Mexikói–amerikai háború

mexikói-amerikai háború
Egy festmény a veracruzi csatáról
Dátum	1846-1848
Helyszín	Texas, Új-Mexikó, Kalifornia; Észak-, Közép- és Kelet-Mexikó; Mexikóváros
Eredmény	Az Egyesült Államok győzelme
Harcoló felek
Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „[kinyit]” hivatkozásra.
Amerikai Egyesült Államok Kaliforniai Köztársaság Mexikó
Parancsnokok
Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „[kinyit]” hivatkozásra.
Zachary Taylor Winfield Scott Stephen W. Kearny Antonio López de Santa Anna Mariano Arista Pedro de Ampudia José Mariá Flores
Haderők
Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „[kinyit]” hivatkozásra.
Egyesült Államok Hadserege: 78 790 Mexikói hadsereg: 25 000–40 000
Veszteségek
Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „[kinyit]” hivatkozásra.
Halott: 1733 Betegség és egyéb okok: 13 271 Sebesült: 4 152 Dezertált: több, mint 9500 Halott vagy sebesült: 25 000
A Wikimédia Commons tartalmaz Mexikói–amerikai háború témájú médiaállományokat.

A mexikói–amerikai háború 1846-tól 1848-ig tartó katonai konfliktus volt az Amerikai Egyesült Államok és Mexikó között Texas 1845-ös USA-hoz való csatolása után.

a hadmozdulatok

Előzménye

Texas már 1836-ban kivált Mexikóból, ám ezt ők nem ismerték el, lázadó tartományként kezelték. 1838-ban azonban Mexikóba francia expedíciós hadsereg nyomult be. A cukrászháborúnak nevezett konfliktust a nemzetközi közvélemény is megmosolygással fogadta, Mexikóban a vereség és az azt követő hadisarccal felérő hatalmas kártérítés megfizetése miatt nőttön-nőtt az elégedetlenség. Antonio López de Santa Anna tábornok vezetésével hiába indítottak támadást Texas ellen, a kisebb államnak sikerült katonai győzelmet aratnia. Az Egyesült Államokat a háború részben megosztotta. A Whig Párt és a legdélebbi demokraták ellenezték, míg a legtöbb politikus a „nyilvánvaló végzetbe” vetett hit miatt támogatta a háborút. Mexikóban a háborút a nemzeti büszkeség megvédésének tekintették és harcot újból felélesztett Texas 1845-ös csatlakozása az USA-hoz.

A háború

A mexikói–amerikai háború a mai Texas, Új-Mexikó, Kalifornia, Északkelet- és Közép-Mexikó, valamint Mexikóváros területén zajlott. Kaliforniában amerikai telepesek és a Santa Annával elégedetlenkedő emberek Texashoz hasonló államot hoztak létre, mely azonnal átállt az amerikaiak oldalára. A mexikóiak főbb tábornokai Antonio López de Santa Anna, Mariano Arista, Pedro de Ampudia és José Mariá Flores voltak.

Santa Anna tábornok, a mexikóiak vezetöje

Pedro Ampudita

Az amerikai oldalon pedig Zachary Taylor, Winfield Scott és Stephen W. Kearny volt.

Zachary Taylor 1848-ban

Winfield Scott 1835-ben

Stephen Kearny

A mexikóiak 25 000-40 000, az amerikaiak pedig 78 790 katonával vettek részt a háborúban. A mexikói oldalon 25 000 sebesültje és halottja volt ennek a katonai konfliktusnak. Ezzel szemben az USA oldalán 13 271 halott, ebből azonban "csak" 1733 ember vesztette életét katonai akció során, a többi sárgalázban és egyéb betegségekben hunyt el, ezen kívül 4152 sebesült és 9200 dezertőr volt.

A két hadsereg

A mexikói hadsereg a napóleoni háborúkból megmaradt brit muskétákat (például a Brown Bess-t) használt. Míg a háború elején a legtöbb amerikai katona még mindig a nagyon hasonló Springfield 1816 kovás muskétákkal volt felszerelve, a megbízhatóbb zárszerkezetű modellek egyre népszerűbbé váltak a konfliktus előrehaladtával. Néhány amerikai csapat modernebb fegyvereket hordott, amelyek jelentős előnyt biztosítottak számukra mexikói társaikkal szemben, mint például a Mississippi puskák Springfield 1841 puskája és a Texas Rangers Colt Paterson revolvere. A háború későbbi szakaszában az amerikai lovas puskák Colt Walker revolvereket kaptak, amelyekből az amerikai hadsereg 1846-ban 1000 darabot rendelt. A legfontosabb, hogy a háború során gyakran az amerikai tüzérség fölénye döntött.

1885-ös emlékirataiban Ulysses Grant, az Egyesült Államok késöbbi elnöke, a mexikói háború veteránja, Mexikó vereségét a hadserege gyenge minőségének tulajdonította, ezt írva::

„A mexikói hadsereg akkoriban szinte híján volt minden szervezettségnek. A közkatonát a lakosság alsóbb osztályából választották ki amikor szükség hozta; beleegyezését nem kérték ki; rosszul volt ruházva, még rosszabb ellátást kapott, és ritkán adták ki a zsoldját. Amikor már nem volt rá szükség, egyszerűen elbocsátották. Az altiszteks alig múlták felül a sorállományt. Mindezek után bátrabb helytállást láttam ezektől a férfiaktól, mint amilyet katonáktól valaha is láttam. Mexikónak jelenleg nagyobb állandó hadserege van, mint az Egyesült Államoknak. Van egy West Point mintájára épült katonai iskolájuk. Tisztjeik képzettek, és kétségtelenül nagyon bátrak. Az 1846–48-as mexikói háború sikere lehetetlen lenne ezzel a mai generációval szemben.”

Grant késõbbi elnök a mexikói háború idején

A nyugati parton az amerikai haditengerészet egy tengerész zászlóaljat állított fel Los Angeles visszafoglalására tett kísérletként. Bár az amerikai hadsereg és haditengerészet a háború kitörésekor nem volt nagy létszámú, a tisztek általában jól képzettek voltak, és a közlegények száma meglehetősen nagy volt a mexikóihoz képest. A háború kezdetén az amerikai hadsereg nyolc gyalogezreddel (egyenként három zászlóaljjal), négy tüzérezreddel és három lovasezreddel (két dragonyos, egy lovas puskaezreddel) rendelkezett. Ezeket az ezredeket 10 új ezred (kilenc gyalogos és egy lovassági) egészítette ki, amelyeket az 1847. február 11-i kongresszusi törvény hozott létre egy év szolgálati idöre. Ennek a harcoló erőnek nagy részét a közelmúltban bevándoroltak tették ki. Tyler V. Johnson szerint a külföldön született férfiak Taylor tábornok teljes erejének 47 százalékát tették ki. A nagyszámú ír és német születésű katona mellett szinte minden európai állam és fejedelemség képviseltette magát. Becslések szerint az amerikai hadsereg további 1500 férfit foglalt magában Brit-Amerikából(Kanadából), köztük francia kanadaiakat.

Az önkéntesek sokkal kevésbé voltak fegyelmezettek, mint a reguláris hadsereg, sokan követtek el támadásokat a civil lakosság ellen, ami néha katolikus- és mexikóellenes faji előítéletekből fakadt.A katonák visszaemlékezései mexikói civilek fosztogatásáról és meggyilkolásáról számolnak be, többnyire önkéntesek által. Egy tiszt naplója feljegyzi: „Délután 5 óra körül értünk Burritába, sok louisianai önkéntes volt ott, egy törvénytelen, részeg csőcselék. Elűzték a lakosokat, elfoglalták a házaikat, és egymást utánozva szörnyetegeket csináltak magukból.” John L. O'Sullivan, a Manifest Destiny hangos szószólója később így emlékezett vissza: „A reguláris katonák fontosnak, de megvetendőnek tartották az önkénteseket... [Az önkéntesek] kirabolták a mexikóiak szarvasmarháit és kukoricáját, ellopták a kerítéseiket tűzifának, berúgtak, és megölték a város több ártalmatlan lakosát az utcákon.” Sok önkéntes nemkívánatos volt, és értéktelen katonának tartották őket. A „Pont mint Gaines hadserege” kifejezés valami haszontalan dologra utalt, a kifejezés akkor keletkezett, amikor Taylor tábornok a háború elején visszautasított és visszaküldött egy csoport kiképzetlen és vonakodó louisianai csapatot.

1885-ös emlékirataiban Ulysses Grant kedvezőbben értékeli az amerikai fegyveres erők Mexikóval szembeni ellenállását.

„A mexikói győzelmeket minden esetben a hatalmas túlerővel szemben értük el. Ennek két oka volt. Scott és Taylor tábornoknak egyaránt kivételes hadserege volt. A palo altói és a resaca de la palmai csatákban Taylor tábornoknak kis serege volt, de az kizárólag a legjobban kiképzett és szigorú fegyelem alatt álló hivatásos katonákból állt. A legmagasabb rangú tiszttől a legalacsonyabbig képzettséget szerzett a szakmájában, nem feltétlenül a híres West Pointon, hanem a táborban, a helyőrségben, és sokan közülük az őslakosokkal vívott háborúkban. Az sorállományú katonák minősége valószínűleg nem volt olyen kiváló, mint azok az önkéntesek, akik részt vettek a háború összes későbbi ütközetében; de bátor emberek voltak. A hadgyakorlatok és a fegyelem minden potenciáljukat felszínre hozta. Az embereket tekintve jobb hadsereg valószínűleg soha nem nézett szembe ellenséggel, mint amelyet Taylor tábornok vezényelt a mexikói háború első két összecsapásában. Az utánuk jövő önkéntesek jobban motiváltak voltak, de kezdetben híján voltak a kiképzésnek és a fegyelmenek. Azonban annyi fegyelmezett emberrel és képzett tiszttel látták el alakulataikat, hogy amikor harcba léptek már magabiztosan tehették. Szinte azonnal maguk is megbízható katonák lettek. Ezeket a körülményeket egy háború esetén ma is örömmel vennénk.”

A háború menete

Új-Mexikó

Az 1846. május 13-i hadüzenet után Stephen W. Kearny, az Egyesült Államok hadseregének tábornoka, júniusban délnyugat felé indult a kansasi Fort Leavenworth-ből, mintegy 1700 fős Nyugati Hadseregével. Kearny parancsa az volt, hogy biztosítsa Új-Mexikó és Alta California területeit.

Kearny és csapatai augusztus 15-i érkezésekor nem találkoztak mexikói erőkkel. Kearny és csapatai bevonultak Santa Fébe, és egyetlen lövés nélkül nyílvánították az Új-Mexikói Területet az Egyesült Államok részének. Kearny augusztus 18-án kikiáltotta magát Új-Mexikói Terület katonai kormányzójává, és polgári kormányt hozott létre. Amerikai tisztek kidolgoztak egy ideiglenes jogrendszert a területre, amelyet Kearny-kódexnek neveztek el.

Kearny ezután seregének maradékával nyugatra, Alta Kaliforniába vitte; Sterling Price ezredest hagyta az amerikai erők parancsnokságával Új-Mexikóban. Charles Bentet nevezte ki Új-Mexikó első területi kormányzójává. Kearny távozását követően a Santa Fében lévő mexikói szakadárok karácsonyi felkelést terveztek. Amikor az amerikai hatóságok felfedezték a terveket, a szakadárok elhalasztották a felkelést. Számos őslakos szövetségest vonzottak magukhoz, köztük pueblo-iakat, akik szintén ki akarták szorítani az amerikaiakat a területről. 1847. január 19-én reggel a felkelők megkezdték a felkelést Don Fernando de Taosban, a mai Taosban, Új-Mexikóban, amely később a Taos-lázadás nevet adta neki. Vezetőjük Pablo Montoya, új-mexikói, és Tomás Romero, a taosi pueblo bennszülöttje, más néven Tomasito. Az amerikai hadsereg gyorsan cselekedett a felkelés leverésére; Price ezredes több mint 300 amerikai katonát vezetett Santa Féből Taosba 65 önkéntessel, köztük néhány új-mexikóival, akiket Ceran St. Vrain, William és Charles Bent üzlettársa szervezett. Útközben az egyesített erők mintegy 1500 új-mexikói és pueblói katonát vertek vissza Santa Cruz de la Cañadánál és Embudo hágónál. A felkelők Taos Pueblóba vonultak vissza, ahol a vastag falú vályogtemplomban menekültek. Az ezt követő csata során az amerikaiak áttörték a templom falát, és ágyútűzzel sújtották a belsejét, sok áldozatot okozva és mintegy 150 lázadót megölve. Szoros kézitusa után további 400 embert ejtettek foglyul. A csatában csak hét amerikai halt meg.

Kalifornia

Mexikó kiadott egy rendeletet, amely szerint a nem honosított külföldiek többé nem birtokolhatnak földet Kaliforniában, és kiutasításnak vannak kitéve.[141] Miközben pletykák keringtek, hogy Castro tábornok sereget toboroz ellenük, a Sacramento-völgyben élő amerikai telepesek összefogtak, hogy szembenézzenek a fenyegetéssel.[142] 1846. június 14-én 34 amerikai telepes átvette az irányítást a védtelen mexikói kormányzati bázis, Sonoma felett, hogy megakadályozza Castro terveit.[143] Egy telepes létrehozta a Medvezászlót, és felhúzta a Sonoma Plaza fölé. Egy héten belül további 70 önkéntes csatlakozott a lázadók erőihez,[144] amelyek létszáma július elejére közel 300-ra nőtt.[145] Ez a William B. Ide vezette esemény Medvezászló-lázadás néven vált ismertté.

A kaliforniai medvezászló

1847. január 12-én Frémont és Pico két tisztje megállapodott a megadásra vonatkozó feltételekben.  Január 13-án Frémont, Andrés Pico és hat másik személy aláírta a kapitulációs okiratot egy Cahuenga Pass-i (mai North Hollywood) tanyán.  Ez Cahuenga-i békeszerződés néven vált ismertté, amely a fegyveres ellenállás végét jelentette Kaliforniában.

A Kaliforniai-öbölbe belépve az Independence, a Kongresszus és a Cyane elfoglalta La Pazt, majd 1847. október 19-én Guaymasnál elfogták és felégették a kis mexikói flottát. Egy hónapon belül megtisztították az öblöt az ellenséges hajóktól, 30 hajót megsemmisítve vagy elfogva. Később, 1847. november 11-én tengerészeik és tengerészgyalogosaik elfoglalták Mazatlán kikötőjét. Miután Kalifornia felső részét biztosították, a Csendes-óceáni Hajóraj nagy része lefelé haladt a kaliforniai partok mentén, elfoglalva a Baja California Terület összes nagyobb városát, és elfogva vagy megsemmisítve szinte az összes mexikói hajót a Kaliforniai-öbölben.

Észak-Kelet Mexikó

Zachary Taylor vezetésével 2300 amerikai katona kelt át a Rio Grandén, miután kezdetben nehézségekbe ütközött a folyami szállítás biztosítása. Katonái elfoglalták Matamorost, majd Camargót (ahol a katonák számos betegség közül először szenvedtek komolyan), majd dél felé haladtak, és ostrom alá vették Monterrey városát, Nuevo Leónt. A kemény monterreyi csata mindkét oldalon súlyos veszteségeket okozott. Az amerikai könnyűtüzérség hatástalan volt a város kőerődítményeivel szemben, mivel az amerikai erők frontális támadást indítottak. Pedro de Ampudia tábornok vezette mexikói erők visszaverték Taylor legjobb gyalogos hadosztályát a Teneriai Erődnél. Az amerikai katonák, köztük számos West Point-i végzős, korábban soha nem vettek részt városi hadviselésben, és egyenesen a nyílt utcákon meneteltek, ahol a Monterrey vastag vályogházaiban jól elrejtőzött mexikói védők megsemmisítették őket.[182] Gyorsan tanultak, és két nappal később megváltoztatták a hadviselési taktikájukat. A texasi katonák már harcoltak egy mexikói városban korábban (Béxar ostromakor 1835 decemberében), és azt tanácsolták Taylor tábornokainak, hogy az amerikaiaknak „egérlyukat” kell ütniük a város házain keresztül. Lyukakat kellett ütniük a házak oldalán vagy tetején, és kéz a kézben kellett harcolniuk az épületeken belül.

1847. február 22-én, miután egy lesből támadt amerikai felderítőnél talált írásos parancsokból értesült erről a gyengeségről, Santa Anna magához ragadta a kezdeményezést, és Mexikó teljes hadseregét északra vonultatta, hogy 20 000 emberrel harcoljon Taylor ellen, abban a reményben, hogy elsöprő győzelmet arat, mielőtt Scott betörhetne a tenger felől. A két hadsereg találkozott, és a háború legnagyobb csatáját vívta a buena vistai csatában. Taylor 4600 emberével a La Angostura, vagyis a „szoros” nevű hegyszorosnál sáncolta el magát, néhány mérföldre Buena Vista ranchtól délre. Santa Anna, mivel kevés logisztikával rendelkezett serege ellátására, dezertálással küzdött a hosszú északi menetelés során, és mindössze 15 000 emberrel érkezett meg fáradt állapotban.

A mexikóiak több ponton is majdnem áttörték az amerikai vonalakat, de a keskeny hágón áthaladó gyalogos oszlopaik súlyosan megszenvedték az amerikai lovas tüzérséget, amely közvetlen közelről tüzérségi lövésekkel próbálta felszámolni a támadásokat.

Santa Anna visszavonult, útközben embereket veszítve, miután hírét vette a lázadásnak és a zavargásoknak Mexikóvárosban. Taylor Észak-Mexikó egy része továbbra is ellenőrzése alatt maradt, és Santa Anna később bírálatokkal szembesült a visszavonulása miatt. A mexikói és az amerikai hadtörténészek egyaránt egyetértenek abban, hogy az amerikai hadsereg valószínűleg vereséget szenvedhetett volna, ha Santa Anna a végéig harcolta volna a csatát.

A dél-mexikói felkelés a Yucatán félszigeten

1847-ben a maják fellázadtak a félsziget mexikói elitjei ellen egy kasztháborúban, amelyet Yucatán kasztháborújaként ismerünk. Jefferson Davis, akkori Mississippi szenátora a Kongresszusban azzal érvelt, hogy az elnöknek nincs szüksége további hatáskörökre a Yucatánban való beavatkozáshoz, mivel a mexikóval folytatott háború már folyamatban van. Davis aggodalma stratégiai jellegű volt, és a Manifest Destiny víziójának része volt, tekintve, hogy a Mexikói-öböl „az Egyesült Államokhoz tartozó vízgyűjtő terület”, és hogy „a Yucatán-foknak és Kuba szigetének a miénknek kell lennie”. Ezeket a nézeteket később az Aranykör Lovagrendje is támogatta, amelynek Davis állítólag tagja volt. Végül az Egyesült Államok nem avatkozott be Yucatánban, de szerepelt a mexikói–amerikai háborúról szóló kongresszusi vitákban. Egy ponton a yucatáni kormány petíciót nyújtott be az Egyesült Államokhoz a kasztháború idején való védelemért, de az Egyesült Államok nem válaszolt.

Támadás Mexikóváros ellen

Ahelyett, hogy Taylor seregét megerősítette volna a folyamatos előrenyomulás érdekében, Polk elnök egy második sereget küldött Winfield Scott tábornok vezetésével. Polk úgy döntött, hogy a háború befejezésének módja a mexikói szárazföldi területek partjairól való lerohanás. Scott tábornok seregét tengeri úton Veracruz kikötőjébe szállították, hogy megkezdjék a mexikói főváros, Mexikóváros elfoglalását célzó inváziót. 1847. március 9-én Scott végrehajtotta az Egyesült Államok történetének első nagyobb partraszállását egy ostrom előkészítéseként. Egy 12 000 önkéntes és reguláris katonából álló csoport sikeresen rakodott le ellátmányt, fegyvereket és lovakat a fallal körülvett város közelében speciálisan tervezett partraszálló járművek segítségével. A megszálló erőben több késõbbi tábornok is részt vett: Robert E. Lee, George Meade, Ulysses S. Grant, James Longstreet és Thomas "Stonewall" Jackson.

Veracruzt Juan Morales mexikói tábornok védte 3400 emberrel. Matthew C. Perry kommodor parancsnoksága alatt aknavetőket és haditengerészeti ágyúkat vetettek be a városfalak lerombolására és a védők zaklatására. Az 1847. március 24-i bombázás egy tíz méteres rést nyitott Veracruz falaiban.A városban lévő védők saját tüzérséggel válaszoltak, de a hosszan tartó tűz megtörte a mexikóiak akaratát, akik számbeli túlerővel néztek szembe, és 12 nap ostrom után megadták magukat. Az amerikai csapatok 80 fõs veszteséget szenvedtek, míg a mexikóiak mintegy 180 halottat és sebesültet, több száz civilt pedig megöltek a harcok alatt.

Scott seregének az útja

Santa Anna megengedte Scott seregének, hogy a szárazföld belsejébe vonuljon, számolva a sárgaláz és más trópusi betegségek pusztításával, mielőtt Santa Anna helyet választott volna az ellenséggel való megküzdésre. Mexikó már korábban is alkalmazta ezt a taktikát, többek között akkor is, amikor Spanyolország megpróbálta visszahódítani Mexikót 1829-ben. A betegségek döntő tényezők lehettek a háborúban. Santa Anna Veracruzból származott, így a saját területén tartózkodott, ismerte a terepet, és szövetségesek hálózatával rendelkezett. Helyi erőforrásokra támaszkodhatott éhes seregének ellátására és az ellenség mozgásáról szerzett információk megszerzésére. Az északi, nyílt terepen vívott csatákban szerzett tapasztalataira építve Santa Anna megpróbálta kiiktatni az amerikai hadsereg elsődleges előnyét, a korszerû tüzérség használatát.

Santa Anna Cerro Gordót választotta a csata helyszínének, kiszámítva, hogy ez a fajta a terep az, amely a mexikói erők számára a maximális előnyt kínálja. Scott 1847. április 2-án nyugat felé vonult 8500, kezdetben egészséges katonával, míg Santa Anna védelmi állást állított fel a főút körüli kanyonban, és erődítményeket épített ki. Santa Anna sáncait az amerikai hadsereg 12 000 fősnek tartott sereggel sáncolta el, valójában azonban körülbelül 9000 katonája volt.[204] Santa Anna üzérséget állított ki azon az úton, ahol Scott megjelenésére számított. Scott azonban 2600 lovas dragonyost küldött előre, akik április 12-én elérték a hágót. A mexikói tüzérség idő előtt tüzet nyitott rájuk, így felfedve pozícióikat, megkezdődött az összecsapás.

A főút helyett Scott csapatai észak felé gyalogoltak a nehéz terepen, tüzérségét a magaslatokon helyezték el, és csendben körülvették a mexikóiakat. Bár Santa Anna és csapatai addigra már tisztában voltak az amerikaiak helyzetével, felkészületlenek voltak az azt követő támadásra. Az április 18-án vívott csatában a mexikói hadsereget megfutamították. Az amerikai hadsereg 400, míg a mexikóiak több mint 1000 fõs veszteséget szenvedtek, és 3000-en esett fogságba.

Santa Anna utolsó hadjárata

1847 szeptemberének végén Santa Anna még egy utolsó kísérletet tett az amerikai hadsereg legyőzésére, elvágva őket a parttól vagyis az utánpótlástól. Joaquín Rea tábornok megkezdte Puebla ostromát, akihez hamarosan csatlakozott Santa Anna is. Scott mintegy 2400 katonát hagyott Pueblában, akik közül körülbelül csak 400 volt harcképes. Mexikóváros eleste után Santa Anna abban reménykedett, hogy Puebla polgári lakosságát mozgósíthatja az ostrom alatt álló és gerillatámadásoknak kitett amerikai katonák ellen. Mielőtt a mexikói hadsereg legyõzhette volna az amerikaiakat Pueblában, további amerikai csapatok szálltak partra Veracruzban Joseph Lane dandártábornok parancsnoksága alatt.

Joseph Lane

Pueblánál kifosztották a várost. Santa Anna nem tudta ellátni csapatait, akik gyakorlatilag feloszlottak, hogy élelmet keressenek. Lane október 12-én mentette fel Pueblát, miután október 9-én gyõzött Santa Anna felett a huamantlai csatában.

Walker ezredes halála a huanantlai csatában

A csata volt Santa Anna utolsó csatája. Végül az amerikai csapatok elértek Mexikóvárosba. A főváros elfoglalását követően a mexikói kormány Querétaro ideiglenes fővárosába költözött.Mexikóvárosban az amerikai erők megszálló hadsereggé váltak, és a városi lakosság gerilla támadásainak voltak kitévve. Jelentős veszteségeket okoztak az amerikai hadseregnek, különösen a társaiktól elszakadó katonáknak.

Scott tábornok seregének a körülbelül negyedét küldte, hogy biztosítsa a kommunikációs vonalat Veracruzba Rea tábornok Könnyű Hadtestétől és más mexikói gerillaerőktől, amelyek május óta lopakodó támadásokat hajtottak végre. A mexikói gerillák gyakran megkínozták és megcsonkították az amerikai csapatok holttesteit, bosszúból és figyelmeztetésül.

Scott a gerillatámadásokat a „háború törvényeivel” ellentétesnek tekintette, és elkoboztatta azon lakosság a vagyonát, amelyek a gerillákat rejtetgették. Az elfogott gerillákat, beleértve a tehetetlen foglyokat is, agyon no kellett lőni, azzal az indoklással, hogy a mexikóiak is ugyanezt teszik. Peter Guardino történész azt állítja, hogy az amerikai hadsereg parancsnoksága bűnrészes volt a mexikói civilek elleni támadásokban. Azonban azzal, hogy a civil lakosság otthonait, vagyonát és családjait egész falvak felégetésével, fosztogatással és nők megerőszakolásával fenyegette, az amerikai hadsereg elválasztotta a gerillákat a bázisuktól és ez ellenük hatott.„A gerillák sokba kerülnek az amerikaiaknak, de közvetve a mexikói civileknek is többe kerülnek.” írta Guardino. No

Scott megerősítette Puebla helyőrségét, és novemberre 1200 fős helyőrséget állított fel Jalapában, 750 fős állásokat állított fel a Veracruz kikötője és a főváros közötti főútvonal mentén, a Mexikóváros és Puebla közötti hágónál Rio Friónál, Perote-nál és San Juan-nál a Jalapa és Puebla közötti úton, valamint Puente Nacionalnál Jalapa és Veracruz között.[214] Kijelölt egy gerillaellenes brigádot is Lane irányítása alatt, hogy a háborút a Könnyű Hadtesthez és más gerillákhoz vigyék. Elrendelte, hogy a konvojok legalább 1300 fős kísérettel haladjanak. Lane győzelmeket aratott a Könnyű Hadtest felett Atlixcónál (1847. október 18.), Izúcar de Matamorosnál (1847. november 23.) és Galaxara hágónál. Később, Padre Jarauta gerillái ellen Zacualtipanban (1848. február 25.) indított rajtaütés tovább csökkentette a gerillatámadásokat az amerikai kommunikációs vonalon. Miután a két kormány fegyverszünetet kötött a békeszerződés ratifikálásának megvárására, 1848. március 6-án a hivatalos ellenségeskedés megszűnt. Egyes bandák azonban a mexikói kormány utasításaival dacolva folytatták a harcot egészen az amerikai hadsereg augusztusi evakuálásáig. Néhányat a mexikói hadsereg vert le, vezetõiket pedig– Padre Jarautához hasonlóan – kivégezték.

A cerro gordoi csata

Dezertőrök

Az amerikai hadseregben a dezertálási arány 8,3% volt (9200 a 111 000-ből), szemben az 1812-es háború alatti 12,7%-kal és a szokásos békeidőben tapasztalható évi 14,8%-os aránnyal. Sok férfi dezertált, hogy csatlakozzon egy másik amerikai egységhez, és második besorozási bónuszt kapjon. Néhányan a táborban uralkodó nyomorúságos körülmények miatt dezertáltak. Felmerült, hogy mások a hadsereget használták fel arra, hogy ingyenes utat kapjanak Kaliforniába, ahol dezertáltak, hogy csatlakozzanak az aranylázhoz; ez azonban valószínűtlen, mivel az aranyat csak 1848. január 24-én fedezték fel Kaliforniában, kevesebb mint két héttel a háború befejezése előtt. Mire a hír elérte az Egyesült Államok keleti részét, hogy aranyat fedeztek fel, a háború vége el is elérkezett.

Az amerikai hadsereg leghíresebb dezertőr csoportja a Szent Patrik zászlóalja vagy San Patricios volt, amely elsősorban több száz bevándorló katonából állt, többségében katolikus ír és német bevándorlókból, akik olyan okok miatt dezertáltak az amerikai hadseregből, mint a feletteseik diszkriminációja, a háború alatti zord életkörülmények miatti neheztelés, valamint a Mexikó iránti hűség, amely túlnyomórészt római katolikus nemzet. A zászlóaljban kanadaiak, angolok, franciák, olaszok, lengyelek, skótok, spanyolok, svájciak és mexikóiak voltak, akik közül sokan a katolikus egyház tagjai voltak.

A zászlóalj nagy része a churubuscoi csatában esett el; Az Egyesült Államok körülbelül 100 katonát fogott el, és a San Patriciók nagyjából felét bíróság elé állították és dezertőrként felakasztották az 1847 augusztusi churubuscoi elfogásukat követően. A vezetőjüket, John Riley-t megbélyegezték. John Riley mellszobra és egy emléktábla a Plaza San Jacinto, San Angel egyik épületének homlokzatán arra a helyre emlékeztet, ahol felakasztották őket.

Következménye

Amerikai-mexikói határjavaslatok

Mexikó területei veszteségei az 1846-48-as háború és az 1853-as Gadsden-vétel következtében

A háború legfontosabb következménye az volt, hogy Mexikónak le kellett mondania területének feléről (kb. 1,37 millió km²-ről), vagyis Alta Californiát és Santa Fé de Nuevo Méxicót át kellett engednie az Amerikai Egyesült Államoknak a Guadalupe Hidalgó-i békeszerződésben.

Mexikó területi veszteségei, vörössel, és a késõbbi Gadsden-vétel, sárgával jelölve

A volt lakosok jogainak korlátozása

Sok mexikói, köztük meszticek, afro-mexikóiak és az annektált területeken élő őslakosok elvesztették polgári és politikai jogaikat. A Guadalupe Hidalgo-i szerződés amerikai állampolgárságot ígért minden korábbi mexikói állampolgárnak, aki a területeken élt. Az Egyesült Államok azonban felhatalmazta az átengedett államokat az állampolgársági politika kialakítására, és egy éven belül az államok olyan törvényeket fogadtak el, amelyek megtiltották Arizona, Kalifornia, Új-Mexikó és Texas összes mexikói állampolgárának az amerikai állampolgárságot, kivéve a fehér férfi mexikóiakat. Továbbá a nem fehér mexikóiak elvesztették bizonyos állampolgársági jogaikat, például a joggyakorlás, a szavazati jog vagy bizonyos kormányzati pozíciók betöltésének jogát. Az őslakosok elvesztették földhöz fűződő jogaikat, és kiirtották őket, mint például a kaliforniai népirtás során, vagy rezervátumokba kényszerítették őket. Mexikó elvesztette északi területeinek egy részét Nevadában, Utahban, Coloradóban, Oklahomában, Kansasben és Wyomingban, amelyeken kevés, ha egyáltalán volt mexikói, és számos őslakos csoport élt.

Továbbá az Egyesült Államok kormánya csak az 1930-as években biztosított teljes állampolgárságot a délnyugati őslakos amerikaiaknak, annak ellenére, hogy mexikói állampolgárok voltak. Az 1849-es kaliforniai alkotmány csak a fehér férfi állampolgároknak biztosított szavazati jogot (II. cikk, 1. szakasz), és a szenátorok számát csak „a fehér lakosok száma szerint” arányosították (IV. cikk, 29. szakasz).

Irodalom

• Oregon, and the Mexican War. University of Missouri Press, 1973.
• Price, Glenn W. Origins of the War with Mexico: The Polk-Stockton Intrigue. University of Texas Press, 1967.
• Reeves, Jesse S. (1905). "The Treaty of Guadalupe-Hidalgo". The American Historical Review. 10 (2): 309–324. doi:10.2307/1834723. hdl:10217/189496. ISSN 1937-5239. JSTOR 1834723.
• Reilly, Tom. War with Mexico! America's Reporters Cover the Battlefront. Lawrence: University of Kansas Press 2010.
• Rives, George Lockhart (1913). The United States and Mexico, 1821–1848: a history of the relations between the two countries from the independence of Mexico to the close of the war with the United States. Vol. 2. New York: C. Scribner's Sons.
• Rodríguez Díaz, María Del Rosario. "Mexico's Vision of Manifest Destiny During the 1847 War" Journal of Popular Culture 2001 35(2): 41–50. ISSN 0022-3840.
• Ruiz, Ramon Eduardo. Triumph and Tragedy: A History of the Mexican People, Norton 1992, textbook
• Santoni, Pedro. Mexicans at Arms: Puro Federalists and the Politics of War, 1845–1848. Fort Worth: Texas Christian Press 1996.
• Schroeder John H. Mr. Polk's War: American Opposition and Dissent, 1846–1848. University of Wisconsin Press, 1973.
• Sellers Charles G. James K. Polk: Continentalist, 1843–1846 (1966), the standard biography vol 1 and 2 are online at ACLS e-books
• Smith, Justin Harvey. The War with Mexico. 2 vol (1919). Pulitzer Prize winner. full text online.
• Stephenson, Nathaniel Wright. Texas and the Mexican War: A Chronicle of Winning the Southwest. Yale University Press (1921).
• Weinberg Albert K. Manifest Destiny: A Study of Nationalist Expansionism in American History Johns Hopkins University Press, 1935.
• Yanez, Agustin. Santa Anna: Espectro de una sociedad (1996).