Apollo–1

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Apollo–1
Apollo 1 patch.png
Személyzet
Személyzet
Repülésadatok
Ország Amerikai Egyesült Államok
Űrügynökség NASA
Személyzet Virgil Grissom
Edward White
Roger Chaffee
Tartalék személyzet Walter Cunningham
Donn Eisele
Walter Schirra
Hordozórakéta Saturn IB
A repülés paraméterei
Start baleset miatt nem szállt föl
Starthely Cape Canaveral Air Force Station Launch Complex 34
A Wikimédia Commons tartalmaz Apollo–1 témájú médiaállományokat.

Az Apollo–1 lett volna az Apollo-program első repülése a világűrben emberekkel a fedélzeten, de egy végzetes baleset következtében a repülésre kijelölt űrhajósok gyakorlatozás közben meghaltak.

Személyzet[szerkesztés]

Beosztás Űrhajós
Parancsnok Gus Grissom
(2) űrrepülés
Parancsnoki egység pilóta Ed White
(1) űrrepülés
Holdkomp pilóta Roger Chaffee
(0) űrrepülés

Tartalék személyzet[szerkesztés]

Eredeti legénység[szerkesztés]

Beosztás Űrhajós
Parancsnok Jim McDivitt
(2) űrrepülés
Parancsnoki egység pilóta Dave Scott
(3) űrrepülés
Holdkomp pilóta Rusty Schweickart
(1) űrrepülés

Csere legénység[szerkesztés]

Beosztás Űrhajós
Parancsnok Wally Schirra
(3) űrrepülés
Parancsnoki egység pilóta Donn Eisele
(3) űrrepülés
Holdkomp pilóta Walt Cunningham
(1) űrrepülés

(zárójelben a személyenként elvégzett űrrepülések száma, beleértve ezt a missziót is)

Előzmények[szerkesztés]

Az Apollo-program kezdetei[szerkesztés]

Az Egyesült Államok komoly lemaradásban volt az űrversenyben 1957, a Szputnyik–1 felbocsátásától kezdve, amely politikai válság tovább mélyült, amikor a Vosztok–1 fedélzetén a világ első űrhajósát, Jurij Gagarint is a Szovjetunió juttatta fel az űrbe. A vesztésre álló USA elnöke, John F. Kennedy a helyzeten változtatandó és országa politikai presztízsét visszaállítandó – tanácsadói által kidolgozott lehetőségek közül – merész tervvel állt elő, olyan célt kívánt kitűzni, amely nehézségében és bátorságában messze megelőzi a szovjet teljesítményeket, mintegy anullálja azokat. Ez a cél a holdra szállás volt, méghozzá 9 éven belül. Kennedy ennek érdekében 1961 májusában életre hívta az Apollo-programot és célul tűzte ki a NASA elé a Hold emberekkel való elérését.[1]

A NASA kidolgozta a program elméleti végrehajtásának módját. Előbb a holdra szállás koncepcióját határozták meg. Legelőször egy egyszerű, ám gigantikus erőforrásokat igényló terv, az ún. „Direkt leszállás” koncepciója merült fel, amelyben egy gigantikus űrhajó ment volna a Holdra, ott leszállt volna, majd a tudományos feladat végeztével ismét felszállt volna a holdfelszínről és hazatért volna a Földre. A koncepció többszáz tonnányi űrhajó, hajtóanyag, felszerelés Holdra juttatásával számolt abban az időben, amikor a NASA még egy másfél tonnás Mercury űrhajót sem tudott Föld körüli pályára állítani. A tervezők hamar ráébredtek, hogy a tömeg a kulcsa a sikernek, ezért olyan megoldást kerestek tovább, amely csökkentette a feljuttatandó eszközök tömegét. A második koncepció, az ún. Randevú Föld körüli pályán elképzelés az alap problémán nem változtatott, csak csomagokra bontotta a feljuttatandó tömeget és ezeket az űrhajó részegységeket, üzemanyagtartályokat, felszerelés tartókat csomagonként bocsátotta volna fel Föld körüli pályára, ahol összedokkolgatták volna, majd a szerelvény így indulhatott volna útnak. A harmadik lépcsős elképzelés találta meg azt a megoldást, amely a feljuttatandó tömegre is megoldást adott – felismervén, hogy a mozgatandó tömeg kulcskérdése az üzemanyag –. Az ún. Hold körüli pályán végrehajtott randevú (vagy más néven LOR – Lunar Orbit Rendezvous) elképzelés szerint két űrhajó kell, egy, amelyik megteszi a Föld és Hold közötti utat és egy másik, amelynek csak a Holdon leszállni, majd felszállni kell tudnia. Ezzel feleslegessé vált egy csomó üzemanyag és az annak tárolásához szükséges űrhajószerkezet tömege (ha nem az egész űrhajórendszert kell lejuttatni a holdfelszínre, csak egy kicsi, specializált részét, akkor azzal takarítható meg a le és visszajuttatáshoz szükséges hajtóanyag tömege). Ennek a verziónak is voltak kockázatai, ám elfogadásával végül kijelölte az űrhajó és rakétafejlesztés útját. Eszerint kellett egy nagy, de még a tervezhetőség és fejleszthetőség (valamint a finanszírozhatóság) korlátain belül levő hordozórakéta, kellett egy nagyobb a Föld-Hold között oda-vissza közlekedő, majd a Földre visszatérni képes űrhajó és egy kicsi, a Holdra leszállni képes holdkomp.[2][3]

A koncepció kiválasztását követően a NASA felállított egy követendő műveleti sorrendet, amellyel majd el akart jutni a Holdra. A műveleti sorrend küldetéstípusokba sorolta az egyes felszállásokat és betűkkel jelölte az egymásra épülő előre haladásukat. Eszerint az „A” repülés lett volna a nagyobb, parancsnoki űrhajó személyzet nélküli kipróbálása, majd a „B” lett volna a holdkomp ugyanilyen, automata üzemmódban végzett próbarepülése. Amennyiben ezek sikerrel jártak, következhetett volna a „C” repülés, a parancsnoki és műszaki egység személyzettel való szűzrepülése. Az oroszokkal való versenyfutás miatt a NASA még csavart egyet a C repülés forgatókönyvén, hogy időt nyerjen: az első próbán a Holdra szálláshoz szükséges képességekre nem volt szükség az anyaűrhajó esetében, illetve a nagy holdrakétára sem volt szükség egy Föld körüli pályán történő kipróbáláshoz, ezért úgy tervezték, hogy a parancsnoki űrhajót két gyártási sorozatba sorolják. az első sorozat, az ún. Block I űrhajók természetesen képesek voltak az űrrepülésre, de számos rendszert még nem építettek volna beléjük és csak Föld körüli pályán repült volna a személyzet nélküli teszteken és két személyzetes repülésen, majd ezek helyét átvette volna a második gyártási sorozat, az ún. Block II. űrhajó, amely már teljes felszerelésű, teljes képességű űrhajó volt. Ennek az űrhajónak a feljuttatására pedig elegendő volt a már készen álló Saturn IB rakéta is.[4][5]

Repülési tervek, előkészületek[szerkesztés]

A program kezdetén, mivel a NASA-nak nem voltak még ide vonatkozó tapasztalatai, viszonylag szövevényes és dinamikusan változó tervek álltak rendelkezésre, hogyan fogja az űrhivatal a koncepcióban szereplő, egymásra épülő repüléseket teljesíteni. Ezekre leginkább a legénységi jelölések szolgáltak útmutatásul. Deke Slayton, a legénységekért felelő NASA igazgató három személyzetet jelölt meg az első próbákhoz. Egyet a Block I. űrhajó első próbarepülésére, egyet (némileg a Mercury tapasztalatokra építve, amikor az egyes repüléseket később megismételték, hogy bizonyítsák a képesség biztos birtoklását) a teszt megismétlésére, majd a harmadikat a Block II. űrhajó berepülésére. Így a tervekben szereplő C típusú repülés igazából három különálló repülést is takart.

A NASA ekkor még a későbbitől eltérő nomenklatúrát használt, az első repülésnek az AS-204 jelet adta, a másodiknak pedig az AS-205-öst. További repülések is kaptak jelet, a holdkomp ember nélküli repülése (a voltaképpeni B típusú repülés) az AS-206-ost és így tovább. Az űrhajó gyártója, a North American Aviation pedig 1966. augusztus 26-án leszállította az első teljes körűen működőképes Block I sorozatú űrhajót, a CSM–012-est, amely nem rendelkezett a holdkomphoz való dokkoláshoz szükséges dokkolószerkezettel. Az űrhajós és a rakéta végszerelésére Cape Canaveral-en került sor ám a megérkezésekor még messze nem számított kész eszköznek. A szerelés során még 113 javítást, változtatást kellett eszközölni rajta, de további 623 változtatás is valamilyen folyamatban volt éppen rajta. A legtöbb kritika – elsősorban a gyártást már a North American kaliforniai gyártóhelyén is megfigyelő legénység részéréről – a széles körben alkalmazott gyúlékony anyagot érte. A gyártó rengeteg műanyagot és Velcro nevű tépőzárat alkalmazott. Az űrhajó gyártását, előkészítését szorosan figyelő űrhajósok ezt szóvá is tették Joe Shea igazgatónak, aki az Apollo Programiroda vezetője volt – lényegében a NASA-n belül a holdprogram projektvezetője volt –, aki továbbította is egy utasítás formájában a North Americannek, hogy távolítsák el a gyúlékony anyagokat az űrkabinból, ám erre az idő rövidsége, a folyamatok bonyolultsága és az ellenőrzési rendszer hiányosságai miatt nem került sor.

Még 1966 márciusában felvetődött egy lehetőség, hogy az új Block I Apollo űrhajó randevúzzon a világűrben az utolsóként felbocsátott Gemini űrhajóval a Gemini–12 repülés során, 1966. novemberében. Ám az Apollo űrhajó előkészületeinek csúszása miatt egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ez a menetrend nem lesz tartható, sőt további időt igényel a két program űrhajóinak kompatibilitásának megvalósítása. Az ötletet elvetették, ám ekkor jelölték ki az AS–204 lehetséges startdátumát, 1967. február 21-re. 1966. decemberében a NASA nagyobb változást eszközölt a program menetében, törölte az AS–205-ös jelű repülést, azaz nem kívánta megismételni a Block I űrhajó berepülését, ez egyben személyzeti változásokat is magával hozott.

A Cape Canaveralre leszállított és minden nagyobb módosításon sikerrel túlesett CSM-12-est beszállították a NASA magassági kamrájába, ahol 1966. december 30-án egy tesztre került sor vákuumos körülmények között. A legénység ezúttal a Schirra/Eisele/Cunningham trió volt. Ezzel a teszttel az eszköz űrbeli alkalmasságát ellenőrizték a tömítések légmentességét. A tesztet eredményesnek ítélték és a legénység nem fogalmazott meg negatív véleményt az űrhajóval kapcsolatban, bár Schirra később visszaemlékezéseiben azt állította, hogy érzett valami kellemetlenséget és erre figyelmeztette is Grissomot.

A tesztet követően 1967. január 3-án az űrhajót kiszerelték a magassági kamra állványzatából és átszállították a 34-es indítóállásba, ahol felszerelték a Saturn IB rakétára az elkövetkezendő további tesztekhez és végső soron majd a későbbi starthoz. A soron következő nagyobb teszt az ún. csatlakozók ki teszt (plug-out) volt, amelyben arra voltak kíváncsiak a mérnökök, hogy ha szimulálják azt a helyzetet, amikor az űrhajótól eltávolítják a külső energiaforrásokat és csak a a belső akkumulátorokra (ill. majd később üzemanyagcellákra) támaszkodhat, akkor is működőképes-e a rendszer. A besorolás szerint ez nem számított veszélyes tesztnek, mivel sem hajtó-, sem oxidáló anyaggal nem volt feltöltve a rakéta, valamint a repülés egyes fázisaiban működésbe lépő piropatronos robbanótöltetek sem voltak behelyezve.

Legénység választás[szerkesztés]

Az Apollo-1 (másik jelöléssel AS-204) lett volna az Apollo parancsnoki és szerviz modul első tesztrepülése alacsony Föld körüli pályán.[6]

1966 március 21-én a NASA bejelentette, hogy a küldetés személyzete:

  • Virgil "Gus" Grissom
  • Edward H. White
  • Roger B. Chaffee

A tartalék személyzet:

  • James A. McDivitt
  • David R. Scott
  • Russell L. "Rusty" Schweickart

Az Apollo modul messze nagyobb és komplikáltabb volt a korábbi űreszközöknél. Amikor a gyártó 1963 októberében leszállította a CM-012 jelzéssel az Apollo-1 parancsnoki modulját még 112 műszaki változtatást terveztek elvégezni rajta, valamint további 623 változtatást kértek a leszállítás után.[7]

A baleset[szerkesztés]

A teszt[szerkesztés]

1966 végére az amerikaiak készen álltak az új űrhajó első, személyzettel végrehajtandó próbarepülésére. A legénység (Gus Grissom, Edward White és Roger Chaffee) feladata az Apollo anyaűrhajó (a CSM) kipróbálása lett volna Föld körüli pályán. 1967. január 27-én, a 34-es indítópadon álló Apollo-űrhajóban próba közben halálos baleset történt. Az Apollo-kabinban az egyszerűség és a súlymegtakarítás kedvéért 115 kilopascal nyomású tiszta oxigén légkört alkalmaztak. Grissom parancsnok széke közelében rövidzárlat keletkezett, majd gyorsan terjedő tűz ütött ki. Mint az utólagos vizsgálat kiderítette, a sok gyúlékony anyagot is tartalmazó kabinban a tűz miatt keletkező szén-monoxid okozta az űrhajósok halálát. Az égési sérüléseket az űrhajósok talán túlélhették volna. Az összeégett kabinban egyedül a papírból készült repülési dokumentáció maradt épen, csak a széle pörkölődött meg kissé…

Az Apollo–1 kabinja a baleset után

A balesetet követő vizsgálat után számos javítást és átalakítást végeztek az anyaűrhajón. A későbbiekben a kabinban a startig rendes nitrogén-oxigén légkört tartottak fenn, kiiktatták a gyúlékony anyagokat, s míg a régi ajtót csak percek alatt lehetett kinyitni, az újat már 5 másodperc alatt. Az első, emberrel végrehajtott Apollo-űrrepülés mindezek miatt másfél évet késett.

A baleset[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Excerpt from the 'Special Message to the Congress on Urgent National Needs' (angol nyelven). NASA. (Hozzáférés: 2020. január 17.)
  2. Courtney G Brooks, James M. Grimwood és Loyd S. Swenson: Chariots for Apollo: A History of Manned Lunar Spacecraft – Proposals: Before and after May 1961. NASA. (Hozzáférés: 2020. január 17.)
  3. Courtney G Brooks, James M. Grimwood és Loyd S. Swenson: Chariots for Apollo: A History of Manned Lunar Spacecraft – LOR Gains a NASA Adherent. NASA. (Hozzáférés: 2020. január 17.)
  4. Courtney G Brooks, James M. Grimwood és Loyd S. Swenson: Chariots for Apollo: A History of Manned Lunar Spacecraft – Apollo 4 and Saturn V. NASA. (Hozzáférés: 2020. január 17.)
  5. Lunar Orbit Rendezvous. NASA–YouTube. (Hozzáférés: 2020. január 17.)
  6. Benson 1978: Chapter 18-1 – The Fire That Seared The Spaceport, "Introduction"(angolul)
  7. Seamans, Robert C., Jr.. Findings, Determinations And Recommendations, Report of Apollo 204 Review Board. NASA History Office (1967. április 5.). Hozzáférés ideje: 2007. október 7. (angolul)

Források[szerkesztés]

  • Élet és Tudomány, 1999., 8. szám – Dr. Mészáros István: Kozmikus történelem: Kis lépés egy embernek… ;