Stonewall Jackson

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Thomas Jonathan "Stonewall" Jackson
"Stonewall" Jackson 1863. április 26-án, hét nappal a Chancellorsville-i csatában való megsebesülése előtt
"Stonewall" Jackson 1863. április 26-án, hét nappal a Chancellorsville-i csatában való megsebesülése előtt
Beceneve Stonewall(Kőfal), Old Jack (Öreg Jack), Old Blue Light (Öreg Kékfény), Tom Fool (Bolond Tom)
Született 1824. január 21.
Clarksburg, Virginia, Egyesült Államok
Meghalt 1863. május 10. (39 évesen)
Guinea Station, Virginia, Egyesült Államok.
Sírhely Stonewall Jackson Memorial Cemetery
Állampolgársága amerikai
Nemzetisége Flag of the United States.svg amerikai
Fegyvernem Lovasság
Szolgálati ideje 18461851 mint az USA tisztje
18611863 a Déliek oldalán
Rendfokozata Confederate States of America General.png Altábornagy
Csatái

Mexikói–amerikai háború
Amerikai polgárháború

Halál oka tüdőgyulladás
Iskolái West Point

Thomas Jonathan "Stonewall" Jackson aláírása
Thomas Jonathan "Stonewall" Jackson aláírása
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Thomas Jonathan "Stonewall" Jackson témájú médiaállományokat.

Thomas Jonathan „Stonewall” Jackson magyarul „Kőfal” Jackson (Clarksburg, Virginia 1824. január 21. – Guinea Station, Virginia, 1863. május 10.) hivatásos amerikai katonatiszt, az amerikai polgárháborúban a déliek Robert E. Lee után legismertebb parancsnoka volt.[1] Jackson 1863-ig a keleti hadszíntér majdnem minden összecsapásában részt vett és sok győzelemben jelentős szerepet játszott.

Jackson Virginiában született, azon a részen, mely később Nyugat-Virginia néven önálló állammá vált. Szegény sorban születve kiemelkedését az tette lehetővé, hogy felvételt nyert a West Point Katonai Akadémiára. Tanulmányait óriási szorgalommal végezte és fokozatosan színvonalasabb alapoktatást kapott társainak élvonalába emelkedett. Kitűntetéssel szolgált a mexikói–amerikai háborúban és a chapultepeci ütközetben előléptették az önkéntes hadsereg őrnagyává és a hivatásos hadsereg főhadnagyává. 1851-től 1863-ig a Virginia Military Institute akadémiáján tanított, de tanári képességei gyengék voltak, és diákjai kigúnyolták és bolondnak nézték. Kétszer házasodott; első felesége szülés közben meghalt. Unokatestvérével való szerelme szigorú vallási tiltás miatt nem szökkenhetett virágába. Második felesége, Mary Anna Morrison hosszú özvegységben élte túl férjét. Virginia 1861-es elszakadásakor Jackson belépett a konföderációs hadseregbe. Az első Bull Run-i csatában dandárját kimagaslóan irányította és jó helyzetfelismerésével és szilárd helytállásával az uniós roham visszaverésében oroszlánrészt vállalt. Barnard E. Bee dandártábornok visszavonuló katonáit kitartásra buzdítva ekkor hasonlította Jacksont állítólag egy kőfalhoz, mely nevet a déli sajtó felkapta és legendává dagasztotta.

Jackson bátor hadvezetéssel abszolválta 1862 elején a Shenandoah-völgyi hadjáratot. Az első kernstowni ütközetben a hibás hírszerzési értesülések miatt elszenvedett vereségtől eltekintve Jackson lendületes és óvatos manőverezéssel három különböző uniós hadsereget vert meg és ezzel megakadályozta, hogy bármelyikük megerősítse a Potomac hadsereget a Virginia-félszigeti hadjáratban Richmond kapui előtt. Ezután három hadosztályával Lee tábornagy segítségére sietett. A hétnapos csata alatti teljesítménye gyenge volt és Lee haditerveit szinte egyetlen alkalommal sem tudta teljesíteni. Az észak-virginiai hadjáratban azonban Jackson csapatai előbb zsákmányul ejtették és elpusztították John Pope vezérőrnagy ellátóbázisát, majd a Virginiai hadsereg ismételt rohamainak ellenállva kimagasló teljesítményt nyújtottak a második Bull Run-i csatában. 1862 szeptemberében a Maryland hadjárat során előbb térdre kényszerítették a Harpers Ferryben állomásozó helyőrséget, majd a antietami csata vérzivatarában a balszárny védelmét bízták Jackson csapataira, ahol a súlyos támadások kis híján teljesen felőrölték ellenállásukat. A Fredericksburgnél decemberben megvívott csatában, Jackson hadtestének közepén több száz méter széles lyukat hagyott védtelenül, melyet egy lendületes északi támadás kihasznált és a déli veszteségek nagy részét a csatában ennek visszaverésekor szenvedték el.

1863 májusában a jókora létszámfölényben levő uniós hadsereg fenyegetésével szemben Lee háromfelé osztotta hadseregét. Május 2-án Jackson 30 000 fős hadtestével megkerülte a Potomac hadsereg állásait és meglepetésszerű támadást indított annak jobbszárnyán, mellyel megfutamította a XI. hadtest csapatait és kb. három kilométerre nyomta vissza vonalukat. Az éjjel leszálltával saját járőrei tüzet nyitottak a vonalak elé kiment altábornagyra és súlyosan megsebesítették a karján. Jackson túlélte karja amputálását; de nyolc nappal később belehalt a szövődményként fellépő tüdőgyulladásba. A hadtörténészek általában az Egyesült Államok egyik legtehetségesebb harctéri parancsnokának tartják.[2] Műveleteit továbbra is tankönyvi példaként tanítják. Halála nagy veszteséget jelentett a Konföderáció számára, nem csak a katonai kilátásokat illetően, de a lakosság áldozatvállalási készségében is. Jackson a Dél hősiességének és odaadásának szimbólumává vált. Gyakran létszámhátrányban kivitelezett bátor katonai kezdeményezései a Konföderáció mítoszának jelentős részét képezik és a közvélemény egyik leggyakrabban feltett kérdése azt firtatja, mi lett volna, ha Jackson nem hal meg. Hősi alakját legjobban a Konföderáció elveszett ügyének mítoszápolói domborították ki.[3]

Ifjúsága[szerkesztés]

Származása[szerkesztés]

Thomas Jonathan Jackson[4] John Jackson (1715/1719–1801) és Elizabeth Cummins (1723–1828) ükunokája volt. John Jackson Coleraine közeléből származó ulsteri skót protestáns volt. Londonban az Old Bailey bírája hétévnyi gyarmati büntetőtelepen letöltendő kényszermunkára ítélte 170 font sterling ellopása miatt. Elizabeth londoni születésű, erős és magas, 180 cm-re nőtt szőke asszony volt, akit 19 ezüst, ékszerek és finom csipkék ellopása miatt szintén a gyarmatokra küldtek. Mindkettőjüket a Litchfield kereskedőhajón szállították, amely 1749 májusában indult el Londonból, fedélzetén 150 fegyenccel. John és Elizabeth a hajón találkozva ismerkedtek meg egymással és mire Annapolisba értek, már viszony szövődött köztük. Noha Maryland különböző helyeire küldték őket, 1755 júliusában összeházasodtak.[5]

A család átkelt a Blue Ridge hegység túloldalára és 1758-ban a virginiai Moorefield közelében telepedtek le. 1770-ben a nyugatabbra fekvő Tygart Valley-folyó mentére költöztek. óriási parcellákban szereztek virginiai birtokot földművelés céljából a mai Buckhannon városa közelében, melyből 12 km² Elizabeth tulajdonába került. John és két tinédzser fia korán fegyvert fogtak az amerikai szabadságharcban és 1780. október 7-én részt vettek a Kings Mountain-i ütközetben . John a háború végére századosi rangot ért el és 1787 után hadnagyi rangban szolgálhatott a Virginia állami milíciában. Amíg a férfiak a hadseregben szolgáltak, Elizabeth az otthonukat alakította át kisebb erődítménnyé, melyet Jackson erődjének neveztek és védelmül szolgált az indián támadásokkal szemben.[6]

A házaspárnak nyolc gyermeke született. Második fiukat Edward Jackson névre keresztelték, akinek harmadik fia, Jonathan Jackson volt Thomas apja.[7][8] Jonathan David Edward Jackson nevű nagybátyja prémvadászból híres felfedezővé és utazóvá vált Missouriba, Santa Fébe és Kaliforniába és Wyomingba vezetett.[9] Jonathan anyja 1798-ban meghalt és apja három évvel később újraházasodott. Mostohaanyja még kilenc gyermeket szült apjának.[10]

Gyermekkora[szerkesztés]

Thomas Jackson Julia Beckwith Jackson (1798–1831) és Jonathan Jackson (1790–1826) harmadik gyermekeként született. Mindkét szülő virginiai volt és Jonathan ügyészként, ügyvédként dolgozott. A család három gyermekével Clarksburgben élt, amely ma Nyugat-Virginia része. A csecsemő anyai nagyapja után nyerte a Thomas nevet. Szülőhelyére vonatkozólag nincs egyetértés. Egy parkersburgi falon levő emléktábla azt állítja, hogy ennek közelében, egy rönkházban született, mikor anyja és apja látogatóba érkeztek az anyai nagyszülőkhöz, akik helyi lakosok voltak. Írásbeli adatok szerint Thomas beceneve zsenge gyermekkorában "igazi makaróni" (kb. valódi gigerli) volt, de az oka feledésbe merült és valódisága is elég bizonytalan.[11]

Thomas hatéves nővére, Elizabeth 1826. március 6-án tífuszos lázban meghalt. Apja március 26-án halt meg a tífuszban. A Laura Ann nevet kapó húga mindössze egy nappal Jonathan halála után született meg.[12] Julia Jackson így 28 évesen, három kisgyermekével és sok adóssággal megözvegyült. Adósságai kifizetése céljából eladta a családi házat és az ingóságokat, majd a rokonok segítségét visszautasítva egy egyszobás házba költözött. Varrásból és iskolai tanításból próbálta eltartani magát és gyermekeit négy éven keresztül, de olyan szegénységben éltek, hogy a gyerekek inkább számítottak a clarksburgi közösség gyámságában levőnek.[13]

1830-ban Julia újraházasodott. Férje, Blake Woodson[14] ügyész nem szerette mostohagyermekeit. Továbbra is szűkösen éltek és 1831-ben Julia életet adott Thomas féltestvérének, William Wirt Woodsonnak, de a szülési komplikációk miatt életét vesztette. Három idősebb gyermeke így árván maradt.[15] Julia házilag készített koporsóba és jelöletlen sírba lett elhantolva a Westlake Cemetery temetőjében, mely Fayette megyében a James-folyó–Kanawha út mentén állt, a mai Ansted közelében.

A Jackson-malombeli munka és tanulmányai[szerkesztés]

Jackson malma
A fiatal Jackson

Mikor édesanyjuk egészsége hanyatlani kezdett, Thomast és Laura Annt félnagybátyjukhoz, Cummins Jacksonhoz küldte, akinek gabonamalma volt a mai Weston közelében, Lewis megyében. Bátyjukat, Warrent Julia más rokonai nevelték fel. Thomas és Laura Ann 1831 novemberében hazatért, hogy elbúcsúzhasson anyjától. Négy évet éltek a malomban, mielőtt elváltak volna egymástól. Laura Annt más rokonok fogadták be, Thomas pedig Polly nagynénikéjéhez került, aki apja testvére volt. Polly férje Isaac Brake, Clarksburgtől nyolc kilométerre lakó farmer volt, aki Thomas idegenként kezelt és emiatt sok szidást kellett eltűrnie. Egy évvel később elfogyott a türelme és megszökött a családtól. Clarksburgi unokatestvére unszolására, hogy térjen vissza Polly nénikéje házába, azt felelte: „Talán úgy kéne tennem, asszonyom, de nem fogok.” Ehelyett kb. harminc kilométernyi erdős hegyvidéken átvágva visszagyalogolt a Jackson-malomhoz, ahol nagybátyjai szívesen látták és további hét éven keresztül vele élt.[16]

Cummins Jackson szigorúan bánt Thomasszal, aki azonban úgy tekintett rá, mint tanítójára, vagy bátyjára. Cummins Jackson nagy széltoló volt, szerencsejáték és lóversenyzés volt a hobbija, a fiatal Thomas ennek ellenére szigorú munkaetikát tett magáévá mellette. Segített a ház körüli munkában, pásztorkutya segítségével birkákat terelt, gulyát hajtott és segített a búza és kukorica aratásában.[17] Cummins versenylovakat nevelt, így Thomas megtanult lovagolni és ő lett lovai zsokéja.[13] Az iskolába gyakran nem jutott el, de ha tehette, mindig megjelent. Thomas nagyrészt autodidakta módon tanult. Egyezséget kötött nagybátyja egyik rabszolgájával, hogy tűzifáért cserébe olvasni tanítja és a világosság mellett éjszaka így kölcsönkönyveket olvashatott. Virginiában ekkoriban még törvény tiltotta a rabszolgák, szabad feketék és mulattok olvasni tanítását, de Thomas ettől függetlenül állta a szavát és titokban tanította cinkosát. A fiatal rabszolga mihelyt olvasni tudott, tájékozódási tudásával felvértezve Kanadába szökött a földalatti vasút titkos szervezetének segítségével.[18]

Thomas tinédzserkorában bátyjával, Warrennel társulva lehajóztak az Ohio-folyón és a Mississippi-folyam egyik szigetén kezdtek vállalkozásba. A vállalkozás anyagi csődnek bizonyult, ráadásul mindketten olyan betegek lettek, hogy vissza kellett térniük Virginiába. A két szerencsétlenen egy gőzhajó kapitányának megesett a szíve és hazahajózta őket. Warren sosem gyógyult ki teljesen a betegségből és pár évvel később, 1841-ben, húsz éves korában tuberkulózisban meghalt. Thomas számára is traumatikusnak bizonyult az eset, mert ettől fogva hipochondriásan aggódott az emésztése, hallása és egyéb testi funkciói, általában szólva az egészsége miatt. Szinte sosem evett meg olyasmit, amit kívánt, mert meggyőződése szerint az nem tett jót az emésztésének.[13] A Jackson-malomban töltött évei végén Thomas iskolai tanítóként is működött Lewis megyében.[13]

Laura Annel megmaradt a szoros kapcsolat egészen a polgárháború kitöréséig, annak közeledtével azonban fokozatosan elidegenedett egymástól a két testvér. Férjezett nevén Laura Jackson Arnold makacs unionista lett a megosztott Harrison megyében, sok más nyugat-virginiaihoz hasonlóan. Laura Ann olyan erősen ragaszkodott elképzeléseihez, hogy bátyjának halálakor már jó és rossz érzések egyaránt kavarogtak benne. Egy uniós tiszt szerint levertnek látszott a hírek hallatán, de uniós elkötelezettsége erősebb volt, mint a családi kötelék. Egy levélben a tiszt azt írta, hogy Laura azt mondta, „inkább holtan akarja látni, mint a lázadók hadseregének vezetőjeként”. Az asszony heveny unióssága férjétől, Jonathan Arnoldtól is elidegenítette.[19]

Katonai karrierje[szerkesztés]

A West Pointon[szerkesztés]

1842-ben Samuel Lewis Hays kongresszusi képviselő, Thomas távoli rokona lehetőséget kapott, hogy egy ifjút beajánljon a West Point akadémiára. Thomas és egy Gibson Butcher nevű fiú vetélkedett tanulásban az ajánlásért, s Hays végül Butcher mellett döntött. Butcher azonban a megérkezés után alig két nap alatt meggondolta magát és hazament. Ekkor sietve megismételték az ajánlási eljárást Jacksonnal, aki kisebbségi érzésektől gyötörve, rendkívül aggódva jelent meg az Egyesült Államok Katonai Akadémiáján, a new york állambeli West Pointon. Hiányos iskolázottsága miatt már a felvételi vizsga is extrém nehézségébe ütközött. Évfolyamtársai, közte virginiai földije, Dabney H. Maury és Ambrose Powell Hill baráti közeledését is rendre elhárította, hogy semmi ne vonja el a figyelmét. A leírások szerint szívszorító látvány volt, ahogy Jackson egész testéből patakzott az izzadság az erőfeszítéstől. A 163 megjelent felvételizőből végül 133-at vettek fel ebben az évben. Jackson eredménye a 133. volt.[13]

Egész életére jellemző makacssággal vetette magát a tanulásba. Minden leckét késő éjjelig fennmaradva addig magolt, amíg szóról szóra agyába nem tudta vésni. Mindössze három szabadidős tevékenységet engedélyezett magának: egészségügyi sétákat Fort Putnam romjaihoz, ahonnét a Hudson-folyó völgyének szépségében gyönyörködhetett, Laurának írt gyakori leveleit, és saját maga számára egymondatos életbölcsességekből álló gyűjteményét. Ez utóbbinak leghíresebb darabja így szólt: „Azzá válhatsz, amivé elhatározásod emel.” Tanyasi zsokémúltja ellenére egyáltalán nem bizonyult jó lovasnak és későbbi karrierje során sem remekelt a lóháton. Különc viselkedése és szegény származása miatt baráti kapcsolatai nemigen alakultak ki.[13] Kemény erőfeszítése jutalmaként megállás nélkül javult tanulmányi eredménye és ezzel párhuzamosan emelkedett a kadétok rangsorában, amivel sok elismerést szerzett. Végzős évében már az 59 kadét között a 17. eredményt érte el.[20] A vélekedések szerint ha még egy évig tart az oktatás, ő végzett volna a legelső helyen. Évfolyamának második helyezettje George B. McClellan volt, a legutolsó, 59. pedig George Pickett.

A mexikói háborúban[szerkesztés]

A washingtoni Nemzeti Katedrális festett üvegablakai Jackson életének mexikói eseményeit jelenítik meg.

Jackson hadnagyként kezdte szolgálatát az Egyesült Államok hadseregében, az 1. tüzérezred kötelékében. Első állomáshelye a new yorki Hamilton-erőd volt, ahova megérkeztével látnia kellett, hogy ezrede legnagyobb részét elvezényelték a Mexikó elleni háborúba. Egy Daniel Harvey Hillel folytatott beszélgetésén bevallotta, hogy nagyon irigyli, amiért az már részt vett ütközetben. Jackson jelentkezett egy John Magruder parancsnoksága alá kerülő, szervezés alatt álló gyors mözgású tüzéregységbe. Átvezénylése után részt vehetett Winfield Scott Vera Cruznál partra szálló hadseregének műveleteiben. Harcolt Vera Cruz ostrománál, a Contrerasi ütközetben, a Chapultepeci ütközetben és a Mexikóvárosi csatában. Teljesítménye egészen kiváló volt; Scott hadseregében senki nem kapott három előléptetésnél többet. Jackson a reguláris hadseregben főhadnagyi rangot kapott, és az önkéntes hadseregben előbb századossá, majd őrnaggyá léptették elő.

A Molino del Rey-i ütközet után D. H. Hill, Barnard E. Bee és más fiatal tisztek felbuzdulásukban üldözőbe vették a menekülő mexikói hadsereget, amelynek lovassága váratlanul megrohamozta őket egy keresztútnál és Jackson gyorsmozgású ütegének fedezőtüze kellett hozzá, hogy bajtársaik visszaérhessenek a saját soraik közé.

A Chapultepec-kastély 1847. szeptember 13-i megrohamozásakor egy rossznak érzett parancsot megtagadva nem vonta vissza csapatait. Mikor felettese felelősségre vonta, elmagyarázta indokát, miszerint a visszavonulás kockázatosabb lett volna, mint a folytatódó tüzérségi párbaj, amelyben létszámhátrányban volt. Megítélése helyesnek bizonyult, mikor a támogatására érkező dandár kihasználta az üteg helytállását. Mexikóvárosban azonban szintén rossznak érezte parancsát, mégis végrehajtotta, mikor a mexikói hatóságok nem adták fel a várost időben és utasítása szerint egy civil tömeget kellett ágyúznia.[21] A chapultepeci helytállás és a visszavonuló mexikói hadsereg agresszív üldözése okán kapta meg Jackson az önkéntes hadsereg őrnagyi rangját.[20] Mexikóban Jackson megismerkedett Robert E. Lee-vel.[13]

A békeidős szolgálat[szerkesztés]

A háború után egysége hazatért a new yorki erődökbe, ahol Taylor százados, ütegének parancsnoka hatására érdeklődni kezdett a vallás iránt. Az episzkopális egyházban megkeresztelkedett és keresni kezdte a hitének megfelelő felekezetet. A helyőrségi élet unalmában Jackson hipochonderként járta a nagyváros orvosainak rendelőit, akik kapva kaptak az alkalmon mindenféle kúrákat kipróbálni rajta. Ennek folyamán Jackson megszerette különféle a vízterápiás célú fürdők vételét.[13]

Egységét ezután Floridába vezényelték, először a Casey-erődbe. Ez a szeminol háborúk második fejezete után történt, mikor az amerikai kormányzat megpróbálta a maradék szeminol indiánokat elköltöztetni a vadnyugatra. Rövid itt tartózkodás után Jacksont kinevezték a Tampától kb. 50 kilométerre délre levő Fort Meade helyőrségének parancsnokhelyettesének[22] Az erődöt a tervezőjéről, George G. Meade-ről nevezték el, a parancsnoka pedig William H. French őrnagy volt, akivel Jackson lényegében folyamatos háborúban állt. Vitáiknak, egymásra tett panaszaiknak, feljelentéseiknek és hadbírósági tárgyalásaiknak se vége, se hossza nem volt.[13]

Civil élete Lexintonban[szerkesztés]

Oktatás a VMI-on[szerkesztés]

1863-as fametszet a Virginia Military Institute épületéről. Az eredeti barakkot 1864-ben David Hunter uniós katonái felégették.

Jackson kevesebb mint egy évet állomásozott Floridában,[23] mert 1851 tavaszán felkérést kapott a VMI katonai akadémiájától, hogy vállaljon professzori állást náluk. Jackson ekkor éppen a fogdában ült, mert French letartóztatta, de az őrnagy hozzájárult a szabadon engedéséhez,[13] így 1851. március 21-től hosszú szabadságra utazott a hadseregtől haza, Virginiába. Felmondása hivatalosan csak 1852. február 2-án lépett hatályba, de 1851 augusztusától Lexingtonban ő lett a Természeti és Kutatási Filozófia és a tüzérség professzora.[24]

Jackson életanyagának egy részét mint időt álló esszenciális bölcsességet továbbra is tanítják a VMI-on: a fegyelmet, a mozgékonyságot, az ellenség erejének és szándékainak felmérését a saját erő és szándékok leplezése mellett és a hatékony gyalogsági rohamok tüzérségi támogatását. Ezzel szemben azonban igen népszerűtlen oktatónak bizonyult, akit diákjai szigoráért nem szerettek, oktatói gyengeségeit kigúnyolták. A természeti és kutatási filozófia megnevezés a természettudományokat rejtette, amelyhez nem volt semmilyen affinitása, ezért ugyanahhoz a stratégiához folyamodott, mint a West Pointon és szóról szóra bemagolta az előadni kívánt anyagot. Mivel azonban ennél többet nem tudott, ha egy diákja megállította magas, monoton és orrhangú előadása közben és további magyarázatot kért a hallottakról, akkor megállt, lassan megismételte, amit az előbb is elmondott és aztán továbbhaladt. Ha a diák újabb kérdéssel „akadékoskodott”, akkor büntetőfeladatot szabott ki rá.[13] Vizsgáin ugyanezt a fajta memóriagyakorlatot várta el diákjaitól, vagyis feladott szövegek betanulását és emlékezetből való előadását.

A tüzérségi oktatásban sokkal jobban teljesített, fényes kék szeme ilyenkor fellángolt és egyszeriben megtelt élettel és mondanivalóval a leírások szerint. De a magával szemben végtelenül szigorú követelményeket felállító Jackson tanítványaitól is katonai fegyelmet követelt meg, amit a VMI hagyományosan szabadabb beállítottságú növendékei egyáltalán nem tudtak értékelni és lázadoztak ellene.[* 1] Humortalan szigora, excentrikus viselkedése, miatt diákjai kigúnyolták és vagy Öreg Kékfénynek, vagy Bolond Tomnak nevezték. Egyik diákja párbajra is kihívta, melyet Jackson elhárított.[13] 1856-ban egy csoport végzett diák megpróbálta eltávolítani az akadémiáról.[25] Az évek folyamán Jackson fejlődött, igazgatója szerint: „Bátor ember, lelkiismeretes ember, jó ember, de nem volt professzoralkat.”[13]

Magánéleti vonásai[szerkesztés]

„Annyira szívembe véstem ezen szokást, hogy sosem emelek egy pohár vizet az ajkamhoz anélkül hogy hálát adnék Istennek érte. Amikor az étkezéshez látunk, a kegyelemért. Valahányszor feladok egy levelet a postahivatalban, küldök egy fohászt, hogy Isten áldja meg azt feladatában és a címzettet is. Valahányszor feltöröm egy levél pecsétjét, megállok és hálát adok érte Istennek a tartalmáért. Mikor tanítványaimra várok az óra előtt, kihasználom az időt, hogy Isten közbenjárását kérjem értük. Az élet minden pillanatában szokásba vettem az imádkozást, csaknem ugyanolyan természetességgel, ahogyan lélegzem.”
- Stonewall Jackson az imádkozási szokásairól.[13]

Jackson különleges szokásai hozzájárultak népszerűtlenségéhez. Úgy tűnt, hogy humorérzéke teljességében hiányzik, melyre jellemző, hogy egyszer megpróbált kirúgatni egy kadétot egy vele űzött tréfájáért. Hipochondriás meggyőződéssel vélte, hogy szívritmusproblémái és ízületi gyulladásai vannak. Szeme fájdalmát és könnyezését is betegségnek vélte. Egyszer az a meggyőződés kerítette hatalmában, hogy egyik oldalának belső szervei kisebbek a másiknál, s hosszú ideig állt furcsa pózokban hogy helyükön tartsa szerveit.[26] Ritkán evett normális mennyiséget és gyakran mindössze tejet és kétszersültet, vagy vizet és száraz kenyeret fogyasztott. Rendszeresen szedett viszont korabeli orvosi csodaszereket is, mint az arzénozott, kénezett víz, ezüst-nitrát, és glicerinnel inhalált. Keveset aludt, de gyakran szundikált nap közben és előszeretettel fürdött ásványi sókkal dúsított vízben.[27]

Lexingtonba érkezése után megtalálta a keresett spirituális támaszt és hitbuzgó kereszténnyé válva elkötelezte magát a presbiteriánus egyház mellett. A lexingtoni presbiteriánus közösség diakónusa lett, közreműködött a vasárnapi iskola és a bibliaolvasó kör megszervezésében.[13] Jackson azonban képtelennek bizonyult a mise alatt ébren maradni és folyton elaludt. „Ez az én gyengeségem,” – mondta erről szólva, „és a felébredéskor érzett szégyen a büntetésem, melyet elfogadok.” Egy alkalommal egy hipnotizőr érkezett Lexingtonba és előadásán megpróbálta őt szuggerálni. Mikor a mutatvány nem látszott működni, a közönségből bekiabáltak, hogy az egyetlen, aki akarata ellenére álomba tudja ringatni, az a tisztelendő úr.[13]

Hitbuzgó és különc viselkedése nem tette szociálisan elfogadottabbá. Jackson vallási elhivatottsága ellehetetlenítette a legegyszerűbb beszélgetések lefolytatását. Ha valaki megjegyezte, hogy bárcsak ne esne az eső, akkor Jackson azt válaszolta, hogy „amennyiben a Teremtő azt jónak látja”, amivel sikeresen elvágta a kialakuló eszmecserét. Idegesítően szó szerint vett mindent; ha valaki a „tudja, hogy van ez” kifejezéssel élt, akkor néha közbeszólt, hogy ő voltaképpen nem tudja. Nem volt hajlandó senkiről elítélően nyilatkozni, amivel kiiratkozott a közösségi pletykálkodásból. A Virginia Debating Society (Virginiai vitaegylet) tagjaként dadogásba és összezavarodásba fúltak beszédei, és befejezni kényszerült őket, majd makacs ember lévén újra felpattant és újrakezdve még jobban belezavarodott, amellyel nyilvánosan blamálta magát és igen kényelmetlen perceket szerzett hallgatóságának is. Este kilenc órakor mindennap, akármi történt is éppen, elköszönt és hazament, s eközben az sem érdekelte, ha valaki éppen egy beszélgetés közepén tartott.[26]

Házassága[szerkesztés]

Thomas J. Jackson 1855-ben

A közösségi életben való beilleszkedési zavarok ellenére életének lexingtoni periódusa rendkívül boldog magánéleti pillanatokkal ajándékozta meg. Barátja, Daniel Harvey Hill és felesége egy időre magukévá tették a feladatot, hogy Jackson magánéletét menedzseljék. Bemutatták Elinor Junkinnak, akinek apja, George Junkin a Washington College (későbbi nevén a Washington and Lee University egyetemének) elnöke volt.[* 2] Jackson és Elinor között viszony szövődött, mely 1853-ban házasságba torkollt. Az elnök rezidenciájához egy toldaléképületet építettek, ahová a Jackson família költözött.[* 3] A boldogság azonban csak egy évig tartott, mert Ellie gyermeke 1854. október 22-én halva született és egy óra múlva Ellie is meghalt.[29]

A tragédia lesújtotta Jacksont. Fájdalmát sógornője, Margaret Junkin próbálta enyhíteni, akit vélhetőleg már korábban is vonzalom fűzött hozzá, mert vehemensen ellenezte nővére házasságát és ragaszkodott hozzá, hogy elkísérje a párt New Yorkba és Québecbe vezető nászútjára. Margaret és Jackson között a kialakuló gyengéd érzelmek ellenére azonban már nem keletkezhetett viszony, mert közös presbiteriánus hitük szerint az Elinorral való házasság rokonná tette őket, akik között tiltott volt a házasság.[13]

D. H. Hill 1854-ben Észak-Karolinába költözött és a Davidson College főiskoláján kezdett tanítani. Meghívta Jacksont családjához látogatóba és bemutatta felesége, Isabella Morrison húgának,[13] Mary Annának. Isabella és Mary Anna apja presbiteriánus lelkész és a Davidson College első elnöke volt. 1857-ben júliusában egy európai körút után Jackson újraházasodott és elvette Mary Annát feleségül. Kislányuk, Mary Graham 1858. április 30-án született meg, de alig egy hónappal később meghalt. Második lányuk 1862-ben született meg, a háború idején, mikor Jackson nem hagyhatta el a csapatait, így csak jóval később, 1863-ban láthatta meg kislányát először. A gyermek a Julia Laura nevet kapta Jackson édesanyja és nővére után.

1859-ben Jackson megvásárolta Lexingtonban az East Washington utca 8. szám alatt álló 1801-ben épített téglaházat; élete egyetlen ingatlantulajdonát. Két évig lakott benne, mielőtt újra katonai szolgálatba lépett és soha többé nem tért haza utána.

A család és a rabszolgaság[szerkesztés]

Amennyire kevéssé ismerte el Jacksont Lexington fehér közössége, annyira szerette őt a város afroamerikai lakossága, lett légyen rabszolga, vagy szabad ember. 1855-ben segítségével szervezték meg a presbiteriánus egyház vasárnapi iskoláját fekete gyermekek számára. Mary Anna is tanított az iskolában, mivel Jackson „úgy gondolta, hogy munkámmal a színes gyerekeket kell segítenem, mivel hitt benne, hogy fontos és hasznos a Szentírás erős kezét a tudatlan afrikai rassz fölé kiterjeszteni, hogy felemeltessenek általa.”[30] Dr. William Spottswood White lelkipásztor azt mondta Jackson és vasárnapi iskolája diákjainak viszonyáról: „Vallási oktatásuk csodálatosan sikeres volt. Nebulói alaposak és határozottak, de nagyon kedvesek voltak. ... szolgái bálványozták és bátyjukként, vagy apjukként imádták őt. ... Együttérző barátja volt a feketéknek.” Jackson nevükön szólította tanítványait, azok pedig szeretettel Őrnagy gazdának címezték.[31][* 4]

Jackson családjának hat rabszolgája volt az 1850-es évek végén. Hármukat, Hettyt, és két kamasz fiát Cyrust, és George-ot nászajándék gyanánt kapták. Albert maga kérte, hogy Jackson vásárolja meg őt és engedje a szabadságáért megdolgoznia. Albert egy Lexingtoni hotel pincére volt és Jackson a megvásárlás után bérbe adta munkáját a VMI számára. Amy ehhez hasonlóan egy nyilvános rabszolga-árverésen kérte Jacksont, hogy őt is vásárolják meg és a család szakácsa és házicselédje lett. A hatodik, Emma négyéves árva lány volt, akit Jackson egy idős özvegytől kapott és feleségének, Mary Annának ajándékozott a házukba költözéskor. A kislánynak tanulási zavarai voltak.[32] A polgárháború kitörése után Jackson úgy tűnik, hogy eladta, vagy bérbe adta rabszolgáit. Mary Anna Jackson 1895-ben írt memoárjában úgy emlékezett: „szolgáink ... gazdájuk irányítása és ellenőrzése hiányában az idők szavától túl demoralizálttá váltak, így az tűnt számára a legjobbnak, ha jó házat keresek számukra a városban.”[33] James Robertson azt írta Jackson rabszolgasággal kapcsolatos nézeteiről:

„Jackson se el nem utasította, se nem helyeselte szavával a rabszolgaság gyakorlatát. Valószínűleg ellenezte az intézményt, de hite szerint a Teremtő jóváhagyta a rabszolgaságot, s így ember fiának nem volt erkölcsi joga ennek eltörléséhez. A jó keresztény rabszolgatartó szolgáit emberségesen és méltányos módon kezelte minden időkben.[34]

John Brown-féle felkelés és következményei[szerkesztés]

1859 október 16-án John Brown és kb. kéttucatnyi militáns abolicionista felkelő hatalmába kerítette Hapers Ferry városában a fegyverraktárat és fegyverek birtokában rabszolgafelkelést akartak szervezni. A Lee ezredes csapatai és a városi polgárok milíciája által levert próbálkozás után a legtöbb felkelő meghalt, vagy megadta magát. 1859 novemberében William Gilham őrnagy Virginia kormányzójának kérésére a VMI kadétjainak csapatát Charles Townba vezette, hogy John Brown és társai akasztásához extra erőt biztosítson.[13] December 2-án Jackson őrnagy a VMI két tarackból és az azt kiszolgáló 21 főből álló tüzérségének parancsnoka volt az akció során.

A polgárháborúban[szerkesztés]

A winchesteri Lewis T. Moore ezredes-ház, Jackson altábornagy főhadiszállásáról készült kép 2007-ből.

A szecesszió[szerkesztés]

Jackson hitt az amerikai tagállamok elszakadáshoz való jogában, de nem hitt abban, hogy ezt Virginiának hasznos lenne a gyakorlatba átültetnie, ezért boldog volt, mikor a virginiai szecessziós konvenció elutasította a kiválást. A Fort Sumter-krízis végén azonban a dél-karolinai milícia erővel kényszerítette a szövetségi csapatokat a szövetségi tulajdonban levő erőd elhagyására és kitört a háború. A kompromisszum esélyének odavesztét látva Virginia megszavazta a kiválást és az Konföderációhoz való csatlakozást és Jackson ezt az Úr akaratának tekintette.[13]

1861 áprilisában a VMI kadétjainak élén elhagyta Lexingtont és Richmondba ment, ahol a konföderációs hadsereg újoncainak kiképzője lett és a gyalogság ezredesi rangjára léptették elő. 1861. április 27-én John Letcher kormányzó utasítást adott, hogy vonja ellenőrzése alá Harpers Ferryt. A környékbeli déli milícia közeledtére a kisszámú uniós helyőrség sietve elhagyta a hadianyaggyára miatt fontos várost és annak gépsorait csak részben tudta megrongálni.[35] Jackson gyorsan átlátta, hogy Harpers Ferry megtartásához a Potomac-folyón túli uralgó magaslatokra tüzérséget kell telepíteni, melyet meg is tett. A magaslatok azonban Maryland állam földjén helyezkedtek el és a Konföderáció akkori stratégiája szerint nem akarta magát sem agresszornak mutatni, sem Marylandet zaklatni, melyet potenciális szövetségesnek tekintettek. Robert E. Lee, Jefferson Davis konföderációs elnök katonai tanácsadója ezért utasította Jacksont, hogy ürítse ki a magaslatokat és nemsokára Joseph E. Johnston dandártábornokot nevezték ki a térség parancsnokául, aki Jacksonhoz képest rangidős volt és nem lehetett agresszív csapatparancsnoknak tekinteni, aki Marylandet a Dél ellen hangolná.[13]

Jackson kék szövetségi egyenruhájában és a VMI kepijét hordva[13] megkezdte a később Kőfal dandár néven ismertté vált egységének megszervezését, mely a 2., 4., 5., 27., és 33. virginiai gyalogezred katonáiból állt. Ezek az ezredek a Shenandoah-völgyből származtak, ahol Jackson főhadiszállása volt a háború első két évében. Jackson a csapatai szüntelen gyakorlatoztatásával tűnt ki; a korabeli katonai doktrínának megfelelően a fegyelmet tekintette a legfontosabbnak a csatatéren. 1861. május 24-én sikeres portyát vezetett a Baltimore–Ohio vasútvonal ellen, melyért június 17-én dandártábornokká léptették elő.[36]

A Bull Run-i csata[szerkesztés]

Jackson tábornok Augusto Ferrer-Dalmau

Jackson hírnevét és epitheton ornansát a Bull Run-i csatában szerezte, 1861. július 21-én. Mikor Shanks Evans ezredes észrevette a konföderációs hadsereg bal szárnya mögé kerülni igyekvő uniós támadást és vakmerően előreindult megállításukra a Matthews-dombon állást foglalni, segélykérését meghallgatva Barnard E. Bee dandártábornok és Francis S. Bartow ezredes ezredei segítségére siettek. Jackson azonban nem mozdult a Henry House-dombról, akkor sem, mikor a létszámhátrányban harcoló bajtársak ellenállása végül megtört a mögéjük kerülő Sherman hadosztály támadása következtében és futásban kerestek menedéket. Jackson pihent és fegyelmezett csapatai szolgáltak a megfutók menedékéül, mely láttán Bee azzal buzdította katonáit, hogy „Lám, ott áll Jackson, mint egy kőfal. Szánjuk el magunkat a halálra is és győzni fogunk. Gyülekező a virginiaiak mögött!”[37]

Bee kijelentése és szándéka vitatott, melyet a tábornok nem sokkal később bekövetkező halálos sebesülése miatt csak találgatni lehet. ezredparancsnokai egyike sem jelentett semmit a szavairól a csata után. Burnett Rhett őrnagy, Joseph E. Johnston tábornagy törzsfőnöke azt állította, hogy Bee valójában mérges volt amiatt, hogy Jackson nem sietett segítségére a Matthews-dombon súlyos veszteségeket szenvedő dandároknak. Az ennek a véleménynek hitelt adók szerint Bee kijelentése valójában pejoratív volt: „Nézzétek, Jackson meg csak áll, mint egy kőfal!”[38]. További vita van annak tekintetében, hogy Bee egyáltalán mondott-e bármit Jacksonról és kőfalról, vagy sem,[39] mert a sztori hetekkel a csata után bukkant fel először a Charleston Mercury újságjának hasábjain. Jackson nem nagyon lelkesedett jelzője miatt és Ethan S. Rafuse rámutat, hogy a kőfal ironikus megjelölés egy olyan tábornokra, aki hihetetlen mozgékonyságával, csapatai rendkívüli menetelési képességeiről és agresszív támadásairól híresült el.[13]

Jackson dandárja keményen harcolt a csatában és nagyobb veszteségeket szenvedett az uniós támadás megállítása közben, mint bármely más déli dandár ezen a napon. Fegyelmünknek köszönhetően azonban kitartottak és emiatt Jackson később elnyert neve után a Kőfal dandár nevet nyerték el, melyet büszkén viseltek azután is, hogy Jackson hadosztályparancsnokká való előléptetése után más irányította a dandárt.[40] Harc közben megint szokásos pózában álldogált, bal kezét égnek emelve, tenyerét előre nyújtva, melyet katonái excentrikus viselkedésnek ítéltek, vagy úgy vélték, hogy Isten áldását kérte a győzelem érdekében. Kezét ekkor vagy golyó, vagy srapneltalálat érte, mely középső ujjának csontjából is lehasított egy darabot. A sebészek véleménye ellenére nem engedte ujja amputálását.[41]

1861. október 7-én Jacksont vezérőrnaggyá léptették elő[42] és november 4-én irányítása alá került a a Shenandoah-völgyi katonai körzet, melynek központja Winchesterben állt és ma múzeummá rendezték be.[43]

A Shenandoah-völgyi hadjárat[szerkesztés]

A Shenandoah-völgyi hadjárat térképe 1862. március 23-tól 1862. május 8-ig.

1862 tavaszán George B. McClellan vezérőrnagy Potomac hadserege Richmond felé közeledett a Virginia-félszigeti hadjáratban. Irvin McDowell vezérőrnagy hadtestének észak felől, Washingtonból kiindulva kellett hozzá csatlakozni a déli főváros elfoglalása érdekében, míg Nathaniel P. Banks vezérőrnagy hadteste a Shenandoah-völgyet fenyegette. Jackson műveleti területén le kellett győznie Banks erőit és megakadályozni, hogy McDowell csapatai megerősíthessék McClellant. A hadjáratot egy vereséggel kezdte, melyet az Első kernstowni ütközetben szenvedett le március 23-án. Értesülései alapján azt hitte, hogy az erők javának kivonása után egy kisebb hátramaradó kontingenst támad meg, de valójában James Shields teljes hadosztályát találta megrohamozni, mely kb. háromszoros létszámfölényben volt vele szemben. A hamar felismert hiba ellenére egy kőfal mögötti erős védőállásban kitartva megpróbálták a sebesült Shields helyett a taktikai parancsnokságot ellátó Nathan Kimball ezredes támadásainak ellenállni, de nem tudták feltartóztatni a túlerőt. Richard B. Garnett dandártábornok a háromfelől szorongatott és a lőszerből kifogyó dandárját visszavonta, elindítva az általános visszavonulást, melyet Jackson nem tudott megállítani.[44] Ez volt Jackson egyetlen veresége a hadjárat folyamán. Kimball nem üldözte a menekülő délieket és a másnap elindított üldözést Banks hadtápproblémák miatt leállította.

A tábla azt jelzi meddig üldözték Jackson csapatai a szövetségi erőket 1862. május 12-én a McDowelli ütközet után.

A taktikai vereség elősegítette a Konföderáció számára később kivívott stratégiai győzelmet, mert a váratlan és érthetetlen agresszív viselkedést Abraham Lincoln és a vezénylő tábornoki hatáskört gyakorló tisztikara úgy értelmezte, hogy Jackson a látottaknál sokkal nagyobb erőkkel rendelkezik, mellyel magához akarja ragadni a stratégiai kezdeményezést. Emiatt ragaszkodtak hozzá, hogy Banks csapatai a Shenandoah-völgyben elfoglalt állásokat védelmezzék és McDowell 30 000 fős hadtestét Fredericksburg közelében megállították. Így McClellan kb. 50 000 katonával kevesebbel rendelkezett támadásánál.[45] A fegyelemről híres Jackson 1862. április 1-jén felmentette Garnettet a beosztásából és hadbíróság elé citálta annak vádjával, hogy kötelességét elhanyagolva utasítás nélkül rendelt el visszavonulást. Az augusztusban induló tárgyalást Lee közbenjárására elnapolták és soha nem fejeződött be.[* 5][46] Garnett utódjául Jackson Charles S. Winder dandártábornokot nevezte ki. Jackson méltánytalan eljárása rendkívül ellenszenves volt tisztjei körében.

A kernstowni győzelem után Banks elfoglalta a Shenandoah-völgy legnagyobb részét, de Jackson mozgását helytelenül értelmezve azt hitte, hogy a Richmond felé tart, így a maga számára is ezt az utasítást kérte Washingtontól. Lincoln erre leválasztotta erejéről Shields hadosztályát, melyet Fredericksburghöz rendelt és Banks lecsökkent erőivel védelembe kellett vonulnia Strasburgnél. Jackson haderejét ezzel párhuzamosan Joseph E. Johnston tábornagy parancsára Richard S. Ewell vezérőrnagy 8500 fős és Edward "Allegheny" Johnson 2800 fős hadosztályát küldték segítségére, 17 000 főre növelve erejét.

A Shenandoah-völgyi hadjárat térképe 1862. május 21-től június 9-ig.

Jackson kelet felé való menetelése, mely megtévesztette Bankst kacskaringós úton és vasút segítségével Staunton alá vezetett. Innen 6000 katonájával egyesült Allegheny Johnson hadosztályával és a McDowelli ütközetben megverte Robert H. Milroy és Robert C. Schenck dandártábornokok 6500 fős csapattestét, akik a völgy déli végében levő Richmonddal való vasúti összeköttetését fenyegették. Jackson erői egy közeli dombot elfoglalva magaslatról fenyegették a szövetségi csapatokat. Milroy és Schenck nem látta át, hogy a magaslatra nem lehetett tüzérséget telepíteni a sűrű erdő miatt és így a fenyegetést túlértékelve maguk indultak rohamra. A támadást heves küzdelemben visszaverték a déli csapatok, de eközben nagyobb veszteségeket szenvedtek, mint maga a támadó fél. Az uniós erő felgyújtott erdőt és szállítószekereket hátrahagyva Franklinig vonult vissza és védelmi állást épített ki. Jackson katonáihoz kommünikét intézett, mely szerint a Mindenható isten áldásával vívták ki fegyvereik a győzelmet, majd erőltetett menetben északra masírozott és Banks ellen fordult.[47]

Joseph E. Johnston ekkor vélve, hogy a Shenandoah-völgyben a helyzet javult, vissza akarta kapni Ewell hadosztályát és parancsát Jackson Robert E. Leehez és Davis elnökhöz fordulva semlegesítette. Először a Front Royal-i ütközetben a Banks hadseregét ellátó Manassas-vasútvonalat biztosító helyőrséget verte meg és kényszerítette megadásra. Ezután az Winchesternél megverte a kétszeres létszámfölényére fittyet hányó és nem hátráló Bankst és kiszorította a völgyből. Csapatai annyi ellátmányt és készletet zsákmányoltak, hogy az azt hátrahagyó Bankst csak mint saját hadtápkomisszárjukat kezdték emlegetni.[47] Lincoln utasítására a Virginia-félszigeti hadjárat helyett a Jackson elleni küzdelem vált elsődleges fontosságúvá, amely pontosan egybevágott parancsaival, miszerint le kell kötnie a szövetségi erőket és nem engedni őket Richmond ellen vonulni. Irvin McDowell továbbra sem mozdulhatott Fredericksburg alól, viszont 20 000 katonát kellett indítson Front Royal felé, Nyugat-Virginiában pedig John C. Frémont vezérőrnagy erőit Harrisonburgbe vezényelték. E két hadsereg Strasburgnál való találkozása esetén Jackson menekülési útját elvágják a völgyből.

Jackson 10 km-re közelítette meg Harper's Ferryt, miközben a háta mögött kb. 35000 szövetségi katona igyekezett elvágni visszavonulása útját. Mikor május 28-án értesült erről, sietve visszafordulás helyett négy óra gyakorlatozást rendelt el csapatai számára. Egy táborába érkezett kongresszusi képviselőt azzal az üzenettel küldött Richmondba, hogy amennyiben lehetséges erőinek 40 000 főre növelése, akkor a hadműveleteket nem a Potomacig tudja Richmond közeléből elvonni, de hamarosan a Susquehanna-folyóig.[47] A visszavonulás ugyanolyan erőltetett menetben történt, mint a Front Royalig való előrenyomulás. Az utóvédharcok egyike után az azt vezető ezredes megjegyezte, hogy nem kellemes ilyen bátran támadó katonákat lelőni. „Nem, ezredes. Lője csak le az összeset. Nem akarom, hogy bátrak legyenek.” - felelte Jackson.[47] A Massanutten-hegyek déli végébe manőverezve kihasználta, hogy a két ellenséges erő a hegyek két oldalán dél felé vonulva nem volt képes egyesülni. Június 8-án Ewell a Cross Keys-i ütközetben részben csapdába csalta és visszaverte a kétszeres túlerőben levő Frémont haderejét, majd másnap Jackson a Port Republic-i ütközetben szétverte Shields hadosztályának két dandárját. A veszteségek hatására a két szövetségi haderő észak felé vonult vissza.

Meglepetésre és manőverezésre építő hadjárata tananyaggá vált a katonai akadémiákon. Jackson 48 nap alatt 1040 km-t menetelt és összesen 17000 főre tehető erejével öt jelentős győzelmet aratott az összesen kb. 60 000 főt kitevő ellenséges erőkkel szemben. Jackson igen gyors menetelési sebessége miatt csapatait gyalogos lovasságnak hívták. Ennek azonban az volt az ára, hogy katonáival szemben szokatlan érzéketlenségről tett tanúbizonyságot; végsőkig elgyötört és kifáradt emberek számára mint haszontalan eszközök tűntek föl, vagy legalábbis viselkedéséből erre következtettek. Mikor egy hiányzó futára után érdeklődött, s megmondták neki, hogy a fiú elesett, mikor harc közben parancsait továbbította, annyit felelt: „nagyon dicséretes”, s folytatta munkáját. A profanitásból ki nem fogyó Ewell „lelkes fanatikus”-nak hívta.[47] Kiszámíthatatlansága fenntartása és a műveleti titkok megőrzése érdekében tisztjeit rendszeresen teljes homályban hagyta hadműveletei értelmét illetően, de ettől függetlenül feltétlen engedelmességet követelt. Mivel a háború ebben az időszakában a konföderációs erőket kudarc kudarc után érte, Jackson sikerei folytán a sajtó a déliek legünnepeltebb katonai vezetőjévé emelte és jelentősen növelte a Konföderáció morálját.

A Virginia-félszigeten[szerkesztés]

Jackson és Kis Sorrel, az eredetileg a felesége számára kiválasztott ló, David Bendann festménye.

A Potomac hadsereg előrenyomulása a Virginia-félszigeti hadjáratban az 1861. május 31-i Seven Pines-i ütközet után megtorpant. Johnston támadás közbeni megsebesülése után Davis Lee kezébe helyezte az Észak-Virginiai hadsereget. Lee a június közepi shenandoah-völgyi összecsapások után a főváros védelmére hívta Jackson alakulatait. A Blue Ridge-hegység alagútján át vezető Virginia Central-vasútvonal révén Jackson Hanover megyébe szállította csapatait, akiknek a Potomac hadsereg frontján való megjelenése meglepetést és kétségbeesést okozott. Az uniós jelentések szerint ezek a csapatok nem hagyták el a Shenandoah-völgyet és a létszámukat erősen eltúlzó felderítési adatok miatt McClellan aggodalmai jelentősen megnőttek. Ez nagyban hozzájárult, ahhoz, hogy a Hétnapos csata második napján, a Mechanicsville-i, vagy más néven Beaver Dam-pataki ütközetet követően McClellan hadserege a visszavonulás és az ellátóbázis áthelyezése mellett döntsön. A James-folyó partján, Harrison's Landingig tartó visszavonulás lényegében véget vetett a Virginia-félszigeti hadjáratnak és életben tartotta a déli reményeket a háború megnyerésére.

Jackson csapatai jól harcoltak a Hétnapos csata ütközeteiben, de Jackson maga gyengén teljesített. Freeman R.E. Lee c. munkája második kötetének 247. oldalán az írja: „... Jackson minden mérték szerint leszerepelt a Hétnapos csatában. Ezt részben a helyismeret hiánya és azon parancshoz való ragaszkodása okozta, mely szerint a többi hadosztályparancsnokokkal való megbeszélésekig nem bocsátkozhat küzdelembe.” Robert Toombs, a Konföderáció külügyminisztere azt írta: „Stonewall Jackson és csapatai szinte semmit sem tettek a Chickahominy környékén vívott ütközetekben.”[48] A mechanicsvillei ütközetbe későn érkezett meg és harc helyett éjszakára való letáborozást rendelt el, miközben a küzdelem hallótávolságon belül folyt. A Gaines' Mill-i ütközetben újra elkésett és rossz helyen tartózkodott, majd a Savage's Stationnél újra elkésett. A White Oak-mocsári ütközetben nem kelt át a patak gázlóin, hanem órákat töltött azzal, hogy megjavítsa a hidat, mely oda vezetett, hogy a részvétele végül mindössze hatástalan tüzérségi bombázásban merült ki. A Malvern Hill-i ütközetben részt vett a gyalogsága, de a részekben végrehajtott ötlettelen és reménytelen rohamok a beásott uniós gyalogság és tüzérség ellen csak nagy veszteségeket okoztak és Jackson nem sok hajlandóságot mutatott a helyzetet jobban felmérő D. H. Hill és mások tanácsára hallgatni. A hibák hibára halmozásának okát a történészek általában abban keresik, hogy Jackson fizikailag teljesen kimerült a Shenandoah-völgyi hadjárat fáradalmaiban és főleg az alváshiány miatt. A völgyből a félszigetre vezető gyilkos menetelés és a vasúti szállítás teljesen kikészítette mindannyiukat. D. H. Hill emellett azt a tetszetős magyarázatot tette közzé, miszerint: "Jackson géniusza mások irányítása alatt soha nem csillant föl."[49]

Az Észak-Virginiai hadjárattól a Fredericksburgi csatáig[szerkesztés]

Az Észak-Virginiai hadjárat, 1862 augusztus 7-től augusztus 28-ig.

Lee elégedetlen volt Jackson teljesítményével, ezért a Virginiai-félszigeti hadjáratot lezáró Malvern Hill-i ütközet után Longstreet nyolc hadosztálynyi erő fölött kapott szárnyparancsnokként irányítást, míg Jackson csak az eredeti kettőt tarthatta meg, a Charles S. Winder vezette Stonewall hadosztályt és Ewell hadosztályát. A. P. Hill kis híján párbajig fajuló vitába keveredett Longstreettel és nem voltak többé képesek együttműködni egymással, ezért Lee Hill hadosztályát Jackson alá rendelte.[50] A harrison's landingi sáncok mögül kimozdulni nem akaró Potomac hadsereg felől nem érzékelve veszélyt Lee elhatározta, hogy a Shenandoah-völgy déli felében komótosan alakulgató Virginiai hadsereg ellen kezdeményez műveletet. Július 13-án a Jeb Stuart lovashadosztályával kiegészített Jackson szárnyát küldte a John Pope vezérőrnagy irányítása alatt három különálló erőből egyesülő hadsereg ellen. Pope lovasságot küldött Gordonsville elfoglalására, ahol a Virginia Central és az Orange-Alexandria vasútvonalak keresztezték egymást. A körülményeskedő John P. Hatch dandártábornok vezette lovasság azonban július 19-én már Stonewall Jackson erőit találta Gordonsvilleben. Pope augusztus 6-án Culpeper megyébe nyomult. Jackson meg akarta előzni, hogy Pope mindhárom hadtestét összevonva megtámadja Gordonsville-t, így másnap északra indult, hogy elbánjon Banks hadtestével. Banks azonban bosszúra szomjazott a Shenandoah-völgyben elszenvedett vereség után és a várttal ellentétben a létszámhátránya ellenére nem vonult megerődített állásokba és rendezkedett be védelemre, amig Franz Sigel hadteste a segítségére siet, hanem maga lendült támadásba a kb. kétszeres létszámfölényű konföderációs csapatok ellen.

Vakmerősége kishíján kifizetődött, mert a Cedar Moutain-i ütközetben Winder dandártábornok halálos sebesülést kapott egy tüzérségi srapneltől és a hadosztályparancsnokságot átvevő William B. Taliaferrónak halvány fogalma sem volt Jackson szokás szerint titkolt elképzeléseiről. Mire a sorokat rendezték, lendületes uniós támadás indult mindkét szárny ellen és Samuel W. Crawford dandártábornok messzemenően sikeres oldaltámadása felgöngyölítette Taliaferro egész hadosztályát.[51] Jackson személyesen sietett a kritikus helyre. Először kardját kirántva akarta kitartásra inspirálni katonáit, de az belerozsdásodott a hüvelybe, úgyhogy Jackson az egészet lecsatolta a derékövéről és hüvelyestül a feje felett lengetve igyekezett megállítani a futást. Ezután egy visszavonuló zászlóstól elragadta a lobogót és a magasba emelve kiáltozva maga mellé sorakoztatta a katonákat. A Stonewall dandár ellentámadása megállította a nagyot teljesítő Crawford dandár előretörését és időt adott a megfutott katonák újrasorakozására. Időközben megérkezett A. P. Hill hadosztálya is és kitöltötte a hézagos sorokat[52] és érvényesülni kezdett a déli létszámfölény. Hill és Ewell ellentámadása megfutamította a kimerült és lőszeréből is jórészt kifogyott Crawford dandárt, melyet általános szövetségi visszavonulás követett. Jackson Grumble Jones lovasságával este tíz óráig üldöztette a menekülő ellenséget és kis híján foglyul ejtette a vonalak mögött másfél kilométerre tartózkodó Pope-ot és Bankst. A vereség következtében egy újabb shenandoah-völgyi katasztrófa rémképétől kísértett Henry W. Halleck vezénylő tábornok leállíttatta Pope offenzíváját, így Jackson bátor akciója megint többszörös létszámfölényben levő ellenséges csapatok támadását hiúsította meg.

Lee hadosztályparancsnokai közül Jacksont általában a merész és támadókedvű vezetőként jellemzik, míg James Longstreetet mint a védekező stratégiát szorgalmazó és kivitelező ellentétét kategorizálják. A közkeletű hasonlat szerint Jackson volt a hadsereg pörölye, míg Longstreet az üllő.[53] 1862 augusztusában, az Észak-Virginiai hadjárat folyamán ez a sztereotípia visszájára fordult. A Jacksonnak utasításba adott manőver mélyen a Virginia hadsereg hátába vezette erőit. A Hotchkiss-napló tanúsága szerint eredetileg Jackson ötlötte ki a műveletet. A napló 1863. március 4-i és 6-i bejegyzései szerint Stuart azt mondta Hotchkissnak, hogy „Jacksont illeti minden elismerés” a műveletért és Lee a javasolt műveletet igen kockázatosnak tartotta és csak vonakodva engedélyezte.[54][55] A manassasi vasúti csomópontnál Jackson felprédálta és elpusztította a szövetségi hadsereg hadtápbázisát és Stuart elvágta a Washingtonba vezető távíróvonalakat. Eztuán csapatait jól védhető állásokba vezette és Pope visszavonuló hadoszlopainak megtámadásával kiprovokálta, hogy az csatába bocsátkozzon ellene. Augusztus 28–29-én a Második Bull Run-i csata kezdetén Pope rohamokat vezényelt Jackson sáncok mögé húzodott erői ellen, mialatt Longstreet öt hadosztályát észak felé mozgatta a hegyek mögött.

Értékelések[szerkesztés]

Jackson chancellorsville-i képen, melyet Spotsylvania megyében egy farmon készítettek 1863. április 26-án, hét nappal a Chancellorsville-i csata előtt.

A hadtörténészek minden idők egyik legtehetségesebb amerikai tábornokának tartják. Shenandoah-völgyi hadjáratát ma is tanítják a katonai akadémiákon mint a leleményes és bátor hadvezetés iskolapéldáját. A hadjárat zsenialitása abban mutatkozott meg, hogy megfelelő úthálózat nélkül is tudott manőverezni hadseregével, így a Shenandoah-völgyben két északi hadsereget is megtévesztett és előnyére fordította a hátrányos katonaföldrajzi körülményeket.[56]

Beosztottjait arra szoktatta, hogy nincsen önálló szerepkörük, hanem legfontosabb feladatuk a vak engedelmesség, s halála után Ewell más hadosztályparancsnokai nem tanultak meg önálló műveleti szerepkörben boldogulni. Ez szöges ellentétben állt azzal, amit Lee beosztottaitól elvárt. Mikor Lee Jackson halála után annak ajánlása alapján Richard S. Ewellt hadtestparancsnokká nevezte ki, még nem ismerte őt behatóbban és azt hitte, hogy kezdeményezőkészsége megegyezik Jacksonéval. A Gettysburgi hadjárat folyamán rá kellett döbbennie, hogy ez nem így volt.

A Konföderáció katonái 1863. május 2-án este a chancellorsville-i csatában véletlenül meglőtték, mert ellenségnek vélték. A tábornok túlélte a sebesülést, de elveszítette egyik karját. Nyolc nap múlva tüdőgyulladásban hunyt el.

Megjegyzések[szerkesztés]

  1. A VMI növendékei hagyományosan a virginiai legfelsőbb körök gyermekeiből kerültek ki. A déli neveltetés, a magas társadalmi státusz nem protestáns munkaetikát és szigorú fegyelmezettséget tanított az ifjaknak.
  2. A VMI és a Washington College igen közel helyezkedik el egymáshoz és a két intézmény ugyanolyan vetélkedésben áll egymással, mint Oxford és Cambridge egyetemei.
  3. Mikor később Robert E. Lee lett a Washington College elnöke, ugyanebben a róluk elnevezett Lee-Jackson házban lakott.[28]
  4. Az angol master (szó szerint gazda, de fordítható magyarra a helyzettől függően úr/asszony/úrfi/kisasszonynak is) terminussal a rabszolga tulajdonosát, vagy azt a személyt szólította meg, akinek engedelmeskedett, az őrnagy pedig Jacksonnak a hadseregnél elért legmagasabb rangfokozatára utalt. A megszólítás tehát fordítható Őrnagy úrnak is, de ez nem adja vissza a rabszolga alávetettségét.
  5. Garnett a méltánytalanság ellenére megbocsátott Jacksonnak és egyike volt a temetésén a koporsóját vivőknek.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Civilwarhom.com
  2. Robertson
  3. Hettle
  4. Farwell xi. o. szerint az általánosan bevettel szemben Jackson nem használta középső nevét; aláírásában T. J. Jacksonként hivatkozott magára. Robertson 19. o. szerint egy 1841. február 28-án kelt dokumentum említi először a Jonathan nevet, de nem tudni, hogy az apjára hivatkoztak-e. Minden más hivatkozásban a teljes neve Thomas Jonathan Jackson.
  5. Robertson 1–2. o.
  6. Robertson 2–3. o.
  7. Robertson 4. o.
  8. Jackson származása a VMI honlapján
  9. Talbot 17. o.
  10. Talbot 18. o.
  11. NewsandSentinel.com
  12. Robertson 7. o.
  13. ^ a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w Rafuse
  14. Robertson 8. o.
  15. Robertson 10. o.
  16. Robertson 9–16. o. több agglegény nagybácsit említ a malom tulajdonosaként, de nem nevezi meg őket.
  17. Robertson 17. o.
  18. Robertson 17. o.
  19. Civilwarwomenblog.com
  20. ^ a b Cullum
  21. Robertson 69. o.
  22. Eiedson
  23. Gwinne 110-118. o.
  24. Robertson 108-110. o.
  25. VMI
  26. ^ a b Gwynne
  27. "Educator Carleton H. Prothro talks up Stonewall Jackson for United Daughters of the Confederacy", Minden Press-Herald, Minden, Louisiana, 1989. szeptember 24-i szám, 8. o.
  28. Isbell
  29. Robertson 157. o.
  30. Jackson, Mary Anna, 1895, 78. o.
  31. Robertson 169. o.
  32. Robertson 191–192. o.
  33. Jackson 152. o.
  34. Robertson 191. o.
  35. Eicher 316. o.
  36. Eicher 316. o.
  37. Freeman 1. kötet, 82. o. Robertson 264. o. McPherson  342. o. szerint Bee azt mondta, hogy gyülekező a virginiaiak mellett.
  38. Goldfield et al
  39. Freeman 1. kötet 733-734. o.
  40. McPherson 342.o.
  41. Robertson 263. és 268. o.
  42. Eicher
  43. Cozzens 16. o.
  44. Cozzens 176-209. o.
  45. Cozzens 215., 227-230. o.
  46. Cozzens 221-222. o. Robertson 349-350. o.
  47. ^ a b c d e Foote
  48. Robertson 504. o.
  49. Henderson 17. o.
  50. Bowden
  51. Henderson 409-410. o.
  52. Henderson 411. o.
  53. Wert 206. o.
  54. lásd Michael Collie „Origin of the Movement Around Pope's Army of Virginia, August 1862” c. cikke a Militaryhistoryonline.com oldalon és Archie P. McDonald, ed., Make Me a Map of the Valley: the Civil War Journal of Jackson's Topographer, (Dallas 1973) 117-118. o.
  55. Robertson 547. és 887. o.
  56. Vida

Források[szerkesztés]