Jim Lovell

Jim Lovell
Jim Lovell holdgömbbel (1969. december 1.)
Született	James Arthur Lovell 1928. március 25. Cleveland, Ohio USA
Elhunyt	2025. augusztus 7. (97 évesen) Lake Forest
Állampolgársága	amerikai
Nemzetisége	amerikai
Házastársa	Marilyn Lovell (1952. június 6. – 2023. augusztus 27.)
Gyermekei	Barbara Lovell Susan Lovell Jeffrey Lovell Jay Lovell
Szülei	Blanche Lovell
Foglalkozása	űrhajós
Iskolái	Harvard Business School Dél-kaliforniai Egyetem United States Naval Test Pilot School United States Naval Academy MacDowell Montessori School Wisconsin–Madison Egyetem (1946–1948, műszaki tudományok)
Kitüntetései	Lista Distinguished Flying Cross Air Medal Harmon Trophy NASA Exceptional Service Medal United States Astronaut Hall of Fame Navy Distinguished Service Medal National Defense Service Medal Distinguished Eagle Scout Award Hubbard Medal (1969) NASA Distinguished Service Medal (1969, 1970) Elnöki Szabadság-érdemrend (1970, Richard Nixon) a francia Becsületrend lovagja (1970. július 29.) International Space Hall of Fame (1982) Congressional Space Medal of Honor (1995. július 26.) National Aviation Hall of Fame (1998) honorary doctor of the University of Miami (2004. május 14.) Order of Lincoln (2012)
Jim Lovell aláírása
IMDb PORT.hu
A Wikimédia Commons tartalmaz Jim Lovell témájú médiaállományokat.
Sablon Wikidata Segítség

Jim Lovell, vagy hivatalosan James Arthur Lovell Jr. (Cleveland, Ohio, 1928. március 25. – Lake Forest, Illinois, 2025. augusztus 7.) amerikai űrhajós, repülő, berepülő pilóta és mérnök volt. Kanadai és cseh bevándorlók gyermekeként nevelkedett, apja korai halála után anyja egyedül nevelte. Ifjúként a repülés és a rakétatechnika vonzotta, innen fordult érdeklődése a repülés felé. Egyetemi tanulmányait az USA Haditengerészetének ösztöndíjával végezte, amelynek folyományaként a tanulmányok végeztével katonai szolgálatra vonult be.

A Haditengerészet azonban Lovell végzős évében visszavágta ösztöndíjprogramját, így ő úgy döntött, hogy tényleges katonai tanulmányokra jelentkezik és hosszú távon elkötelezi magát a Haditengerészet mellett, így jelentkezett annak Annapolis Akadémiájára, amelyet aztán kiváló eredménnyel végzett el és megkezdhette a tényleges katonai szolgálatát. Eredményei alapján haditengerészeti repülő kiképzésre vezényelték, amelyet elvégezve hamarosan Kaliforniába, Moffet Fieldre került, hogy ott az USS Shangri La repülőgépanyahajóról végezzen bevetéseket McDonnell F2H Bahnshee gépen. Később újabb típusok kerültek a keze alá, így repülte a North American FJ-4 Fury, McDonnel F3H Demon és Vought F8U Crusader típusokat. 1958-ban berepülőpilóta képzésre jelentkezett és a Patuxent River Légibázisra került. Itt érte a felhívás, hogy az újonnan alakult NASA űrhajósokat keres és jelentkezett is az első űrhajóscsoport kiválasztására, ám ekkor még egy apró, de rossz véreredmény kizárta őt a nyertesek sorából és nem lehetett a Mercury Hetek tagja.

1962-ben a NASA ismét kiírt egy új űrhajósválogatást, immár a Gemini és Apollo-programok számára, ezúttal kissé más fókusszal és ebben a körben már Lovell is beválogatásra került és űrhajósjelölt lehetett belőle. Első megbízatásait a Gemini–programban kapta: először a Gemini–4 tartalék másodpilótája lett. Majd ezt követően a Deke Slayton által alkalmazott szisztéma szerint a Gemini–7-re kapott kinevezést a ténylegesen repülő legénységbe. 1965. december 4. és december 17. között 14 napot töltött fenn Frank Borman parancsnokkal együtt az űrben – kiteljesítve egy elméleti holdutazás időtartamát és bizonyítva, hogy a majdani holdraszállás erről az oldalról lehetséges lesz –. Emellett azonban egy másik, sokkal jelentősebb űrteljesítmény részese is lett: az első űrrandevúé. A különböző véletlenek úgy hozták, hogy két Gemini űrhajó, a Gemini–7 és a Gemini–6 találkozhatott először az űrben, amelyre 1965. december 15-én került sor. Alig egy évvel később, újabb véletlenek folytán Lovell újabb űrrepülést teljesíthetett, ő lehetett a Gemini–12 parancsnoka, Buzz Aldrin másodpilóta mellett. A Gemini–12 feladata az volt, hogy az addig még nem, vagy csak félig sikerült műveleteket végre sikeressé fordítsák az űrhajósok és teljesítsék a teljes Gemini-program eredeti célját, igazolni az Apollo-program számára, hogy a holdraszálláshoz szükséges űrműveletek megvalósíthatóak. Ebben végül Lovell és Aldrin teljes sikert aratott.

A Gemini-programot követte az Apollo-program, ahová Lovell csak viszonylag későn érkezett meg. Így először az Apollo–1 tragédiáját követő kivizsgálásban kapott szerepet. Az első valódi űrhajós-feladatot az Apollo–8-cal kapta, amely azt az óriási kihívást jelentő feladatot kapta, hogy először jusson el ember a Holdhoz és pillantsa meg annak a Földtől állandóan elforduló túlsó oldalát. A feladatra Frank Borman parancsnokot, Bill Anders holdkomp pilótát és Lovellt nevezték ki, őt a navigálásért felelős parancsnoki egység pilóta feladatra. 1968. december 21-27. között a trió sikerrel teljesítette az első holdrepülést és ők lettek az emberiség azon három tagja, aki elsőként állhattak Hold körüli pályára és először vehették szemügyre az égitestet közelről a saját szemükkel, de ami ettől sokkal fontosabb volt ezen teljesítményükkel maguk mögé utasították az űrversenyben az oroszokat. Az első holdraszállás az Apollo–11-gyel ment végbe 1969. július 16-24. között, amelyen Neil Armstrong, Buzz Aldrin és Michael Collins mögött Lovell és két másik társa volt a tartalék legénység (így Lovellnek halvány esélye volt, hogy ő lehessen az első ember a Holdon). Saját holdutazását aztán Lovell az Apollo–13-mal kapta meg, amely harmadik holdutazásként a Fra Mauro kráter térségében szállt volna le a Holdon. Egy emlékezetes hiba folytán azonban, amikor az út kétharmadánál felrobbant az űrhajó oxigéntartálya, a repülés egy kalandos mentőakcióba fordult át holdraszállás helyett és csak hajszál híján sikerült megmenteni a legénység, köztük Lovell életét.

Nem sokkal a balul sikerült Apollo–13-at követően Lovell leszerelt a NASA-tól és a Haditengerészettől és az üzéleti életbe vonult vissza. Különböző társaságok vezető tisztségviselője lett, majd családjával Illinois államba, Chicago mellé költöztek. Az idősödő Lovell emellett sokat tett az űrhajózás és a haditengerészet népszerűsítéséért is. Később nyugállományba vonult. Majd szeretett feleségét, Marilyn Lovellt 2023. augusztus 27-én vesztette el, amikor az 71 évi házasság után elhunyt. Majd maga is 2025. augusztus 7-én 97 évesen távozott az élők sorából.

Gyermek és fiatalkora

Édesapja id. James Lovell a kanadai Torontóban született és az Egyesült Államokba bevándorolt kályhaértékesítő ügynök volt, míg édesanyja Blanch Masek cseh bevándorlók gyermeke volt. Apja ötéves korában, 1933-ban egy autóbalesetben meghalt. Ezt követően két évvel anyjával Indianába, Terre Haute-ba költöztek, rokonokhoz. Innen továbbköltöztek a wisconsini Milwaukee-ba, ahol Lovell beiratkozott a Juneau középiskolába. Ezidőtájt az amerikai fiúk átlagos életét élte, a cserkész mozgalom tagja lett, ahol elérte a legmagasabb elérhető cserkész rangot az eagle scout-ot. Emellett szabadidejében a rakéták iránt kezdett el érdeklődni olyannyira, hogy maga is rakétaépítésbe fogott és repülőképes modelleket épített.

James A. Lovell kadét az Annapolis Akadémián

A középiskola után Lovellt a mérnöki lét vonzotta leginkább, amelyre már a rakétaépítés is predesztinálta és 1946-ban felvételt nyert a Wisconsini Egyetemre Madisonba, amely két évig tartott és a finanszírozását az USA Haditengerészetének „Repülő tengerészkadét ösztöndíja” biztosította. Ahhoz, hogy valaki elnyerje ezt az ösztöndíjat, vállalnia kellett, hogy az iskola befejeztével tényleges katonai szolgálatba lép és leszolgálja a tandíjra helyette befizetett összeget. A család számára ez volt az egyetlen lehetőség arra, hogy a tehetséges fiú továbbtanuljon, egyébként az őt egyedül nevelő édesanyjának nem lett volna rá pénze. Ahogy talán arra sem, hogy a fiú megélhetését fedezze az iskolán, ezért Lovell a csekélyke haditengerészeti zsold mellé állást vállalt egy helyi étteremben, ahol mosogatott, vagy asztalokat szedett le, illetve az egyetem laborjában vállalta, hogy gondoskodik a kísérleti egerekről és patkányokról hétvégente, amellyel kis pénzre tudott szert tenni. Emellett természetesen maradt még ideje, hogy aktívan kivegye részét az egyetem diákéletéből, így tagja volt az egyetem amerikai futball csapatának és az Alpha Phi Omega társulatnak is.

Végzős évében, 1948-ban a Haditengerészet úgy döntött, hogy visszavágja az ösztöndíjprogramját, miközben ő már megkezdte a repülőleckéket, amelyek biztossá tették számára, hogy ennek kell lennie élete irányának, ám a visszavágás azt jelentette, hogy kevesebb kadétra lesz szükség és a legtöbben nem kapják meg a pilóta jogosítványt, ami feltétele az ösztöndíjnak. Lovell úgy döntött előre menekül ebből a helyzetből és kadét helyett tengerésztiszt lesz és jelentkezett az Egyesült Államok Haditengerészetének Annapolis Akadémiájára, Marylandbe. Ehhez beszerzett egy ajánlást a helyi kongresszusi képviselőtől és 1948 júliusában belépett Annapolisba. Az akadémián már a lehető legközelebb került a hőn áhított repüléshez, így például elsőévesen értekezést írt a folyékony hajtóanyagú rakéták használatáról. 1952 tavaszán aztán sikerrel végezte el az akadémiát és BsC fokozatú diplomájával a zsebében bevonult tényleges szolgálatra zászlósként a Haditengerészethez.

Katonai pályája

A Haditengerészetnél

Lovell évfolyamán 783 tisztet avattak 1952-ben és ő benne volt abban az 50 kiválasztott között, akit haditengerészeti repülő kiképzésre vezényeltek. Ezért 1952 októberétől a Pensacola Haditengerészeti Légibázisra vezényelték, ahol 1954 januárjáig végezte el a kiképzési feladatokat. 1954. február 1-jén megkapta a haditengerészeti pilóta kinevezését és a kaliforniai Moffettt Fieldre vezényelték, a VC–3 jelű alakulathoz, ahol harci gépeken kezdett repülni. 1954 és 1956 között a McDonnell F2H Bahnshee éjszakai vadásztípust repülte, amely bevetések során az USS Shangri-La repülőgép-anyahajó Nyugat-Csendes-óceáni vezénylésein szállt vízre. Ebben az időszakban összesen 107 hordozós fel- és leszállást teljesített. A szárazföldre való visszatérése után pedig átképzést kapott North American FJ-4 Fury, McDonnell F3H Demon és Vought F8U Crusader típusokra.

Tesztpilótaként

1958 januárjában Lovell jelentkezett egy hathónapos tesztpilóta kiképzésre a Naval Air Test Centerbe (Haditengerészeti Légi Teszt Központ), amellyel fordulat következett be a karrierjében. A Patuxent River Támaszponton üzemelő iskola a pilóták krémjének számító berepülőpilótákat képzett, akikre izgalmas és változatos feladatok vártak, igaz, ugyanilyen magas szintű veszély is. Lovell az osztálya elitjében végezte el a tanfolyamot, ahol olyan osztálytársai voltak, mint Wally Schirra, vagy Pete Conrad (a két későbbi űrhajóscimbora aggatta rá ekkor a „Shaky”, azaz Reszketeg becenevet, ami arra utalt, hogy meg-megremeg a keze, ám az igazság éppen ennek az ellenkezője volt, Lovell volt a legbiztosabb kezű pilóta, akinek sosem reszketett a keze, legfeljebb a konkurencia álmodott erről). Azonban Lovell a tanfolyam elvégzése után egy kis vargabetűre kényszerült. Az osztályok éltanulóit általában automatikusan berepülési feladatokra osztották be, de az osztály végzésének idején az elektronikus műveletek vezető tisztje éppen arról panaszkodott, hogy sosem kap a top végzősök közül, ezért ekkor éppen Lovellel cáfolta meg ezt a panaszt az iskola. Lovell az elektronikus tesztekhez került, ahol radarokkal foglalatoskodott.

Ugyanazon év nyarának végén érkezett egy vezénylés 110 katonai pilóta számára, hogy jelenjenek meg egy bizonyos Lovelace Klinikán. A vezénylés titkos volt, de hamar elterjedt, hogy a Mercury-programhoz keresnek űrhajósjelölteket. A válogatáson mindhárom barát részt vett, Schirra bejutott a kiválasztottak csoportjába, Lovell viszont egy pillanatnyilag magas bilirubin szint miatt nem került kiválasztásra.

Lovell visszatért a tesztekhez, ahol aztán az elektronikai hadviselést 1960-ban összevonták a többi fegyverzettel és a továbbiakban fegyverzeti tesztelésként folyt tovább a munka, ahol Lovellt nevezték ki a vadonatúj fejlesztésű McDonnell Douglas F–4 Phantom II vadászgép fegyverzeti programmenedzserévé. Itt John Young lett az egyik beosztottja. 1961-ben Lovellt új alakulathoz vezényelték, a VF–101 Alfa Alegységéhez, az Oceana Haditengerészeti Bázison, Virginia Beachen. Itt oktatópilóta lett, valamint biztonsági tiszt, amelyhez a Dél-Kaliforniai Egyetem Repülésbiztonsági Iskolájában végzett el egy tanfolyamot.

Űrhajós pályafutása

Beválogatása az űrhajósok közé

A Mercury-program lefutásával a NASA rájött, hogy az eredetileg toborzott hét űrhajósa nagyon kevés lesz a folytatásban, amikor beindul a Gemini- és az Apollo-program, különösen úgy, hogy a hét űrhajós közül is többen lemorzsolódtak egészségügyi, vagy más szempontok miatt. 1962-ben az Űrhivatal tehát újra űrhajósválogatásba kezdett. Ez alkalommal azonban már a válogatási kritériumok, sőt az egész folyamat átalakult. A titkosság helyett az Aviation Week & Space Technology Magazine-ban tettek közzé egy nyilvános hirdetést, amelyben új űrhajósjelölteket kerestek és olvasva ezt, Lovell is úgy döntött, másodszor is nekifut a procedúrának. A három főből – Deke Slayton és Alan Shepard Mercury űrhajósokból és Warren J. North NASA berepülőpilótából – álló bizottság az eredeti 253 jelentkezőből egy 32 fős csoportot szűrt ki, köztük Lovellel (és például még Neil Armstronggal, Buzz Aldrinnal, Michael Collins-szal, Pete Conraddal, vagy John Younggal, akik közül Armstrongot, Conradot és Youngot beválogattak, Aldrint és Collinst pedig nem). A követelmények is finoman, de határozottan megváltoztak: továbbra is tapasztalt berepülőpilótának kellett lenni, továbbra is bizonyos fizikai korlátok közé kellett essenek a testi adottságok, pl. 183 cm alatt kellett lenni, de a kivételes egészségi állapotot felváltotta a mérnöki végzettség és tudás, mind fő kritérium). A 32 fős csoportot ugyanúgy orvosi vizsgálatokra rendelték, amelyek nagyjából megegyeztek a Mercury Heteknél alkalmazott vizsgálatokkal, csak ezúttal ezek San Antonioban, a Brooks Légierőbázison mentek végbe. Itt öten estek ki. A többiek pedig egyéni interjúkra mentek a Houston mellett Ellington Légierőbázisra. Ebből a szelekcióból 9 fő került kiválasztásra: Armstrong, Borman, Conrad, McDivitt, See, Stafford, White, Young és Jim Lovell.

Együtt az Eredeti Hetek és az Új Kilencek (Lovell az álló sor jobb szélén)

Deke Slayton 1962. szeptember 14-én hívta fel valamelyiküket a híres kérdésével: „Még mindig szeretnél űrhajós lenni?”. Természetesen mindegyikük, így Lovell is igent mondott. Másnap Houstonban a Rice Hotelben kellett gyülekezniük, ahová – az újságírók elleni kis csalafinta tréfaként – álnéven kellett bejelentkezniük, mindegyikük Max Peck néven jelentkezett a recepción. A nyilvánosságnak a NASA szeptember 17-én jelentette be a Houstoni Egyetem 1800 fős Cullen Auditóriumában a kilenc új űrhajós kiválasztását, bár ez az esemény jóval szerényebb keretek között zajlott, kisebb érdeklődés mellett, mint az Eredeti Hetek bejelentése három évvel korábban. Az új űrhajósjelöltek az Új Kilencek (New Nine) nevet adták a csoportjuknak.

A Lovell család Houstonba költözött és több más űrhajóssal (több más mellett például Conrad, White, Borman, Stafford, McDivitt) itt építettek házat egy Timber Cove nevű agglomerációs településen, nem messze a szintén épülő új Manned Spaceflight Center (a későbbi Lyndon B. Johnson Űrközpont) mellett. Az űrhajósokban jó reklámlehetőséget látó befektetők alacsony törlesztésű és kamatú jelzálogkölcsönökkel csábították ide az új NASA űrhajósokat. Mivel a munkahelyük sem volt még kész, az építés ideje alatt houstoni bérelt irodákba jártak dolgozni és tanulni.

Hamarosan megkezdődött a kiképzésük is. Először négy hónapos tantermi oktatás várt rájuk, olyan tantárgyakkal, mint űrhajó meghajtás, égi mechanika, csillagászat, számítások, űrorvoslás. Az órák egy héten két napon, napi hat órában zajlottak. Emellett további feladat volt az ismerkedés a Gemini űrhajóval, a Titan II és az Atlas rakétával és az Agena fokozattal. De olyan kihelyezett foglalkozások is a program részét képezték, mint a dzsungel túlélőtábor az USAF Trópusi Túlélő Iskolájában a Panama-csatorna körzetében levő Albrook Légierőbázison, vagy a sivatagi túlélőtúra Nevadában a Stead Légierőbázison, vagy a tengeri túlélőgyakorlat a Pensacola bázison és a Galvestoni-öbölben.

Lovellék kiképzésénél egy új metódust vezetett be a NASA. Mindegyikük kapott egy speciális területet, amelyben szakértővé kellett válni, miközben a tervezők és gyártók fel az űrhajós szempontokat tudták ilyen módon tolmácsolni. Lovell az adatgyűjtő, felderítő rendszerek területét kapta.

Gemini–program

Gemini–4

A Gemini- és Apollo-programok alatt az űrhajósok repülésre jelölését végző Deke Slaytonnak kialakult egy kiválasztási szisztémája, miszerint valakit először a tartalék legénységbe jelölt, majd az illető kihagyott két repülést és a soron következő repülésen ő lehetett az első számú kijelölt legénység egy tagja. Emellett ott volt, hogy az újonnan érkezetteket milyen módon integrálják a szisztémába, amelyre Slaytonnak a Légierőtől a Mercury-programból hozott módszere volt, hogy egyfajta erősorrendet állított fel és legelőször a legalkalmasabbakat jelölte. Így aztán ebből a szisztémából kiindulva Lovellt a csoportja középmezőnyébe lehetett sorolni annak alapján, hogy 1964. július 29-én megkapta a Gemini–4 tartalék másodpilótai kinevezését. Így az erősorrendben elé kerültek azok, akik a tartalék jelölést átlépve rögtön első számú legénységi kinevezést kaptak (Young a Gemini–3-ra, McDivitt és White a Gemini–4-re, Conrad a Gemini–5-re), vagy tartalékba is elé kerültek (Stafford a Gemini–3-on). Lovell azonban így végigcsinálta a Gemini–4 teljes kiképzését és egy esetleges White-ot érintő váratlan esemény esetén ő indulhatott volna az első amerikai űrsétára.

Gemini–7

Slayton előbb említett legénységi szisztémája lényegében automatikusan rotálta ki, hogy a Gemini–7 üléseibe a Gemini–4 tartalék párosa Frank Borman és Jim Lovell ülhetett (Borman egy a Légierőtől érkezett tiszt volt, így a Haditengerészettől érkezett Lovell addig nem találkozott vele, amíg űrhajósnak nem választották őket). A hivatalos bejelentés a páros első számú legénységi jelöléséről 1965. július 1-jén történt meg. Tartalékaik Ed White és a harmadik NASA űrhajós szelekcióból érkező Michael Collins voltak (amelyből látható a legénységi körforgás dinamikája is: a Lovellel együtt űrhajóssá váló White túl volt már egy repülésen és már tartalék parancsnoki jelölést kapott, míg Lovell még csak az első repülésére készülődött, beosztott státuszban, de a már mögöttük érkező „űrhajósgeneráció” is ott bontogatta a szárnyait).

Lovell a Gemini–7 startját megelőzően űrruhában

A Gemini–7 – fedélzetén Bormann-nel és Lovell-lel – a Gemini–6A ablakából a randevú csúcspontján

A Gemini–7 feladata kezdetben egyszerűbbnek látszott, 14 napos – egyébként bőven minden korábbi időtartamrekordot megdöntő – repülést kell teljesíteni. Mivel a Gemini-program minden egyes repülése valamilyen módon a későbbi Apollo-programnak volt alárendelve, kvázi az előtt kövezte ki az utat, így a 14 napnak is abban állt a jelentősége, hogy ez volt egy bármilyen holdutazás elméletileg előre látható leghosszabb időtartama. De tapasztalat híján a repülőorvosok nem tudták megmondani, hogy az emberi szervezet kibír-e egy ilyen időtartamot az űrben, így ezt igazolni kellett.

Azonban a Gemini–7 feladatkörébe egy nagyon fontos és óriási jelentőségű tétel is bekerült az előző repülés, a Gemini–6 körüli bonyodalmak nyomán: a Gemini–7 a világ első űrrandevújának részese kellett legyen. Eredetileg a Gemini–5-nek kellett volna egy űrrandevút végrehajtania, ám egy műszaki hiba miatt akkor a céltárgy annyira elveszett, hogy nem lehetett megpróbálni közel navigálni hozzá, csak egy ún. fantomrandevút, azaz az űr egy kitüntetett pontjával való együttrepülést lehetett bemutatni, de ez nem volt elég látványos és kézzel fogható ahhoz, hogy valós teljesítményként lehessen mutogatni a világnak. A feladat a Gemini–6-ra halasztódott, amelynek egy előre, erre a célra felküldött passzív űreszközzel egy Agena rakétafokozattal kellett volna találkoznia. Ám hiába volt az Agena a Hadsereg kezében levő legmegbízhatóbb rakétaeszköz, a startját követően meghibásodott és a Gemini–6 startját le is kellett fújni, hiszen nem volt hova mennie és mivel találkoznia. Ilyenkor hosszas hibavizsgálat szokott indulni, ám mivel az Agena valahol elérhetetlen helyen felrobbant és nem lehetett szétszedni, megvizsgálni a roncsait, így a bizonytalanság és az időszükséglet csak nőtt. Ám az egész Gemini-programmal ellentétes volt a késlekedés, mivel a tét az oroszok legyőzése volt. Ennek a problémának a megoldására valakiben a gyártó McDonnellnél megszületett az áthidaló ötlet, miszerint a randevúhoz nem az Agena kell, hanem egy másik űreszköz és ha az Agena csak sokára fog rendelkezésre állni, akkor egy másik űreszközt kell választani, ami miért ne lehetne a következő, ember vezette Gemini űrhajó. Az ötletet tett követte és megkezdődött annak előkészítése, hogy a Gemini–6 a Gemini–7-tel találkozzon. Lovellék tehát kaptak egy plusz főfeladatot. A megvalósításhoz meg kellett cserélni a két űrhajó startsorrendjét, mivel a Gemini–7 nem lehetett aktív, csak passzív részese a randevúnak, mivel az űrhajósainak erre való plusz kiképzése már nem fért volna bele az időbe. Borman keményfejűen csak az első számú feladat végrehajtására koncentrált és elutasított minden olyan javaslatot, ami bonyolítaná, vagy megnehezítené ezt, például egy olyan javaslatot, hogy a randevú során Lovell és Stafford cseréljenek helyet. A Gemini–7-en csak annyit változtattak, hogy a keringési pályáját alakították át úgy, hogy az kedvezőbb legyen egy látogató űrhajó fogadására.

A Gemini–7 1965. december 4-én startolt el, hogy egy 14 napos repülés tegyen és valamikor félidőtájt fogadja a Gemini–6-ot. A 14 napot összesen 20 kísérlettel próbálták kitölteni. Ezek között volt 8 orvosi kísérlet, amelyekkel a hosszútávú repülés élettani hatásait monitorozták, néggyel az űrhajó rendszereit tesztelték, öt kísérletben rádióhullámok segítségével végeztek méréseket, vagy a navigációt segítették velük, végül három volt fényképezéssel és más megfigyelésekkel kapcsolatos. A repülés egyik legnagyobb kérdése az űrhajósok beöltözése volt. Az könnyen belátható volt, hogy két hetet űrruhába öltözve aligha lehet kibírni. Ezért egyrészt készíttetett a NASA egy új, G5C űrruhát, amely egy puha fejrészt és nyakpánt helyett cipzározható csatlakozást biztosított, hogy könnyebb legyen viselni. Másrészt bevezették, hogy le lehetett vetkőzni. A tervek szerint felváltva, hol egyik, hol másik űrhajósnak. Ezzel a metódussal Lovellnek voltak a nagyobb gondjai – lévén magasabb, termetesebb volt, mint Borman, így neki nehezebb volt az ülésben ülve öltözni. A gyakorlatban azonban az új űrruha elviselhetetlenül meleg volt, ezért egy idő után az irányítás engedélyezte, hogy mindketten levessék egyszerre a szkafandert, amit Lovell azonnal megtett, az extrém módon szabálykövető Borman viszont csak vonakodva.

A repülés legnagyobb eseménye aztán az Gemini–6 látogatása volt. A startra először 1965. december 12-én került volna sort, ám a startfolyamat során a felszállás előtt 1,2 másodperccel egy apró hiba történt – egy csatlakozó kiesett a helyéről, amelynek csak a start pillanatában kellett volna kihúzódnia –, amit az automatikus startellenőrző rendszer hibának érzékelt és leállította a startfolyamatot, Schirra és Stafford nem ment sehová. A startasztalon maradt rakéta hibavizsgálata így nagyon hamar meg tudott történni és az a hiba maga is egyszerű volt, ezért pár napon belül meg lehetett kísérelni újra a startot. A repülést átnevezték Gemini–6A-ra és december 15-re, Lovellék leszállása előtt két napra tűzté ki ki a felbocsátást. Ezúttal már sikeres volt a felszállás. Ahogy a két űrhajó közelítési kísérlete is, így végül a később startolt űrhajó negyedik keringése során végbement a randevú, Schirráék néhány méteren belül megközelítették a társűrhajót. Lovellék a passzív szerepet játszották, nekik nem kellett tenniük semmit a művelet közben. Schirráék körberepülték a Lovellék űrhajóját, eltávolodtak tőle, majd ismét közel repültek, teljessé tették a sikert, amelyet rengeteg gyönyörű fényképen dokumentáltak a világ számára.

A Gemini–6 aztán hazatért, Bormannak és Lovellnek maradt még két napja, hogy teljesítsék a 14 napos időtartamot. Az utolsó napokat Borman már nagyon nehezen viselte mentálisan, éppen Lovell volt az, aki a lelket tartotta benne. Felolvasott neki egy indiánregényből és más elfoglaltságokkal terelte el a parancsnoka figyelmét. Ugyanakkor az idő előrehaladtával volt miért aggódniuk az űrhajósoknak, egyre több meghibásodás ütötte fel a fejét az űrhajóban. Két kormányfúvóka működése állt le, majd az üzemanyagcella működésének leállásától kellett tartani (a tizenharmadik napon egy figyelmeztető lámpa kezdett folyamatosan jelezni, hogy csak részleges az áramtermelés és félő volt, hogy teljesen leáll, de a gyártó st. louis-i üzemében hamarjában teszteket végeztek, hogy kitart-e a berendezés).

Végül a két űrhajós 206 keringés után, a 14 napot kitöltve szállt le, míg a Borman és Lovell időtartam világcsúcstartók lettek.

Gemini–9/–10

A következő repülés, amire Lovell kijelölte Slayton a Gemini–10 tartalék legénységéé volt, ahol már parancsnoki beosztást kapott, Buzz Aldrinnal, mint másodpilótával az oldalán. Ez a lehetőség azonban már cseppet sem volt izgalmas, mivel a "kettőt kihagysz és repülhetsz" filozófia végén a két kihagyott repülés után már nem állt a sorban Gemini–13, mert a program a 12-nél véget ért. Ezt hívták az űrhajósok maguk között „zsákutca” jelölésnek. Azonban a helyzet egy váratlan esemény miatt komoly fordulatot vett: Elliott See és Charlie Bassett, a Gemini–9 kijelölt legénysége a kiképzés alatt az egyik áttelepülésük során – amilyenekre az űrhajósok sokszor T–38-as gyakorlógépekkel repültek, hogy a repülőgépes kijelölt óraszámuk is gyűljön – 1966. február 28-án repülőgépükkel lezuhantak és katasztrófát szenvedve mindketten meghaltak. Ezért az egész Gemini-programra legénységi átszervezés várt: az elhunyt legénység helyére a tartalékaik, John Young és Michael Collins léptek, míg a tartaléksor egyet előrelépett és a Gemini–10 tartalékai léptek előre a Gemini–9 tartalékává. Így lett Lovell és Aldrin a Gemini-9 tartalékszemélyzete, de ami a fontosabb, a legénységi körforgásban a Gemini–12 várományosai.

Gemini–12

A végső sikert kivívó páros a Gemini–12-n, Lovell és Aldrin

A Gemini–12 legénységét 1966. június 17-én jelentették be és semmi meglepetés nem történt, Lovell lett a parancsnok, míg Buzz Aldrin a másodpilótája. Ez a repülés volt az utolsó a Gemini-program folyamában, de ennek kellett a legtöbbre jutnia. Lovell így emlékezett erre: „Lényegében a Gemini–12-nek nem volt előre meghatározott feladata, helyette ahogy emlékszem, alapvetően...lezárni a Gemini-programot és végrehajtani minden olyan tételt, amit nem sikerült az előző repüléseken”. Márpedig a NASA nem igazán mondhatta el, hogy mindennel végzett. Gyönyörű képeket tudott mutogatnia a sajtónak a teljesítményekről, de sok apró hiba csúszott be, amitől a végcél, hogy minden az Apollo-programhoz szükséges művelet igazolva legyen, az nem volt meg. A legnagyobb probléma az űrséta volt. Egyszerűen nem ment. Az előző három repülésen Cernan, Gordon és Collins is próbálkozott vele, de amint nem csak simán lebegni akartak az űrben, hanem irányítottan mozogni, vagy főként valamilyen munkát végezni, rögtön kudarcba fulladt az erőfeszítés. Mire a Gemini–12-re került a sor, valami újat találtak ki, meg kell változtatni az űrséták gyakorlását a Földön és kapaszkodókat és lábtartókat kell szerelni az űrhajóra, hogy legyen valami biztos pont, amihez rögzíthetik a munkát végző űrhajóst. A földi gyakorláson olyan közeget kerestek, ami a legjobban hasonlított a súlytalansághoz és ezt a vízben találták meg, egy hatalmas tartályban, kvázi búvárként kezdték gyakoroltatni az űrsétára az űrhajósokat (szemben az addigi, repülőgépen, parabolarepüléseken 30 másodpercekre előállított mesterséges súlytalansággal) és fel is szerelték a kapaszkodókat.

Lovell és Aldrin tehát ezzel a technikai újítással startolt az űrbe 1966. november 11-én, hogy végrehajtsák a szokásos dokkolást egy Agena-val és Aldrin több űrsétát is tegyen, hogy beváltak-e az ötletek. A repülés első feladata az Agena-val való randevú és dokkolás volt, ám a dolgok rosszul indultak, még száz kilométerre voltak a céltárgytól, amikor a randevúradar bedöglött, kudarccal fenyegetve. De ekkor hamarjában dicsőségbe fordult a hiba, hamarjában Aldrin előállt, hogy ő meg tudja oldani radar nélkül is. Az egyetemi szakdolgozatát a „látás utáni űrrandevúk” témájából írta és most itt volt előtte a lehetősége, hogy a gyakorlatban is kipróbálja a nála senkinél sem jobban ismert elméletet. Egyetlen szextánssal sikerült a lehetetlen, Lovell radar nélkül összekapcsolta a Geminit az Agena-val. Az utána való szétválás és újra dokkolás már csak jópofa gyakorlás volt.

A nagy feladat azonban az űrséta volt, amelyből rögtön hármat is terveztek Aldrin számára. Az első csak afféle bemelegítés, egy SEVA (Stand-up EVA, azaz felállva végzett űrséta volt), amikor kinyitották az űrhajó ajtaját és az űrhajós felállt az üléséből, de nem lebegett ki a kabinból, csak deréktól felfelé volt a teste az űrben. A cél ezzel az volt, hogy a másnapi, teljes értékű űrsétára előírt feladatokat elgyakorolja így is, hogy lássák a különbséget. Ezután még két űrséta következett Aldrin számára, ahol a kapaszkodókat használva simán átmászott az Agena-ra és felerősített egy csatlakozót a másnapi pányvás kísérlethez, majd egy elektromos csatlakozót is felszerelt. Amikor visszamászott a Gemini kabinjába, még megtisztította egy ronggyal Lovell ablakát, aki tréfásan még kérte, hogy az olajszintet is ellenőrizze le. A harmadik űrséta ugyanolyan játszi könnyedséggel telt – míg Aldrin a három űrsétáján időtartam világrekordot állított fel.

A Gemini–12 négy napnyi repülés után úgy térhetett vissza a Földre, hogy a Gemini-programban minden a helyére zökkent, minden feladatot sikeresen kipipálhattak. A visszatérés közben még történt egy kis intermezzo, a fékezés közben valahonnan egy doboz hullott Lovell ölébe, tele apróságokkal. Mivel azonban Lovell két lába között volt a katapultülés elsütő fogantyúja, inkább hagyta, hogy a dolgok ott maradjanak, vagy maguktól lehulljanak a padlóra, nehogy véletlenül a katapultülést működésbe hozza. Az űrhajóspárost a USS Wasp hordozó várta az óceánon. A Gemini-program lezárult, hogy következhessen az Apollo-program repülési szakasza.

A Gemini–12-t követően Lovell lett az egyedüli időtartam világcsúcstartó az űrben töltött idő tekintetében.

Apollo-program

A Gemini-programból felszabaduló űrhajósok mind-mind az Apollo-programba kerültek át, és osztotta be őket sorra Slayton a tesztekre, majd a holdrepülésekre. Lovell, lévén övé volt az utolsó Gemini repülés, az utolsók között került át az Apollo űrhajósok közé akkor, amikor az első Apollo-repülések helyei mind elkeltek. Az Apollo–1 katasztrófája azonban igazi tabula rasa eseménynek bizonyult a legénységi jelölésekben is.

Apollo–1

1968. január 27-én Cape Canaveral-en a 34-es indítóállásban, egy startgyakorlat közben tűz keletkezett az űrhajóban és a bent ülő három űrhajós, Gus Grissom, Roger Chaffee és Ed White meghaltak. Lovell aznap a Világűrszerződés aláírási ceremóniáján vett részt űrhajóstársaival, Neil Armstronggal, Scott Carpenterrel, Gordo Cooperrel és Dick Gordonnal Washingtonm D.C.-ben, hogy emeljék az esemény fényét. Az egyezmény aláírása után Lyndon B. Johnson elnök a Fehér Ház Zöld szalonjában adott fogadást és éppen ezen vettek részt az űrhajósok, amikor a szörnyű hír befutott Floridából. Az űrhajósokat beosztotta a NASA, hogy melyikük melyik halott űrhajós temetésén fog részt venni. Lovellt Frank Bromann-nek Ed White temetésére osztották be, hogy a West Point Régi Kadét Kápolnájában álljon díszőrséget White koporsójánál, majd a temetési szertartáson legyen az egyik koporsóvivő, Armstrong, Borman, Conrad, Stafford és Aldrin mellett.

A katasztrófa kivizsgálását és az űrhajó kényszerű átépítését követően tesztelni kellett az Apollo parancsnoki egységet, amelyben Lovell is szerepet kapott. 1968 áprilisában az egyik kész, de a kivizsgáláshoz használt Apollo kabinban őt Stu Roosa-t, és Charlie Duke-ot kitették 48 órára a Mexikói-öböl vizébe, hogy igazolják a kabin tengerállóságát. A NASA MV Retriever kutatóhajója a kabin mellett horgonyzott, rajta technikusokkal és búvárokkal, és az űrhajósoknak azt kellett többek között kipróbálniuk, hogy hogyan állítja talpra az ún. „stabil II” pozícióból (a fejjel lefelé helyzetből) az űrhajót a felfújódó mentőszerkezet. A kabinból pedig a vizeletgyűjtő csővel porszívózták ki a behatoló vizet. A visszaemlékezések szerint Roosa komoly tengeribetegségtől szenvedett, Duke pedig azt mondta, hogy űrhajósként ez volt élete legrosszabb élménye, egyedül Lovellt nem zavartatták az események. A NASA Roundup c. újságja pedig a következő címet adta az esetről szóló beszámolónak: Yo-ho-ho, meg egy üveg Marezine! (tengeribetegség elleni ismert amerikai szer).

Apollo–8

Az Apollo–8 lett Lovell karrierjének egyik legnagyobb sikere, amely egyenesen a legendák közé emelte azzal, hogy a 3 ember közé került, akik először repültek el egészen a Holdig és pillanthatták meg a saját szemükkel az égitest Földtől állandóan elforduló túlsó oldalát. Ám ehhez a történelmi jelentőségű elsőséghez véletlenek egész sorozata kellett. Lovellt, nagyon későn érkezett meg a Gemini-programból, először az Apollo–9 tartalék legénységébe nevezték Neil Armstrong és Buzz Aldrin mellé, parancsnoki egység pilótának. Ám az első számú legénységből, Frank Bornman és Bill Anders mellől egy porckorongsérv miatt kiesett Michael Collins, akire hosszabb gyógykezelés várt. A helyét a tartalék parancsnoki modul pilótával, Lovellel töltötték fel, így tartalék sorból előlépett egyből egy ténylegesen repülő legénységbe.

Lovell az Apollo–8 repülése közben

Az Apollo–8 ikonikus „Földkelte” fényképe

Eleinte az Apollo–9 egy viszonylag sótlan tesztnek ígérkezett, az űrhajóval el kellett volna távolodni a Földtől jó messzire, aztán onnan visszazuhanva szimulálni kellett volna egy holdi visszatérés sebességét és úgy belépni a légkörbe, tesztelendő az Apollo űrhajó hőpajzsát. Ám a hírszerzési adatok szerint a szovjetek is nagyon készülődtek a Holdra, ezt bizonyították a Zond-szondák is és egyes értesülések szerint még 1968-ban megtörténhetett volna egy, a Holdat megkerülő repülés a szovjetek részéről. Az ettől a forgatókönyvtől rettegő NASA egyik igazgatója, George Low azzal az ötlettel állt elő, hogy a sótlan Apollo–9 repülési programját cseréljék ki egy valós holdrepülésre (és akkor a holdi visszatérés nem szimulált, hanem valódi lesz) és a repülések sorrendjét is cseréljék meg, az Apollo–9-et hozzák előre az Apollo–8 – a vadonatúj holdkomp Föld körüli pályán történő kipróbálása – helyére és az Apollo–8-ból legyen az Apollo–9. A terv bődületes kockázatokat is hordozott, de ha nehezen is, a NASA vezetése végül elfogadta. Kérdés volt még a legénység személye. Meg lehetett volna cserélni egyszerűen a 8-as és a 9-es legénységét, ám a 8-as eredeti legénysége, James McDivitt, Dave Scott és Rusty Schweickart annyira más kiképzést kapott a holdkomp előkészítésével, hogy semmivel sem voltak alkalmasabbak Lovellék hármasánál. Így Slayton előbb megkérdezte McDivittet, hogy vállalja-e ő és a legénysége a történelmi holdkerülést, de az elhárította a lehetőséget, hogy ők a holdkomp első repülésére készültek és nem engednék át azt másnak. Aztán Slayton megkérdezte ugyanerről Bormant, aki gondolkodás nélkül igent mondott úgy, hogy Lovellt és Anderst meg sem kérdezte róla. De ezen események mentén Lovell, akinek a normál legénységi rotáció szerint az Apollo–12-n lett volna esélye először repülni az Apollo-programban és eljutni a Holdhoz, már 5 repüléssel hamarabb megkapta ezt a lehetőséget.

1968. december 21-én felszállt az Apollo–8 azzal a céllal, hogy elrepüljön a Holdig, ott 10 keringés erejéig pályára álljon körülötte és megfigyeléseket végezzen, majd hazarepüljön. Ehhez a program során először használták a Saturn V rakétát. Az odaút során Lovell dolga volt a navigáció és egy precíziós manőver, a holdkomp retrakció szimulációjának elvégzése. Utóbbiban Bormann sürgetése miatt komolyabb hibát vétettek és félő volt, hogy összeütköznek a szintén velük Hold irányú pályára állt harmadik Saturn fokozattal, az S-IVB-vel. A hiba után pedig következett Bormann parancsnok kálváriája, amikor az űrbeli mozgásbetegség legyűrte és hányással, hasmenéssel érkező tünetek gyűrték le. Amíg ezekkel a problémákkal küzdöttek, addig Lovell feladata volt az űrhajó pályán tartása, amelyhez egy szextánssal pontos helymeghatározási adatokat adott az irányításnak, ami alapján ki lehetett dolgozni a szükséges pályaközi korrekciókat. Ezeket a helymeghatározási adatokat Lovell feladata volt rögzíteni a parancsnoki egység központi számítógépében, amely során egy komolyabb hibát is vétett a parancsnoki egység pilóta, amikor véletlenül egy rossz kód megadásával törölte a korábbi adatokat és a számítógép vissza akart térni a még Cape Canaveral-en, az indítóállványon állva, annak helyadatait rögzítő default adathoz. Az inerciális navigációs rendszert ezután manuálisan kellett újrakalibrálni a helyes adatokkal. Ehhez Lovell előbb addig forgatta a kabint, amíg az ablakokon nem látta a Szíriusz és a Rigel csillagokat és szextánsával kimérve őket kb. 15 perc alatt bevitte az új, immár korrekt adatokat a komputerbe. Ennek a hibának a jelentősége az Apollo–13-nál köszönt vissza, amikor az inerciális navigációs rendszert szándékosan le kellett állítani az áramtakarékosság okán és újra kellett kalibrálni manuálisan a leszállás előtt.

Odaérkezve a Holdhoz pályára álltak körülötte, az ehhez szükséges manővereket magukra utalva, a Hold háta mögött, teljes rádiótakarásban elvégezve. Az Apollo–8 éppen karácsony estéjén keringett a Hold körül, ahonnan tévéközvetítést is adtak az űrhajósok, megmutatva a földlakóknak, milyennek is néz ki az otthonukul szolgáló bolygó távolról. Ezek közvetítés során a három űrhajós egymást váltva olvasott fel a Biblia Teremtés könyvéből verseket. Maga Lovell ettől személyesebb húrokat is pengetett a Holdnál való tartózkodása során. Előbb feleségéről nevezett el egy képződményt Mount Marilynnek (Marilyn-hegynek), majd édesanyját köszöntötte „Boldog születésnapot Anya!” felkiáltással a tévéközvetítés során. Lovell legtréfásabb rádióüzenete viszont akkor született, amikor a 10 keringésnyi, 20 órányi Holdnál tartózkodás után hazaindult az űrhajó és ismét a Hold mögött kellett kockázatos manőverrel hazakormányozni az űrhajót és mindenki a Földön izgalommal leste, hogy pontosan sikerül-e a manőver – különben, ha nem és rossz időzítéssel tűnik fel a holdgömb mögül az Apollo–8, az utasai halálra vannak ítélve. Ekkor a létező legpontosabb időzítéssel egy formális rádiójelentés helyett Lovell csak annyit üzent az irányításnak, hogy "Csak hogy tudassam, itt a Télapó!". Ez egyben azt jelentette, hogy a művelet tökéletesen sikerült és az űrhajósok baj nélkül hazafelé tartanak immár.

Az űrhajó 1968. december 27-én szállt vízre a Csendes-óceánon, 147 órányi repülés után, mindössze 4,8 kilométerre a kiemelésükre kiköldött USS Yorktown anyahajótól.

A repülést követően Lovell továbbra is az űrrepülési időtartam világrekorder maradt. És tekintettel arra, hogy soha senki nem járt még olyan távol a Földtől, mint a három űrhajós, Lovell magassági világcsúcstartó is lett harmadmagával.

Apollo–11

Az Apollo–8 világraszóló sikere után a következő megbízatás Lovell számára az Apollo–11 tartalék parancsnoki pozíciója volt. Az első repüléseket követően a nagy tekintélyű parancsnokok (Schirra, Borman, McDivitt) sorra jelentették be, hogy nem vállalnak több repülést, Lovell nagyot lépett előre a tekintélyelvű sorrendben. Az Apollo–11-re való jelölése azt jelentette számára, hogy miután nyilvánvalóvá lett, hogy a 11-es lesz az első tényleges próbálkozás a Holdra való leszállással, ha valami történik az elsődlegesen kijelölt legénységgel, elsősorban Armstronggal, akkor ő léphet a helyébe és ő lehet az első ember, aki a lábát a Holdra teheti. De a folyamat során semmi ilyesmi nem történt, így nem kellett előre lépnie.

Emellett, az úgymond hivatalos előrelépési lehetőségen kívül még egy ilyen, az első holdraszálló legénységbe való előrelépésre is mutatkozott lehetőség, igaz Lovell tudta nélkül. Deke Slayton Neil Armstrongot jelölte az első holdraszállás parancsnokául és Buzz Aldrint a holdkomp pilótájául, aki a társa lesz a leszállásnál és bekerül a történelemkönyvekbe. Azonban ez a történelmi lehetőség károsan befolyásolta Aldrin személyiségét. Az űrhajós testületben amúgy sem volt túl jó híre, magának való, néha kötekedő, nehéz természetű figura volt és erre a történelmi reflektorfény még rá is erősített. Ekkor Slayton látva Aldrin kezelhetetlenségét, felajánlotta Armstrongnak, hogy kiveszi az Apollo–11 legénységéből Aldrint és a helyére Lovellt adja Armstrong mellé. Így nyílhatott volna lehetősége Lovellnek az első holdraszállás részesének lenni. Armstrong viszont visszautasította Slayton ajánlatát és kijelentette, hogy ő majd képes lesz kezelni Aldrint.

Apollo–13

Jim Lovell mint az Apollo–13 parancsnoka

Az Apollo–11 sikeres repülését követően a normál legénységi rotáció szerint az első elérhető repülés Lovell számára az Apollo–14 volt, ahová Fred Haise és Ken Mattingly társaságában pályázhatott az alapján, hogy ők voltak az Apollo–11 tartalék legénysége (eredetileg Bill Anders volt a legénység harmadik tagja, ám ő elfogadott egy állást az elnöki hivatal mellett működő Nemzeti Repülési és Űrhajózási Tanácsban, így Mattinglyre cserélték). Azonban az Apollo–13 legénységi jelölésével gondok támadtak. Alan Shepard nem sokkal a jelölést megelőzően épült fel az őt korábban a repülésekből kizáró Méniére-szindrómából és a személyzeti főnöki pozícióból (amelybe betegségének felfedezésekor helyezték a szintén ugyanilyen okból letiltott Deke Slayton mellé) visszakérte magát beosztott űrhajósnak és utolsó személyzeti főnböki ténykedése az volt, hogy ajánlott valakit Deke Slaytonnak az Apollo–13 parancsnoki beosztásába: saját magát, Alan Shepardot. Azonban, amikor ezt Slayton elfogadta és hivatalosan is felterjesztette a NASA vezetése felé, George Mueller, a NASA Office of Manned Space Flight-jának (Az Embervezette Űrrepülések Irodája) igazgatója, Slayton közvetlen főnöke visszadobta a jelölést, először az Apollo-program történetében. Mueller indoklása szerint Shepard éppenhogy csak visszatért a tréningekhez, így nem kellően képzett egy holdrepüléshez és még idő kell neki, amíg a kiképzésben megfelelő szintre jut. Slayton ekkor megkérdezte Lovellt, hogy hajlandó lenne-e helyet cserélni a Shepard-féle legénységgel, hogy az időt kapjon a felkészülésre. Lovell válaszként visszakérdezett, amire csak az idő adott csattanós választ: „Persze, miért ne? Mi lehet a különbség az Apollo–13 és az Apollo–14 között?”

Azután, hogy az Apollo–14 helyett az Apollo–13-ra jelölték Lovellt, Haiset és Mattingly-t majdnem végigmentek a kiképzési folyamaton, ám egy héttel az indulás előtt újabb változás történt. Charlie Duke, a tartalék legénység holdkomp pilótája egy barátja rubeolás gyermekével került kapcsolatba és felmerült a gyanú, hogy az egész legénységet megfertőzhette. A hat fő közül Ken Marttingly volt az egyetlen, aki nem volt még rózsahimlős, így nem volt immunis sem ellene. Duke betegséggyanúja miatt Mattingly is alkalmatlanná vált orvosilag. A szabály erre a helyzetre az volt, hogy ha ilyen közel a repüléshez orvosi gyanú merül fel, akkor a tartalék legénység megfelelő tagját kell a kieső legénységi tag helyébe ültetni. Ez Jack Swigert volt, így megtörtént a Mattingly–Swigert csere. Ironikus módon Mattingly később sem kapta el soha a betegséget és később maga is elrepülhetett a Holdhoz az Apollo–16-tal.

Lovellék végül 1970. április 11.-én szálltak fel az Apollo–13-mal. A feladat szerint Lovell és Haise a Fra Mauro kráter mellett szállt volna le az Aquarius holdkompjukkal. A Fra Mauroról azt gondolták a tudósok, hogy a Mare Imbriumot létrehozó becsapódás által kiszórt anyagból fog nyújtani sok-sok anyagmintát, amely a Hold fejlődéstörténetének korai szakaszából származik és az onnan származó anyagok vizsgálatával rengeteg információhoz juthat a tudomány a Föld-Hold rendszer történetéről.

"Van itt egy kis probléma" – jelentette Swigert rádión az irányítóközpontnak.
"Itt Houston, kérlek ismételd meg" – válaszolta Jack Lousma a CapCom.
"Houston, volt itt egy problémánk" – válaszolta Lovell.

Lovell & Kluger 1995, p. 95

Az űrhajósok megmenekültek – olvassa Lovell egy napilap szalagcímét a szerencsés visszatérést követően a Apollo–13 leszállása után

A repülés legendássá vált eseménye, egy tartályrobbanás azután következett be, hogy az odaút kétharmadánál irányítás utasította Swigertet, hogy a mennyiségi leolvasás miatt egy beépített ventilátor beindításával keverjék meg az oxigéntartályban levő gázt Swigert elindította a folyamatot, amelyre egy nagy robbanás következett be, amely megrázta az űrhajót a hallható hanghatása mellett váratlanul rendellenes forgásba, mozgásba hozta azt. Swigert jelentette a vészhelyzetet az irányítóközpontnak (ahol a telemetriai adatokból látták is a rendellenes működést), majd mivel a rádióantennát is értintette a robbanás, ráadásul az űrhajó állásszöge is megváltozott, a vétel hirtelen rossz lett, így az irányítás megismételtette a jelentést, amelyben már Lovell jelentette be a problémát Hamarosan a műszerek is mutatták, de a legénység ablakon át történő megfigyelései is megerősítették, hogy az oxigéntartály léket kapott és a gáz szivárog az űr. Ez egyben azt jelentette, hogy a gép elveszíti oxigénkészletét, amely elsősorban az üzemanyagcella áramtermeléséhez szükséges, amely egyúttal a vizet is előállítja melléktermékként, de a légzéshez szükséges gáz is elillant, azaz az űrhajón nem lesz légzéshez szükséges gáz, ivóvíz és áram.

A látleletet követően az Apollo–13 repülése átment mentőakcióba. Legelőször is, mivel az Odyssey parancsnoki és műszaki egység elvesztette a létfenntartó rendszer működéséhez szükséges ellátmányt, a parancnsoki kabint le kellett zárni. Az űrhajósoknak át kellett költözniük az Aquarius holdkompba, amely rendelkezett a szükséges készletekből (oxigén, víz, áram) ellátmánnyal, igaz a más irányú feladatkiosztás miatt csak korlátosan. A második probléma az volt, hogy az Apollo–13 röppályájának tervezésekor alkalmazták először, hogy az űrhajó nem az ún. szabad visszatérés pályáján közelítette meg a Holdat, hanem hogy a nyugati félgömbön levő célponton szállhasson le a holdkomp, a repülést az ún. hibrid-transzfer pályán végezték. Emiatt az űrhajó a Holdat megkerülve nem a Föld felé indult volna vissza, ha nem avatkoznak be.

Az út hátralevő részáben a holdkomp lett a mentőcsónak, ami szigorú takarékossági intézkedéseket is jelentett lévén, hogy immár nem termelődött áram és víz az anyaűrhajóban és csak a holdkomp akkumulátoraiba töltött áramra lehetett támaszkodni (a parancsnoki egység akkuiban is maradt áram, de az a visszatérés végső stádiumában kellett). Ez azt jelentette, hogy minden, nem létfontosságú berendezést le kellett kapcsolni. Ez kiterjedt a repülésirányító komputerre és a fűtésre is, ami miatt Lovellnek manuálisan kellett a hazafelé úton két pályakorrekciót is végrehajtania – ráadásul a nem erre tervezett holdkomp kormányhajtóműveivel – és a legénység szó szerint fagyoskodott a fagypont körülire hült űrhajóban. Ezekkel a körülményekkel kapcsolatban Sean Duffy, megbízott NASA főigazgató mondta később Lovellről, hogy az ő „nagy nyomás alatt tanúsított nyugodt ereje” volt a kulcs, hogy a legénység átvészelte a helyzetet. Lovell maga pedig 50 évvel később nyilatkozta erről, hogy „az nem lehet, hogy hirtelen támad egy problémád...aztán csak becsukod a szemed és várod, hogy eljöjjön a csoda, mivel a csodát magadnak kell megcsinálni, vagy legyenek körülötted emberek, akik megteszik neked”.

Az Apollo–13 végül 1970. április 17-én tért vissza a Földre, amelyet követően a NASA némi malíciával „sikeres kudarcnak” minősítette a repülést, mivel nem sikerült leszállni a Holdon, de az űrhajósok életét sikerült megmenteni a komoly vészhelyzetben. Lovell a leszállás után azt nyilatkozta, hogy „Félek, sokáig ez lesz az utolsó holdutazás”. A NASA vezetése azonban hamar cáfolta űrhajósa borulátó kijelentését és kilenc hónap múltán az Apollo–14 – a hibavizsgálat eredményeit figyelembevevő módosításokkal – leszállt a Holdon, a Fra Mauro kráternél.

NASA utáni élete és halála

Lovell, Gene Cernan és Neil Armstrong az USS Harry S. Truman anyahajón a 2010-es Legends of Aerospace Tour alkalmával

Lovell végül az Apollo-program lezártát megvárva 1973. március 1-jén hagyta ott a NASA-t és egyben szerelt le a Haditengerészettől. Távozása után két évvel, 1975-ben egy houstoni cég, a Bay-Houston Towing Company vezérigazgatói székébe ült. Később, 1977-ben a Fisk Telephone Systems elnöki pozíciójába távozott. Aztán otthagyva Texast, Houstont a családdal Illinois-ba költözött át és Chicagoban a Centel Corporationnál vállalt vezetői pozíciót. Itt egészen 1991. január 1-i nyugdijazásáig dolgozott, alelnöki székből vonult nyugalomba.

A fenti pozíciók mellett még egy sor cég igazgatótanácsában is helyet foglalt, így a chicagoi Federal Signal Corportationéban 1984 és 2003, vagy a repülő és űripari cégek összefogásával létrejött Milwaukee-beli Astronautics Corporation of Amrerica-éban 1990 és 1997, végül a Centelében 1987 és 1991 között.

1999-ben, 71 évesen ismét új területre evezett, amikor családjával éttermet nyitottak a „Lake Forest-i Lovellék” néven a Chicago külvárosában, Lake Forestben. Az étteremben berendezése Lovell NASA-s időszakából és az Apolló 13 c. filmból megmaradt emléktárgyakkal volt tömve (köztük pl. egy Tom Hankstől kapott hatalmas freskóval). Az éttermet később, 2006-ban Lovell eladta az éttermet a fiának Jamesnnek (Jaynek). Az üzlet egészen 2014-ig működött, amikor Jay elhatározta, hogy eladja az éttermet, amely aztán 2015 áprilisában be is zárt és a berendezését elárverezték.

Lovell szeretett felesége, Marilyn 93 évesen, 2023. augusztus 27-én hunyt el, amivel végetért a pár 71 évig tartó házassága.

Lovell pedig 2025. augusztus 7-én hunyt el Lake Forest-beli házában, családja körében. Halála után egyebek mellett Tom Hanks méltatta az elhunyt nagyságát: „Vannak emberek, akik mernek tenni, akik álmodoznak és akik elvezetnek másokat olyan helyekre, ahová magadtól nem mennél. Jim Lovell...nos ő ilyen fajta fickó volt.”

Repülések

Jim Lovell űrrepülései

Repülés	Start dátuma	Időtartam	Társűrhajós	Logo
Gemini–7	1965. december 12.	13 nap 18 óra 35 perc 1 mp	Frank Borman
Gemini–12	1966. november 11.	3 nap 2 óra 34 perc 31 mp	Buzz Aldrin
Apollo–8	1968. december 21.	6 nap 3 óra 0 perc 42 mp	Frank Borman és Bill Anders
Apollo–13	1970. április 11.	5 nap 22 óra 54 perc 41 mp	Fred Haise és Jack Swigert

Kitüntetései és díjai

Katonai, állami és külföldi kitüntetései

• A Haditengerészet Kiváló Szolgálatért Érdemérme, arany csillaggal – Az Apollo–8-on végzett munkájáért és teljesítményéért adományozta Lyndon B. Johnson elnök.
• Kiváló Repülő Kereszt, arany csillaggal – Kétszer is megkapta, először a Gemini–7 másodpilótájaként végzett munkájáért, másodszor pedig a Gemini–12 kapitányaként adományozta Lyndon B. Johnson elnök.
• Elnöki Szabadság Érdemérem – Az Apollo–13 legénxségének tagjaként a repülés során nyújtott teljesítményéért adta a leszállást követően Richard Nixon elnök.
• Kongresszusi Világűr Érdemérem Az Apollo–13 repülésének 265. évfordulója alkalmából a repülésen nyújtott teljesítményéért adományozta Bill Clinton elnök
• NASA Kiváló Szolgálatért Érdemérem – Az Apollo–11, –12 és –13 legénységei kapták teljesítményükért Spiro Agnew alelnöktől.
• NASA Kiemelkedő Szolgálatért Érdemérme csillaggal A Gemini–6 és a –7 legénységei kapták meg James Webb NASA főigazgatótól a teljesítményükért.
• Becsületrend (Franciaország)

Egyéb kitüntetések, díjak

• Harmon Trófea (1966) – A Gemini–6 és –7 négy űrhajósa kapta, mint az előző év legkiemelkedőbb repülési teljesítményéért az egyik legrangosabb amerikai díjat.
• Harmon Trófea (1967) – A Gemini–12 két űrhajósa kapta – Lovell immár másodszor –, szintén az előző év legkiemelkedőbb amerikai repülési teljesítményéért.
• Teljesítmények Amerikai Akadémiája Arany Névtábla díja (1968) – Egy a fiatal amerikaikat kitüntető szervezet díja, amely a társadalomra inspiráló hatású, magukat valamilyen módon kitüntető személyeket gyűjti egy helyre és 1968-ban Jim Lovellt választották ilyen személynek, mint a „Világűr Meghódítója”.
• Robert J. Collier Trófea (1968) – Egy másik rangos elismerés az év amerikai teljesítményéért, ami valamilyen újdonságot hozott a repülésben. Lovell, Borman és Anders az Apollo–8-on végzett munkájukért kapták.
• Thomas D. White Tábornok USAF Világűr Trófea (1968) – Egy, a National Geographic Society által alapított díj, amely nevében hordozza, hogy az USAF, az amerikai Légierő tagjainak ítélnek oda a repülés és űrrepülés világának előrehaladásához való hozzájárulásért, az Apollo–8 legénységének ítéltek oda 1968-ban és így kivételesen egy olyan ember vehette át, aki nem volt tagja az USAF közösségének, lévén haditengerészeti pilóta.
• Navigációs Intézet Díja (1968) – Bill Anders-szel együtt kapták meg a díjat, az Apollo–8-on végzett munkájukért, egy olyan elismerést, amelyet az Institute of Navigation alapított és oszt ki annak, aki bármely jármű navigálásával járult hozzá a navigáció fejlődéséhez.
• Harmon Trófea (1969) – Harmadszor is elnyerte ezt a rangos díjat, az Apollo–8 repülésen végzett munkájáért
• Henry H. Arnold Díj (1969) – Az USA űrbeli és repülési teljesítményének ösztönzésére és elismerésére létrejött Air & Space Forces Association adományozta díj, amelyet Lovell az Apollo–8-on nyújtott teljesítménye alapján ítéltek oda neki.
• Dr. Robert H. Goddard Emlék Trófea (1969) – Az elmúlt év legjelentősebb űrteljesítményét kitüntető, az amerikai úttörő rakétakutatóról elnevezett díjat Richard Nixon adta át Lovellnek.
• National Geographic Society Hubbard Medálja (1969) – A National Geographic Társaság első elnöke Gardiner Greene Hubbard után elnevezett díjat a felfedezések és kutatások ügyét jelentősen előmozdítók kapják és az Apollo–8 után a Borman legénység kapta meg a szervezettől, köztük Lovellel.
• Televíziós Művészetek és Tudományok Nemzeti Akadémiája Kurátorának Díja (1969) – Az Apollo–7, –8, –9 és –10 legénységei kapták, amely repülések során hangsúlyosan jelentek meg a tévéközvetítések, amelyek hatványozottan népszerűsítették az űrrepülést.
• A Repülés és Űrhajózás Amerikai Intézete (American Institute of Aeronautics and Astronautix – AIAA) Haley Űrhajózási Díj (1970) – Az egyik legrangosabb amerikai űrhajózási szakmai szervezet díja, amit az űrhajózás ügyéhez lényegesen hozzájáruló személyek számára adnak ki és 1970-ben az Apollo–8 repülésért a személyzet három tagja kapott meg.
• Fédération Aéronautique Internationale (FAI) De Laval Medál & Arany Világűr Medál (1971) – A repülési teljesítményekkel foglalkozó nemzetközi szervezet, amely maga is bocsát ki elismeréseket, köztük az Arany Medált, amelyet az űrhajózásban kiemelkedő teljesítményt nyújtó személyek kaphatnak meg.
• Kiváló Sas Cserkész Díj (1990)
• Ezüst Bölény (amerikai Cserkészmozgalom) (1992)
• Világűr Alapítvány James E. Hill Tábornok Életműdíja űrbeli teljesítményekért (2003) – Az amerikai Világűr Alapítvány (Space Foundation) egy civil kezdeményezés, amely azt a célt tűzte ki, hogy mindenképpen megőrizzék az USA vezető szerepét az űrkutatásban, ezért ennek népszerűsítését tűzték ki és az egyik alapítójukról és évtizedekig a szervezet élén álló vezetőjéről James E. Hillről elnevezett díjjal tüntetik ki életművéért az ügyet kiemelkedően szolgáló űrhajósokat, vagy más az űrhajózáshoz köthető személyiségeket is, így 2003-ban Jim Lovellt.
• NASA Felfedezések Nagykövetek díja (2009) – A NASA az első űrhajósgeneráció (a Mercury, Gemini és Apollo) veteránjai között tünteti ki időről időre az arra érdemeseket a Felfedezések Nagykövete díjjal, Lovell 2009-ben kapta meg ezt az elismerést, amely egy apró holdkőzet díszes foglalatban.
• Lincoln Rend tiszteletbeli tagja (2012) – Illinois állam legmagasabb rendű kitüntetése
• A Pilóták Tiszteletbeli Társaságának Díja (2013) Brit díj, amelyet a szervezet patrónusa, York Hercege adott át 2013 októberében

Hírességek Csarnoka tagságok

1982-ben 10 Gemini űrhajóst iktattak be a Nemzetközi Űrhírességek Csarnokába, köztük Lovellel.

1993-ban pedig a 12 Gemini űrhajóst egyszerre iktatták be az Egyesült Államok Űrhírességek Csarnokába, annak második osztályaként.

Városok elismerései

New York City 1969-ben, az Apollo–8 repülés után tüntette ki a három résztvevő űrhajóst a Város Arany Medáljával.

1970-ben NYC megismételte az elismerést, az Apollo–13 három űrhajósa volt az Arany Medál kitüntetettje, ám mivel Lovell már megkapta ezt a díjat két évvel korábban, John Lindsay egy kristály papírnehezéket adott át a parancsnoknak, mint „valamit, amit az alkalomra találtak ki”.

Szintén 1970-ben Hosuton városa adta át Lovellnek a Bátorság Medálját.

Egyetemi elismerések

A Wisconsini Egyetem adományozott Kiváló Öregdiák Szolgálatért Díjat 1970-ben Lovellnek.

A Nyugat-Michigani Egyetem szintén 1970-ben adott tiszteletbeli doktori címet neki.

A Williams-Paterson Főiskola 1970-ben díjazta őt tiszteletbeli doktori címmel.

2016-ban pedig a Wisconsin-Madison Egyetem jutalmazta tiszteletbeli doktori címmel.

Tiszteletére született elnevezések

A Lovell kráter a Holdon

1970-től egy róla elnevezett kis kráter őrzi a nevét a Hold túlsó oldalán.

A Milwaukee-ban megnyitott Discovery World múzeumot hivatalosan The James Lovell Museum of Science, Economics and Technology-nak (azaz James Lovell Tudományi, Gazdasági és Műszaki Múzeumnak) nevezték el. A múzeum mellett magát az utcát, ahol az épület is áll, Lovellről nevezték el.

A korábban is létező North Chicago Veterans Affairs Medical Center (Észak Chicagoi Veterán Egészségügyi Központ) és Naval Health Clinic Great Lakes (Nagy Tavak Haditengerészeti Egészségügyi Klinika) egyesülésével létrejött intézmény a James A. Lovell Kapitány Szövetségi Egészségmegőrzési Központ nevet kapta.

Megjelenése a populáris kultúrában

A Time Magazine 1927 óta közzétett listáján, amely az Év embere kategóriában az adott év legjelentősebb tetteit magukénak tudókat nevezi meg – köztük olyanokkal, mint Charles Lindbergh (1927), Mahatma Gandhi (1930), Franklin D. Roosevelt (1932, 1934 és 1941), Adolf Hitler (1938), Winston Churchill (1949), II. Erzsébet (1952), JFK (1961), stb. – 1968-ban az Apollo–8 háromtagú legénységét, Bormant, Anderst és Lovellt jelölték meg nyertesként.

Lovell feltűnt a Time Magazine címlapján, annak 1969. január 3-i és 1970. április 27-i számában. Emellett a Life Magazine is címlapjára tűzte őt 1970. április 24-én.

Visszatérésük után úgy egy hónappal az Apollo–13 legénysége, Lovell, Haise és Swigert a The Tonight Show vendégei voltak, Johnny Carson műsorvezetésével.

1976-ban Lovell szerepelt egy cameo jelenet erejéig Nicholas Roeg The Man Who Fell to Earth c. filmjében.

Az igazi és a filmbeli Jim Lovell (Tom Hanks) Bill Clinton elnöknél a Fehér Ház Ovális Irodájában

1994-ben jelent meg Jeffrey Klueger és Jim Lovell közös munkájaként a Lost Moon: The Perilous Voyage of Apollo 13 (Elveszett Hold: az Apollo–13 veszedelmes utazása) című könyv. 1995-ben ezt a művet választotta Ron Howard filmrendező, hogy egy film alapjául szolgáljon, amelyből aztán elkészült az Apolló 13 c. mozifilm. A szereplőválogatásnál Lovell Kevin Costnert találta volna a legmegfelelőbbnek a főszerepre – tekintettel a vele való hasonlóságra –, ám végül a casting Tom Hanksre osztotta a szerepet. A szerepre való felkészüléshez Hanks többször is meglátogatta Jim és Marilyn Lovellt az otthonukban, amelyből később barátság szövődött. Az elkészült film nagy sikert aratott, a Marilyn Lovellt alakító Kathleen Quinlan-t jelölték az Oscar-díjra a legjobb női mellékszereplő kategóriában (amelyet végül nem ő nyert). A filmben egyébként maga Lovell is feltűnt egy cameo szerepben, ő volt az űrhajó tengerből való kiemelésére érkező USS Iwo Jima hordozó kapitánya, aki a fedélzetre emelt űrhajósokat kézfogással üdvözli, miközben már Hanks monológja hallható a történet lezárásaként. A filmkészítők eredetileg azt akarták, hogy Lovell egy fedélzeten lévő admirálisként jelenjen meg, ám Lovell ezt elutasította mondván: „Kapitányként szereltem le, úgyhogy kapitány leszek”. Így alakította Lovell végül a hajó eredeti kapitányát, Leland Kirkemo-t. Feleségével, Marilyn-nel – aki egyébként maga is feltűnt egy rövid cameo szerepben a filmben – aztán a film DVD változatában kommentárokkal színesítik a történetet.

1998-ben Tom Hanks vitte filmre a HBO minisorozatában a teljes Apollo-programot, ahol Tim Daly személyesítette meg a híressé vált űrhajóst.

2018-ban pedig életrajzi filmben dolgozták fel Neil Armstrong életét First Man (Az első ember) címmel, Damien Chazelle rendezésében, amelyben Lovell karakterét Pablo Schreiber keltette életre.

Galéria

• 
  A NASA második űrhajóscsoportja, az Új Kilencek kiválasztásuk után, köztük Lovellel
• 
  Új űrhajósok és Wernher von Braun
• 
  A kiképzés részeként túlélő gyakorlat a sivatagban, Lovell a fekvő sorban balról a második vörösben
• 
  Hivatalos portré a Gemini-programhoz
• 
  Tűzkeresztség: az első repülés a Gemini–7 hivatalos portréján
• 
  Lovell és Borman a startjuk előtt már az indítóállásban az űrhajójukban ülve
• 
  Tűzkeresztség: a Gemini–7 űrhajó a Gemini–6-tal való találkozásukkor
• 
  Tűzkersztség: a vízreszállás után Lovellt emeli ki éppen a tengerből a USS Wasp kutató-mentő szolgálata
• 
  Lovellt és Bormant fogadják a USS Wasp fedélzetén a sikeres Gemini–7 repülésüket követően
• 
  Az utolsó Gemini repülés, a Gemini–12 kijelölt és tartalék legénysége hivatalos fotójukon
• 
  A két Gemini–12 űrhajós beszáll a startot megelőzően az űrhajójukba, hátukon tréfás „The” és „End” felirattal, miszerint vége a Gemini-programnak
• 
  Aldrin a végre tökéletesen sikerült űrséta közben
• 
  Lovell – a háttérben Aldrinnal – a Gemini–12 repülés közben a viléágűrben
• 
  A Gemini–12 visszatért az űrből, ahol ismét az USS Wasp vette őket a fedélzetére
• 
  Lovell, Anders és Borman, akiket a történelem kiválasztott, hogy elsőként pillantsák meg a Hold túlső oldalát
• 
  Az Apollo–8 legénysége történelmi repülésre indul
• 
  Lovell éppen a navigációhoz végez méréseket az Apollo–8 útja közben
• 
  A holdfelszín 110 km magasságból, amilyen közelről még ember nem látta
• 
  A Föld látványa egy, a Holdtól sugárzott tévéadásban 1968 karácsonyán
• 
  A sikeres hazatérést követően Borman Anders és Lovell a USS Yorktown fedélzetén tart sajtókonferenciát
• 
  Gyakorlás egy végül soha meg nem valósult holdexpedícióra
• 
  A legénységcserét követően már a beöltözést is megspórolták és csak öltönyös legénységi fotó készült
• 
  A mentőakcióba fordult repülésen minden rögtönözni kellett
• 
  A megnyugvás pillanata, a legénységet már a mentőegységek békaemberei veszik körül, amint éppen Lovell mászik ki az űrhajó ajtaján a gumicsónakba
• 
  Lovell egy a baleset kivizsgálása utáni szenátusi meghallgatáson
• 
  Lovell egy nyilvános megjelenésen

Források

• ↑ Burgess: Colin Burgess: Moon Bound: Choosing and Preparing NASA's Lunar Astronauts. (angolul) New York: Springer-Praxis. 2013. ISBN 978-1-4614-3854-0  
• ↑ Lovell&Krueger: James A. Lovell és Jeffrey Krueger: Apollo 13: Lost Moon. (angolul) New York: Pocket Books. 1995. ISBN 978-0-671-53464-6  
• Űrhajózási lexikon. Főszerk. Almár Iván. Budapest: Akadémiai – Zrínyi. 1981. ISBN 963 05 2348 5

További információk

• James Lovell. spacefacts.de. (Hozzáférés: 2012. július 20.)
• James Lovell. astronautix.com. (Hozzáférés: 2012. július 20.)
• James Lovell. windows2universe.org. (Hozzáférés: 2012. július 20.)
• James Lovell. jsc.nasa.gov. (Hozzáférés: 2012. július 20.)
• James Lovell. imdb.com. (Hozzáférés: 2012. július 20.)
• James Lovell. answers.com. (Hozzáférés: 2012. július 20.)
• James Lovell. about.com. [2007. május 13-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. július 20.)