Franz Sigel

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Franz Sigel
Franz Sigel.jpg
Született 1824. november 18.[1][2]
Sinsheim[3]
Elhunyt 1902. augusztus 21. (77 évesen)[1][2]
New York[4]
Állampolgársága német
Foglalkozása
  • tiszt
  • politikus
  • forradalmár
  • újságíró
Tisztség State Minister
Sírhely Woodlawn Temető
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Franz Sigel témájú médiaállományokat.

Franz Sigel (magyarul: Sigel Ferenc; Sinsheim, Badeni Nagyhercegség, 1824. november 18. - New York, 1902. augusztus 21.) német katonatiszt, forradalmár, német, magyar és amerikai szabadságharcos, uniós vezérőrnagy az amerikai polgárháborúban, polgári foglalkozása tanár, újságíró, politikus.

Élete[szerkesztés]

Gimnáziumba Bruchsal-ban (ma: Baden-Württemberg tartomány), majd Karlsruhéban katonai akadémiára járt, itt 1843-ban fejezte be tanulmányait. Főhadnagyi rangban a badeni hadseregben szolgált. Mannheimben forradalmárokkal került kapcsolatba (Friedrich Hecker, Gustav Struve). Tevékenyen részt vett az 1848-49-es forradalmakban szülőföldjén, majd Bécsben és Magyarországon. Amikor az 1848-49-es magyar szabadságharc is véget ért, akkor ő is a magyar száműzöttekkel Sumlába került, e tábor feloszlatása után, Gümlekről ő is a „Mississippi” nevű hajón kelt át az Új Világba 1852-ben. New Yorkban földmérőként, tanárként dolgozott. 1855-1858-as években átjött Európába, főleg Párizsban tartózkodott, egy osztrák emigráns leányát vette feleségül. 1858-ban visszatért Amerikába, s St. Louis-ban (Missouri) telepedett le, ahol sokan éltek már német-amerikaiak, s szívesen telepedtek itt le a magyar szabadságharc emigránsai is. St. Louis-ban lett Sigel a duloni nevelőintézet igazgatója, majd katonai szemlét is szerkesztett.

Az amerikai polgárháború kitörésekor Abraham Lincoln elnök felhívására Sigel a 3. missouri ezred parancsnokaként katonai alakulatba szervezte főleg a környékbeli német-amerikaiakat és szívesen mentek zászlója alá a magyar-amerikaiak is, Kaliforniából is. Lincoln elnök 1861 augusztus 7-én dandártábornoknak nevezte ki Sigelt. Sigel eleinte vereséget szenvedett a déliektől 1861 augusztus 10-én a Wilson’s Creek-i ütközetben (Missouri), a következő évben 1862 augusztus 7-én a Pea Ridge melletti csatában (Arkansas) kitüntette magát, előléptették vezérőrnagynak. Az 1862. augusztus 28–30-i Bull Run-i csatában megsebesült a keze. Váltakozó szerencsével harcolta végig Sigel a hosszú és küzdelmes polgárháborút, amely végül az északiak győzelmével végződött, újra létrejött az egységes Egyesült Államok, s eltörölték a rabszolgaság intézményét. Szívesen harcoltak Sigel német csapataiban a magyarok, hiszen a magyar emigránsok közül sokkal többen tudtak németül, mint angolul, s e miatt a német-amerikai alakulatokban otthonosabban érezték magukat. Hogy mennyien lehettek a német alakulatokban a magyar emigránsok, ezt nem lehet tudni az alakulatok német nemzeti jellege miatt. Ugyanez a helyzet a Rajna-vidékről származó Carl Schurz tábornok alakulataival is.

Franz Sigel lovasszobra New York-ban

A polgárháború után Sigel Baltimore-ban, majd hamarosan New Yorkban szerkesztett német nyelvű újságokat, alapított kiadót, s részt vett az amerikai választási küzdelmekben. 1869-ben ő volt a Demokrata Párt jelöltje, de elvesztette a választásokat, ezek után különböző fontos hivatalokat töltött be, az újságszerkesztéshez is visszatért (New Yorker Deutsches Volksblatt, New York Monthly from 1897 to 1900). 1902 augusztus 21-én érte a halál New Yorkban. A Woodlawn Cemetery-ben helyezték örök nyugalomra.

Emlékezete[szerkesztés]

Már életében elneveztek róla egy falut Pennsylvaniában. Halála után lovasszobrot emeltek tiszteletére a Riverside Parkban (Manhattan) és St. Louis-ban.

Források[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ^ a b Integrált katalógustár. (Hozzáférés: 2014. április 9.)
  2. ^ a b SNAC. (Hozzáférés: 2017. október 9.)
  3. Integrált katalógustár. (Hozzáférés: 2014. december 10.)
  4. Integrált katalógustár. (Hozzáférés: 2014. december 30.)

További információk[szerkesztés]

  • Engle, Stephen D. Yankee Dutchman: The Life of Franz Sigel. Fayetteville: University of Arkansas Press, 1993.