rengeteg gáz került az ivóvízbe és az ételükben, amelyet szintén vízzel kellett előkészíteniük a szárított állagukból. Emiatt az űrhajósokat folyamatos diszkomfort érzés gyötörte a szervezetükbe jutott gáz miatt. Váltásokban végezték a munkájukat, aludtak, tévéközvetítéseket adtak. A világ minden egyes rezdülésüket követte és ők is képet kaptak a világ őket érintő rezdüléseiről, mivel a CapCom beolvasta nekik a világ vezető lapjainak híreit. [21]

Az űrhajó több pályaközi korrekciót végrehajtva három nap múltán ért a Holdhoz, ahol Armstrong és Aldrin a 10. keringés során másztak át a holdkompba, amely addig „stand by” üzemmódban repült velük. A leszállás előtti feladat abban állt, hogy fel kellett ébreszteni a holdkompot, minden részegységét repülőképes állapotba hozni, illetve önmaguk is beöltöztek az űrruháikba (addig könnyű kezeslábasban repültek végig az odaúton), aztán onnantól kezdve egészen a felszínről való visszatérésig tilos volt levenni az öltözéküket. Az érdemi leszállás a 13. keringésben kezdődött: a holdkompot leválasztották az anyaűrhajóról, majd Collins kívülről szemrevételezte, hogy nem látszik-e rajta valamilyen rendellenesség. A 14. keringásben megkapták a leszállási engedélyt és egy fékezéssel elkezdtek süllyedni. A kis űrhajót végig a leszállás során Armstrong irányította (pontosabban a komputer, Armstrong csak ellenőrizte, hogy minden rendben halad-e), míg Aldrin egyfajta fedélzeti mérnök volt, aki egy részről bármi hiba esetén megpróbálta volna elhárítani, másrészt mivel Armstrong számára túl megerőltető lett volna megosztania a figyelmét a műszerek és a repülés más paraméterei között, ezért a holdkomp pilóta egyfajta „élő műszerfal” volt, aki a leglényegesebb repülési adatokat hangosan felolvasta a parancsnok számára a műszerfalról.[21]

„A Sasnak szárnyai vannak”: Armstrong piruettet végez a holdkomppal a Columbia ablakai előtt, hogy Collins ellenőrizhesse a sérülésmentességet

A leszállás nem ment simán. A parancsnoki űrhajótól való leválás apró pontatlansága miatt az űrhajó kissé más pályán repült, két másodperccel eltért a tervezettől, ami az óriási sebesség miatt kilométeres eltérést jelentett a számított leszállási ponthoz képest. Éppen ezért a leszállás végső fázisában a holdkomp nem a várt sima terep fölé ért, hanem óriási, autó méretű sziklák tagolta vidék felé, amely nem látszott alkalmasnak leszállásra, a holdkomp felborulhatott volna némelyik sziklán. A vészhelyzetet látva Armstrong úgy döntött, hogy (a holdkompot vakon a kövek felé vivő) robotpilótáról átvált kézi irányításra és elmanőverezi űrhajójukat a veszélyes terep fölül (a számítógép irányítására azért volt szükség, mert sokkal precízebben, sokkal kisebb üzemanyag felhasználással tudta irányítani a hajót, mint egy űrhajós a kezével). Aldrin erről vajmi keveset érzékelt, ő szükségszerűen elmerült a műszerekben. A kézi irányítás azonban sokkal nagyobb üzemanyag felhasználással járt, aminek nem voltak az űrhajósok bővében. Az ereszkedés során az irányítás figyelmeztette őket a 60 másodperces határ (azaz 60 másodperc repülésre elegendő üzemanyag készlet maradt a tartályokban), majd a 30 másodperces limitek átlépésére is. Armstrong manőverei végül sikeresnek bizonyultak.[21]

A leszállásra végül 1969. július 20-án 20:17:40 (UTC) került sor. Armstrong lassan ereszkedett a holdfelszín felé, amelynek elérését három 170 cm-es, lefelé lógó érzékelőpálca jelezte, amelyek jelzésére Aldrin „Kontakt fény!”' felkiáltással jelezte, a talaj közelségét. Armstrong itt vétette az egyetlen kisebb hibáját a leszállás alatt: Aldrin jelzésére le kellett volna állítani a hajtóművet, hogy a gázsugár nehogy beszoruljon a hajtómű harangja alá és felrobbantsa azt, de a parancsnok elfelejtette megtenni ezt és simán a talajig ereszkedett (a tervek szerint az utolsó másfél métert szabadesésben kellett megtennie a holdkompnak). Saját maguk felé jelezte: „Hajtómű leáll” és ezzel teljesült a holdraszállás, lenn voltak a holdfelszínen. Tíz másodpercnyi szünet következett (az űrhajósok a leszállás utáni kapcsolgatásokkal voltak elfoglalva, illetve egymás vállát veregetve kezet fogtak), amikor a kissé türelmetlen CapCom jelentkezett: „Fogtuk, hogy lenn vagytok, Eagle”. Ekkor Armstrong büszke válaszában a világ számára is nyilvánvalóvá tette a leszállás tényét:

Houston, itt a Nyugalom Bázis. A Sas leszállt![21]

Mindkét űrhajós később is a leszállást tartotta a nagyobb eseménynek, nem pedig azt, hogy kiléptek a Hold felszínére. Egy későbbi interjúban a parancsnok mondta el, hogy „mindig is tudtam, hogy arra jó esélyünk van, hogy hazajutunk, ám hogy le is tudunk szállni, annak csak fifty-fifty esélyt adtam...”. ezen kívül egyébként is a leszállás, mint mérnöki teljesítmény (egy olyan kísérleti repülőeszközön, amellyel mindössze háromszor repültek és rögtön az első olyan repülésen kellett irányítaniuk, amely a repülés minden célját beteljesítette) volt az érdekesebb, nagyobb kihívást jelentő feladat.[21]

A felszállási előkészületek végén, a holdséta (EVA) előkészületek előtt Aldrin váratlanul furcsa szöveget mondott a rádióba:

„Itt a holdkomppilóta beszél. Szeretném megragadni az alkalmat, hogy minden ember, aki hallgat bennünket, legyen az bárki és legyen bárhol, álljon meg egy pillanatra és gondolkodjon el az elmúlt néhány óra eseményein, és adjon hálát mindenki a maga módján.”[22]

Aldrin csak évek múltán mondta el, hogy ezután úrvacsorát vett. A kenyeret és a bort Dean Woodrufftól kapta, aki akkoriban a Websteri Presbiteriánus Gyülekezet vezető pásztora volt, mely gyülekezetnek Aldrin egyik elöljárója volt.[23] A holdkomppilóta senkinek sem szólt előre a tervéről – még felesége előtt is titokban tartotta a szándékát – és azért fogalmazott ilyen kétértelműen, mert sokak vitában voltak azzal, hogy az űrteljesítményekkel járó nyilvánosságot az űrhajósok – magánakciók keretében – vallásos üzenetek közreadására használják fel. A NASA az idő tájt még mindig perben állt egy ateista aktivistával, amiért az Apollo–8 űrhajósai a Teremtés Könyvéből idéztek az 1968. karácsonyi holdutazásukkor.[24]

Holdséta[szerkesztés]

Buzz Aldrin a Hold felszínén az amerikai zászlónak tiszteleg 1969. július 21-én
A tévéközvetítés képkockája: Armstrong mászik lefelé a létrán

A leszállást követően a műveleti terv szerint még nem a holdséta következett, hanem fel kellett készíteni az űrhajót a felszállásra (mindez biztonsági intézkedés volt, mivel a sok ismeretlen faktor miatt biztonságosabbnak vélték, hogy egy váratlan helyzetben inkább azonnal hazaindulhassanak az űrhajósok, mintsem azt kockáztassák, hogy kiszállnak, aztán nem tudnak hazajönni). Amikor ezzel elkészültek, a műveleti terv pihenési, alvási időszakot írt elő, ám az űrhajósok indítványozták, hogy cseréljék fel az utána következő holdsétát és a pihenési periódust, ezzel előre hozva a küldetés érdemi részét (Később derült ki, hogy a NASA csak „tartalékként” építette be a pihenési időt, hogy ne kelljen azt mondani, ha bármi nehézség közbejön, hogy a holdséta a „tervezettnél később” került lebonyolításra. Egyébként is, amennyiben előre hozták a holdsétát, az pont az amerikai tévétársaságok fő műsoridejében ment volna végbe, segítve a publicitást. A NASA engedélyezte, hogy előrehozzák a holdfelszíni tevékenységet.[21]

Először a protokoll szerint Neil Armstrong mászott ki az űrhajóból, lemászott a holdkomp lábára szerelt létrán, majd megállt a holdkomp hatalmas leszálló talpában. Először csak a bakancsa orrával túrta meg egy kicsit a felszíni talajréteget és jelentette, hogy egészen finom port talált. Aztán bejelentette, hogy „És most lelépek a holdkomp lábáról”, majd megtette az első, történelmi lépést. Ezzel egyidőben elmondta a szintén történelmi mondatát:

Kis lépés ez egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek.[21]
A holdséta tévéközvetítésének egy pillanata

Armstrong először a holdkomp tárolórekeszét nyitotta ki, amelynek ajtaja egy bowden meghúzásával nyílt. Az ajtóra szerelték a kamerát is, amely innentől kezdve közvetítette a holdfelszíni tevékenységet, igaz meglehetősen gyenge minőségben. Armstrong első felfedezői feladata a holdfelszínen az ún. „biztonsági minta” összegyűjtése volt. Ehhez egy kis zacskónyi kőzetet és holdport kellett begyűjtenie Armstrongnak az első adandó alkalommal, hogy ha bármi miatt idő előtt kéne távozni a holdfelszínről, akkor is álljon rendelkezésre minta a Hold kőzeteiből. Armstrong egy hosszú nyelű lapáttal be is zacskózott egy kisebb mennyiségű mintát, amit aztán az űrruha egyik külön erre a célra tartott zsebébe tett. a műveletek közben megállapította, hogy a mozgás a vártnál könnyebben megy.

Aldrin a holdfelszínre tart

Hozzávetőleg negyedóra múltán Aldrin is engedélyt kapott a kiszállásra. A holdkomppilóta is lassan kihátrált a kabinból, majd lemászott a létrán, végül lelépett a leszállótalpról. Armstrong lelkesen fogadta, a lemászásról remek fotósorozatot készített, majd véleményt várt társától. Aldrin egy rövid, de Armstrongéhoz hasonlóan híressé lett mondattal foglalta össze érzéseit:


„Varázslatos sivárság.”

A második űrhajós felszínre lépésével kiteljesedett a munka. Előzőleg Armstrong már levette a MESA-ra erősített kamerát és a holdkomptól 12 méterre egy háromlábú állványra állította. Aldrin a mozgással ismerkedett elsőként, a kamera és a holdkomp között kellett járnia, majd futnia, mivel a műveleti terv rárótta a mozgás tanulmányozását feladatul. Közben Armstrong fényképekkel dokumentálta ezt a folyamatot (később ezekből a képekből állt össze az Apollo-program leghíresebb felvételeiből álló klasszikus kollekció jelentős része, amelyből a legtöbbször választanak fotót a felhasználók, vagy akár maga a NASA). Aldrin ugyanolyan könnyűnek találta a mozgást, mint Armstrong. A mozgással kapcsolatos kísérleteknek azért volt jelentősége, mert a holdi egyhatod gravitáció, valamint az űrhajós tömegét megközelítő tömegű hátizsák által teljesen máshová került súlypont miatt nehéznek ítélték meg az alkalmazkodást és a járást. Az űrhajósok mindössze annyit éreztek meg a nehézségekből, hogy egy furcsa, a sasszézáshoz hasonló szökdelő járást vettek fel önkéntelenül. Következő feladatként a MESA kipakolásához láttak, majd jöhetett a magukkal hozott eszközök felállítása.

Aldrin is a Holdon

Amint mindkét űrhajós a felszínen volt, néhány szimbolikus tevékenységre került sor. Először az amerikai zászló kitűzése következett (ez nem jelentett területfoglalás, csak a hegymászókhoz hasonlóan a teljesítmény szimbolikus jelzését szolgálta az USA és az űrhajósok részéről), amely némi nehézségbe ütközött a talaj ellenállása miatt. A műveletet a korábban a holdkomp raktérajtójáról egy saját lábra távolabb áthelyezett tévékamera már közvetítette. Aztán elhelyeztek néhány emléktárgyat is a holdfelszínen: egy kis fehér tasakban egy szilícium korongon miniatűr betűkkel 73 állam üzenetét, a béke jelképeként egy aranyozott olajágat, az Apollo–1 és az Apollo–11 expedíciós emblémáit és néhány érmét. A szimbolikus tevékenységek egy plakett leleplezésével végződtek. A holdkomp elülső lábán, a létra fokai között egy kis tábla utazott, amelyről csak egy takarólemezt kellett levenniük az űrhajósoknak, hogy láthatóvá váljon a felirat rajta: „Itt vetette meg az ember a Föld bolygóról először a lábát a Holdon. Békével érkeztünk az egész emberiség nevében.”[25][26]

Aldrin a napszélösszetétel-mérő fóliát állítja fel

És már a geológiai munkához készülődtek az űrhajósok, amikor látszólag spontán valaki telefonon szeretett volna beszélni velük: Richard Nixon az Egyesült Államok elnöke. Az elnöki telefonnal lezárultak a szimbolikus tevékenységek és kezdetét vehette a zavartalan geológiai kutatómunka. Ehhez az űrhajósok szétváltak, Armstrong feladata a mintavétel és a fényképezés volt, míg Aldrinnak az EASEP műszereit kellett felállítani és működésbe hozni.

Armstrong korábban már vett mintát, az ún. ömlesztett mintát a holdkomp környezetéből. 22 vagy 23 lapátnyi vegyes anyagot (port és kavicsokat) tett egy vákuumzáras fémedénybe, gyakorlatilag válogatás nélkül. Érdekes módon már ez a tevékenység is a tervezettnél tovább tartott, ahogy általában a Holdon minden. Az elnöki telefon után részletesebb mintavétel következhetett, az ún. dokumentált mintavétel. A dokumentálás kétirányú volt, egyrészt a mintául vett követ még a felszedése előtt le kellett fotózni, majd számozott zsákba helyezni, másrészt az irányítás számára szóban is le kellett írni a mintát (természetesen a zsák számának megjelölésével, hogy odalenn a Földön párosítani lehessen a szóbeli leírást és magát a mintát). Ám az idő egyre jobban szorított – a holdi munka általános tapasztalatává és a következő küldetések intelmévé vált a folytonos időhiány –, a dokumentált mintavétel nem volt megfelelő metódus, ezért felváltották az összegyűjtő mintavétellel. Armstrong különböző, az Eagle 10–15 méteres körzetéből származó helyekről gyakorlatilag találomra szedett össze néhány kőzetet, amelyeket a számozott zsákokba helyezett. A mintavételi feladatok között szerepelt még két mélymintavétel is. Ehhez egy csövet kellett leverni a talajba, majd kihúzni, amely művelet végén a talaj felső részének rétegeiből maradt keresztmetszet a cső belsejében. A zászló és napszélmérő kihelyezésénél akadályt jelentő kemény kőzet itt is hátráltató tényezőnek bizonyult, Armstrongnak kalapáccsal kellett levernie a rudat a talajba. Mindkét minta a napszélmérő környezetéből származik és egyenként több mint 6 percig tartott a begyűjtésük. A parancsnok másik feladata a fényképezés volt. Ez a fő oka annak, hogy Armstrongról mindössze egyetlen fénykép készült a holdfelszínen és az összes fotó Aldrint ábrázolja, mivel az idő túlnyomó részébe a parancsnok a kamera túloldalán állt. A kőzetmintavételek mellett sztereó közelképeket és panorámafotókat kellett készíteni a leszállóhelyről. Összesen öt helyen – öt nézőpontból – készült panoráma. Ezek között egy különlegesebb is volt, amikor Armstrong eltérve a tervtől megcélzott egy messzebb fekvő krátert, a leszállóhely körzetének legnagyobb mélyedését, a 30 méter átmérőjű Little West krátert. A parancsnok a 120 méteres utat futva tette meg, kb. 3–4 km/h sebességgel. A panorámák mellett 17 sztereofelvétel-pár készült, amelyeknél érintetlen és az űrhajósok által feltúrt helyek egyaránt szolgáltak témául. Ezekből a képekből a tudósok a felszín szerkezetéről kaptak részletesebb megfigyelési anyagot.[27]

Egy szintén ikonikus fotó, szintén Aldrintól. A holdkomp pilót feladatai között volt a talaj viselkedésének vizsgálata is

Buzz Aldrin más irányba indult, az ő feladata a műszerek felállítása[27] volt. A MESA-ból kipakolt két főműszert biztonságos távolságba kellett vinnie a holdkompról egy lehetőleg sík területre. Aldrin két kezébe kapva odébb cipelte a két műszert, és a lézertükröt nagyjából 14 méternyire, a passzív szeizmométert pedig még további 10 méterrel odébb helyezte le egy kráterektől és nagyobb kövektől mentes folton (ezzel a műszerrel egybeépítve kapott helyet egy holdi pordetektor is). A műszerek beüzemelése könnyű volt: a lézertükröt csak a Föld felé kellett irányítani, mivel passzív műszer volt, a rengésmérőnek pedig csak a napelemtábláit kellett aktiválni. Elvileg ez egy automatikus művelet volt, ám az egyik napelemtábla nem nyílt ki magától, Aldrinnak kézzel kellett segíteni kinyitni. Ezt a műszert közvetlenül egy nagyobb szikla mögé helyezték, hogy megvédjék a felszállás hatásaitól, legfőképpen a portól, ami a napelemtáblák hatásfokát ronthatta volna.

A mintavétel és a műszerek felállítása, a készletek, valamint az űrhajósok oxigén- és hűtőfolyadék-fogyasztásának figyelembevételével, a vártnál jobban alakuló felhasználási adatok alapján kapott 15 perces hosszabbítás után elkövetkezett a visszaszállás ideje. Először a holdkomp pilóta mászott vissza, majd utána a parancsnok is. 2 óra 36 perc 40 másodperc után zárták magukra az űrhajósok az ajtót, ezzel ért véget a világ első holdsétája

Hazaút és hazaérkezés[szerkesztés]

A holdfelszínről visszatérő Eagle
Az Apollo–11 legénysége egy karanténtartályból Richard Nixonnal beszélget a USS Hornet fedélzetén

A holdséta befejeztével Armstrong és Aldrin visszaszálltak a holdkomp kabinjába. Az ormótlan űrruháikban és hátizsákjaikban visszaszállás közben véletlenül letörtek egy kapcsolót, a felszálló hajtómű indító kapcsolóját. Később ezt egy tollal helyettesítették. A beszállást és az űrhajón kívüli tevékenységet követő utólagos műveletek (hermetizálás, elpakolás, stb.) után következhetett a korábbról elhalasztott pihenési periódus. Azonban ez elég hiábavalónak bizonyult, mivel egyik űrhajós sem volt képes aludni, mivel az űrruha, a testhelyzet, vagy a lefüggönyözött és véletlenül fűtésétől megfosztott kabin hőmérséklete sem támogatta ezt a tevékenységet. A pihenési periódus elteltével következett a néhai Kennedy elnök felhívásának második része, az „és biztonságban haza is hozzuk őket onnan”, azaz a hazaindulás. Ebben az űrhajósok már nem játszottak aktív szerepet, mindössze megnyomták azt a bizonyos tönkretett gombot, amire az automatika elindította a startfolyamatot, az Eagle felszálló fokozata eddig teljesen automatikus üzemmódban felrepítette az űrhajósokat Hold körüli pályára, ahol pedig érkezett Mike Collins a Columbiával, amely összedokkolt a passzív szerepet játszó holdkomppal.[28]

A startfolyamat beindulásakor Armstrong és Aldrin látták, hogy a felszálló hajtómű apró cafatokra tépi és szanaszét fújja a leszálló fokozatot borító fóliát, elfújja a zászlót és nagyon halk, csendes repüléssel, mint egy lift egyre magasabbra emelkedik a koromfekete égre.[28]

A dokkolás után Armstrongék átpakolták a mintákat és minden mást, amit haza akartak hozni. Ezután leválasztották a holdkompot. egy utolsó kísérlet keretében bekapcsolva hagyták minden rendszerét és figyelték, hogy az egyébként készletek, elsősorban hűtővízkészletek híján levő űrhajó hogyan viselkedik és mennyi ideig tartható fenn a működése (később az Apollo–13 baleseténél használták fel ezeket a tapasztalatok). Hamarosan elérkezett a Hold körüli pályáról való kigyorsítás pillanata, amelytól számítva aztán eseménytelen három napos hazaút várt az űrhajósokra. A földi leszállás előtt aztán a maga módján mindhárom űrhajós köszönetet mondott mindazoknak, akik legetővé tették az útjukat, akik alkotta jéghegy csúcsát képviselték ők hárman. Végül az Apollo–11 1969. július 24-én 16:50:35-kor (UTC) csobbant a vízbe a Csendes-óceánon. A helyszínen várakozott a USS Hornet anyahajó, amely a fedélzetére vette az időközben a karanténszabályok miatt védőöltözete öltözött triót. Ezzel végetért az emberiség egyik legnagyobb vállalkozása. Armstrongék számára egy három hetes karantén időszakot követően ért véget a vállalkozás. (A karanténra azért volt szükség, mert a holdfelszínt először meglátogató űrutazók esetében fennállt az az elméleti lehetőség, hogy odafönn valamilyen ismeretlen életforma mégiscsak megél - elsősorban baktériumi szinten – és nem volt kizárható valamiféle fertőzés, ennek továbbadását volt hivatott megelőzni az elkülönítés.)[28]

Közvetlenül a karantén után az űrhajósok előbb Amerika nagyvárosait kerestek fel (New Yorkban a hagyományos „ticker tape parade” fogadta őket a Hősök Kanyonján), majd egy 37 napos, 23 országot érintő útra, az ún. Giant Leap Tour-ra indultak Richard Nixon különgépén, egy VC-137B-n (ismertebb nevén az Air Force One-on). 1970 októberében Aldrin lehetett a NASA-hoz látogató szovjet űrhajósok, Andrijan Nyikolajev és Vitalij Szevasztyanov házigazdája, amikor azok Amerikába látogattak és négy űrközpont munkájával ismerkedtek meg. Aldrin – látva a NASA kényszerű visszaesését a politikai támogatás csökkenése okán – 1971. július 1-jével kérte visszahelyezését a Légierőhöz.

További földi élete[szerkesztés]

Űrrepülései[szerkesztés]

(zárójelben a repülés időpontja)

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Integrált katalógustár. (Hozzáférés: 2014. április 9.)
  2. Internet Movie Database. (Hozzáférés: 2015. október 14.)
  3. SNAC. (Hozzáférés: 2017. október 9.)
  4. Internet Speculative Fiction Database. (Hozzáférés: 2017. október 9.)
  5. Member Profile – Horatio Alger Association. (Hozzáférés: 2018. április 12.)
  6. International Academy of Astronautics. www.iaaweb.org. (Hozzáférés: 2018. augusztus 9.)
  7. The Place Where There's Buzz”, 2016. szeptember 22., A5. oldal 
  8. James R. Hansen. Az első ember – Neil Armstrong élete. Akkord Kiadó, 244-245. o. (2018). ISBN 9789632521121 
  9. a b Buzz Aldrin (angol nyelven). Hisory.com. (Hozzáférés: 2019. április 17.)
  10. a b Peter Grier: BUZZ (angol nyelven). Airforce Magazine. (Hozzáférés: 2019. április 18.)
  11. a b Buzz Aldrin, Ken Abraham. Magnificent Desolation. Boomsbury, London, 90-91. o. (2009). ISBN 978-1-4088-0403-2. 
  12. Buzz Aldrin, Ken Abraham. Magnificent Desolation. Boomsbury, London, 91-93. o. (2009). ISBN 978-1-4088-0403-2. 
  13. 2000 DISTINGUISHED GRADUATE AWARD (angol nyelven). West Point Katonai Aladémia. (Hozzáférés: 2019. április 18.)
  14. Mike Klesius: Astronaut Odds, Long and Short (angol nyelven). Smithsonian Institute. (Hozzáférés: 2019. április 18.)
  15. a b Dancsó Béla: Megint hajszál híján: 40 éve repült a Gemini-9 (1. rész) (magyar nyelven). Űrvilág. (Hozzáférés: 2019. április 18.)
  16. a b Dancsó Béla: Megint hajszál híján: 40 éve repült a Gemini-9 (2. rész) (magyar nyelven). Űrvilág. (Hozzáférés: 2019. április 18.)
  17. a b c d e Dancsó Béla: „A Sas leszállt”: 35 éve repült az Apollo-11 (1. rész) (magyar nyelven). Űrvilág. (Hozzáférés: 2019. április 16.)
  18. a b c d e Dancsó Béla: „A Sas leszállt”: 35 éve repült az Apollo-11 (2. rész) (magyar nyelven). Űrvilág. (Hozzáférés: 2019. április 16.)
  19. a b c d e James R. Hansen. Az első ember – Neil Armstrong élete. Akkord Kiadó, 223-282. o. (2018). ISBN 9789632521121 
  20. Mark Oliver: The Apollo 11 Mission Through The Eyes Of The Astronauts And Their Families (angol nyelven). ati. (Hozzáférés: 2019. április 10.)
  21. a b c d e f g h Dancsó Béla: Neil Armstrong, a legenda (magyar nyelven). Űrvilág. (Hozzáférés: 2019. április 10.)
  22. Jones, Eric M. (editor): Post-landing Activities. NASA
  23. Webster Presbyterian Church. [2013. augusztus 7-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2013. január 31.)
  24. Andrew Chaikin. A Man on the Moon. Time Life Books, 623 o.. o. (1998). ISBN 978-0783556758 
  25. Tahir Rahman: Egy elfeledett korong az emberiség nagy üzenetével. SG.hu
  26. Dancsó Béla: Stars and Stripes and Mr. President. Űrvilág.hu
  27. a b Apollo 11 Mission – Surface Operations Overview. Lunar and Planetary Institute
  28. a b c James R. Hansen. Az első ember – Neil Armstrong élete. Akkord Kiadó, 395-427. o. (2018). ISBN 9789632521121 

Lásd még[szerkesztés]

Források[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]