James Longstreet

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
James Longstreet
James Longstreet
James Longstreet
Beceneve Katonái által: Old Pete (Péter)
Robert E. Lee által: My old War Horse (vén csatalovam)
Született 1821. január 8.
Edgefield megye, Dél-Karolina, Amerikai Egyesült Államok
Meghalt 1904. január 2. (82 évesen)
Gainsville, Georgia, Amerikai Egyesült Államok
Nemzetisége USA Amerikai Egyesült Államok
CSA Amerikai Konföderációs Államok
Fegyvernem US Army
CSA
Szolgálati ideje 1838–61 (USA), 1861–65
(CSA)
Rendfokozata ŐrnagyUnion army maj rank insignia.jpg
AltábornagyConfederate States of America General.png
Egysége 4. és 8. gyalogezred Flag of the United States.svg
Észak-Virginiai hadsereg, Tennessee hadsereg Confederate Rebel Flag.svg
Csatái

Mexikói–amerikai háború

Amerikai polgárháború

Iskolái West Point
Civilben Az Amerikai Egyesült Államok törökországi nagykövete

James Longstreet aláírása
James Longstreet aláírása
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz James Longstreet témájú médiaállományokat.

James Longstreet (Edgefield District, Dél-Karolina, 1821. január 8.Gainesville, Georgia, 1904. január 2.) az amerikai polgárháború konföderációs, déli erőinek egyik legfontosabb tábornoka volt, Robert E. Lee tábornagy közvetlen beosztottja, aki legmegbízhatóbb hadtestparancsnokára „vén csataménem” névvel utalt. Longstreet az Észak-Virginiai hadsereg majdnem minden ütközetében együtt küzdött vele a keleti hadszíntéren és részt vett Braxton Bragg parancsnoksága alatt a Chickamaguai csatában a nyugati hadszíntéren a Tennessee hadsereggel. Jeffry D. Wert történész életrajzírója szerint „Longstreet ... volt a legjobb hadtestparancsnok az Észak-Virginiai hadseregben; mi több állítható, hogy ő volt a legjobb az egész háborúban, mindkét felet beleértve.”

Longstreet hadvezéri tehetsége nagyban mind támadó, mind védekező szerepkörben elősegítette a konföderációs győzelmet a második manassassi csatában, a Fredericksburgi csatában, és a Chickamaugai csatában. Szintén nagy szerepet játszott a Hétnapos csata ütközeteiben és Antietamnél, és megsebesüléséig a Rengetegben vívott csatában is. Nem nyújtott azonban jó teljesítményt többé-kevésbé önálló parancsnokságot kapva a Knoxville hadjárat során, mely végül konföderációs vereséggel ért véget. Legvitatottabb a Gettysburgi csatában játszott szerepe, mikor Lee tábornaggyal a követendő taktikán súlyos nézeteltérésbe kerülve késve és vonakodva teljesítette parancsait, valamint megpróbálta elkerülni az általa hibásnak tartott támadás megszervezését és kivitelezését, melyet ma Pickett rohama néven ismerünk.

A háborút követően karrierje felívelt a Republikánus pártba való belépésének és barátja Ulysses S. Grant elnök segítségének köszönhetően. A kormányzat tagjává válva diplomataként, közszolgaként és adminisztrációs munkakörbe teljesített szolgálatot. A kormányzati szerepvállalás és memoárjában Lee tábornagy hadvezetésének kritizálásával szinte egyetemes utálatot váltott ki a déli országrészen, sok esetben korábbi bajtársai is elhatárolódtak tőle. Mikor a Rekonstrukciót ellenző White League (Fehér Liga) ellenében néger milicistákat vezetett harcba az 1874-es Liberty Place-i ütközetben, egyetemesen gyűlölt figurává vált Délen. A Veszett Ügy prókátorai Longstreet gettysburgi tevékenységét is utólagos tettei alapján kezdték megítélni, melyből kinőtt annak legendája, hogy árulása, vagy kontársága vezetett a csata és így a háború elvesztéséhez. Lengstreet megítélése több mint egy évszázadig szenvedte ennek kihatásait.

Ifjúsága és karrierje[szerkesztés]

James Longstreet 1821. január 8-án született a dél-karolinai Edgefield körzetben, mely a Észak-Augusta része és Edgefield megye névre hallgat. Apja, James Longstreet (1783-1833) németalföldi családból származott, őse Dirck Stoffels Langestraet 1657-ben Holland Köztársaságból emigrált az anyaország Új-Hollandia gyarmatára és a családnév az idők folyamán angolos formára változott.[* 1] Anyja, Mary Ann Dent (1793-1855) angol felmenői New Jersey-ben és Marylandből vándoroltak Dél-Karolinába. Mary szüleinek gyapotültetvényük volt a később megalapított északkelet-georgiai Gainesville faluja mellett. Az ifjabb James a szülők ötödik gyermeke volt, akit apja a pompától távol eső, vidékies ültetvényen élve szilárd jellemére utalva Peter néven hívta[* 2], melynek Pete, vagy Old Pete formájú beceneve elkísérte egész élete során.[1]

Az idősebb James katonai karriert szánt fiának, de úgy érezte, hogy a helyi oktatás ehhez nem fogja eléggé felkészíteni, ezért kilenc éves korában Augustába küldte, hogy testvére, Augustus Baldwin Longstreet házában éljen. Augustus újságszerkesztő és methodista egyházfi volt. James nyolc évet töltött az Augusta határában fekvő Westover ültetvényen és az Academy of Richmond County iskolájába járt. Mikor 1833-ban látogatóba jött apja meghalt a kolerajárványban, anyja és testvérei az alabamai Somerville-be költöztek a járvány elől. James azonban továbbra is Augustus bácsikája házában maradt.[2]

1837-ben Augustus megpróbált ajánlást szerezni James számára a West Point katonai akadémiára, de a kongresszusi körzet másnak adta a lehetőséget, így James 1838-ban rokonától, Reuben Chapmantől kapta meg a szükséges ajánlást, aki Alabama első körzetét képviselte, ahol édesanyja élt. James rossz tanuló volt, állandóan büntetőfeladatokat kapott gyenge előmenetele miatt és végül 56 fős évfolyamának 54. eredményét elérve diplomázott 1842-ben. Társai azonban kedvelték és sok barátja később magas rangra emelkedett a polgárháború folyamán, úgy mint George Henry Thomas, szobatársa William S. Rosecrans, John Pope, D. H. Hill, Lafayette McLaws, George Pickett, és Ulysses S. Grant az 1843-ban végző fiatalabb évfolyamból. Longstreet hadnagyi rangot kapott a 4. gyalogezred kötelékében,[3] és két évet szolgált a Missouri állambeli Jefferson Barracksban, ahol egy év múlva csatlakozott hozzá barátja, Grant.

Nem sokkal ezután Longstreet megismerte jövőbeli feleségét Maria Louisa Garlandet, akit családja Louise néven hívott. Louise Longstreet ezredparancsnokának, John Garland alezredes lánya volt. 1848 márciusában, a Mexikói–amerikai háború után házasodtak össze. Noha több mint 40 évig együtt éltek és tíz gyermekük született, Longstreet emlékiratában egyszer sem említette meg feleségét. A kapcsolatukról szóló legtöbb anekdotát a történészek második feleségének Helen Dortch Longstreetnek írásaiból ismerik.[4]

Körülbelül azzal egyidőben, hogy Lonstreet udvarolni kezdett Louise-nek, Grant összeismerkedett barátja negyedfokú unokatestvérével Julia Denttel és udvarolni kezdett neki, amely viszony szintén házassággal végződött. Történészek egyetértenek benne, hogy Longstreet részt vett Grant 1848. augusztus 22-i esküvőjén St. Louisban, de nem világos, hogy milyen szerepkörben. Grant életrajzírója, Jean Edward Smith azt gyanítja, hogy Longstreet lehetett a tanú.[5] John Y. Simon, Julia Grant memoárjának szerkesztője ellenben arra a következtetésre jutott, hogy az egyik vőfély lehetett. Longstreet életrajzírója, Donald Brigman Sanger szerepét nem meghatározottként jellemezte, miközben rámutatott, hogy sem Longstreet, sem Grant nem említett semmilyen szerepet a visszaemlékezéseiben.[6]

A mexikói-amerikai háború[szerkesztés]

Longstreet kiváló eredménnyel szolgált a mexikói-amerikai háborúban a 8. gyalogezred kötelékében. A háború kezdetén hadnagyi rangban küzdött a Monterreyi ütközetben 1846 szeptemberében Zachary Taylor tábornok hadseregében.[7] A contrerasi és a churubuscói ütközet után címzetes századossá léptették elő, majd a Molino del Reyi ütközet után címzetes őrnagyi rangot kapott. 1847. szeptember 12-én a Chapultepeci ütközetben ezredzászlajával a kezében a domboldalon felfelé támadva combsebet kapott és eleste után a zászlót barátja, George E. Pickett hadnagy kezébe adta át, aki felért vele a dombtetőre.[8] Kiemelkedő szolgálatellátásával felhívta magára a figyelmet Taylor és Winfield Scott parancsnoksága alatt. Longstreet tagja lett az 1847-es Azték Klubnak, mely a háború veterán tisztjeit tömörítette.

A háború a chapultepeci sebéből való felépülés után Longstreet a texasi határvidéken látott el katonai szolgálatot a Martin Scott-erődben, Fredericksburg közelében, valamint az el pasói Bliss-erődben, ahová feleségét is magával vitte. Felderítő küldetéseket hajtott végre, illetve a 8. gyalogezred számvevőtisztje volt őrnagyi rangban 1858 júliusától.[9] Kevin Phillips állítása szerint Longstreet részt vett egy Chihuahua mexikói szövetségi állam annexiójára irányuló összeesküvésben.[10]

Longstreet nem volt lelkes támogatója a szecessziónak, de Augustus bácsikája viszonylag korán megismertette az államok önrendelkezési jogának doktrínájával, melyben saját maga szenvedélyesen hitt. Mikor a déli államok az Egyesült Államoktól 1861-ben elszakadtak júniusban Longstreet kilépett az uniós hadseregből és csatlakozott a megalakuló Konföderációs Hadsereghez. Noha dél-karolinai születésű volt és családja Georgiából származott, a west pointi ajánlás miatt szolgálatait Alabama államának ajánlotta fel. Ebben talán az a számítás is közrejátszott, hogy ezzel ő lehetett a West Pointot végzet tisztek közül a rangidős Alabamában, így az állami milíciában is vezető pozíció betöltésére számíthatott.[11]

Az amerikai polgárháborúban[szerkesztés]

A Bull Run-i csatában és a Virginia-félszigeti hadjáratban[szerkesztés]

Longstreet a konföderációs hadsereg alezredeseként érkezett meg Richmondba. 1861. június 22-én rezidenciáján találkozott Jefferson Davisszel, a Konföderáció elnökével, ahol megtudta, hogy június 17-i hatállyal dandártábornokká léptették elő, mely rangot június 25-én fogadott el. P. G. T. Beauregard dandártábornoknál kellett szolgáltra jelentkeznie Manassasnél. Az irányítása alá rendelt dandárt három virginiai ezred képezte, az 1., a 11. és a 17. virginiai ezred.[12]

Longstreet összeállította törzskarát és folyamatosan gyakorlatoztatta dandárját. Július 18-án estek át a tűzkeresztségen a Blackburn-gázlónál vívott ütközetben, mikor a Virginiai hadsereg harcfelderítési akcióját verték vissza. Ez három nappal előzte meg az Unió fő támadását, melyet a hadsereg másik szárnya ellen indítottak, így a dandár és a védelmezett híd alárendelt szerepet játszott a július 21-i csatában, noha az ellenséges ágyútüzet kilenc órán keresztül kellett állniuk. Longstreet nagyon dühös volt, hogy parancsnokai nem engedélyezik a megvert szövetségi hadsereg energikus üldözését. Törzsfőnöke, G. Moxley Sorrel feljegyezte, hogy „mélyen dühbe lovalta magát. Kalapját mérgében a földhöz vágta, megtaposta és keserűen káromkodott.” Sorrell szerint azt mondta: „Visszavonulás! A pokolba is, a szövetségi hadsereg darabokra esett szét!”[13] Október 7-én Longstreetet vezérőrnaggyá léptették elő és megkapta az Észak-Virginiai hadsereg]] egyik hadosztályának irányítását, mely négy gyalogdandárból és a Hampton Légióból állt.[14]

1862 januárjában tragédia sújtott le a Longstreet családra. A richmondi skarlátjárvány egy héten belül kioltotta az egy éves Mary Anne, a négyéves James és a tizenegy éves Augustus életét. A 13 éves Garland szintén majdnem belehalt a betegségbe. Gyermekei halála mélyen leverte és visszahúzódóvá tette Longstreetet. 1861-ben főhadiszállását partik, ivászatok és kártyázás jellemezték. A temetésről való visszatérése után komorabb lett, alkoholt vajmi ritkán ivott és hitbuzgó episzkopálissá vált.[15]

1862 tavaszán Longstreet teljesítménye változó volt a Virginiai-félszigeti hadjárat folyamán. Yorktownnál és Williamsburgnél hatékony utóvédharcot folytatott az előrenyomuló Potomac hadsereggel szemben, mikor George B. McClellan vezérőrnagy Richmond felé nyomult előre. A Seven Pines-i ütközet során rossz irányba vitte katonáit, s ezzel torlódás és káoszt okozott a konföderációs felsorakozás közben, amely szerepet játszott a McClellan ellen indított ellentámadás kudarcában. Jelentésében a hibáért Benjamin Huger tábornokot okolta.[16] Joseph E. Johnston tábornagy megsebesült az ütközetben és hamarosan Robert E. Lee tábornagy váltotta fel az Észak-Virginiai hadsereg élén.

1862 júniusában a Hétnapos csata ütközeteiben Longstreet irányítása alatt működött az Észak-Virginiai hadsereg majdnem felét kitevő 15 dandárja, mellyel McClellan csapatait visszaszorították a Virginiai-félszigetre. Longstreet tehetséges, rámenős előmenetelt tanúsított új, megnövekedett felelősségű szerepkörében, különösen a Gaines' Mill-i ütközetben és Glendale-nél. Lee hadseregének hadosztályparancsnokai közül többen gyenge teljesítményt nyújtottak, köztük rá nem jellemző módon Stonewall Jackson is, és emiatt nem sikerült a Potomac hadsereg megsemmisítése. G. Moxley Sorrel Longstreet magabiztos és átgondolt teljesítményét méltatva azt írta: „Sziklaszilárdan állt, miközben a csatatéren néha az egész világ darabokra esni látszott.” Lee szerint „Longstreet volt a jobbomban tartott hadvezéri pálca.” Ezzel Lee elsőszámú beosztottjává vált.[17]

A második bull run-i csata, a marylandi hadjárat, és a fredericksburgi csata[szerkesztés]

Lee hadtestparancsnokait általában úgy ábrázolják, hogy Stonewall Jackson volt a vakmerő, támadó szellemű komponens, és Longstreet inkább a védekező stratégiát, valamint taktikai megoldásokat testesítette meg. Míg Jacksont a hadsereg pörölyeként jellemezték, Longstreet volt az üllő a hasonlatban.[18] 1862 augusztusában az észak-virginiai hadjáratban ezek a szerepek bizonyos mértékben megfordultak. Longstreet irányította a hadsereg jobbszárnynak nevezett felét, melyet később az első hadtestté neveztek át, Jackson pedig a balszárnyat, későbbi nevén a második hadtestet. Jackson Lee parancsa alapján egy széles ívű kerüléssel rávetette magát John Pope vezérőrnagy Virginiai hadseregének vasúti utánpótlási vonalának kritikus pontjára, Centerville-re és a depó készleteinek felprédálása és elégetése után védelmi állásba vonult a közeli vasúti töltés mögött és a dombok lankáin. Pope elfogadta a felkínált ütközetet és augusztus 28-29-én egymás után indította a rohamokat azzal a céllal, hogy Lee hadseregének felét megsemmisíthesse. a második bull run-i csatában Pope addig támadta Jackson erőit, míg Longstreet jobbszárnya megérkezett a csatatérre és megindított az ellentámadást, amely elsöpörte a szövetségi hadsereget. A háború után az a kritika érte, hogy lassú haladásuk miatt Jacksonnak két teljes napig kellett létszámhátrányban védekeznie, de a jobbszárny egy 24 órás periódusa alatt durván 50 km-t tett meg és Lee nem tett kísérletet rá, hogy gyorsabban koncentrálja erőit.[19]

Longstreet 1862 körül.

Amikor Longstreet csapatai augusztus 29-én dél körül megérkeztek, Lee szárnytámadást tervezett az uniós hadsereg ellen, mely Jacksonra fókuszálta figyelmét. Longstreet Lee három támadásra való ösztökélése alól is kibújt, azt ajánlva helyette, hogy harcfelderítést indítsanak az előttük levő terep felderítése céljából. Délután 6:30-ra Shanks Evans dandártábornok hadosztálya előrenyomult az V. hadosztály csapatai ellen és Longstreet 8:30-kor visszavonta őket, miután tájékozódott a terepviszonyok és az ellenség pozíciója felől. Másnap Longstreet előkészületei meghozták eredményüket, mivel tüzérsége nagy szerepet játszott benne, hogy Jackson vissza tudta verni az V. hadtest támadását és kihasználva a szövetségi erőkön eluralkodó káoszt saját csapatait saját kezdeményezésére ellentámadásra indította, mielőtt Lee-től várt támadási parancs megérkezett volna. A bekövetkező fényes győzelem ellenére Longstreet teljesítményét a háború után kritika érte a veszett ügy szószólói részéről, akik azt állították, hogy lassúsága és támadástól való vonakodása, valamint Lee-vel szembeni engedetlensége annak a vitatott viselkedésnek hírnöke volt, melyet 1863. július 2-án a Gettysburgi csatában tanúsított. Lee életrajzírója, Douglas Southall Freeman történész szerint: „A gettysburgi katasztrófa magvai közül jó néhányat ebben a momentumban vetettek el, mikor Lee meghajolt Longstreet akarata előtt és Longstreet rájött, hogy meg fog.”[20]

A kritikával ellentétben másnap augusztus 30-án Longstreet képességeinek legjavát adta. Pope abba a hitbe ringatta magát, hogy Jackson visszavonulásba kezdett és Longstreet kihasználva a rossz helyzetmegítélést több mint 25 000 katonájával erőteljes támadást indított a Potomac hadsereg balszárnya ellen. Négy órán keresztül „óriási pörölyként mérték a csapásokat”,[21] s eközben Longstreet aktívan irányította tüzérségét és küldte csapatait a harcba. Longstreet és Lee egy helyen tartózkodtak és így mindketten uniós ágyútűz alá kerültek a roham közben. Noha a szövetségi csapatok elkeseredetten védekeztek, Pope hadserege a szégyenteljes első bull run-i vereséghez hasonlóan meghátrálni kényszerült, melyet nagyjából ugyanazon a csatatéren szenvedtek el. Longstreet a győzelem teljes dicsőségét Lee „okos és briliáns” hadjáratának tulajdonította, elismerve parancsnoka érdemeit. Számára a stratégiai offenzívával párosodó taktikai védelmi harc modellértékű megoldás volt,[22] mely a háború megnyeréséhez vezető útnak tűnt.

1862 végére már altábornagyi rendfokozatot ért el és Robert E. Lee tábornok csapatainak több mint a fele az ő irányítása alatt állt. Longstreet hadiszerencséje gyakran váltakozott csatái során, azonban a leggyakrabban az 1863-as gettysburgi csatával kapcsolják össze a nevét.

A háború utáni években azzal gyanúsították, hogy a gettysburgi csatában, július 2-án lassan hajtotta végre Robert E. Lee tábornok parancsait, mely a konföderációs erők vereségéhez vezetett. Lee ezzel nem értett egyet és nyilvánosan dicsérte Longstreet teljesítményét, akit „vén csatalónak” hívott. Ennek ellenére délen évtizedekig leszólták. Részben Gettysburg miatt, részben pedig azért, mert a háború után belépett a Republikánus Pártba, ahol 1868-ban támogatta Ulysses S. Grant elnökké választását.

Manapság a legtöbb szakértő elismeri parancsnoki képességeit, illetve azt, hogy igazságtalanul ítélték meg Gettysburg miatt. 1880 és 1881 között törökországi kiküldetésben volt. 1881 és 1884 között pedig US marsal volt. Emlékiratai „Manassastól Appomatoxig” címmel jelentek meg 1896-ban. 1904. január 2-án hunyt el Gainesville-ben.

Megjegyzések[szerkesztés]

  1. Longstreet memoárjának 13. oldalán azt írja „Bonyolult megállapítani, hogy a név Franciaországból, Németországból, vagy Hollandiából eredt.”
  2. Petrus latinul szilát jelent, utalás a Jézus által Szent Péternek adott névre.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Wert 19-22. o. Longstreet 13. o. Dickson 1213. o.
  2. Wert 22-26. o. Dickson 1213. o.
  3. Longstreet 16-17. o. Wert 26-31. o. Eicher 353. o.
  4. Wert 26-31. o.
  5. Smith 73. o.
  6. Sanger 13. o.
  7. Battle of Monterrey
  8. Wert 35-45. o. Eicher 353. o.
  9. Wert 47-51. o. Eicher 353. o.
  10. Phillips 347. oldalon nem ad meg több részletet, vagy más összeesküvők neveit. Mások sem említik az esetet.
  11. Dickson 1213. o. Wert 51-53. o.
  12. Wert 58-61. o. Longstreet 32-33. o. azt állítja, hogy csak számvevői beosztást kért, de Wert és más történészek szerint ezt mindössze álszerénységből állította és valójában kezdettől fogva gyalogsági parancsnoki szerepkörre vágyott a harcmezőn.
  13. Tagg 204. o. Wert 62-77. o. Dickson 1214. o. Longstreet 37-57. o.
  14. Wert 90-91. o. Eicher 353. o.
  15. Tagg 205. o. Wert 97. o.
  16. Wert 110-125. o. Dickson 1214. o.
  17. Dickson 1214. o. Tagg 204. o. Wert 134-152. o.
  18. Wert 206. o.
  19. Wert 164. o.
  20. Gallagher 140-157. o. Tagg 205. o. Wert 166-172. o.
  21. Wert 177. o.
  22. Dickson 1214. o. Longstreet 180-198. o. Wert 179. o.

Források[szerkesztés]

  • James Longstreet (angol nyelven). answers.com. (Hozzáférés: 2012. szeptember 11.)
  • GENERAL LONGSTREET RECOGNITION PROJECT (angol nyelven). agribusinesscouncil.org. (Hozzáférés: 2012. szeptember 11.)
  • Alexander: Alexander, Edward Porter. Fighting for the Confederacy: The Personal Recollections of General Edward Porter Alexander (angol nyelven). Chapel Hill: University of North Carolina Press. ISBN 978-0-8078-1848-0 (1989) 
  • Callihan: Callihan, David L.. „Neither Villain Nor Hero: A Reassessment of James Longstreet's Performance at Gettysburg”. The Gettysburg Magazine (26, January 2002.).  
  • Coddington: Coddington, Edwin B.. The Gettysburg Campaign; a study in command. New York: Scribner's. ISBN 978-0-684-84569-2 (1968) 
  • Connelly: God and General Longstreet: The Lost Cause and the Southern Mind (angol nyelven). Baton Rouge: Louisiana State University Press. ISBN 0-8071-1020-5 (1982) 
  • Dickson: Dickson, Charles Ellis (2000). "James Longstreet". Encyclopedia of the American Civil War: A Political, Social, and Military History. New York: W. W. Norton & Company. ISBN 978-0-393-04758-5. 
  • Eicher: Civil War High Commands (angol nyelven). Stanford: Stanford University Press. ISBN 978-0-8047-3641-1 (2001) 
  • Foote: Foote, Shelby. The Civil War: A Narrative, Vol. 3, Red River to Appomattox (angol nyelven). New York: Random House. ISBN 978-0-394-74622-7 (1974) 
  • Fuller: Fuller, J. F. C.. Grant and Lee: A Study in Personality and Generalship. Bloomington, IN: Midland Book Edition [1932] (1982) 
  • Gallagher: Gallagher, Gary W.. Lee and His Generals in War and Memory (angol nyelven). Baton Rouge: Louisiana State University Press. ISBN 978-0-8071-2958-6 (1998) 
  • Hartwig: Hartwig, D. Scott. A Killer Angels Companion (angol nyelven). Gettysburg, PA: Thomas Publications. ISBN 0-939631-95-4 (1996) 
  • Hattaway: How the North Won: A Military History of the Civil War (angol nyelven). Urbana: University of Illinois Press. ISBN 978-0-252-00918-1 (1983) 
  • Knudsen: Knudsen, Harold M.. General James Longstreet: The Confederacy's Most Modern General. Tarentum, PA: Word Association Publishers. ISBN 1-59571-188-0 (2007) 
  • Longstreet: Longstreet, James. From Manassas to Appomattox: Memoirs of the Civil War in America (angol nyelven). New York: Da Capo Press. ISBN 0-306-80464-6 [1896] (1992) 
  • Lott: Lott, John. „Could Longstreet's Delay Have Been Avoided?” (angol nyelven). The Civil War Courier (February 2008).  
  • O'Reilly: O'Reilly, Francis Augustín. The Fredericksburg Campaign: Winter War on the Rappahannock (angol nyelven). Baton Rouge: Louisiana State University Press. ISBN 978-0-8071-3154-1 (2003) 
  • Phillips: Phillips, Kevin. The Cousins' Wars (angol nyelven). New York: Basic Books (1999) 
  • Rhea: Rhea, Gordon C.. The Battle of the Wilderness May 5–6, 1864 (angol nyelven). Baton Rouge: Louisiana State University Press. ISBN 978-0-8071-1873-3 (1994) 
  • Sanger: James Longstreet, I: Soldier. Baton Rouge: Louisiana State University Press. OCLC 445168 (1952) | language=angol}}
  • Sawyer: Gordon. James Longstreet: Before Manassas & After Appomattox (angol nyelven). Gainesville, GA: Sawyer House Publishing. ISBN 0-9769331-0-1 (2005) 
  • Smith: Smith, Jean Edward. Grant (angol nyelven). New York: Simon & Schuster. ISBN 0-684-84927-5 (2001) 
  • Tagg: Tagg, Larry. The Generals of Gettysburg (angol nyelven). Campbell, CA: Savas Publishing. ISBN 1-882810-30-9 (1998) 
  • Wakelyn: Wakelyn, Jon L (1998). "James Longstreet". Leaders of the American Civil War: A Biographical and Historiographical Dictionary. Westport, CT:: Greenwood Press. ISBN 0-313-29560-3. 
  • Warner: Warner, Ezra J.. Generals in Gray: Lives of the Confederate Commanders (angol nyelven). Baton Rouge: Louisiana State University Press. ISBN 978-0-8071-0823-9 (1959) 
  • Welsh: Welsh, Jack D.. Medical Histories of Confederate Generals (angol nyelven). Kent, OH: Kent State University Press. ISBN 978-0-87338-853-5 (1999) 
  • Wert: Wert, Jeffry D.. General James Longstreet: The Confederacy's Most Controversial Soldier: A Biography (angol nyelven). New York: Simon & Schuster. ISBN 978-0-671-70921-1 (1993) 
  • New Georgia Encyclopedia: Biography of Helen Dortch Longstreet (angol nyelven). New Georgia Encyclopedia. (Hozzáférés: 2017. május 2.)
  • Battle of Monterrey: {Civil War Notables At Monterrey (angol nyelven). (Hozzáférés: 2017. május 14.)

További információk[szerkesztés]

Fordítás[szerkesztés]

Ez a szócikk részben vagy egészben a James Longstreet című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.