Ulysses S. Grant

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ulysses S. Grant
Grant az 1870-es évek közepén készült képen
Grant az 1870-es évek közepén készült képen
Az Egyesült Államok 18. elnöke
Hivatali idő
1869. március 4.1877. március 3.
Alelnök(ök) Schuyler Colfax (1869–1873)
Henry Wilson (1873–1875)
nem volt (1875–1877)
Előd Andrew Johnson
Utód Rutherford B. Hayes
Az Amerikai Egyesült Államok 6. vezénylő tábornoka
Hivatali idő
1864. március 9.1869. március 4.
Előd Henry W. Halleck
Utód William Tecumseh Sherman
Katonai pályafutása
Csatái Amerikai polgárháború
Született 1822. április 27.
Point Pleasant, Ohio
Elhunyt 1885. július 23. (63 évesen)
Wilton, New York
Párt Republikánus Párt

Házastársa Julia Dent Grant
Gyermekei Frederick, Ulysses Jr., Ellen, Jesse
Foglalkozás katona (tábornok)
Iskolái West Point
Halál oka torokrák
Vallás metodista

Ulysses S. Grant aláírása
Ulysses S. Grant aláírása
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Ulysses S. Grant témájú médiaállományokat.

Ulysses Simpson Grant (született Hiram Ulysses Grant; Point Pleasant, Ohio, USA 1822. április 27. – Wilton, New York, USA, 1885. július 23.) egyesült államokbeli katona, politikus, hazája 18. elnöke 1869 és 1877 között. Az Amerikai Egyesült Államok hadseregének vezénylő tábornokaként szorosan együttműködött Abraham Lincoln elnökkel az uniós hadsereg győzelemre vezetésében az Amerikai Konföderációs Államok fegyveres erejével szemben az amerikai polgárháború során. A rekonstrukció során elődjével, a Kongresszussal éles ellentétbe kerülő Andrew Johnsonnal ellentétes politikát folytatott. A kétszer elnökké választott Grand a Republikánus Párttal a konföderációs nacionalizmus és a déli nemzettudat elfojtásán szorgoskodott, valamint fellépett a rabszolgaság megőrzése ellen, védve a felszabadított négerek állampolgári jogát és a nemzetgazdasági prosperitást előmozdítva. Elnöki tevékenységét gyakran illetik kritikával a korrupció eltűrése miatt, és mert második terminusa közben az országot súlyos gazdasági válságba vezette.

Grant 1843-ban végzett az Egyesült Államok hadiakadémiáján, a West Pointon és a mexikói–amerikai háborúban való részvétel után leszerelt. A polgárháború 1861-es kitörésekor újra belépett a hadseregbe. 1862-ben Grant fontos erődök elfoglalásával ellenőrzése alá vonta Kentuckyt és Tennessee nagy részét, majd nehezen és a közvéleményt sokkolóan súlyos veszteségek árán kivívott győzelmet aratott a shiloh-i ütközetben. A kétes teljesítmény miatt rövid időre leváltották, de mivel rámenős és kezdeményezőképes parancsnok hírében állt, újra vezető beosztást kapott. 1863 júliusában hosszas és terméketlen erőfeszítések után kivívta Vicksburg erődjének bevételét. Munkáját és megélhetését vesztett néger rabszolgákat emelt a hadserege tagjai közé, hogy a háborús erőfeszítéseket elősegítse. Vicksburg bevételével kiterjesztette az Unió fennhatóságát a Mississippi völgyének teljes hosszára és kettészelte a Konföderáció területét. A chattanoogai hadjárat sikere után Lincoln előléptette altábornaggyá és kinevezte az uniós seregek vezénylő tábornokává. Grant a közvéleményt sokkolóan véres hadjáratot vezetett Robert E. Lee déli hadserege ellen 1864-ben. Szerencséjére azonban meglehetősen kevés látható eredményt hozó hadjáratával egy időben a vele szorosan együttműködő Sherman döntő győzelmeket aratott és megtörte a Konföderáció ellenállását a nyugati hadszíntéren. Grant irányítása alatt a veszteségekre tekintettel nem levő hadvezetés letaglózó pusztítást végzett a Konföderáció hátországában, mely végül kikényszerítette Lee fegyverletételét az appomattoxi csatát követően, mely véget vetett a háborúnak. Történészek gyakran dicsérik Grant katonai hozzáértését, stratégiáit pedig katonai tankönyvek oktatják, ugyanakkor azonban történészek kisebb csoportja rámutat, hogy a Grant rendelkezésére álló túlerővel való győzelmekhez nem szükséges katonai géniusznak lenni, s hogy győzelmeit nem kimagasló stratégiájának köszönhette, hanem a mindent lehengerlő túlerejének.[1]

A polgárháborút követően Grant vezette a hadsereg megszállása mellett folyó rekonstrukciót, mellyel a korábbi konföderációs államokat óhajtották az északi elveknek megfelelő formájúra alakítani. 1868-ban elnökké választották, 1872-ben újraválasztották, s ezen idő alatt Grant megszilárdította a szétszakadt és erőszakkal újra összeforrasztott nemzet stabilitását. Grant intézkedéseivel felszámolta a Ku-Klux-Klan terrorját és a hadsereg, valamint az igazságügy segítségével biztosította a polgárjog és a szavazati jog érvényesülését a déli államokban. A hadsereg közreműködésével építette fel a Republikánus pártot délen, melyet a frissen szavazójogot kapott négerek támogatására, az északról odatelepülőre, és a kevés helyi támogatóra alapozott. A 14. alkotmánykiegészítés általi korábbi konföderációsok jogfosztása révén létrehozott republikánus többségek négereket választottak a Kongresszusba és egyéb állami hivatalok betöltésére. Második elnöki terminusában a déli republikánus koalíciók szétestek és egymás után vereségeket szenvedtek konzervatív fehér választási győzelmek által, melyhez jogi korlátozásokat és a feketék megfélemlítését is felhasználták. Grant indiánokat illető békepolitikája kezdetben csökkentette a határvidékek erőszakosságát, de leginkább mégis az 1876-os nagy sziú háborúról híresült el, melyben George Armstrong Custer tábornok és ezredét kis híján az utolsó emberig megsemmisítették a Little Bighorn-i ütközetben. Elnöksége idején Grant kongresszusi vizsgálatokkal kellett szembenézzen a végrehajtó ág intézményeiben elharapózott korrupció miatt, beleértve két kabinettagjának megvesztegetése miatt emelt vádakat. Grant adminisztrációja vezette be az aranysztenderdet és erősítette a dollár árfolyamát.

Külpolitikájában Grant élénkíteni akarta az ország kereskedelmét és növelni befolyását a béke megőrzése mellett. Adminisztrációja sikerrel megoldotta az Alabama-ügy okozta, háborúval fenyegető feszültséget az Egyesült Királysággal. Grant nem bocsátkozott háborúba Spanyolországgal sem a Virginius-incidens miatt, de a Kongresszus elutasította a Dominikai Köztársaságot illető annektálási próbálkozását. Az 1873-as tőzsdepánikra a New York-i bankházaknak nyújtott pénzügyi segítséggel válaszolt, de nem tudta feltartóztatni az ezáltal indított ötéves gazdasági válságot, mely magas munkanélküliséget, alacsony üzleti nyereségeket és csődöket okozott. 1877-ben hivatala elhagyása után két évig tartó világ körüli útra indult, melyen elismerésekkel illették.

1880-ban Grant megpróbálta ismét megszerezni a republikánus elnöki jelölést, de ezúttal sikertelenül. Befektetései üzleti nehézségeivel és a torkát megtámadó rákkal küzdve megírta személyes visszaemlékezését, melyet a kritika lelkesen fogadott és pénzügyi sikert is hozott családjának. Grant a kézirat lezárása után pár nappal halt meg, 1885-ben. Halála túláradó érzelmeket okozott az országban. A történészek megítélése az 1980-as évek előtt lesújtó volt politikai tevékenységét illetően és általában az átlagosnál gyengébbre értékelték elnöki teljesítményét. A kritika gazdasági melléfogásait és az elbukott dominikai annexiós egyezményt emeli ki, míg méltatói az indián bennszülöttekkel való törődését és a négerek polgárjogainak, illetve a választójogának védelmére fókuszálnak,[2] melyek miatt megítélése az 1980-as évektől kezdve valamelyest javult.

Ifjúsága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Grant szülőháza az ohiói Point Pleasantben

Hiram Ulysses Grant 1822. április 27-én született az ohiói Point Pleasantben. Apja Jesse Root Grant cserzővarga, anyja Hanna Simpson Grant volt. Ősei, Matthew és Priscilla Grant 1630-ban a Mary and John hajó fedélzetén érkezett az újvilágba a Massachusetts Bay kolónia területén letelepülni.[3] Grant ükapja harcolt a Hétéves háború amerikai hadszínterén, nagyapja pedig az amerikai függetlenségi háborúban Bunker Hillnél.[4] Grant apja whig volt, aki némileg hajlott az abolíció felé.[5] 1823-ban a család a szintén ohiói Georgetown faluba költözött Brown megyében, és további öt testvére született: Simpson, Clara, Orvil, Jennie, és Mary.[6] A fiatal Ulysses rendszeresen látogatta az iskolát. Apja cserzővállalkozása révén a család szerény jómódban élt. Ulysses noha gyűlölte a cserzőmesterséget, apja farmján maradt dolgozni.[7] Testvéreivel ellentétben őt nem kényszerítették szülei a metodista istentiszteletekre;[* 1][8] Ettől fogva egész életében egymagában imádkozott és nem csatlakozott egyetlen felekezethez sem.[9] Ismerősei és fia úgy gondolták, hogy agnosztikus.[10] Ifjú korától fogva különleges érzékkel bírt a lovakhoz, kiválóan tudta irányítani őket és együtt dolgozni velük. Tábornokként mindig a legerősebb és legbetöretlenebb lovakat választotta, s néha meg is sérült lovaglás közben.[11]

1839-ben, 17 éves korában Thomas L. Hamer kongresszusi képviselő - Grant szándékával ellentétben - beajánlotta egy megüresedett kadéti helyre és az ő révén felvételt nyert az Egyesült Államok West Point katonai akadémiájára. Hamer tévesen "az ohiói Ulysses S. Grant"-nek írta nevét és ettől kezdve ez lett felvett neve.[* 2][13] „Sam” lett a beceneve a kollégiumban, mivel "U. S." monogramja egybevágott az Egyesült Államokra használt "Uncle Sam" kifejezéssel. Későbbi visszaemlékezése szerint "a katonai élet nem tudott megragadni". Fegyelmezetlen volt, nem vette komolyan a munkát, de kivételes képességei hozzásegítették ahhoz, hogy sikeresen elvégezze a hadiakadémiát.[14] elhanyagolta tanulmányait, de matematikából és földrajzból átlag fölötti jegyeket szerzett.[15] Csendes természetével pár igaz barátot szerzett magának, mint Frederick Tracy Dent és Rufus Ingalls.[16] Grantet félelmet nem ismerő és kiváló lovasnak ismerték; új ugratási magasságrekordotját 25 évig nem tudták megdönteni. Robert Walter Weir romantikus festőművész keze alatt tanult és kilenc ma ismert alkotását hagyta az utókorra. 1843-ban végzett, 39 fős évfolyamának 21. eredményével. Boldogan hagyta el az akadémiát, és azt tervezte, hogy a négy éves szolgálat után leszerel.[17] Szeretett volna bekerülni az oktatói karba, de ez nem sikerült, így a katonatiszti karrierje során előbb Missouriban szolgált. Kiváló lovaglótudása ellenére sem a lovassághoz osztották be (a beosztást a tanulmányi teljesítménye alapján kapták a végzősök, nem képességeik alapján), hanem a 4. gyalogezredhez. Itt az ezred szállásmestere lett, készleteket és felszerelést kezelt és címzetes alhadnagyi rangot kapott.[18]

Katonai karrierje és magánélete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ulysses S. Grant alhadnagy egyenruhában 1843-ban.

Grant diploma utáni elős állomáshelye a St. Louis melletti Jefferson Barracks volt.[19] Ez volt az USA legnagyobb katonai bázisa a nyugati területeken akkoriban, melyet Stephen W. Kearny ezredes irányított. Grant elégedett volt új parancsnokával, de alig várta katonai szolgálata végét, hogy tanári karrierbe kezdhessen.[20] Missouriban évfolyamtársa, Frederick Tracy Dent családját látogatta szabadidejében és 1844-ben eljegyezte húgát, Juliat.[21]

A Mexikóval romló kapcsolatok miatt Grant egységét az Army of Observation hadsereg részeként átvezényelték Louisianába, ahol Zachary Taylor vezérőrnagy vette át a parancsnokságot.[22] A mexikói–amerikai háború 1846-os kitörésével a hadsereg Mexikó földjére lépett. Grant szállásmesteri beosztása ellenére lovasrohamot vezetett a Resaca de la Palma-i ütközetben.[23] A monterreyi ütközetben ismét tanúbizonyságot tett lovas képességeiről, mikor önként jelentkezett futárként a ló oldala mögött megbújva végigvágtatni a lövészektől hemzsegő utcákon.[24] James Knox Polk elnököt aggasztotta Taylor növekvő népszerűsége, ezért kettéosztotta erőit és néhány csapatot haza küldött egy új Winfield Scott parancsnoksága alá tartozó hadsereg felállítása céljából. Ezek közé tartozott Grant egysége is.[25] Scott hadserege Veracruznál szállt partra és Mexikóváros felé nyomult előre. A Molino del Rey-i ütközetben és a chapultepeci ütközetben, Mexikóváros külvárosában összecsaptak a mexikói fegyveres erőkkel. Grant szállásmesteri beosztásából fakadóan a készletekért volt felelős, így nem harcolt, de veszélyesebb feladatra vágyakozva végül kapott egy lehetőséget. Chapultepecnél embereivel bevontatott egy szétszedett mozsárágyút egy templomba, összerakatta és a közelben levő mexikói csapatokat lőtte vele. Bátorsága és kezdeményezőkészsége címzetes hadnagyi rangra való előléptetést hozott számára, majd később ideiglenesen százados lett. Scott hadserege bevette a várost Mexikó pedig békét kért, majd hamarosan aláírta a Guadalupe Hidalgó-i békeegyezményt.[26]

A háborúban kitűnt Grant kiváló földrajzi tájékozódó képessége, terepérzéke, jeles térkép- és útikalauz gyűjteménye volt, jobb mint az amerikai hadseregnek; térképgyűjtő szenvedélyének különösen nagy hasznát vette később a polgárháborúban.[27] A háború alatt Grant Scott és mások taktikáját és stratégiáját tanulmányozta, gyakran előre megérezve a bekövetkező húzásokat.[28] Memoárja szerint így tanulta a katonai vezetőképességet és visszatekintve Taylor hadvezetési stílusával tudott azonosulni. Ettől függetlenül azonban a mexikói háborút bűnnek tekintette, és a következtében előálló területi nyereséggel pedig a rabszolgaság kiterjesztését fogják szolgálni. Grant 1883-ban úgy emlékezett, miszerint: „Keserűen elleneztem és mind a mai napig így érzek, az intézkedések iránt, melyek ehhez az erősebb ellenfél által egy gyengébb ellen vívott valaha létezett legigazságtalanabb háborúhoz vezettek.” Véleménye szerint a polgárháború a Mexikó ellen elkövetett agresszió büntetése volt.[29]

Bár hivatásom szerint katona vagyok, sohasem szerettem a háborút, és csak akkor pártoltam azt, ha a béke eszközének láttam.
– Ulysses S. Grant

Grant kötelező szolgálata a háború alatt lejárt, de a továbbszolgálást választotta. Négy évvel eljegyzése után, 1848. augusztus 22-én megházasodott, melyen későbbi ellenfele, James Longstreet volt a tanúja.[30][31] Négy gyermekük született: Frederick, Ulysses Jr. ("Buck"), Ellen ("Nellie"), és Jesse.[32] Grant első Mexikó utáni megbízatása Detroitba vezényelte, majd pedig New Yorkba.[33] 1852-ben Grantet nyugatra küldték, az oregoni Fort Vancouverbe.[27] A Ulysses Jr. születését váró, nyolc hónapos várandós Julia, korábbi útjaikkal ellentétben nem kísérte el.[34] Az odaút alatt útitársai között kolerajárvány tört ki, mely 150 halálos áldozatot követelt. Grant hordágyakat és kórházi eszközöket rögtönzött a betegek ápolása érdekében.[35] San Franciscóból a kaliforniai aranyláz tetőfokán indult útnak.[36]

Grant a kajusze háborút követő időkben érkezett a Csendes-óceán partjára, az Egyesült Államok északnyugati részére; a hadsereg az indiánok és a telepesek szétválasztásának feladatát ellátásán fáradozott. Hogy a hadseregtől kapott, családja fenntartásához nem elégséges fizetését kiegészítse, Grant számos üzleti vállalkozásba kezdett és bele is bukott, mellyel megerősítette Jesse Grant abbéli hitét, hogy fiának nincs érzéke az üzlethez.[37] A családjától való távollét frusztrálta, és a híresztelések szerint mérték nélkül ivott.[* 3][39]

1853 nyarán századossá léptették elő és Grantet a 4. gyalogezred F századhoz vezényelték a kaliforniai Fort Humboldtba. Az erőd parancsnoka Robert C. Buchanan alezredes értesülést szerzett Grant egyik szolgálaton kívüli részegeskedéséről, mikor egy számvevő tiszt asztalánál mulatott. A hadbíróság vezetőjeként ultimátumot adott Grantnek, melyet az elfogadott és 1854. július 31-ével indoklás nélkül leszerelt és visszatért St. Louisba.[40] A hadügyminisztérium aktájába azt írta „Jóhírét semmi nem csorbítja.”[41] Leszerelése után a hadseregben megmaradt a részegeskedés pletykája vele kapcsolatban.[42] Évekkel később azt mondta: „a mértéktelenség bűne nem kis mértékben járult hozzá leszerelési döntésemhez.”[43]

Küzdelem a civil élet kihívásaival[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Grant Missouri államban épített családi otthona, melyet Hardscrabble-nek, kb. Verejtékesnek hívott (v.ö. verejtékes munka)

32 éves korában civil hivatás nélkül Grant hét szűk esztendőt élt meg. Apja először felajánlotta, hogy dolgozzon az illinois-i Galenában található cserzővállalkozásában, azzal a feltétellel, hogy Julia és a gyerekek Missouriban maradnak a Simpson, vagy Kentuckyban a Grant nagyszülőkkel. Ulysses és Julia azonban nem akartak megint egymástól távol lenni és elhárították az ajánlatot.[44] 1855-ben Grant sógora farmján, St. Louis közelében földműveléssel foglalkozott, ahol Julia apja rabszolgáit dolgoztatta.[44] A farm nem volt sikeres, ezért mellékkeresetként tűzifát árult a St. Louis-i utcasarkokon.[45] 1856-ban Granték Julia apjának farmjára költöztek, ahol felépítették a Grant által Hardscrabble-nek hívott otthonukat.[44] Julia utálta a rusztikus házat, melyet ronda kunyhónak írta le.[44] 1857-ben Grant apósától vett egy rabszolgát, egy harmincöt éves, William Jones nevű négert.[46] Az 1857-es gazdasági válság sok más farmerrel együtt tönkretette Grantet is, és 1858-ban bérbe kellett adnia a Hardscrabble farmot.[47]

A mezőgazdasági sikertelenség után Granték elhagyták a farmot, mikor negyedik gyermekük megszületett 1858-ban. Grant eladás helyett 1859-ben felszabadította rabszolgáját; egy olyan pillanatban, mikor a rabszolgák ára igen magas volt és Grantnek nagy szüksége lett volna a pénzre.[48] 1860-ban a család egy kis házat vett St. Louis-ban és Ulysses Julia unokatestvérével, Harry Boggsszal adósságbehajtóként dolgozott - ismét sikertelenül.[49] Később apja, Jesse felajánlotta neki a galenai cserzővállalkozást, immár feltételek támasztása nélkül, és Grant elfogadta. A "Grant & Perkins" bőrárubolt gyeplőket, nyergeket, hámokat és más bőrtárgyakat árult, és a jól menő galenai vidék farmereitől vásárolta hozzá az irhaalapanyagot. Grant és a család itt bérelt házat.[50]

Grant a polgárháború előtt nem fejtett ki politikai aktivitást.[51] Apósa ismert demokrata volt Missouriban, s részben emiatt Grant elbukott egy lehetőséget, hogy a megye mérnöke lehessen 1859-ben, mivel apja pedig makacs republikánus volt Galenában.[52] Az 1856-os választáson, Grant első voksát a demokrata James Buchananre adta, később úgy magyarázva, hogy lényegében ő John C. Frémont, az első republikánus elnökjelölt ellen szavazott, mivel aggasztotta, hogy Frémont rabszolgaság-ellenes politikája kiválásra fogja késztetni a déli államokat.[53] 1860-ban az északi demokraták vezérét, Stephen A. Douglast favorizálta a republikánus Abraham Lincoln, és a déli demokraták jelöltje, John C. Breckinridge ellenében. Azonban ekkoriban nem rendelkezett állandó lakóhellyel Illinois-ban, így nem is szavazhatott.[54]

A polgárháború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mathew Brady készítette felvétel Grantről az 1864-es Cold Harbori ütközetben.

1861. április 12-én Fort Sumter lövetésével fegyveres összecsapássá eszkalálódott a két országrész szembenállása. Két nappal később Lincoln elnök felhívást tett közzé, melyben 75 000 önkéntes katona jelentkezését kérte és a galenai tömeggyűlés is bátorította a toborzást. Grantről köztudott volt katonai múltja, ezért őt kérték fel a toborzásra. Fort Sumter ostroma előtt Grant nem mutatott felháborodást a déli államok elszakadása miatt.[55] A fegyveres támadás híre sokként hatott Galenában, Grant pedig osztotta szomszédságának aggodalmait a háború kitörése felett.[55] Apja ügyvédjének, John Aaron Rawlins egyik beszéde után Grant nagyobb lelkesedéssel állt az északi ügy szolgálatába.[56][55] Rawlins később Grant hadsegéde és közeli barátja lett a háború alatt. Grant elégedetten idézte fel, hogy a galenai első toborzógyűlés után „soha többet nem ment a bőrárúboltjukba.”[57]

Grant az önkéntesek csoportját mindenféle formális katonai rang, vagy beosztás nélkül toborozta és az ezredet elkísérte Springfieldbe, Illinois állam fővárosába.[58] Eközben az a benyomása támadt, hogy a háborút túlnyomórészt nem profi katonák fogják vívni, hanem önkéntesek.[59] Richard Yates kormányzó felajánlotta, hogy hivatalossá teszi Grant toborzásra és kiképzésre vonatkozó megbízatását, melyet noha elfogadott, de valójában seregparancsnokságra vágyakozott. Ezt ismerősein keresztül, mint például George B. McClellan vezérőrnagy több alkalommal megpróbálta kijárni magának. McClellan nem akart találkozni vele, a kaliforniából hallott, iszákosságáról szóló hírek miatt.[60] Ezalatt az önkéntesekkel végzett munkája ellen azonban nem lehetett kifogás, és katonái megítélése szerint jó parancsnok volt.[61]

Az illinois-i kongresszusi képviselő, Elihu B. Washburne segítségével Grant 1861. június 14-én megkapta ezredesi kinevezését és a fegyelmezetlen 21. illinoisi önkéntes ezred élére helyezték parancsnoknak, hogy a megbomlott fegyelmet helyreállítsa. Ennek érdekében Grant egy bajkeverőt kikötöztetett részegeskedésért és rendbontásért.[62] Észak-Missouriba való áthelyezése után, ismét Washburne közbenjárására Lincoln 1861. május 17-i hatállyal előléptette dandártábornokká.[63] John C. Frémont, a nyugati hadszíntér akkori parancsnoka Grantet bulldogszerű kitartással rendelkező, acélos akaratú tábornoknak tartotta, s augusztus végén a Cairo-ban állomásozó csapatok élére helyezte.[64] Frémont parancsára Grant 1861. szeptember 11-én harc nélkül bevonult a Kentucky állambeli Paducah-ba.[65]

A belmonti ütközet, Fort Henry és Fort Donelson ostroma[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az uniós katonák rohama Fort Donelsonnál

1861. november 7-én Grant és alig több mint 3000 katonája hibás felderítési adatokból levont hibás következtetések alapján meg akart akadályozni egy nem létező konföderációs hadműveletet. Gőzhajón átkeltek a Mississippin és megtámadták a Belmontnál táborozó délieket.[66] A belmonti ütközetben először az ellenfelet felülmúló taktikával és harciassággal bevették az ellenség táborát, de mivel az uniós katonák fegyelmezetlenül szétszéledtek, ezért a visszatérő és erősítést kapó konföderációsok ellentámadásba lendülhettek Gideon J. Pillow dandártábornok vezetésével. Az uniós hadsereg futásban kellett kierőszakolja a menekülést a Mississippi túlpartjáról, Columbusból bejövő déli nehéztüzérségi csapások közepette, visszaszállt hajóira és visszavonult Cairóba. A taktikai kudarc ellenére Grant és önkéntesei harci tapasztalatot és önbizalmat szereztek,[67] bár nyilvánvalóan ugyanezt a győzelmen fellelkesülő ellenségnek még nagyobb mértékben megszerezték.

Három hónappal később Grant engedélyt kért új parancsnokától, Henry W. Halleck vezérőrnagytól[* 4] az Észak-Tennessee-ben épült Fort Henry megtámadására, melytől a Tennessee folyó ellenőrzésének elragadását remélte. Halleck vetélytársa, Don Carlos Buell vezérőrnagy sikereitől tartva[* 5] a korábban visszautasított tervbe hirtelen beleegyezett,[68] azzal a feltétellel, hogy a támadást a flotta parancsnokával Andrew H. Foote admirálissal közösen viszik véghez.[69] Grant csapatai Foote ágyúnaszádjainak fedezete alatt 1862. február 6-án sikeresen elfoglalta kedvezőtlen helyen épült, gyenge Fort Henry-t, melyből a déli védők kitörtek és a közeli, erősebben védett Fort Donelsonba menekültek.

A Lincoln által kibocsátott, minden uniós hadsereget előrenyomulásra felszólító felhívástól felbátorodva Grant Halleck engedélyének kikérése nélkül elrendelte Fort Donelson megtámadását, mely a Cumberland folyót ellenőrizte. 1862. feburár 14-én Grant és Foote egyesített ereje kemény ellenállásba ütközött Donelsonnál. Grant további 10 000 fős erősítést kapva immár 25 000 fős sereg fölött diszponált, ám a Pillow, Simon B. Buckner vezérőrnagy és John B. Floyd vezérőrnagy által irányított konföderációsok is összegyűjtötték minden környékbeli erejüket és 16 000 főt számláltak. Foote ágyúnaszádjainak támadását az erőd ágyú visszaverték és a sérüléseket szenvedő hajók visszavonulni kényszerültek, a magas is megsebesülő Foote-tal együtt. Február 15-én a konföderációs erők megpróbáltak kitörni a bekerítésből. Grant rossz időzítéssel a Cumberland folyón lefelé visszavonult naszádokon Foote meglátogatására indult, mivel nem számított a déliek támadására, így csapataitól távol érte a próbálkozás. A teljes sikernek induló támadás rendezetlen menekülésbe taszította az északi csapatok jobbszárnyát.[70] utat nyitottak a távozáshoz. A konföderációs támadás azonban kommunikációs nehézségek, valamint Buckner és Pillow elképzeléseinek össze nem hangolása miatt leállt, így az összecsapásról nem is tudó Grant alárendeltjei megszilárdították állásaikat. Grant lóhalálban tért vissza és magabiztos, energikus fellépéssel elreteszelte az órákon át nyitva maradó utat Nashville felé. Ezután ellentámadást indított Pillow állásainak bal oldalával szemben, aki visszarendelte katonáit az erődbe. A kitörés kudarca után Floyd átadta a parancsnokságot Pillownak, aki rögtön továbbadta Bucknernek és mindketten elmenekültek a folyón keresztül. Buckner vállalta magára a fegyverletételt, mivel a háború előtt barátságban állt Granttel, pénzt kölcsönzött neki és lovagias elbánásban reménykedhetett. Másnap azonban Grant kizárólag „feltétel nélküli és azonnali megadást” fogadott el, mélyen lelombozva egykori barátját. Lincoln az önkéntes erők vezérőrnagyává léptette elő Grantet, az északi sajtó pedig hősként ünnepelte. Felvett nevének monogramjára utalva "Unconditional Surrender Grant"-ként kezdték emlegetni (feltétel nélküli megadás Grant).[71]

A shiloh-i csatától a iukai ütközetig[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Shiloh-i csata

A Tennesse folyó nyugati partján táborozó Army of the Tennessee (Tennessee hadsereg) 45 000 fősre növekedett és felkészült, hogy megtámadja a Mississippi állambeli Corinth vasúti csomópontjában összevont megközelítőleg hasonló erejű déli hadsereget.[72] Az Albert Sidney Johnston és P. G. T. Beauregard tábornagyok által vezetett konföderációs hadsereg mozdult elsőnek és 1862. április 6-án Grant öt hadosztályát megtámadták Pittsburgh Landingnél.[73] Grant csapatait nem védelmezte fedezék és nem is sejtették az ellenség közeledését, így a támadás meglepte őket és hátrálni kezdtek.[74] A nap végén a konföderációsok elfogták az egyik hadosztály maradékát, de az északi hadsereg kitartott a folyóparthoz visszavont új állásaiban.[75] Őket is megsemmisíthette volna, ha a konföderáció folytatja a támadást, de a déli katonák is kimerültek voltak, rendezni kellett soraikat és nem rendelkeztek erősítésekkel.[76] Grantnek viszont segítségére sietett 18 000 frissen megérkező katona Don Carlos Buell hadseregéből és az addig távolabbi táborából az ütközet felé igyekvő, Lew Wallace irányította hadosztály. Másnap hajnalban Grant ellentámadást indított,[77] melyben vereséget mért a konföderációs hadseregre és kikényszerítette Corinth-ba történő visszavonulásukat.[78]

Az ütközet után az éber északi sajtó hevesen kritizálta Grantet a sokkolóan magas veszteség miatt és annak híre miatt, hogy az ütközet alatt lerészegedett. Ezek miatt Halleck leváltotta parancsnoki beosztásából.[79] A csalódott és bátorságát vesztő Grant leszerelését fontolgatta, de William Tecumseh Sherman dandártábornok, egyik volt hadosztályának parancsnoka rábeszélte a gondolat elvetésére.[80] Az ütközet az addigi amerikai történelem legnagyobb veszteségeket hozó összecsapása volt 23 800 ember elvesztésével.[81] Lincoln felülbírálta Grant kritikusait, s kijelentette, hogy „Nem nélkülözhetem ezt az embert. Ő harcol.” Ráhatásának köszönhetően Grant visszakapta a Tennessee hadsereg irányítását, miután Halleck bevette Corinth-ot.[82] 1862. szeptember 19-én Grant győzött a Iukai ütközetben és súlyos veszteségeket okozva sikeresen megvédte Corinth-ot a második corinth-i ütközetben.[83] 1862 novemberében a Lincoln Emancipációs nyilatkozatának közzététele után Grant utasításba adta, hogy John Eaton tábori lelkész vezetésével alkalmazzanak szökött néger rabszolgákat munkaerőként, és adjanak nekik ruhát, bért és lakhatást szolgálatuk fejében.[84]

A 11. számú hadparancs[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Katonai kötelességei mellett Grant a kereskedelmet is felügyelete alatt tartotta az alá rendelt körzetben.[85] A pénzügyminisztérium északi kereskedők számára tiltotta a déllel való árucserét,[86] márpedig a hagyományos gyapotszállítási út a most a kereskedelem elől elzárt Mississippi folyamon való lehajózás volt. A háború a gyapottermelőknek és a kereskedőknek pénzügyi veszteséget, a Grant parancsnokságához tartozó korrupt szövetségi tisztek megvesztegethetősége pedig szállítási és fegyelmi problémákat okoztak.[87] Grant szerint zsidó kereskedők a tilalom megszegésével az ellenséggel üzleteltek.[88] 1862. december 17-én Grant kiadta 11. számú parancsát, melyben minden zsidót kitiltott a körzetéből.

„A zsidók egész osztálya megsérti a pénzügyminisztérium minden kereskedelmi szabályozását és katonai körzetem parancsnokságának rendelkezéseit, ezért ezúton kitiltatnak a körzet teljes területéről, vagyis Tennesse, Mississippi és Kentucky érintett területéről.”
   – General Order No. 11 (11. számú hadparancs)

A zsidó hitközség vezetői az északi lapokban sérelmezték a döntést és Lincoln is a visszavonását követelte.[89] A New York Times megalázónak nevezte a parancsot és a középkor szellemének újraéledésétől óvott. A véleményoldal felszólított Grant parancsának elítélésére.[90]

Grant kezdetben azt bizonygatta, hogy egy törzstiszt tette közzé a rendeletet az ő nevében, huszonegy nappal a kibocsátása után Grant visszavonta a rendelkezést.[91] James H. Wilson tábornok szerint Grant parancsa indirekt módon saját hozzátartozó ellen irányult, „akik egyfolytában ki akarták használni”, mint például apja, Jesse Grant, akik maga is üzleti kapcsolatban állt a zsidó kereskedőkkel. Mivel saját rokonait kitiltani nem volt bátorsága, ezért inkább partnereikre, a szemében elítélendően opportunista zsidó üzletelőkre sújtott le.[92] Bertram Korn szerint a parancs nem előzmény nélküli, hiszen Grant korábban is alkalmazott diszkriminatív eljárásokat és a zsidók bűnéről szilárdan meggyőződve lévén boldogan rangadta meg az alkalmat, hogy megszabaduljon tőlük.[93] Korn idézi az 1862. november 9-én és 10-én kibocsátott rendelkezéseit, melyben Grant megtiltja a Jacksontól délre való tartózkodást: „Az izraelitáknak főleg tilos az ott tartózkodás”; „zsidók sehonnan nem utazhatnak dél felé a vasúton. Északra utazhatnak bátran, de olyan elviselhetetlenek, hogy a körzetet meg kell tisztítani tőlük”.[94]

A blamázs következtében Grant elnézést kért.[95] 1868-ban elismerte, hogy a parancsot ő adta ki, de hozzátette, hogy „nem lett volna kibocsátva, ha leírása pillanatában azonnal nem táviratozzák szét, átgondolás nélkül”.[96] Jean Edward Smith életrajzíró szerint a hadparancs „az állami antiszemitizmus egyik legszemérmetlenebb példája volt Amerika történelmében”.[97]

A Vicksburg elleni hadjáratok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Első hadjárat, 1862 december - 1863 január[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Porter ágyúnaszádjai Vicksburg alatt
Az 1863. május 14-én vívott jacksoni ütközet a vicksuburgi hadjárat folyamán.

A Mississippi magas partján épült vicksburgi erőd volt az utolsó akadály a teljes folyam ellenőrzésének útjában, melyet Licoln és Grant egyaránt kulcsfontosságúnak ítélt a nyugati hadszíntéren aratott győzelem szempontjából és elhatározták annak bevételét. 1863. november 23-án a vezénylő tábornoknak kinevezett Halleck egyéni megfontolásoknak teret adó keretutasítást adott Grantnek, hogy foglalja el Vicksburgöt. Időközben azonban az elnököt kritikákkal traktáló hadosztályparancsnoka, John A. McClernand meggyőzte Lincolnt és Stanton hadügyminisztert, hogy vonja ki Grant alárendeltségéből és őt tegye a vicksburg elleni hadjárat parancsnokává. Grantet felbosszantotta, hogy Lincoln beosztottját egy új hadsereg felállításával bízta meg[98] és Halleck sem volt elragadtatva ettől a kilátástól.

1862. decemberében Grant terve szerint 40 000 fős hadserege megindult a Mississippi Centrál vasútvonal mentén Vicksburg ellen, miközben Sherman négy hadosztályának 32 000 katonája vízi úton igyekezett azt megközelíteni a Yazoo folyón északkeletről. Az Earl Van Dorn vezérőrnagy és Natham Bedford Forrest által vezetett konföderációs lovasság azonban mélyen az uniós vonalak mögé hatolva 1862. december 20-án elfogta az 1500 fős helyőrséget és felégette a Holly Springs-nél épített ellátóraktárban felhalmozott készleteket. Az ellátás megszűntével Grant nem tudta tovább folytatni a hadjáratot és vissza kellett fordulnia. Sherman hadosztályai John C. Pemberton altábornagy verte vissza Vicksburg alól a Chickasaw Bayou-i ütközetben.[99]

Az új XIII. hadtest megszervezése után McClernand utasította a Chickasaw Bayou felől visszavonuló Shermant, hogy erőivel csatlakozzon hozzá. Sherman engedelmeskedett a rangban felette állónak és felvetette, hogy megtámadhatnák az Arkansas folyót ellenőrző Fort Hindman erődöt, melyet a flotta támogatásával sikeresen el foglaltak.[100] Halleck Memphis-be rendelte McClernand-t és minden a körzetében található haderőt Grant irányítása alá helyezett.[101], majd Grant 1863. január 29-én személyesen átvette a parancsnokságot a McClernand által szervezett új csapatok felett, mellyel újból beosztott hadtestparancsnokká tette. Ez végleg megrontotta a közöttük fennálló viszonyt; McClernand a továbbiakban Grant iszákoskodásának hírét terjesztve intrikált a leváltása érdekében.[102]

A Mississippi-deltában megrekedő műveletek, 1863 február - április[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Grant kísérletezni kezdett, hogyan tudna a Mississippin olyan csatornát ásni, mellyel a flottilla Vicksburgöt és annak félelmetes ágyúit elkerülve tudná az erőd alá szállítani az északi csapatokat. A kísérleteket nem koronázta siker.[103] Először a De Soto földnyelvet átvágó, 1862 nyarán már elkezdett és abbahagyott Williams-csatornát akarták befejezni. A talajvíz és az eső még azelőtt feltöltötte a Sherman által ásatott árkot, hogy használhatóvá tehették volna. Többhétnyi ásás és kotrás után az elképzelést fel kellett adni.

Ezután James B. McPherson dandártábornok kapott parancsot Granttől a Providence-tavat és a Mississippi nyugati ágát összekötni, mellyel a flotta a Red River (Vörös-folyó) kitérőjével délről érhetett volna Vicksburg alá. Ez a többszáz méter hosszú csatorna sikeresen elkészült, de ekkor kiderült, hogy a rajta átjutó hajók csak 8500 főt tudnak Port Hudsonba vinni Nathaniel P. Banks tábornoknak, ami nem volna elég az áttöréshez a jelen levő déli csapatokkal szemben.

Harmadjára Grant a Yazoo Passt elreteszelő gát felrobbantásával a Cold River (Hideg folyó) - Tallahatchie folyó - Yazoo folyó útvonalon akart a Hayne's Bluff magaslatra kijutni, melyről a siker reményével támadhatta volna az erődöt. A beteg Watson Smith korvettkapitány irányította tíz hajó és a rajta levő, Benjamin Prentiss dandártábornok vezényelte katonaság azonban nehezen haladt előre részben a növényzet, részben Smith lassúsága miatt, ráadásul a déliek további fák kidöntésével késleltették az expedíciót. Az így nyert haladék birtokában gyorsan gyapotbálákból és földből kiépítették Fort Pemberton sáncait a nagy hurkot leíró Tallahatchie és a Yalobusha folyó torkolatánál és további nehézlövegekkel védték az összefolyástól délre folyó Yazoo alsó szakaszát. Az expedíciós erő háromszor támadta meg Fort Pembertont, de mind március 11-én, 14-én és 16-án visszaverték, így ez a próbálkozás is kudarcba fulladt.

Nem hozott több sikert a Steele's Bayou-i expedíció sem, mivel a sekély mellékfolyón Porter ágyúnaszádjainak útját a déliek köveknek a mederbe hajításával rekesztették el és egy időre magukat az ágyúnaszádokat is csapdába ejtették.

Második hadjárat, 1863 április - július[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1863. április 16-án Grant utasítást adott David Porter tengernagy ágyúnaszádjainak, hogy a Mississippi nyugati ágán délre hajózva vegyék föl az érintkezést a nyugati parton Vicksburg alá vonuló hadsereggel.[104] Grant elterelő manővereket indított és összecsapásokat kezdeményezett, mellyel megtévesztve Pembertont átkelt a keleti oldalra Bruinsburgnál.[105] Ezután először még tovább nyomult keletre és elfoglalta a jacksoni ütközetben elfoglalta Jackson vasúti csomópontját Mississippi államban, mellyel ellátását biztosítani tudta északról. A champion hill-i ütközetben Pemberton hadseregét is megverte, mire az visszavonult Vicksburg falainak oltalmába.[106] Ezután két összeomló rohamot vezetett a falak ellen, melyben csapatai súlyos veszteséget szenvedtek, így hosszú ostromra volt kénytelen berendezkedni. Vicksburg ostroma végül is 1863. július 4-én ért véget, mikor a segítséget nem remélő Pemberton letette a fegyvert.[107]

Vicksburg bevételével az Unio a teljes Mississippit ellenőrzése alá vonta, s ezzel kettévágta a Konföderációt. Ekkortájt Grant politikailag már teljesen a radikális republikánusok irányát képviselte a háború agresszív folytatása és a rabszolgák felszabadítása kérdésében.[108] Noha a vicksburgi győzelem nagyban javította az Unió harci elszántságát mégis kritika érte döntéseit és elmondások alapján vélelmezett lerészegedéseit.[109] A McClernand és Grant közötti rivalizálás Vicksburggel sem fejeződött be, míg egy a tiltása ellenére a sajtóban megjelentetett parancs után Grant leváltotta McClernand-t.[110] Edwin M. Stanton hadügyminiszter már ekkoriban felvetette, hogy őt kéne a Potomac hadsereg vezetésével megbízni, de Grantnek kétségei voltak, mert mint írta, a nyugati hadszíntér viszonyait és lehetőségeit jobban ismerte, s a keleti hadszíntér kialakult parancsnoki viszonyait nem akarta felborítani.[111]

Chattanooga felmentése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az uniós csapatok rohama a Missionary Ridge-i ütközetben

Lincoln 1863 októberében a reguláris hadsereg vezérőrnagyává léptette elő és az újonnan megalakított Mississippi katonai körzet parancsnokává nevezte ki. Ebbéli minőségében irányítása alá tartozott az Ohio hadsereg, a Tennessee hadsereg, a Cumberland hadsereg, vagyis a Mississippitől az Appalache-hegységig minden katonai fennhatóság.[112] A chickamaugai csatát követően a Cumberland hadsereg visszavonult a tennesse-i Chattanooga városába és csapdába esett.[113] Mikor erről értesült Grant leváltotta a megrendült Rosecranset és George H. Thomas vezérőrnagyot nevezte ki az ostrom alá került hadsereg élére.[114] Grant Chattanoogába lovagolt és tervet készített a csapatok utánpótlására és felmentésére.[115] Lincoln a Potomac hadsereg éléről leváltott Joseph Hooker vezérőrnagyot és abból kivont két hadosztályát küldte segítségére.[116] Az északi erők Brown's Ferry elfoglalásával utánpótlási vonalat nyitottak Bridgeportba.[117] 1863. november 23-án Grant három hadsereget felvonultatva lendült támadásba a Missionary Ridge-i csatában és Lookout Mountainnél.[118] Két nappal később Hooker erői elfoglalták Lookout Mountaint.[119] Grant utasította a Thomas irányítása alá került Cumberland hadsereget, hogy nyomuljon előre, mikor Sherman és az Ohio hadsereg nem tudta elfoglalni a Missionary Ridge-et északkelet felől.[120] A Cumberland hadsereg Philip Sheridan vezérőrnagy és Thomas J. Wood dandártábornok vezette hadosztályai megrohamozták a dombtetőt és kivetetté kiépített állásaikból a délieket, akik rendezetlenül menekültek az ütközetből[121] A győzelem után Kelet-Tennesse-t északi kézre került és megnyílt a lehetőség Georgia területére lépni, a Konföderáció legbelsőbb területére.[122]

A totális háború tervezőmérnöke[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1864. március 3-án Lincoln előléptette altábornaggyá és az összes uniós hadsereg vezénylő tábornokává nevezte ki.[123] Grant maga helyett Shermant bízta meg a Mississippi körzet vezetésével és Washingtonba utazott, hogy Lincolnnal közösen megtervezze a bevezetni szándékozott totális háborút. Miután Juliát egy georgetowni házba költöztette, Grant a George G. Meade vezérőrnagy vezette Potomac hadseregnél ütötte fel a főhadiszállását, a virginiai Culpeperben.[124] Stratégiai terve összehangolt csapásokra alapult, mellyel a lázadók hadseregeit egyazon időben támadják, s ezzel megakadályozzák, hogy egyik hadszíntérről a másikra átcsoportosítva használhassák ki a belső vonalak nyújtotta előnyt. Sherman támadásának célja Atlanta elfoglalása lett, míg Meade a Potomac hadsereg élén, Grant felügyelete alatt meg kellett támadja Robert E. Lee tábornagy Észak-Virginai hadseregét. Benjamin Butler vezérőrnagy kapta feladatul, hogy a James folyón felfelé nyomulva délről támadja meg Richmondot.[125] Amennyiben Lee figyelme a várakozásnak megfelelően délre fordul, akkor Grant és Butler hadseregeit egyesítik és a James folyón való hajószállítást használják utánpótlási vonalnak. Franz Sigel vezérőrnagynak kellett a vasútvonalat Lynchburg elfogalásával elvágnia, majd keletre fordulva a Blue Ridge hegység vidékét megtádnia.[126] Grant tudta, hogy Lee szűkében van a katonáknak és hogy egy lövészárkok nélküli mozgóháború anyagcsatái vereséget fognak mérni erőire.[127]

Grant emelkedő népszerűsége (és Lincoln erősen hanyatló népszerűsége) miatt az a szóbeszéd járta, hogy amennyiben az északi erők 1864 folyamán elég gyorsan győzni tudnak, az elvezet majd az esedékes elnökválasztáson való indulásához. Grant értesült a pletykákról, de az elnökségért való indulást kizárta, s annak realitását hamarosan elhalványították a déliek a vártnál sokkal lassabban megtörő ellenállása,[128] illetve csatamezők borzalmai.

Az Overland hadjárat és a győzelem[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A vadon csata majdnem egy évig tartó véres ütközetek sorát nyitotta meg Grant és Lee hadseregei között.
Lee fegyverletétle Appomatoxnál, a McLean ház közelében. Az ábrázoltak között feltűnik Custer, Babcock, Sheridan, Rawlins, Meade és Parker.

Sigel és Butler műveletei nem hoztak eredményeket, így Grantnek egymagában kellett Lee hadseregével megküzdenie az Overland hadjárat véresnél véresebb összecsapásai során. Grant 1864. május 4-én átkelt a Rapidan folyón és támadásba vitte hadseregét a Vadon csatában, ahol a háromnapos harcban óriási veszteségeket szenvedtek a felek. Grantet az különböztette meg a Potomac hadsereg élén szolgált elődeitől, hogy ő ennek ellenére nem vonult vissza, mert tudta, hogy az Unio jobban el tudja viselni a veszteségeket, mint a Konföderáció. Grant a Spotsylvania Court House-i csatában délkeletről próbált az Észak-Virginai hadsereg oldalába kerülni, hogy azt elvágja Richmondtól.[129] Lee előbb ért a csata helyszínére, így az elvágás nem sikerült, ehelyett tizenhárom napig tartó vérzivatar kezdődött. Grant megpróbált áttörni Lee védelmi vonalát, s ezzel a polgárháború legnagyobb veszteségét hozó rohamát, a Bloody Angle-i ütközet indította. Lee újra megakadályozta az áttörést, Grant erre újra délkelet felé próbált a hátába kerülni. Ezúttal a North Anna-i ütközetben mérték össze erejüket, melyben három napon át dühöngött a harc.[130] A déliek védelme ismét feltörhetetlen volt, így Grant hadseregét a következő helyszínre vezényelte, a cold harbori fontos vasúti csomópontba. Ennek elvételét Lee nem engedhette meg és megint megnyerte a versenyfutást érte, így be tudta ásni csapatait, mielőtt az északiak támadhattak volna. A tizenhárom napos küzdelem harmadik napján Grant ismét sok halottat és sebesültet eredményező rohamot indított Lee árkai ellen.

A veszteségjelentések napvilágra kerültével az északi közvélemény heves kirohanásokban bírálta Grantet és „a mészáros” névvel bélyegezte meg, mivel a Rapidan elhagyása óta eltelt harminc nap alatt 52 788 katonát vesztett. Lee hadserege csak 32 907 főt veszített, de ennek pótolása nagyobb nehézségekbe ütközött.[131] A cold harbori véres roham volt a második olyan a polgárháború folyamán, melyről később Grant úgy nyilatkozott, hogy megbánta. Az első a Vicksburg elleni első roham volt. Cold Harbornál végül sikerült Lee megtévesztése és Grant anélkül tudott elszakadni tőle, hogy ellenfele észrevette volna. A James folyóhoz vonulva kimentette a a Bermuda Hundred hadjáratba reménytelenül beleragadt Butlert, akit a déliek már bekerítettek és Petersburg felé indult, a Richmondot ellátó központi vasúti csomóponthoz.[132]

A Béketeremtők, George Alexander Peter Healey 1868-as, elveszett festményének másolata, mely napjainkban a Fehér Házban látható
(Középen balra Grant, jobbra A. Lincoln; Lincoln balján Porter, Grant jobbján Sherman)

Ulysses S. Grant alvezérei is igen tehetséges katonák voltak, leginkább William Tecumseh Sherman hadseregtábornok, Philip Sheridan rámenős dandárparancsnok, a lovasság vezetője, mellettük kiválóan teljesített George Meade dandártábornok, a gettysburgi csata (1863. július 1–3.) győztese. Grant Shermanre bízta a nyugatot, Sherman csapatai Georgia állam területén, s a két Karolinában, Észak- és Dél-Karolinában folytattak sikeres hadmozdulatokat, melyekben már a „felperzselt föld” stratégiája, a „lélektani hadjárat” is szerepelt mintegy előrevetítve a huszadik század nagy háborúinak jellegét. Grant maga a déli Robert E. Lee tábornokkal szemben a Konföderáció fővárosának, a Virginia állambeli Richmond bevételét készítette elő a Potomac Hadsereggel a Washington–Richmond tengelyben. Szünetet nem hagyva űzte, hajtotta Lee Észak-virginiai Hadseregét. Grant harcai hatalmas ember-veszteségeket eredményeztek, ami felzaklatta a közvéleményt, de Lincoln kiállt tábornoka mellett, és támogatta a hadsereg veszteségeinek pótlását. Végül 1865 áprilisában a jelentős túlerőben lévő északi csapatok áttörték a déliek védelmét, és bevették Richmondot, megadásra kényszerítve Lee tábornokot. A Lee vezette Észak-virginiai Hadsereg Appomattox várostól (Virginia) három mérföldnyire fekvő Appomattox Court House-ban tette le a fegyvert 1865. április 9-én az unionista Ulysses S. Grant hadseregparancsnok előtt, ezzel gyakorlatilag véget ért az amerikai polgárháború. A feltétel nélküli megadás mellett Grant a gyakorlatban engedményeket is tett, a Virginiai Hadsereg volt katonái saját lovaikat és öszvéreiket magukkal vihették, az éhező déli katonák számára ellátmányt kért Lee, Grant parancsára 25 ezer fejadagot osztottak szét az északiak ellátmányából. Saját katonáinak azt mondta Grant, hogy győztek, de ne ünnepeljenek hangosan, a legyőzöttekkel most már egyazon állam polgárai. Appomattox Court House körül ma Nemzeti Történeti Emlékpark hirdeti az Egyesült Államok újraegyesítését.

A hadtörténészek általános értékelése alapján Grant a történelem legjobb hadvezérei közé tartozott, bármelyik európai háborúban megállta volna a helyét, vicksburgi hadjáratát szerte a világon tanulmányozzák katonai szakértők.

A politikus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ulysses S. Grant 1867-ben szembefordult Andrew Johnson elnökkel, és 1868-ban a Republikánus Párt színeiben elnyerte az elnöki széket. A hadsereg ügyes felhasználásával radikális reformokkal újraszervezte pártját a déli államokban. Kemény lépéseket tett az olyan szervezetek megfékezésére, mint a Ku-Klux-Klan.

Ugyan Grant maga becsületes maradt, de szemet hunyt közeli munkatársai korrumpálódása felett, és kiállt mellettük, mikor üzelmeik nyilvánosságra kerültek. Megakadályozta a polgári szolgálat reformját, és 1872-ben ellehetetlenítette a Republikánus Párt berkeiben működő reformmozgalmat. Az 1873-as gazdasági válság okozta recesszió hatásait képtelen volt visszafordítani. Mindezek miatt a politikai szakértők az Egyesült Államok kevésbé jelentős elnökei közé sorolják, bár tekintélye az utóbbi években valamelyest megnőtt az afroamerikaiak jogainak támogatása miatt.

Grant síremléke, Morningside Heights, New York City

Utolsó évei, emlékezete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A polgárháború három győztes tábornokának tiszteletére kiadott emlékbélyeg (1937)

1880-ban nem tudta harmadszorra is megnyerni az elnöki választásokat. Hamarosan el is szegényedett, csalók forgatták ki vagyonából, hogy feleségén és gyermekein segítsen, megírta emlékiratait (Personal Memoirs of US Grant), amelyeket először a Century Magazine közölt folytatásokban, s nagyon sikeres lett. Rákbetegségben szenvedett, de pár nappal halála előtt sikerült emlékiratait befejezni, ezzel anyagilag is segített családján, írását kötetben is többször közreadták. 1885 július 23-án érte a halál. New York Cityben temették el, sírhelye a legnagyobb mauzóleum az Amerikai Egyesült Államokban, Nemzeti Emlékhely.

Megjegyzések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Életrajzírója, Edward G. Longacre, Grant szüleinek döntését annak tulajdonítja, hogy a zene iránt érzett utálatát észrevéve gyakoroltak türelmet iránta.[6]
  2. Grant szerint az S. semmit nem jelölt nevében, noha Hamer anyjának családnevére, a Simpsont jelölte vele.[12]
  3. McFeely szerint a történészek elsöprő többsége egyetért azzal, hogy a szolgálaton kívül iszákossága ebben az időszakban tényszerűen létezett, noha szemtanúk nem erősítették ezt meg.[38]
  4. Lincoln politikai jellegű manifesztuma és kaotikus, erőforráspazarló és alacsony hatékonyságú vezetése miatt leváltotta Frémont-t a nyugati hadszíntér éléről, és helyette két, egymással vetélkedő tábornokot nevezett ki, Hallecket és Don Carlos Buellt
  5. Buell beosztottja, a tehetséges George H. Thomas dandártábornok a Mill Springs-i ütközetben aratott győzelme miatt Halleck attól tartott, hogy Buell lesz a nyugati hadszíntér parancsnoka, nem pedig jómaga

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Bonekemper 2004 271–282. oldal
  2. Brands, Presidents in Crisis 44. o
  3. McFeely 1981 3. o
  4. Smith 21–22. o
  5. Hesseltine 4. o
  6. ^ a b Longacre 6–7. o
  7. Paxson & Bach 492. o
  8. Waugh 10. o
  9. Simpson 2–3. o Longacre 6–7. o
  10. Waugh 10. o
  11. McFeely 1981 8., 10. és 140–141. o
  12. McFeely 1981 12. o Smith 24. és 83. o
  13. McFeely 1981 12. o Smith 24. és 83. o
  14. Keegan 202-203. o
  15. McFeely 1981 16. o Smith 26–28. o
  16. McFeely 1981 20. o Longacre 18. o
  17. McFeely 1981 16., 19. o
  18. Smith 26–28. o Longacre 24. o
  19. Smith 28–29. o
  20. Smith 30–33. o
  21. Smith 30–33. o
  22. Smith 35–37. o
  23. McFeely 1981 32–33. o
  24. Smith 56–57. o
  25. McFeely 1981 34–35. o
  26. Simpson 41–43. o
  27. ^ a b Rubicon
  28. Simpson 458. o
  29. McFeely 1981 31., 37. o
  30. McFeely 1981 20., 26. o
  31. Bonekemper 2011 8. o
  32. Smith 73. o
  33. McFeely 1981 44. o
  34. Smith 76–77. o
  35. McFeely 1981 47. o
  36. Smith 76–77. o
  37. McFeely 1981 48–49. o
  38. McFeely 1981 55. o
  39. McFeely 1981 48–49. o
  40. Smith 86. o
  41. Longacre 55–58. o
  42. McFeely 1981 55. o
  43. Smith 87–88. o Lewis 328–332. o
  44. ^ a b c d McFeely 1981 58–60. o
  45. McFeely 1981 61. o
  46. Smith 94–95. o
  47. McFeely 1981 62. o
  48. Smith 94–95. o
  49. McFeely 1981 64. o
  50. McFeely 1981 65–66. o
  51. McFeely 1981 69–70. o
  52. Brands, The Man Who Saved the Union 95. o
  53. McFeely 1981 69–70. o
  54. McFeely 1981 69–70. o
  55. ^ a b c Brands, The Man Who Saved the Union 121. o
  56. McFeely 1981 73–76. o., 80. o. Smith 107–108. o.
  57. McFeely 1981 73. o
  58. Brands, The Man Who Saved the Union 123. o
  59. McFeely 1981
  60. Flood 43. o
  61. McFeely 1981 81. o
  62. Flood 45–46. o
  63. Smith 113. o
  64. Smith 117–118. o Catton 1963 29. o
  65. Flood 63. o
  66. Brands, The Man Who Saved the Union 151. o Flood 71. o
  67. McFeely 1981 92–94. o
  68. Shelby Foote
  69. Smith 138–142. o
  70. Smith 141–164. o Brands, The Man Who Saved the Union 164–165. o
  71. Brands, The Man Who Saved the Union 164–165. o Smith 125–134. o
  72. Bonekemper 2012 53. és 63. oldal
  73. McFeely 1981 111. o
  74. Bonekemper 2012 51. és 94. o
  75. Bonekemper 2012 58–59. o
  76. McFeely 1981 114. o Flood 109. és 112. o Bonekemper 2012 59. o
  77. Bonekemper 2012 63. o
  78. Bonekemper 2012 63–64. o
  79. Brands, The Man Who Saved the Union 188–189. o
  80. Brands, The Man Who Saved the Union 187. és 191. o
  81. Bonekemper 2012 94. o
  82. Longacre 137. o
  83. Brands, The Man Who Saved the Union 211–212. o
  84. Flood 133. o
  85. Flood 143-144. o
  86. Flood 143. o
  87. Smith 225. o Flood 143. o
  88. Smith 225–227. o Flood 143. o
  89. McFeely 1981 124. o
  90. Michael 91. o
  91. Smith 226–227. o
  92. McFeely 1981 124. o
  93. Korn 143. o
  94. Korn 143. o
  95. Waugh 128. o
  96. American Jewish history 6. kötet, első rész, 14. oldal
  97. Smith 225–227. o
  98. Brands, The Man Who Saved the Union 221–223. o
  99. Brands, The Man Who Saved the Union 223. és 225. o Bonekemper 2012 147-148. o
  100. Bonekemper 2012 148. o
  101. Flood 147–148. o
  102. Woodworth 286. és 317. o
  103. Bonekemper 2012 148-149. o
  104. Brands, The Man Who Saved the Union 226–228. o
  105. Flood 160. o
  106. Flood 164–165. o
  107. McFeely 1981 122–138. o Smith 206–257. o
  108. Catton 1968 8. o
  109. McFeely 1981 128. és 135. o
  110. McFeely 1981 136. o
  111. Catton 1968 7. o
  112. Newell & Shrader 28. o Brands, The Man Who Saved the Union 265. o
  113. Flood 196. o
  114. Flood 201. o
  115. Brands, The Man Who Saved the Union 267. o McFeely 1981 145. o
  116. Brands, The Man Who Saved the Union 267–268. o
  117. McFeely 1981 147. o Smith 267–268. o Catton 1968 46. és 54. o
  118. Flood 214–215. o
  119. Flood 214–215. o
  120. Flood 216. o
  121. Flood 217–218. o
  122. McFeely 1981 148–150. o
  123. Flood 232. o McFeely 1981 148. o
  124. McFeely 1981 156. o
  125. McFeely 1981 157. o
  126. McFeely 1981 157–175. o Smith 313–339. és 343–368. o
  127. McFeely 1981 162–163. o
  128. McFeely 1981 162–163. o
  129. McFeely 1981 165. o
  130. McFeely 1981 169. o
  131. Bonekemper 2011 41–42. o
  132. McFeely 1981 157–175. o Smith 313–39. és 343–68. o

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Bonekempter, 2011: Bonekemper III, Edward H. (2011. április 1.). „The Butcher's Bill: Ulysses S. Grant Is Often Referred to as a 'Butcher,' But Does Robert E. Lee Actually Deserve That Title?”. Civil War Times 52 (1), 36–43. o.  
  • Brands, The Man Who Saved the Union: Brands, H. W.. The Man Who Saved the Union: Ulysses S. Grant in War and Peace. New York: Doubleday (2012). ISBN 0-385-53241-5 
  • Brands, Presidents in Crisis: Brands, H. W. (2012. december 1.). „Presidents in Crisis Grant: Takes on the Klan”. American History, 42–47. o. ISSN 1076-8866.  
  • Catton 1963: Catton, Bruce. Terrible Swift Sword (angol nyelven). [New York City: Doubleday (1963. augusztus 2.). OCLC 7474086 
  • Catton 1968: Catton, Bruce. Grant Takes Command (angol nyelven). Boston: Little, Brown (1968). ISBN 0-316-13210-1 
  • Flood: Flood, Charles Bracelen. Grant and Sherman: The Friendship That Won the Civil War (angol nyelven). New York: Harper Perennial (2005). ISBN 0-06-114871-7 
  • American Jewish history: Gurock, Jeffrey S. (1998.). „American Jewish history” (angol nyelven). American Jewish Historical Society 6 (Part 1), 14. o, Kiadó: Taylor & Francis.  
  • Hesseltine: Hesseltine, William B.. Ulysses S. Grant: Politician (angol nyelven). New York, New York: F. Ungar Pub. Co. [1935] (1957). ISBN 1-931313-85-7 
  • Keegan: Keegan, John. Az amerikai polgárháború (magyar nyelven). Akadémiai Kiadó, 465-481. o (2012) 
  • Longacre: Longacre, Edward G.. General Ulysses S. Grant: The Soldier and the Man (angol nyelven). Cambridge, Massachusetts: First Da Capo Press (2006). ISBN 0-306-81269-X 
  • McFeely 1981: McFeely, William S.. Grant: A Biography (angol nyelven). Norton (1981). ISBN 0-393-01372-3 
  • Michael: Michael, Robert. A Concise History Of American Antisemitism (angol nyelven). Rowman & Littlefield (2005) 
  • Newell & Shrader: Of Duty Well and Faithfully Done: A History of the Regular Army in the Civil War (angol nyelven). University of Nebraska: Board of Regents of the University of Nebraska (2011. augusztus 2.). ISBN 978-0-8032-1910-6 
  • Paxson & Bach: "Ulysses S. Grant". Dictionary of American Biography VII. (1931). New York: C. Scribner's Sons. 492–501. OCLC 4171403. 
  • Rubicon: Tarján M. Tamás: 1885. július 23. Ulysses S. Grant tábornok halála (magyar nyelven). Rubiconline. (Hozzáférés: 2015. május 29.)
  • Smith: Smith, Jean Edward. Grant (angol nyelven). New York: Simon & Schuster (2001). ISBN 0-684-84927-5 
  • Szuhay-Havas: Szuhay-Havas, Ervin. {{{title}}} (magyar nyelven). Budapest: Gondolat Kiadó (1966) 
  • Waugh: Waugh, Joan. U.S. Grant: American Hero, American Myth (angol nyelven). The University of North Carolina Press (2009). ISBN 978-0-8078-3317-9 
  • Woodworth: Woodworth, Steven E.. Nothing but Victory: The Army of the Tennessee, 1861 – 1865 (angol nyelven). New York: Alfred A. Knopf (2005) 
  • Shelby Foote: Shelby Foote Remix club: The Civil War: Ch.3 Pt.5 (Ironclads, Foote & Fort Henry) (angol nyelven). A The Civil War: a Narrative c. Shelby Foote könyv audiováltozata a remix club zenei aláfestésével. Youtube.com. (Hozzáférés: 2015. június 2.)
  • Múlt-kor történelmi portál - Grant, Ulysses


További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Elődje:
Andrew Johnson
Az Amerikai Egyesült Államok elnöke
1869. március 4.1877. március 3.
Utódja:
Rutherford B. Hayes