Kennedy Űrközpont 39B indítóállás

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Kennedy Űrközpont 39B indítóállás
Az LC–39B a levegőből, 1998. január 19-én
Az LC–39B a levegőből, 1998. január 19-én
Ország Amerikai Egyesült Államok
TelepülésBrevard megye
Elhelyezkedése
Kennedy Űrközpont 39B indítóállás (USA)
Kennedy Űrközpont 39B indítóállás
Kennedy Űrközpont 39B indítóállás
Pozíció az USA térképén
é. sz. 28° 37′ 38″, ny. h. 80° 37′ 15″Koordináták: é. sz. 28° 37′ 38″, ny. h. 80° 37′ 15″
A Wikimédia Commons tartalmaz Kennedy Űrközpont 39B indítóállás témájú médiaállományokat.

A 39B indítóállás, vagy más néven az LC–39B (Launch Complex 39B, angolul 39B indítókomplexum) a Kennedy Űrközpont egyik rakétaindító helye, egy nagyobb létesítményrendszer, a 39. indítókomplexumé, ahol az Apollo-program óriásrakétái számára az összeszerelés, szállítás és felbocsátás számára több létesítményből álló atlanti-óceán parti infrastruktúrát alakítottak ki. Ezen létesítmények egyike az LC-39B.

A 39-es indítókomplexum az első olyan volt, amely kizárólag a NASA tulajdonában áll és szintén az első olyan, amelyet a civil űrügynökség nem vegyes üzemeltetésben használt az amerikai haderővel. Az indítókomplexum Florida államban, annak atlanti-óceáni partvidékén Titusville és Cocoa város között, a Merritt-szigeten helyezkedik el, a Canaveral-fokon, közvetlenül az USA haderejének Cape Canaveral Air Force Station létesítménye mellett. A terület egy hatalmas kisajátítással, illetve telekfelvásárlással vált az űrkikötő részévé 1962-ben, amely szorosan kötődött az Apollo-program John F. Kennedy elnök általi meghirdetéséhez. A komplexumon belül számos létesítmény kapott helyet, ezek egyike a három – A, B és C betűkkel elölt – rakéta starthely, amelyekből csak kettő, az A és B épült meg és az idők során az B-t használta a NASA, majd később az űrrepülésben szerepet kapó magánvállalatok kevesebbszer, ezzel a létesítmény mintegy tartalék szerepet kapott. A létesítmény fő rendeletetése a kezdetekkor az volt, hogy hogy innen induljanak az Apollo űrhajók a Hold felé, ám a 39B mindössze egyetlen Apollo indítás, az Apollo–10 startjának részese lehetett. Később innen indultak a Skylab-program és az Apollo-Szojuz-program űrhajói immár nem a Saturn V-tel, hanem a Saturn IB-vel.

Az Apollo repülések végeztével a NASA új űrhajótípus, a többször felhasználható Space Shuttle repültetésébe vágott bele, így az indítóállványokat az új követelményeknek megfelelően átépítették, és azután a Space Shuttle indítását végezték innen. Az űrsiklók 2011-es kényszerű leállításáig összesen 135 repülés startolt Cape Canaveralról, ezen belül 53 az LC–39B-ről. Az első ilyen típusú start, a Discovery űrrepülőgép startja 1985. január 24-én zajlott le, majd később ezek egyikeként indult innen tragikus történelmi útjára 1986. január 28-án az STS–51–L repülésen a Challenger űrrepülőgép, hogy a repülés 74. másodpercében katasztrófát szenvedjen. Az űrsiklók repüléseinek befejezésével a Constellation program Ares hordozórakétáit tervezték innen indítani, ám a programot később törölték, így egy új iniciatíva sz Artemis-program vette át az indítóállást használatra, hogy a Space Launch System rakétáival ismét a Holdat vegye célba a NASA.

Története[szerkesztés]

Apollo-korszak[szerkesztés]

Cape Canaveral-en 1948-tól indult a később űrtevékenységbe átmenő katonai aktivitás a Banana River Haditengerészeti Repülőbázis kiterjesztésével, ahol a II. világháborúban zsákmányolt német technika, a V–2 rakéták tesztjeit kezdték meg. Mivel a hely ideális volt lőtér számára – a kísérletek nem zavartak semmilyen lakott területet – hamarjában nagyarányú fejlődés indult el, (1949-től) Összfegyvernemi Nagy Hatótávolságú Tesztlőtérré emelkedett a helyszín és nevet is kapott: Patrick Légierő Bázis. A hadsereg később tovább terjeszkedett és 1951-ben az új területeken létre hozták a Légierő Hordozórakéta Tesztközpontot, a későbbi Cape Canaveral Air Force Station elődjét. Az 1950-es években aztán ezen a helyen folyt az USA legtöbb rakétatesztje.[1] A NASA 1958-as megalakulásával a korábbi katonai bázis indítóállásain civil felbocsátások is elkezdődtek, így vegyes használatúvá vált a terület a Mercury-program és a Gemini-program és számos más űrszonda és műhold felbocsátásaival. Az újabb nagy változást 1961 és John F. Kennedy elnöknek az Apollo-programot életre hívó bejelentése hozta. A holdprogram olyan eszközök – elsősorban egy óriásrakéta – iránti igényt támasztott, amely a rendelkezésre álló indítóállásokból nem volt üzemeltethető, ezért újabb fejlesztésekre volt szükség. A NASA 1962-ben kezdte kisajátítani a Merritt-szigetnek az addig elfoglalttól északabbra és nyugatabbra fekvő területeit 340 km²-rel növelve a felhasznált területet. Emellett megvásároltak Florida államtól további 230 km²-t is. Ezen a területen megalakult a hadseregtől teljesen független Kilövés Műveleti Központ (Launch Operation Center).[1]

A még öt indítóállást tartalmazó tervek az LC–39-ről

A NASA az Apollo-program által vázolt követelmények mentén a Saturn rakétacsalád kifejlesztése mellett döntött, ezen belül is a Holdra szállásokhoz a Saturn V mellett. A rakéta dimenziói (110,5 méter magassága, 2850 tonna tömege) új indítási infrastruktúrát kívánt meg. Emellett a szovjetekkel vívott verseny – a döntés idejében – várható tempója miatt rengeteg párhuzamos kapacitásra támasztott igényt. A Saturn V kiszolgálására alkalmas komplexum a 39-es számot kapta (a legmagasabb számú Cape Canaveral Air Force Station indítóállás a 37-es számú volt) és nem is egyetlen indítópadot foglalat magában, hanem egy egész indítókomplexumot tervezett ide a NASA, összeszerelő csarnokkal, utakkal, több indítópaddal. A legelső tervek összesen négy indítópadot vizionáltak, mindegyik 2700 méter távolságban egymástól egy esetleges startbaleset esetén bekövetkező robbanás következményeinek elhárítására. Később a négy állás ötre nőtt. Az öt tervezett létesítményből hármat kívántak az első ütemben megépíteni A, B és C jelzéssel, kettőt pedig (a D és E jelt) később építettek volna fel az igények függvényében. Kezdetben a sorszámozás északról kezdődött, ez lett az LC39A, és délen ért véget az LC39C-vel (amely a kivitelezni tervezett egységek közül a legközelebb esett az összeszerelő VAB-csarnokhoz). A kivitelezést ezzel a legközelebb eső létesítménnyel kezdték, majd hozzákezdtek a mellette lévőhöz is, de a harmadik végül különböző megfontolások alapján felesleges lett és soha nem épült meg. Ekkor megcserélték a sorszámozást is és a korábbi C jelű, legdélebbi lett a 39A, a B jelű megmaradt és a már csak terv szinten létező A jelű objektum lett a 39C. A tervek szerint a 39D nem a tengerparton, hanem a szárazföld belseje felé épült volna a 39C-től nyugatra, míg a 39E a 39C és 39D között húzott egyenes középpontjától északra kapott volna helyet, kijelölve egy háromszög csúcsát a három indítóállás között. A három meg nem épült indítóállásra ma egyetlen dolog utal: a két meglévő állás közül a 39B-hez vezető út vonalvezetésében egy törés látható, a törésig vezető ág meghosszabbításában vezetett volna az út tovább a meg nem épült egységekhez, a törés meg lényegében egy leágazás a 39B-hez, amely végül már nem leágazásként funkcionál.[2]

A későbbiekben a végül megépült két indítóállás közül az LC–39A vált a leginkább használt fő létesítménnyé, összesen 13 Saturn V startolt innen, míg az LC–39B-re tartalékként tekintettek és összesen egyetlen indítást, az Apollo–10-ét végezték el róla. Majd az Apollo–11 sikeres Holdra szállása után a Hold meghódításáért vívott verseny megnyerését követően a programban leállt lassulás, a rohamtempó lanyhulása miatt egyszerűen nem volt szükség a kapacitására, így nem startolt onnan több Saturn V.

Space Shuttle-korszak[szerkesztés]

Az Apollo-program kifutásával a NASA újabb nagy projektje a többször felhasználható űrhajó, a Space Shuttle üzemeltetése lett, amelyhez infrastruktúra tekintetében az űrügynökség maximálisan támaszkodott a holdprogram során létrehozott kapacitásokra, így a két indítóállásra – az LC39A-ra és az LC39B-re – is. [3]

Az új űrjárművek támasztotta új követelmények szerinti átalakítása az LC–39A indítóállással kezdődött, majd ezt követte a 39B átalakítása, amely a tervek szerint azonos sztenderdek szerint lett átalakítva, mint az ikertestvére, aztán különböző megfontolások (például a Centaur–G rakéta kiszolgálása), valamint költségvetési megszorítások miatt kissé más lett a végeredmény, illetve utóbbi problémái miatt egészen 1986-ig elhúzódott a „B” átalakítása. Az LC–39B átépítése utáni első alkalmazása szomorú történelmi eseményhez köthető. Innen startolt el az STS–51–L repülés, amely 74 másodperccel a start után Challenger-katasztrófa néven vonult be a történelembe. A program újraindulása is ehhez az indítóálláshoz köthető, a Challenger katasztrófa utáni első repülés, az STS–26 is innen startolt 29 hónapnyi szünet után 1988-ban. További nevezetes startok voltak még a Hubble űrtávcső feljuttatására indított STS–31 repülés 1990. április 24-i startja, vagy a szintén történelmi, a hibásan felküldött Hubble szervizelését célzó STS-61 repülés felbocsátása 1993. december 2-án.[4]

Utolsó alkalommal űrrepülőgép az STS–121 expedícióra indult a 39B-ről 2006. április 7-én, amikor a Discovery űrsikló felbocsátásával befejeződött az indítóállás ezirányú használata.[5]

Napjaink[szerkesztés]

Constellation-program[szerkesztés]

Az Ares V képzeletbeli startja egy grafikán

Amint az USA számára világossá vált, hogy a Space Shuttle flottát kényszerűen nyugdíjazni kell jóval a tervezett élettartama előtt, George W. Bush elnök felkérte a NASA-t, hogy készítsen tervet az űrsikló utáni időkre, a lehetséges továbblépés meghatározására. Ez a Constellation programban öltött testet, amely a Holdra való visszatérést tűzte ki célul 2020 előtt, amelyet követhetett volna a Mars meghódítása. A cél elérésére új űrhajótípus kifejlesztését határozták el Orion űrhajó néven, illetve egy új rakétatípus, az Ares rakéta is szükségessé vált (utóbbiból mindjárt kettő, az Ares I a személyzetek repülése számára, az Ares V pedig terhek szállítására).[6]

A kifejlesztésre váró Ares rakéták számára természetes volt, hogy a LC–39 komplexumot használják az indítások során. Az Ares I rakéta (amely technikailag jórészt a Space Shuttle STS-rendszeréből ered) fejlesztése egészen az első próbarepülésig jutott el, és erre az egyetlen repülésre az LC–39B-t készítették fel, majd a repülés végeztével és a program irányváltásával már csak (megvalósulatlan) terv szinten jött szóba az indítóállás.[7] 2010-ben, az Obama-adminisztráció felülvizsgálta az USA űrtevékenységét és törölte a Constellation-programot, így minden további fejlesztés (beleértve az indítóállásokat érintőeket is) leállt.[8]

Artemis–program[szerkesztés]

A Space Shuttle flotta kényszerű nyugdíjazását és az Obama kormányzat döntését - miszerint törlik a Constellation-programot - követően az LC–39 két iker indítóállásának sorsa élesen elvált egymástól. Egy kiválasztási folyamat végén az LC–39A-t lízingbe adták a SpaceX-nek, míg az LC–39B továbbra is állami tulajdonban és kezelésben maradt. A feladat kiosztásban is váltás történt. A 39A-n a magáncég indításaihoz tették alkalmassá az infrastruktúrát, amellyel egyidőben a 39B a NASA jövőbeli programjaihoz alkalmazkodott. 2011-ben a NASA-t megbízta az amerikai kormány, hogy egy új hordozórakéta rendszert fejlesszen. Ez volt a Space Launch System, vagy SLS, amely a Space Shuttle STS rendszerének vérvonalát vitte tovább, az azokban alkalmazott technikából kiindulva jött létre általa az új célokhoz – köztük a Hold újbóli eléréséhez – igazított hordozórakéta. (összehasonlításul az SLS erősebb, mint az Apollo-progeam Saturn V rakétája volt.)

A NASA pedig a több verzióban megépítendő SLS rakétáinak startjához az LC–39B indítóállást jelölte ki. Mivel a hordozóeszköz paramétereiben nagyon közel áll a régi STS rendszerhez, így az indítóállás sokkal kisebb átalakítást igényelt, mint testvére, ahonnan teljesen más kialakítású rakéták startolhatnak.

Az első SLS startra, az Artemis I repülés felbocsátására 2022. november 16-án került sor.

Felépítése[szerkesztés]

Az "Árok"[szerkesztés]

Az indítóállás dizájnját tekintve egy hatalmas beton teknő, vagy akna, amely lángterelőként szolgál, amelyek a rakétából kilövellő lángokat, füstöt oldalra terelik, el a működő rakétától az eltávolításukat pedig maga a rakéta végezte. A létrehozásának a legnagyobb kihívása a strukturális stabilitás volt. A tervek az indítóállást a floridai partvidék mocsaras területeire tették, ugyanakkor az indítóállásban a terhelés elérte az 50 tonna/m2 értéket is, amikor a rakéta a kiszolgáló létesítményekkel együtt a tetején állt. 1962 októberében kezdődött a hatalmas földmunka, amellyel létre jött a platform. Előbb megtisztították a területet a pálmafa maradványoktól és más növényi részektől (erre például létrehoztak egy gépet, amely tövestől kihúzta a fákat a talajból, majd lerázta a gyökérzetre tapadt homokot róla, hogy az alapvető építőanyagból minél kevesebb vesszen kárba. Majd a tisztítás után megkezdődött a kotrás, amellyel a leendő indítóállás területét alakították ki. Lecsapolták kis csatornákkal a vizes területeket, majd a buldózerek 894 400 köbméter föld megmozgatásával, 2,5 km2-en kialakították a helyszíneket (egyszerre történt nemcsak az LC–39A, hanem a testvérlétesítmény az LC–39B, illetve más épületek, többek között a VAB területének előkészítése).[9]

Az építés egy másik létesítménnyel, a rakéta részegységek helyszínre szállításához szükséges hajózási csatorna kiásásával kezdődött (a Saturn V első és második fokozata hajón érkezett Cape Canaveralre). Egy 38 méter széles, 3 méter mély és 20 kilométer hosszú csatornát ástak a kivitelezők és az ebből kitermelt 6 876 000 köbméter földet egyrészt felhasználták a VAB és az indítóállások közötti út alapjában másrészt hatalmas piramis alakú halmot képeztek. Ennek a 24,4 méter magas földhányásnak az volt a funkciója, hogy összetömörítse az alatta fekvő talajrétegeket, amelyek így végül 1,2 métert süllyedtek és alkalmassá váltak a nagy terhelés strukturális elviselésére. Az altalaj tömörödését követően a buldózerek nekiláttak a földhányás elhordásának és az indítóállás nagyjábóli megformálásának. Ezen a módon alakították ki a nagyjából nyolcszögre emlékeztető emelvényt, közepén egy árokkal (a majdani lángterelő árokkal), amely aztán beton burkolatot kapott, amelyre a lángoknak kitett részen még tégla burkolat is került, így alakítva ki a végleges formát. A földmunkák 1963 szeptemberére lettek kész.[9]

Az építkezés végén előállt egy különleges építmény. Az indítópad kb. 0,7 négyzetkilométeren terül el, észak-déli tájolással és 12 méter magasra emelkedik a környező sík terep fölé. Az indítóállások közepén húzódik a lángterelő árok, amely kb. a környező síkság szintjén fekszik (praktikusan tehát 12 méter mély) 18 méter széles és 137 méter hosszú. A lángterelő árok mindkét oldalán vékony betonkéreg található, amely alatt méhsejt szerkezet van beépítve, amely a teherbírásért felelős.[10]

Az indítóállás azonban nemcsak egy egyszerű földhalom volt, a rakéták lángterelésére, beleintegrálták a kiszolgálásához szükséges termeket is. A nyugati oldalán kialakítottak egy két emeletes Csatlakozóközpontot, amely az elektromos berendezéseket, illetve az áramellátáshoz, valamint a kommunikációhoz szükséges csatlakozásokat fogadta magába. Emellett még integráltak egy kisebb, egyemeletes termet is, amely létfenntartó rendszerek terme lett. Ebben kapott helyet a légkondicionáló és légtechnikai rendszer, valamint a vízellátás. A keleti oldalon pedig a nagynyomású gázok tárolója és elosztója kapott helyet, ahonnan a nitrogén és hélium gázellátást biztosították. Végül egy vészhelyzetre alkalmas bunker is helyet kapott az indítóállásban: az űrhajósok vészhelyzet esetén az indítótoronyban egy gyorslifttel mehettek le egészen az A szintig, ahol egy mentőcsövön át lecsúszhattak egy óvóhelyre, amely úgy volt kialakítva, hogy elviselje a Saturn V indítóállásbeli robbanását és 24 óráig életben tartsa az űrhajósokat, amíg a mentőcsapatok ki nem ássák őket.[10]

Ugyan technikailag önálló részegység volt, mégis együtt lehet csak értelmezni a lángterelő árokkal az acél lángterelőt. Ez egy fordított V alakú acélszerkezet volt, amelyet a rakéta fúvókái alá helyeztek és az volt a funkciója, hogy a kicsapó lángsugarat oldalra terelje az árok mentén, hogy a keletkező nyomás ne beszoruljon és visszapattanjon az árok aljáról a rakéta fúvókáiba, hanem oldalra elterelődjön a szabadba. A szerkezet 653 tonnát nyomott, acél gerendákból és merevítőkből épült fel és szintén acél borítást kapott. A felületét 10 cm vastag kerámia bevonattal látták el, amely képes volt ellenállni a hajtómű lángcsóvája által kiváltott erő és hőhatásnak. Síneken lehetett a rendeltetési helyére szállítani és ott pontosan a megfelelő helyzetbe állítani. Összesen 3 db-ot rendelt meg a NASA 1 465 075 dolláros – 2019-es áron közel 12 000 000 – áron, majd később egy negyediket is megrendeltek, így végül a két indítóállásban két-két darab állt szolgálatban, az egyik mindig aktív a másik pedig tartalék szerepet betöltve.[11]

Szintén a lángelvezető árok szerves része egy vízelárasztó rendszer, amelyet a működő rakétahajtóművek által keltett hangnyomás és vibráció miatt alakítottak ki. A start néhány másodpercében 1 000 000 litert meghaladó mennyiségű vizet zúdítottak az árokba, amely elnyelte a hanghullámokat és így azok nem tudtak kárt tenni a startoló rakétában. Az SSWS (Sound Supression Water System – Hangelnyelő Vízrendszer) az idők folyamán változásokon ment át. A legnagyobb változást akkor érte meg a rendszer, amikor az Apollo űrhajókról átállt a NASA a Space Shuttle startjaira. Mivel ekkor a mobil indítótornyokat felváltották a Mobil Kiszolgáló szerkezettel, kissé megváltozott a startok geometriája, azaz a szerkezetek és rakéták, valamint a teknő elhelyezkedése, így át kellett alakítani a vízrendszert is, hogy a megfelelő csillapító hatást elérjék.[12]

Indítóállványok[szerkesztés]

Egy területileg nem, ám funkcióját tekintve az indítóálláshoz tartozó berendezés volt a lángterelő árok tetejére helyezett indítótorony, amelyről voltaképpen útjára indult az űrszerelvény. Ebből az idők során többféle verzió is született. Elsőként az Apollo-program számára. A Mobil indítótorony, vagy Mobil indítóállvány ötlete a Mobil Felbocsátási koncepció eredményeként merült fel, amely abban testesült meg, hogy a rakétát és űrhajót valahol távol az indítóállástól szerelték össze – ezzel is lerövidítve az egyes felbocsátások közötti időt, növelve a felbocsátások gyakoriságát –, illetve az összeszerelés eleve függőleges formában történt szemben azzal a gyakorlattal, hogy korábban az indítóállásban, függőlegesen szerelték össze a rakétákat. A holdprogramban azzal számoltak a kormányzat és a NASA illetékesei, hogy a szovjetek addigra akkumulálódott előnyét a korábbihoz képest sokkal intenzívebb repülési programmal, minimum kéthavonkénti (szükség esetén még sűrűbb, akár kéthetenkénti) felbocsátási ütemmel lehet behozni, ezzel szemben a helyszíni szereléssel egy Saturn I méretű rakétánál négy hónapnyi időközökkel lehet csak számolni. A startsűrűséget drámai módon lehetett javítani azzal, hogy ha az indítóállásokban csak a start előtti rövid időszakokban folyik előkészítő munka – azaz csak rövid ideig foglaltak. Ezek a megfontolások megteremtették a mobil felbocsátási koncepciót, amely szerint az összeszerelést másutt végezték, mint a felbocsátást – akár párhuzamosan, egyidőben több rakétán – és a készre szerelt rakétákat szállítani kellett az összeszerelés helye és a felbocsátás között. Igény jelentkezett tehát egy eszközre, amely a leendő rakétának az összeszerelőüzem és az indítóállás közötti mozgatását végzi. E mellé az alapvetés mellé társult a vízszintes és a függőleges összeszerelés dilemmája. A vízszintes összeszerelés problémai a szállítás során a tápvezetékek csatlakozási gondjai, valamint a szállítómunkások okozta esetleges sérülések voltak (a szállítás során a kiszolgáló szerkezet körülveszi a rakétát, és a rajta dolgozó emberek ráejthettek dolgokat, míg egy függőleges szállítás során a kiszolgáló szerkezet a rakéta mellett állt, csökkentve a sérülések lehetőségét). De a legnagyobb probléma a rakéta függőlegesbe állítása volt, a művelet során adódó feszültségek szerkezeti törésekhez, repedésekhez, vezetékszakadásokhoz vezethettek. A függőleges szerelés nem vetett fel ilyen problémákat, „csak” a megfelelően óvatos szállításra kellett megoldást találni. A döntés meg is született: egy olyan szállítóeszközre van szükség, amely alkalmas egy minden korábbinál nagyobb rakétát függőleges helyzetben elszállítani egy szerelőcsarnokból az indítóállásba, majd ott alkalmasnak kell lennie a felbocsátás végrehajtására is.[13][14]

A leendő holdrakéta egy 110 méter magas, a farkánál 10 méter átmérőjű, üresen 240 tonnás[15] „ceruzaként” bontakozott ki a tervezőasztalon, ennek a mozgatása volt az elsődleges feladat. A feladat másik része pedig a feltöltött állapotban több mint 3000 tonnát nyomó űrszerelvény felbocsátása volt. A tervezési feladatokat a Reynolds, Smiths és Hills Tervezőiroda kapta. A követelmények alapján kialakult a szerkezet formája: egy hatalmas, két emelet magas vízszintes platform és egy karcsú rácsszerkezetes torony, amely az ellátókarokat és a rakéta feltöltéséhez szükséges tápvezetékeket tartotta és a tetején egy daruval is rendelkezett a szerelési utómunkálatokhoz. A tervezést követően az Ingalls Iron Works 1963 novembere és 1965 februárja között gyártotta le a Mobile Launcher (Mobil Indító), vagy a látványosabbik részegysége után egyszerűen csak Launch Umbilical Tower (Start Ellátótorony) néven említett szerkezetet. Összesen három egységet építettek az Ellátótoronyból. A LUT–1 szerkezeti munkája kilenc hónap alatt lett kész, ekkor emelték a helyére a szerkezet tetején levő 19 tonnás daru gémjét. 1965 februárjában lett kész a LUT–2 és 1965. március 1-jén emelték a helyére a LUT–3 daruját, mintegy befejezvén az építést. A szerkezetkész tornyok ezután egy másik gyártó, a Hayes International kezébe kerültek, akik felszerelték az ellátókarokat (vagy – némileg hibásan használt – más néven támkarokat). Ezek az ellátókarok voltak a Mobil indítóállványok legbonyolultabb részegységei, tervezésüket nem adták ki, azt maga a NASA végezte. Ennek során elkészítették egy tipikus kar (a 6-os számú) prototípusát és ennek alapján gyártotta le a Hayes a többit, természetesen a megfelelő eltérésekkel.[16]

Egy felbocsátás során a torony mellől szállt fel a rakéta (eleve másfél fokos, a toronytól elfelé tartó irányon, nehogy véletlenül egy véletlen szélroham miatt a szerkezethez ütközzön emelkedés közben), amelynek ellátó karjai a indítás előtti percekben sorra elváltak a rakétától és oldalra fordították őket. A mobil indítóállvány kiegészítője volt a Mobil Kiszolgáló Szerkezet (Mobile Service Structure), amelyet azután vontattak fel a lángterelő árok rámpáján, miután a mobil indítótornyot a rakétával a hátán a hernyótalpas jármű felvitte az indítóállás tetejére és azt ott rögzítették. A szerkezet egészen a start előtti napig ott maradt a rakéta mellett és csak akkor vontatták vissza. Ez a torony arra volt hivatott, hogy a rakéta indításához szükséges számos robbanó piropatront a helyére tudják tenni (emiatt Élesítő torony volt a beceneve). Ezek között voltak a rakéta fokozatleválásait végző robbanópatronok, vagy a rakéta önmegsemmisítését végző robbanótöltetek, ha véletlenül a rakéta rossz felé repült volna és inkább meg kellett semmisíteni. Másodlagos funkcióként a torony valamennyire védte a rakétát az időjárástól is.[17]

Az Apollo repülések befejeztével és az új többször felhasználható űrrepülőgép megjelenésével az indítás infrastruktúráját is át kellett alakítani, ami legfőképpen az indítótornyo(ka)T érintette. A Mobil Indítótornyot teljes egészében lecserélték és egy állandó létesítmény vette át a helyét az indítóállás fölé magasodva, így meghatározva annak kinézetét a következő időszakra. Ez az új szerkezet a Fix Kiszolgáló Szerkezet (FSS – Fixed Service Structure) lett. A legnagyobb különbséget jelzi a szerkezet neve is, ez már nem volt mozgatható, ugyanis szétválasztották az indítótornyot és az űreszköz szállítását végző platformot. Utóbbi továbbra is a VAB és az indítóállás közti távolság leküzdésére volt hivatott, majd a rakéta felbocsátásakor szolgált indítóasztalként, ám az ellátó karokat is magába foglaló torony fixen kikerült az indítóállásba. A tornyon helyeztek el három ellátó kart is, ezeken keresztül lehet belépni az orbiterbe, amelyek aztán visszahúzhatóak, amikor nem használják őket. A szerkezetnek 12 szintje van és közel 106 méter magas a villámhárítót is beleértve. A szintek 6 méter magasak és az alsó szint 8 méter magasan van az indítóállás szintje felett. A szerkezethez csatlakozik a vészhelyzeti mentőrendszer is, amely egy kötélpálya, amellyel gyorsan el lehet távolodni az indítóállástól szükség esetén.[18]

A Fix Kiszolgáló Szerkezetet kiegészíti a Forgatható Kiszolgáló Szerkezet (RSS – Rotating Service Structure). Ez a szerkezet 31 méter hosszú, 15 méter széles és 40 méter magas és az indítóállás nyugati oldalán egy forgócsapon áll, azon forgatható 120 fokot. Végállásában a Fix Kiszolgáló Szerkezethez csatlakoztatható. Funkcióját tekintve a szerkezetből lehet biztonságosan bejutni az orbiterbe és ott a rakományon különböző munkákat végezni, illetve innen lehet az űrsikló egyes rendszereit is elérni javítás céljából. A kialakult gyakorlat szerint a rakomány nagy részét kinn az indítóállásban szokták beszerelni az űrsiklóba, ezért vált szükségessé ez a konfiguráció. A szerkezet legnagyobb egysége a Rakomány Cserélő Szoba. Ez egy zárt, légkondicionált terület, amelyet hermetikusan lehet csatolni az űrsikló rakományteréhez és szerelési munkákat végezni benne. Összesen öt platform áll rendelkezésre öt szinten a rakománytér minél rugalmasabb elérésére benne. Egy másik, a szerkezeten elhelyezett részegség a Űrhajó Középrész Csatlakoztató Egység. Ahogy a neve is mutatja, az űrsikló testének középrészén biztosít elérhetőséget az űrhajóhoz. Ezt az űrsikló közepén elhelyezett csatlakozóegységen keresztül különböző folyadékok betöltésére (például az üzemanyagcellák cseppfolyós oxigén és cseppfolyós hidrogén hajtóanyagának betöltésére) használják. Végül a szerkezetben kapott helyet a Cseppfolyós Betöltő Rendszer is. Itt töltik be a cseppfolyós oxigént és hidrogént, valamint héliumot és nitrogént elsősorban a kormányrendszer hajtóműveibe. Ehhez hat kézi vezérlésű és kinyújtható, visszahúzható töltőegység áll rendelkezésre.[19]

Startstatisztika[szerkesztés]

  Ares I

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. a b Cliff Lethbridge: THE HISTORY OF CAPE CANAVERAL CHAPTER 2 – THE MISSILE RANGE TAKES SHAPE (1949-1958) (angol nyelven). Spaceline.org. (Hozzáférés: 2020. március 22.)
  2. Cliff Lethbridge: [https://www.spaceline.org/capehistory/3a.html THE HISTORY OF CAPE CANAVERAL CHAPTER 2 – TTHE HISTORY OF CAPE CANAVERAL CHAPTER 3 NASA ARRIVES (1959-PRESENT)] (angol nyelven). Spaceline.org. (Hozzáférés: 2020. március 22.)
  3. Shuttle-Era Pad Modifications (angol nyelven). NASA. [2022. november 13-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2020. július 29.)
  4. 50 Years of History at LC-39 (angol nyelven). WeReportSpace. (Hozzáférés: 2020. július 29.)
  5. Launch Archives (angol nyelven). NASA. [2011. október 12-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2022. november 21.)
  6. President Bush Announces New Vision for Space Exploration Program (angol nyelven). The White House. [2019. szeptember 25-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2020. július 29.)
  7. Ares: Launch and Propulsion (angol nyelven). Space.com. [2021. július 17-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2020. július 29.)
  8. Obama Budget Scraps NASA Moon Plan for '21st Century Space Program' (angol nyelven). NASA. (Hozzáférés: 2020. július 29.)
  9. a b Charles D. Benson és William Barnaby Faherty: Moonport: A History of Apollo Launch Facilities and Operations – From Designs To Structures: Making Big Sandpiles (angol nyelven). NASA. [2019. július 14-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2020. július 22.)
  10. a b Hit the Bricks:Building KSC’s Launch Complex 39 (angol nyelven). NASA. [2020. november 11-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2020. július 21.)
  11. Charles D. Benson és William Barnaby Faherty: Moonport: A History of Apollo Launch Facilities and Operations – Flame Deflectors (angol nyelven). NASA. [2019. július 14-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2020. július 22.)
  12. Sound Suppression Test Unleashes a Flood (angol nyelven). NASA. [2022. november 13-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2020. július 22.)
  13. Charles D. Benson és William Barnaby Faherty: Moonport: A History of Apollo Launch Facilities and Operations – The Mobile Launch Concept (angol nyelven). NASA. [2020. szeptember 27-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. július 19.)
  14. Charles D. Benson és William Barnaby Faherty: Moonport: A History of Apollo Launch Facilities and Operations – Debus-Davis Report – Launch Concept (angol nyelven). NASA. [2010. június 21-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. július 19.)
  15. Saturn (angol nyelven). (Hozzáférés: 2010. július 25.)
  16. Charles D. Benson és William Barnaby Faherty: Moonport: A History of Apollo Launch Facilities and Operations – The Swing-Arm Controversy (angol nyelven). NASA. [2022. október 4-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. július 26.)
  17. Jonathan H. Ward: Mobile Service Structure (angol nyelven). NASA. (Hozzáférés: 2020. július 22.)
  18. Fixed Service Structure (angol nyelven). NASA. [2021. január 26-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2020. július 23.)
  19. Rotating Service Structure (RSS) (angol nyelven). NASA. [2020. november 12-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2020. július 23.)