Holdkomp

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Grumman Apollo holdkomp
Apollo 16 LM Orion.jpg
Az Apollo–16 leszálló egysége
Leírás
Feladat Holdra szállás
Személyzet 2 fő: parancsnok, pilóta
Méretek
Magasság 6,37 m
Átmérő 4,27 m
Landoló egység fesztávolsága 9,07 m
Térfogat 6,65 m³
Tömegek
Visszatérő egység 4547 kg
Leszálló egység 10 149 kg
Teljes 14 696 kg
Rakétahajtómű
LM RCS (N2O4 - UDMH) x 16 db, egyenként 441 N
Leszállóegység meghajtása
(N2O4 - Aerozin–50) x 1 db
15,6 kN
Visszatérőegység meghajtása
(N2O4 - Aerozin–50) x 1 db
44,40 kN
Működési adatok
Tervezett üzemidő 3 nap (72 óra)
Hatótáv 160 km
A holdkomp vázlatos rajza
Modulo Lunar.gif
Apollo holdkomp (NASA)
Grumman Apollo LM

A Lunar Module (magyarul holdkomp, rövidítve LM, angolul: „holdi egység”') az amerikai Apollo űrhajó holdraszálló egysége, amelyet az Apollo-program keretében használtak. A NASA által, a program kezdetén, a Lunar Excursion Module (LEM, magyarul körülbelül annyit tesz: Holdra kiránduló modul) néven is hívták. Később az LM rövidítést megszokásból LEM-nek ejtették.

Úgy tervezték, hogy két embert szállítson Hold körüli pályáról a Hold felszínére és vissza. Az LM két részből áll: a visszatérő és a leszálló egységből. Kezdetben ez a két egység szerves egészet képez, majd a Holdról történő felszálláskor kettéválnak, azaz a leszálló egység indítóállványként szolgál a visszatérő egység számára, és a Holdon marad. A visszatérő egység, miután sikeresen visszatért az Apollo űrhajóhoz, feladata teljesítése után visszazuhan a Hold felszínére.

A teljes modul 6,4 m magas és 4,3 m széles, tömege több mint 14,5 tonna.

Fejlesztésének története[szerkesztés]

Az 1950-es évek végén az Egyesült Államok egy presztízsversenybe az ún. űrversenybe keveredett a Szovjetunióval. Technológiai felsőbbrendűségénél fogva a nagyhatalom egy tudományos rendezvénysorozat, a Nemzetközi Geofizikai Év keretében bejelentette, hogy elsőként juttat egy tárgyat, egy műholdat a világűrbe. Ám a másik nagyhatalom elorozta előle ezt az a teljesítményt és maga állította 1957. október 4-én a világ első műholdját, a Szputnyik–1-et Föld körüli pályára. Az amerikai közvélemény ezt valóságos sokként élte meg és azonnali visszavágást sürgetett (tovább rontotta a helyzetet, hogy alig egy hónap múltán, 1957. november 3-án az Szovjetunió egy élőlényt, Lajka kutyát is felküldte az űrbe). Az amerikai válasz késlekedett, sőt a Vanguard képében kudarcba is fulladt, illusztrálva, hogy az amerikai űrprogram számottevő lemaradásban van és csak 1958. január 31-én sikerült az Explorer–1-et felbocsátani Wernher von Braun jóvoltából. Az amerikai kormányzat azt az ambíciót tűzte ki maga elé, hogy utolérik és le is hagyják a szovjet űrkutatást, ám hosszú évekig rendre a szovjetek vittek véghez újabb és újabb elsőségeket, míg az amerikaiak csak nagy lemaradással tudtak hasonló teljesítményt felmutatni. Eisenhower elnök a helyzet kezelésére és a technikai lemaradás behozataléra megalapította 1958. október 1-i hatállyal a NASA-t, hogy koncentráltabb, hatékonyabb erőfeszítésekkel eredjenek a szovjetek nyomába. Ezzel kialakult a két nemzet között az űrverseny.[1]

A következő hangsúlyos momentum a versenyben az első ember világűrbe küldése volt. Ám még ezt is a szovjeteknek sikerült teljesíteni Jurij Gagarin Vosztok–1 repülése révén 1961. április 12-én. Erre a kudarcra válaszul az új amerikai elnök, John F. Kennedy – előzetesen meghallgatva tanácsadóit, hogy mivel lehetne olyan teljesítménnyel előállni, amely grandiózusságával teljesen elhomályosítja az oroszok addigi elsőségeit – bejelentette az Apollo-programot, melyben célul tűzte ki, hogy kilenc éven belül az USA űrhajósai érjék el a Holdat. A vállalás olyan óriási volt, hogy minden addig teljesített és rendelkezésre álló űrkapacitás szánalmasan kevés volt hozzá, lényegében új alapokra helyezte az űrprogramot.[2]

A LOR koncepció[szerkesztés]

A NASA kezdetben Wernher von Braun holdraszállási koncepcióját a direkt leszállást részesítette előnyben, majd kicsit később annak továbbfejlesztett változatát, az EOR-t (Earth Orbit Rendezvous), azaz a Föld körüli pályán végrehajtott randevút vette elsődlegesen számításban (amely utóbbi jobban igazodott a rendelkezésre álló, vagy éppen előkészületben levő űreszközök kapacitásához), ám ezek mindegyike szinte vállalhatatlanul nagy tömegek űrbe juttatását igényelte, valamint a Holdon abba az akadályba ütközött, hogy egy akkora űreszközzel kellett volna startolni a hazaúthoz, mint az akkori idők Mercury–Atlas űrszerelvénye, amelynek a startjához idelenn a Földön is százas nagyságrendű szakember és viszonylag nagy, kiépített infrastruktúra szükségeltetett. Ezekhez az elgondolásokhoz még nem volt semmilyen szükség egy holdkompra (vagy másodlagos űrhajóra), csak egyetlen holdűrhajóra.[3]

Ebbe a dilemmába hozott újdonságot egy űripari szereplő, a Grumman egyik mérnökének Tom Dolannek a kutatása, aki megtalálta Jurij Kondratyuk, egy ukrajnai szovjet mérnök 1919-es értekezését, amely a Holdra szállás egy speciális módját írta le. Ebben az szerepelt, hogy a Holdhoz ne egy, hanem két űrhajót küldjenek, amelyből az egyik, az anyaűrhajó csak az oda és a visszaút megtételéért felelős, a másik pedig egy speciális kisebb szerkezet lenne, amelynek csak a holdi leszállás és felszállás a dolga. Az elgondolás legnagyobb újítása az volt, hogy a kisebb űrhajó révén nem kell lejuttatni a Holdra a teljes hazaúthoz és a nagyobb űrhajó mozgatásához szükséges temérdek üzemanyagot és meg lehet spórolni az ezen üzemanyag tárolásához szükséges szerkezeti tömeget is, azaz a Földről startoló űrszerelvény sokkal kisebb tömegű lehet a más módokat alkalmazó eszközökhöz képest. Az elgondolás egyetlen nagyobb kockázati tényezője az volt, hogy a két űrhajónak a Hold körüli pályán kellett volna veszélyes manővereket (elsősorban randevút és dokkolást) végrehajtania, amelyekhez még Föld körüli pályán sem volt a NASA-nak tapasztalata. Dolan meggyőzött egy NASA mérnököt, John Houboltot a koncepció helyességéről, majd Houbolt kampányt indított a NASA vezetése felé annak elfogadtatására. James Webb, a NASA főigazgatója 1962 júliusában fogadta el a koncepciót, amelyet 1962. júliusában jelentettek be hivatalosan, mint az Apollo–program kiválasztott metódusát a Holdra szálláshoz. Ez egyben azt jelentette, hogy el kell kezdeni egy második űrhajó tervezését és fejlesztését is.[3]

Tervezési szerződési pályázati folyamat[szerkesztés]

Az új űrhajó létrehozására késedelem nélkül, még 1962. júliusában kiírtak egy pályázatot, amelyre összesen tizenegy céget hívott meg a NASA. Mindezt úgy, hogy külön szempont volt, hogy a North American – annak aktív lobbizásának és annak ellenére, hogy neki is küldtek meghívást – ne legyen benne a körben, mivel a NASA úgy érezte, hogy a gyártó épp elegendő feladatot kapott az Apollo parancsnoki és műszaki egységgel. A tendermeghívások 1962. július 25-én mentek ki az érintett cégekhez, majd 1962. augusztus 2-án egy személyes tájékoztatót tartott a NASA és szeptember 5-én (alig 5 hét elteltével) már ki is hirdették a beérkezett pályaművek alapján, hogy kilenc cég adta be a pályázatát a kiírásra (végül a két korábbi nyertes beszállító, a McDonnell és a North American nem küldött anyagot). A kiértékelés 1962. szeptember 28-án ért véget, amelyet minden pályázónál egy egynapos látogatás követett a kiértékelők részéről. 1962. november 7-én a NASA kihírdette a Grummant a pályázat győzteséül. Habár nem ő számított az egyedüli legjobb jelöltnek, a kiértékelők számításba vették, hogy ennél a cégnél tapasztalták a legjobb körülményeket: tágas tervezőrészleget a mérnököknek, szintén hatalmas területű gyártó létesítményeket és külön tiszta szoba rendszerű területeket a végtermék összeszereléséhez.[4]

Amellett, hogy a Grumman nyerte el a holdkomp fő beszállítói státuszát, nem ő volt az egyetlen partnere a NASA-nak, különböző részegységeknél külön vállalkozókat jelölt ki az árhivatal, akik így kényszerűen a Grumman alvállalkozói lettek. Így például a Bell Aerosystems lett a leszálló hajtómű, a Hamilton Standard a létfenntartó rendszer, a Marquardt a reaktív kormányrendszer és a TRW's Space Technology Laboratories a leszálló hajtómű tervezője és beszállítója. Így lényegében a Grumman a holdkomp külső dizájnjának volt a felelőse, valamint egy működőképes űrhajó érdekében rendszerintegrátori feladatokat kapott a tervezésben. A cégen belül a projekt fő konstruktőre Thomas J. Kelly lett (akit később szokás lett a „holdkomp atyjaként” említeni.[5]

Tervezési folyamat[szerkesztés]

Az űrhajó a tervezés kezdetén nevet is kapott, ez lett a Lunar Excursion Module (Holdi Kiránduló Jármű). A legelső dizájn elképzelés szerint a holdkomp hasonló lett volna az anyaűrhajóhoz, egy kúp alakú kabinrészt és egy hengeres leszálló fokozatot kapott volna, amelyre behajtható lábak kerültek. Később ezt az ötletet elvetették és helikopter formára alakították át a szerkezetet: egy nagy gömböt (mint felszálló fokozat és legénységi kabin) ültettek a hengeres leszálló fokozatra. A gömbben az űrhajósok üléseikben ültek volna és nagy, hajlított üveg ablakokon láttak volna ki a leszállási övezetbeli holdi tájra. Az űrhajón ráadásul két dokkolónyílás lett volna, az egyik fenn a szerkezet tetején, a másik pedig a frontoldalon.

Az első, még Apollo űrhajóra emlékeztető holdkomp verzió

Ebből a verzióból elindult egy szinte végtelen dizájn evolúciós folyamat, amelynek egyetlen fő mozgatórugója volt, a súlytakarékosság. Az egyetlen Saturn V felbocsátásával tervezett expedícióknak egy komoly megszorítása volt, a feljuttatandó tömeg, amely nagyon kemény korlátot jelentett a tervezőknek, mindenképpen bele kellett férni a súlylimitekbe, különben nem volt esélye a sikernek. A leginkább talán a holdkompot sújtotta ez a probléma. Emiatt leginkább a legénységi kabin, a holdkomp felszálló fokozata esett át a legnagyobb változásokon. A Grumman összesen 400 mérnököt jelölt ki a feladatra, ezen tekintélyes tervezési kapacitás biztosította a sikeres tervezési folyamatot, ezzel együtt már az első dizájn, melyből a későbbi változtatások kiindultak is hat-kilenc hónappal tovább tartott az eredetileg elképzelthez képest. A módszert illetően a Grumman két külön mérnökcsapatot állított fel a felszálló fokozat formába öntéséhez. Az egyik csapat egy olyan dizájnt tanulmányozott, ahol a kabin kisebb volt és minden berendezést megpróbáltak kívül elhelyezni, míg a másik csapat terméke egy nagyobb kabin volt, amelyben belső elhelyezésű volt minden. Végül a két dizájn elegyéből állt össze a végső elképzelés. A tervezés egyik sajátossága volt, hogy csak a funkcionalitás számított, semmiféle külső megjelenésre nem adtak, illetve mivel az űrhajónak kizárólag az űrben volt feladata, így semmiféle áramvonalasság nem számított. Magát az alakot és a fizikai mértéket főként a leszálláshoz és felszálláshoz szükséges üzemanyag mennyisége, az azt hordozó tartályok alakja és mérete határozta meg, mivel ezek köré épült minden. [6][7]

A legnagyobb változást az indukálta, hogy a kilátást biztosító hatalmas üvegtáblák jókora tömeget képviseltek. A mérnökök kitalálták, hogy felállítják az űrhajósokat (ezzel egyben feleslegessé téve és megspórolva az ülések tömegét), közelebb viszik az űrhajósok szemét az ablakokhoz és így az azonos látószögeket kisebb ablakfelülettel, azaz kevesebb üveggel is el lehet érni. Így kicserélték a nagy hajlított üvegfelületeket sokkal kisebb, háromszög alakú ablakokra, amelyek azonban ugyanolyan kilátást biztosítottak, kisebb tömeg mellett. Hogy az űrhajósok stabilan álljanak a súlytalanság körülményei között, a padlót tépőzárral borították, és az űrhajósok cipőjének talpára is ilyen anyagot erősítettek, illetve az űrruhák derekánál egy rögzítőfület rendszeresítettek, amelyhez egy pányvát lehetett erősíteni, aminek a másik vége a padlóhoz volt erősítve. Az ülések elhagyásának még egy előnye volt, az űrhajósoknak nem ezekben kellett aludniuk, hanem helyette könnyű függőágyakat rendszeresíthettek. Az ablakok cseréje azonban gyártási problémákat is felvetett: a gömb alakú kabin egyszerűbb volt gyártási szempontból és mindenütt hegesztést lehetett alkalmazni, ami légmentesség szempontjából jobb megoldás volt, ám az új dizájn bizonyos helyeken szegecselést tett szükségessé, amely azonban csökkentette a biztonságot.[6] [7]

A „helikopter dizájn”, nagy ablakokkal és öt lábbal
A végső „dobozforma” a Holdon (egy korabeli művészi koncepción a végső forma)

1963 áprilisában a kinézet konfigurációját befagyasztották egy időre, amely idő alatt eldőlt a felszálló és leszálló hajtómű mibenléte (és ezzel együtt a fizikai kiterjedésük paraméterei) is. A helyzetet bonyolította, hogy mivel a NASA kockázatokat látott egy változtatható tolóerejű rakétahajtómű fejlesztésében, a Rocketdyne után egy másik céget, a Space Technology Laboratoriest (TRW) is meghívta, mintegy tartalékként, hogy tervezze meg a holdkomp leszálló hajtóművét, így a Grummannak nem is kettő, hanem három hajtóműtervet is figyelembe kellett vennie. A másodlagos cég tendermeghívása 1963 júliusában történt és 1965 januárjában a NASA el is döntötte, hogy leállítja a Rocketdyne fejlesztéseit és a TRW hajtóművét használja a továbbiakban.[8] A hajtóművek kérdése az egész projekt egyik legsarkalatosabb kérdése volt, erre utalt a külön erre a célra kiírt tender is. A fejlesztési irányokat rögtön a kiíráskor háromfelé osztották: az űrhajón összesen 18 hajtómű volt, egy a holdi leszálláshoz, egy a felszálláshoz és 16 további a térbeli helyzet változtatásához. A felszálló hajtómű volt az egyszerűbb konstrukció. Eredendően a Légierő Agena–programjából eredt a koncepció, amellyel egy egyszerűbb, állandó tolóerőt nyújtó, nem vektorálható gázsugarú hajtómű volt, amellyel a holdfelszínről felszállhatott a holdkomp egészen a Hold körüli pályáig gyorsulva. Ehhez a legegyszerűbb metódust választották: két, nyomás alatt a hajtóműbe préselt hipergol üzemanyagkomponens öngyulladásával a hajtóművel alig volt esély, hogy nem indul be és egész az égésvég eléréséig nem is állt le. A fejlesztés során persze adódtak problémák: félelmek támadtak a hővédelem elégtelensége miatt és a Grumman mérnökei megrökönyödve tapasztalták, hogy a szerződést elnyert Bell Aerosystems mérnökei az Agena-program katonai írásos sztenderdjeit követik, a sokkal szigorúbb NASA sztenderdek helyett. A felszálló hajtómű sokkal bonyolultabb volt, mind szerkezetileg, mind fejlesztésileg. Az árhajó holdi leereszkedéséhez változtatható tolóerejű – sőt akár leállítható és újraindítható – rakétahajtóműre volt szükség, amelyben sehol Amerikában nemigen volt számottevő tapasztalat. Erre ugyan kihirdették a Rocketdyne-t tendergyőztesként, de pontosan a tapasztalatlanság okán nem számított szentségtörésnek, hogy alternatívákat keressenek és az egyébként az eredeti tenderen is indult, ám em nyertes Space Technology Laboratoriest is megbízzák egy alternatíva kidolgozásával és végül ez vezetett a műszaki konstrukció és a beszállító lecseréléséhez. Máig szokatlan, hogy a NASA megvétózzon egy beszállítói, alvállalkozó kiválasztási döntést, ám ebben az esetben, mivel a holdi leszállás kétségkívül az egész folyamat kulcsmomentuma volt, ezt megtették a siker érdekében. A harmadik hajtóműrendszer a kormányhajtóműveké volt, amelynek előzményeként fogható fel, hogy már az Apollo parancsnoki és műszaki egységhez is kiválasztották korábban. A Mercury-programban használt egykomponensű hajtóanyaggal működő verzió nem volt a leghatékonyabb, ezért mind az Apollo, mind a Gemini számára jobbat kerestek. Ekkor merült fel a Marquardt konstrukciója, amely már kétkomponensű hajtóanyagával mindenképpen jobb volt, mint elődje, így ki is választották az Apollo űrhajóhoz. A LOR-döntés és a holdkomp létrehozásának elindulásakor ezt a már kiválasztott megoldást emelték át a másik űrhajóhoz is, elsősorban időtakarékossági megfontolásokból.[9]

A befagyasztást követően tovább folytatódott a holdkomp fejlesztése és összesen négy lépcsőben alakult ki a végső dizájn. Ebben elhagyták az elülső dokkolóportot. A két dokkolószerkezetnek abban állt a létjogosultsága, hogy a földi felszállás után a holdkomp tetején levő porthoz dokkoljanak a parancsnoki egységgel, hogy így az összekapcsolt űrhajórendszer tömegközéppontja a hossztengelybe essen, ezzel minimalizálják a gyorsítás során, hogy az árhajó a fellépő erők miatt letér a kívánt pályáról, ugyanakkor a holdi felszállás utáni összekapcsolódásnál az elülső dokkolóport révén az űrhajósok könnyebben láthatták volna az ablakon keresztül az összekapcsolódás folyamatát. Az elemzések alapján azonban inkább elhagyták az oldalra néző dokkolószerkezetet, helyette egy egyszerűbb ajtót építettek be, amelyen keresztül a holdfelszínre könnyebben szállhattak ki az űrhajósok, illetve a felülső dokkolónyílás mellé beépítettek két kisebb kémlelőablakot, hogy az űrhajósok így is tájékozódni tudjanak a dokkolás során. A két kis ablak 7 kg többletsúlyt jelentett, amelyet bőven ellensúlyozott az elhagyott dokkolószerkezet, illetve az amiatt feleslegesen megerősített szerkezet, amely az összekapcsolódás lökését volt hivatott elviselni. Emellett a leszálló fokozat alakja kör alakról négyszögletesre változott. Majd a kezdeti változat öt lábát (amely a lehetséges legnagyobb stabilitást adta) négy lábra változtatták (létezett még egy három lábas tanulmány is, de ezt korán elvetették). A négy lábas verzió től a súlymegtakarításon jobban igazodott és egyszerűbbé tette a holdkompnak a rakéta adapterébe történő elhelyezését is. Változott az űrhajó borítása is, főként súlytakarékossági szempontokból. Az első változatoknak még fémlapokból épült fel a külső fala, ezt azonban vékony fóliára cserélték, amelyeknek csak a nyomást kellett tartaniuk megfelelően. További belső változtatás volt, hogy a mérnökök aggodalma miatt – miszerint a négy tartályos üzemanyag és oxidálóanyag rendszer túl nehéz és bonyolítja a szerkezetet – két tartályosra alakították a rendszert, amely megoldotta súlykérdést és egyszerűbbé is tette a rendszert. [6][10][11][12]

Különösen a kabin kialakításában fontos tervezési koncepcióváltás volt az űrhajósok bevonása. Míg a Mercury-programban sz űrhajósok a „szükséges rossz” szerepét töltötték be és kis híján passzív utasokként kezelték őket, ennél a projektnél már az űrhajós az űrhajó egyik „alrendszereként” jelent meg és köré, az ő igényei szerint tervezték meg a holdkompot. A NASA ennek érdekében űrhajósokat delegált Bethpage-be, a Grumman gyártóhelyére, akik tanácsaikkal segítették a tervezők munkáját és segítettek eldönteni, hogy minek milyen kialakítása legyen. Az első NASA delegált ilyen űrhajósok Pete Conrad, Donn Eisele és Scott Carpenter voltak. Később éppen Conrad lett az az űrhajós, akinek a legtöbb újítás, beépített ötlet fűződött a nevéhez a fejlesztés kezdeti részéből (érdekesség hogy Conrad „targonca konfigurációnak” csúfolta az űrhajósokat felállító és az ablakhoz közel állító új metódust, amellyel elhagyhatták a nagy ablakokat).

Az űrhajó belső rendszereiben is nagy változás volt, amikor a kezdeti – a parancsnoki egységhez hasonló, a Pratt and Whitney által szállítandó – üzemanyagcellás rendszert tisztán akkumulátorosra cserélték.[13]

Nem dizájnbeli, de nagyon fontos változás volt, hogy a kezdeti „LEM” nevet a NASA 1966. júniusában megváltoztatta „LM”-re (Lunar Module - holdmodul), elvéve a névből az Excursion (kiránduló) kifejezést.[14]George Low az Apollo Spacecraft Program Office vezetője szerint a név túlzottan frivol asszociációkra adott alkalmat (illetve az angol kiejtés szerint lényegében nem is történt változás, mert a köznyelv mindkét verziót „lem”-ként ejtette, csak a kérdéses szó tűnt el a kibontott, nem betűszó szerinti névből).[15]

Tesztelési folyamat[szerkesztés]

A tesztelésre többféle terv verzió is született az idők során A Grumman először egy holdkomp teszt munkadarabot (LTA – Lunar Test Article) képzelt el, amely nem rendelkezett volna minden funkcióval, ám az egyes alrendszerek, különösen a meghajtás rendszereire kipróbálható lett volna általa. A repülési tesztekhez a Grumman Little Joe és Saturn I rakétákat gondolt felhasználni, de felmerült hogy Langley-n felépítenek egy hatalmas acél tartószerkezetet, amelyre felfüggesztve a tesztalanyt végeznek próbákat, de még az is alternatíva volt, hogy White Snands-en elikopterre függesztve végzik el a próbákat. Ezekből elsőként a Little Joe rakétát törölték, mivel a rakéta és a holdkomp makett kombinációjának repülését instabilnak adták az elemzések. Közben a NASA-nál felmerült, hogy a folyamatot gyorsítandó, egyszerre reptessék a North Amrican parancsnoki űrhajóját és a holdkompot egy Saturn IB hátán, ehhez azonban kissé több tolóerő szükségeltetett, fel is kérték Wernher von Braunt, hogy próbálja megemelni a rakéta teljesítményét (a megoldást abban látták, hogy a Saturn IB-re felszerelték volna a Minuteman hordozórakéták szilárd hajtóanyagú gyorsító fokozatát).

Aztán a NASA átvágta a gordiuszi csomót, amikor meghozta a döntést, hogy az egyetlen lehetséges alternatíva a Saturn IB használata lehet és szétválasztják a parancsnoki űrhajó és a holdkomp tesztjeit. Joe Shea, az Apollo Spacecraft Program Office vezetője fel is állított egy tesztsorrendet: az AS–201, AS–202, AS–204 és AS–205 lehet a Block I Apollo parancsnoki és műszaki egység repülései (az AS–203 ekkor tartalékként szerepelt, funkció nélkül), az AS–206 lehet az első holdkomp próbarepülés és az AS–207-en jöhet létre az első ún. all-up (azaz teljes kiépítésű) teszt, amikor együtt repül minkét űrhajó.

Nemhivatalos tesztként a Grumman saját hatáskörben próbálta ki az űrhajója megható rendszereit Bethpage-ben, illetve a Peconic River mellett és Long Islanden. Azonban a projektet is utolérte a szinte törvényszerűen jelentkező problémák sora (a súlyproblémáktól kezdve a meghajtó rendszerek problémáiig), amelyek szinte végtelen hosszúságúra nyújtották a fejlesztési folyamatot. Egészen 1965-ig fennmaradt egy további tervezési dilemma is, amely ráadásul kihatott az űrhajó tömegére is: vajon a randevúhoz és dokkoláshoz egy radart szereljenek fel, vagy egy optikai rendszert? A NASA ebben oly tanácstalan volt, hogy párhuzamosan megrendelte mindkettőt. Végül abból a megfontolásból, hogy az optikai rendszer korlátozottan képes csak távolság és sebesség adatokat szolgáltatni – és mellesleg az idő szorítása is mindenek elé kerülő szempont volt, a radart választották. A tervezési problémák mellett a hibás tervezéseket is kellett sok esetben orvosolni (például így került bele a holdkomp kialakításába a három lábról is lelógó szondák rendszere, amelyek a talajérintést jelezték kicsivel a valós leérkezés előtt, hogy le lehessen állítani a hajtóművet, nehogy beszoruljon a rakéta gázsugarának nyomása a hajtóműharang alá és szétvesse azt leérkezéskor).

LLRV[szerkesztés]

A holdkomp jellemzői[szerkesztés]

  • Tulajdonságok: (LM alapkonfiguráció)
    • Visszatérő egység:
      • Személyzet: 2 fő
      • Kabin térfogata: 6,65 m³
      • Magasság: 3,76 m
      • Átmérő: 4,2 m
      • Tömege üzemanyaggal: 4670 kg
      • Légkör: 100% oxigén (33 kPa)
      • Víz: kétszer 19,3 kg tárolótartályban
      • Hűtőfolyadék: 11,3 kg etilénglikol-víz
      • RCS (Reaction Control System – manőverező egység) hajtóanyag tömege: 287 kg
      • RCS tolóerő: 16 x 445 N; négy darab
      • RCS üzemanyag: N2O4/UDMH
      • RCS fajlagos impulzus: 2,84 kN·s/kg
      • APS (Ascent Propulsion System – felszálló hajtóműrendszer) üzemanyag tömege: 2353 kg
      • APS tolóerő: 15,6 kN
      • APS üzemanyag: N2O4/Aerozin–50 (UDMH/N2H4)
      • APS pressurant: 2 x 2,9 kg héliumtartály 21 MPa nyomás alatt
      • A hajtómű fajlagos impulzusa: 3,05 kN·s/kg
      • Tolóerő/tömeg arány: 3,3 N/kg
      • Elektromos rendszer: 2 x 296 Ah ezüst-cink akkumulátor
      • Feszültség: 28 V egyenáram, 115 V 400 Hz váltóáram
    • Leszállóegység:
      • Magasság: 3,2 m
      • Átmérő: 4,2 m
      • A leszállóhely átmérője: 9,4 m
      • Tömeg feltöltve: 10 334 kg
      • Víz: 1 x 151 kg tárolótartályban
      • Elektromos rendszer: 2 x 296 Ah ezüst-cink akkumulátorok (másodlagos rendszer)
      • DPS (Descent Propulsion System – leszállási hajtóműrendszer) üzemanyag tömege: 8165 kg
      • DPS tolóerő: 45,04 kN, leszabályozható 4,56 kN értékig
      • DPS üzemanyag: N2O4/Aerozin–50 (UDMH/N2H4)
      • A hajtómű fajlagos impulzusa: 3050 N·s/kg
      • Elektromos rendszer: 4 x 400 Ah ezüst-cink akkumulátor

Holdkompok[szerkesztés]

Gyári szám Név Felhasználás
LM-1 Apollo–5
LM-2 Nem repült
LM-3 Spider Apollo–9
LM-4 Snoopy Apollo–10
LM-5 Eagle Apollo–11
LM-6 Intrepid Apollo–12
LM-7 Aquarius Apollo–13
LM-8 Antares Apollo–14
LM-9 Nem repült
LM-10 Falcon Apollo–15
LM-11 Orion Apollo–16
LM-12 Challenger Apollo–17
LM-13 Nem repült
LM-14 Nem repült
LM-15 Nem repült

Források[szerkesztés]

Commons:Category:Apollo Lunar modules
A Wikimédia Commons tartalmaz Holdkomp témájú médiaállományokat.

További információk[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Steven J. Dick: Why We Explore (angol nyelven). NASA. (Hozzáférés: 2020. október 14.)
  2. Kennedy egyszerű 'mutatványnak' tartotta az űrprogramot (magyar nyelven). Múlt-kor. (Hozzáférés: 2020. október 14.)
  3. a b Dr. James R. Hansen: The Rendezvous That Was Almost Missed: (angol nyelven). NASA. (Hozzáférés: 2020. október 14.)
  4. Courtney G Brooks, James M. Grimwood és Loyd S. Swenson: Chariots for Apollo: A History of Manned Lunar Spacecraft – Fitting the Lunar Module into Apollo (angol nyelven). NASA. (Hozzáférés: 2020. október 12.)
  5. Warren E. Leary: T. J. Kelly, 72, Dies; Father of Lunar Module (angol nyelven). The New York Times. (Hozzáférés: 2020. október 12.)
  6. a b c Courtney G Brooks, James M. Grimwood és Loyd S. Swenson: Chariots for Apollo: A History of Manned Lunar Spacecraft – External Design (angol nyelven). NASA. (Hozzáférés: 2020. október 16.)
  7. a b Courtney G Brooks, James M. Grimwood és Loyd S. Swenson: Chariots for Apollo: A History of Manned Lunar Spacecraft – Tailoring the Cockpit (angol nyelven). NASA. (Hozzáférés: 2020. október 16.)
  8. Stewen C. Fisher és Shamim A Rahman: REMEMBERING THE GIANTS – APOLLO ROCKET PROPULSION DEVELOPMENT (angol nyelven). NASA. (Hozzáférés: 2020. október 15.)
  9. Courtney G Brooks, James M. Grimwood és Loyd S. Swenson: Chariots for Apollo: A History of Manned Lunar Spacecraft – Engines, Large and Small (angol nyelven). NASA. (Hozzáférés: 2020. október 16.)
  10. Mark Wade: LM Landing Gear (angol nyelven). Astronautix. (Hozzáférés: 2020. október 15.)
  11. Forráshivatkozás-hiba: Érvénytelen <ref> címke; nincs megadva szöveg a(z) CfA_ch6_4 nevű ref-eknek
  12. Courtney G Brooks, James M. Grimwood és Loyd S. Swenson: Chariots for Apollo: A History of Manned Lunar Spacecraft – Hatches and Landing Gear (angol nyelven). Astronautix. (Hozzáférés: 2020. október 15.)
  13. Mark Wade: LM Electrical (angol nyelven). Astronautix. (Hozzáférés: 2020. október 16.)
  14. Helen T. Wells, Susan H. Whiteley és Carrie E. Karegeannes: SP-4402 Origins of NASA Names – MANNED SPACE FLIGHT (angol nyelven). NASA. (Hozzáférés: 2020. október 19.)
  15. Bob Granath: Apollo's Lunar Module Bridged Technological Leap to the Moon (angol nyelven). NASA. (Hozzáférés: 2020. október 19.)

Kapcsolódó cikkek[szerkesztés]