Gemini–8

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Gemini–8
Ge08Patch orig.png
Személyzet
Személyzet
Repülésadatok
Ország USA USA
Űrügynökség NASANASA logo.svg
Hívójel Gemini–8
Személyzet

Neil Armstrong parancsnok

Dave Scott pilóta
Tartalék személyzet

Pete Conrad parancsnok

Dick Gordon pilóta
Hordozórakéta Titan II
NSSDC ID 1966-020A
A repülés paraméterei
Start 1966. március 16.
16:41:02.389 UTC
Starthely Cape Canaveral
LC 19
Keringések száma 6,75
Földet érés
ideje 1966. március 17.
03:22:28 UTC
helye 25°13.8' É, 136°0' K
Időtartam 10 óra
41 perc 26 mp
Űrhajó tömege 3789 kg
Megtett távolság ~293.206 km
Pálya
Perigeum (az első keringésen) 159.9 km
Apogeum (az első keringésen) 271.9 km
Pályahajlás
Föld körül 28.91°
Periódus
Föld körül (az első keringésen)
88.83 perc
Előző repülés
Következő repülés
Gemini–7
Gemini–9
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Gemini–8 témájú médiaállományokat.

A Gemini–8 az amerikai Gemini-program hatodik emberes küldetése. Az űrhajó összekapcsolódott egy Agena rakétafokozattal. Műszaki hiba miatt a repülést abba kellett hagyni. Űrsétát is terveztek.

Előzmények[szerkesztés]

Gemini kezdetek[szerkesztés]

A Gemini-program egy átmeneti, lényegében technikai űrprogram volt, szinte önálló célkitűzések nélkül, amely azért jött létre, hogy támogassa a Kennedy elnök által bejelentett Apollo-programot, hogy megalapozza a holdraszállást. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió között a hidegháború részeként az 1950-es évek végén és az 1960-as évek elején elindult az űrverseny. Ez az inkább politikai, ideológiai verseny arról szólt, hogy kinek fejlettebb a gazdasága, a tudományos és kutatási potenciálja, ki tud előbb végrehajtani az akkori idők csúcstechnológiai ágazatában, az űrtevékenységben valamilyen teljesítményt. A szovjetek a Szputnyik–1 1957. október 4-i felbocsátásával megnyerték az űrverseny „első futamát”, majd onnantól kezdve egy sor más eredménnyel előzték meg az amerikaiakat (pl. állatok felbocsátása, a Hold elérése űrszondával, stb.). Az amerikaiak hiába összpontosították erőforrásaikat (és alapították meg a NASA-t, hogy visszavágjanak, sőt átvegyék a vezetést az űrben, a világ első űrhajósát, Jurij Gagarint is a szovjetek juttatták fel a Vosztok–1 fedélzetén 1961. április 12-én.

Az amerikai közvélemény számára ezek a szovjet elsőségek már-már háborús csatavesztésekként csapódtak le és mindenki azt várta el a mindenkori kormányzattól, hogy vágjon vissza az ellenlábas szovjeteknek és Amerika előzze meg a szovjeteket az űrtevékenységben. A Gagarin repülésével elszenvedett minden korábbinál nagyobb presztízsveszteségre az újonnan feláll Kennedy adminisztráció azt a megoldást találta, hogy kell egy olyan szenzációsan nagy cél az űrtevékenységben, amelynek teljesítésével automatikusan eltörlik annak emlékét, hogy az első műholddal, vagy az első emberrel a szovjetek valaha vezető szerepet szereztek és Amerikát helyezik a vitathatatlan vezető szerepbe. Több elgondolásból a holdraszállást választották, méghozzá egy évtizeden belül ilyen teljesítményként. Azonban az Apollo–program Kennedy elnök általi bejelentésekor az USA űrpotenciálja elképzelhetetlen lemaradásban volt attól, hogy a cél teljesíthető legyen. Anyagok, eszközök, eljárások tucatjait kellett még feltalálni, hogy ember juthasson a Holdra. Többek között bizonyítani kellett, hogy két űrhajó képes találkozni az űrben (űrrandevú), össze tud kapcsolódni (dokkolás), az űrhajósok ki tudnak szállni az űrhajóból és ott munkát tudnak végezni (űrséta), illetve az emberi szervezet kibír egy akár a holdutazáshoz szükséges időtávval kalkuláló űrrepülést (hosszú távú repülések). A NASA úgy döntött, hogy ezen kérdések megválaszolását nem hagyja egyedül a szerteágazó fejlesztésekkel elindult Apollo-programra, hanem olcsóbb és hatékonyabb egy párhuzamos program, a Gemini–program elindítása és ezen művelet általa való kikísérletezése. 1961. december 17-én tehát útjára indult a Gemini–program, amelynek feladata az lett, hogy lépésről-lépésre kikísérletezzék a Hold eléréséhez szükséges űrműveleteket, míg a holdutazások technikai fejlesztései maradtak csak az Apollo–program berkein belül.

Voszhod–program[szerkesztés]

A Szovjetunióban is a Geminihez hasonló továbblépésen dolgoztak – bár teljesen titokban –, a Vosztok-program sikerei után a Szergej Koroljov vezette szovjet űrkutatás átlépett a Voszhod-programba, amelynek ugyanúgy a holdi műveletek lehetőségeinek (többszemélyes, manőverezhető űrhajó, űrrandevú, dokkolás, űrséta, stb.) kidolgozása volt a célja. Mindemellett azonban a szovjetek továbblépése más tervezési elveken alapult és a Voszhod űrhajó nem volt manőverezhető, inkább a Vosztok űrhajó kisebb fokú átalakításából született, amely korlátozások árán, de lehetővé tette, hogy több űrhajós is helyet foglalhasson benne, illetve ráillesztettek egy légzsilipet, amellyel az űrsétá(ka)t tervezték végrehajtani. Ám az eredményeik tükrében az amerikaiak ezt nem tudták, teljesen nyíltnak vélték a versenyt.

A Voszhod–program első próbálkozása több űrhajós felbocsátása volt, a Voszhod–1 1964. október 12-én startolt megelőzve bármiféle Gemini űrhajót. A repülés sikeres volt, az űrhajóban Vlagyimir Komarov parancsnok, Borisz Jegorov orvos és Konsztanytyin Feoktyisztov fedélzeti mérnök (egyébként az űrhajó egyik tervezője) egy napos, 16 keringéses repülést teljesített. Ezzel ismét egy újabb űrbeli elsőséget (ti. az első többszemélyes űrhajó repülését) biztosítva a Szovjetunió számára. Amerikában ezt újabb lemaradásnak könyvelhették el. Majd ezután 1965. március 18-án, öt nappal megelőzve a Gemini–3-at Bajkonurból felszállt a Voszhod–2, fedélzetén Pavel Beljajev és Alekszej Leonov űrhajósokkal, hogy egy nem különösebben hosszú – 1 nap 2 óra 2 perces időtartamú – repüléssel egy újabb űrbeli elsőséget állítsanak fel: Alekszej Leonov a világon elsőként végzett űrsétát. Amerika lemaradása látszólag még mindig fennállt a korábbi programokhoz és űrteljesítményekhez hasonlóan, a szovjetek ismét előbb mutattak be űrműveleteket, mint ők.[1]

Amit a szovjet híradások nem adtak közre, az az volt, hogy a világ első űrsétája, illetve az azt övező űrrepülés mennyire csak félsiker volt. Leonov ugyan negyed óráig kinn volt az űrben, ám az űrhajós az űrruha kialakítása miatt alig tudott visszatérni az űrhajóba és kis híján belehalt az erőfeszítésbe (az űrruha a belső nyomástól annyira felfújódott, hogy Leonovból lényegében egy nagy Michelin-baba lett, aki nem tudott visszamászni az űrhajó zsilipjébe, ahonnan kijött, csak ha leeresztette az űrruha belső levegőjét, azt kockáztatva, hogy megfullad). A problémák később is folytatódtak: az űrkabinból is szivárogni kezdett a levegő, majd navigációs problémák miatt a fékezést kézi vezérléssel kellett kivitelezni. Ennek hatására a leszállás is több száz kilométerre a kijelölt helytől, Perm város közelében került sor. A mentőegységeknek negyvennyolc órájába telt, hogy a havas erdőből kimentsék az először halottnak hitt két űrhajóst. A félsiker miatt, illetve a főtervező Koroljov korai halála miatt a szovjetek nem is folytatták a Voszhod-programot a későbbiekben. Ezzel lehetőség nyílott, hogy a jóval fejlettebb Gemini űrhajókkal az amerikaiak átvegyék a vezetést az emberes űrhajózási projektek teljesítményeit illetően.[1]

Előkészületi repülések[szerkesztés]

A Gemini-programot három, jól elkülöníthető részre lehet osztani a repülések alapján: egy előkészítő szakaszra, egy a program derekát jelentő érdemi kísérleti szakaszra, amikor a fő célkitűzéseket teljesítették és egy utolsó, gyakorlási szakaszra, amikor a már végrehajtott műveleteket gyakorolták, finomították. Az első szakaszba mindössze három repülés tartozott és semmi mást nem volt hivatott teljesíteni, mint az új űrhajó repülőkészségét igazolni. A Mercury-programhoz hasonlatosan az új űrhajó és rakéta követelményeknek megfelelését ember nélküli, automata üzemmódban végrehajtott tesztekkel kívánták elvégezni, igaz eltérően az előző programtól, nagyon kevés indítás is elegendőnek látszott az eszközrendszer űrbeli alkalmazásának igazolására, ahogy kimaradtak az állatkísérletek is. Mindössze két fő komponenst kellett igazolni: egyrészről a rakéta működőképességét, az űrhajó repülőképességét és a két eszköz összeszerelt állapotban történő repülésének paramétereit, másrészről az űrhajó légköri visszatérési képességeit. A két cél mentén a teszteket ketté bontották és két külön repülésen ellenőrizték a célok teljesülését. Ezen tesztek sikeressége volt az előfeltétele, hogy a program továbbléphessen az emberes repülésekre, majd a bonyolultabb műveletekre.

A program első felszállása a Gemini–1 volt, amelyre 1964. április 8-án került sor. Ezen a repülésen először tesztelték a Gemini űrhajó és a Titan II rakéta integritását, illetve az együtt repülési kondícióit. A kabin ezúttal nem volt egy teljes értékű űrhajó részben amiatt, hogy magának az űrhajónak a fejlesztése elhúzódott és még nem állt készen egyetlen példány sem a repülésre, részben amiatt, hogy főként csak mérési eredményekre volt szükség és nem valós repülési eredményekre. Ezért az űrhajó inkább csak egy üres héj volt, amelyet műszerekkel töltöttek meg. A repülés tervezők nem terveztek irányított visszatérést, mindössze három Föld körüli keringésig rögzítették az űrhajó adatait, amelyek mindenben kielégítő eredményt hoztak. A repülést magát úgy tervezték, hogy az űrhajó nagyjából három és fél nap elteltével a felső légkör természetes fékező hatására magától visszasüllyedjen a sűrűbb légrétegekbe és elégjen. Ennek elősegítésére a mérnökök négy lyukat fúrtak a hőpajzsba. Végül a rakéta 7 másodperces továbbműködése miatt a tervezettnél kissé magasabb pályára állt a Gemini–1, így a tervezett három és fél nap helyett négy nap múlva zuhant vissza Földre az űrjármű 1967. április 12-én, a déli Atlanti-óceánon Dél-Amerika és Afrika között, minden repülési célkitűzést hibátlanul teljesítve.

A Gemini–3-ból a felhők pettyezte légkör látszik, ahogy körbeöleli a Földet

A második automata tesztrepülésre, a Gemini–2 jelű próbára viszonylag sokat kellett várni, egészen 1965. január 19-ig. A csúszásra egyrészt az elhúzódó fejlesztések adtak okot, mivel ezúttal egy teljes értékű űrszerelvényt tervezett indítani a NASA. Másrészt 1964. december 9-én egy sikertelen startra is sor került, amikor az utolsó másodperben (a rakéta hajtóműve már járt, de a leszorító tartócsavarokat még nem robbantották le) a beépített Üzemzavar Érzékelő Rendszer jelzett és leállította a hajtóműveket. A hibák elhárítása után a tervek szerint startolt el az űrhajó, amelyet azonban nem terveztek Föld körüli pályára állítani, hanem csak egy szuborbitális repülés keretében bocsátottak fel, hogy az a lehető legnagyobb sebességre gyorsulva 3422 kilométerre a starthelytől csobbanjon az óceánba és közben leteszteljék az űrhajó biztonságos leszálláshoz szükséges részegységeket, különös tekintettel a hőpajzsra. Az űrhajó ismét tökéletesen teljesített, leszámítva két kisebb rendszer nem számottevő hibáját). A leszállás után a USS Lake Champlain repülőgép hordozó halászta ki a kabint 26 kilométerre a tervezett leszállási ponttól.

A Gemini–program első, emberekkel végzett repülésére a két sikeres, személyzet nélküli repülést követően adott engedélye a NASA vezetése. A fő célkitűzés „demonstrálni és felmérni az űrhajóban, a hordozóeszközben és az eljárásokban rejlő képességeket a jövőbeni hosszútávú és randevú repülések érdekében” volt. Ebben a kérdésben az okozta a fő dilemmát, hogy milyen hosszú repülés tudja ezt megvalósítani. Sok vita után megmaradtak a még a Gemini-program általános tervezésénél felvázolt három Föld körüli keringésig tartó verziónál, némiképp még a hiányos Mercury tapasztalatokra alapozva. A rövid repülési idő, valamint az űrhajósok számára korlátozottan rendelkezésre álló felkészülési idő folytán a küldetéstervezés csak olyan kísérleteket tudott betervezni a repülésre, amelyek nem igényeltek komolyabb felkészülést és az űrhajósok egyszerűen és gyorsan végre tudták hajtani, ezért mindössze három kísérletet – egy a sugárzásnak a sejtekre való hatását mérő, egy sejtnövesztési és egy kommunikációs kísérletet - terveztek be a fő, az űrhajó manőverezőképességét kipróbáló tesztek mellé. Ezzel a Gemini–3 egyfajta hidat képzett a rövid, de hatékony repülésével a nyúlfarknyi Mercury repülések és a későbbi, az akár egy hetet is meghaladó, bonyolult Gemini repülések között.[2]

Személyzetként Gus Grissom parancsnokot és John Young pilótát nevezte meg a NASA, előbbi a Molly Brown nevet választotta az űrhajónak. A startra 1965. március 23-án, helyi idő szerint 9:24-kor (14:24 UTC) került sor Cape Kennedy LC-19 indítóállásából. A három fordulatos repülés nagyon hamar lezajlott: az első keringésben elhárítottak egy kisebb műszerfal hibát, illetve nekiláttak a kísérleteknek, amelyek azonban nem sikerültek, a második keringésben került sor a történelmi és egyben legfontosabb próbára, az űrhajósok önállóan manővereztek - pályát változtattak az űrhajóval. Végül a harmadik körben már a leszállás előkészületeivel voltak elfoglalva. A leszállásra 4 óra 55 perc 14 másodperc repülés után került sor az Atlanti-óceánon, ahol a U.S.S Intrepid anyahajó szedte fel az űrhajósokat. Ezzel az űrhajó berepülése sikeresen teljesítésre került, utat nyitva a későbbi, komolyabb Gemini repülések előtt.[2]

A Gemini program fő célkitűzéseinek teljesítése[szerkesztés]

Ed White a világon az első űrsétát tevő amerikai

A NASA amikor áttért a repülések következő fázisára, az alapvetően előre kijelölt fő célkitűzéseken akart végigmenni, az első kutató repüléssel az űrrandevút célozva meg. Ám mivel az űrhajó képességeinek kifejlesztése sem volt még a végén, a szovjetek ráadásul végrehajtották az első űrsétát, ezért átalakították az első repülést és maguk is az űrséta megvalósítását tűzték ki célul, soron kívül. A startra 1965. június 3-án, 10:26:59-kor (15:15:59 UTC) került sor Cape Canaveral 19-es indítóállásáról. A repülés első feladata az űrhajót pályára állító Titan II második rakétafokozatával való űrrandevú volt, az űrhajósoknak egy-két méterre meg kellett volna közelíteni a leválasztás után eltávolodott eszközt és kötelékben repülni vele egy ideig. A repülés idejére még nem készült el a randevúradar fejlesztése, ezért az űrhajósok a saját szemükre támaszkodhattak csak a manővernél. Többszöri sikertelen próbálkozást követően McDivitték felhagytak a randevú megkísérlésével, mivel az nem vezetett eredményre.[3]

A repülés második feladata az űrséta végrehajtása volt, amelyre Ed White volt kijelölve. White előbb elvégezte az űrséta előkészítő tevékenységeit (összeszerelt egy, a manőverezéshez szükséges sűrített levegős pisztolyt, illetve csatlakoztatta az űrruhájához a létfenntartó rendszer csatlakozóit, a köldökzsinórt, stb.), majd kihermetizálták a kabint, némi nehézség árán kinyitották a kabinajtót és az űrhajós kilebegett az űrbe. A manőverező pisztoly segítségével különböző irányú mozgásokat próbált ki, amelynek során az űrbeli mozgás semmiféle nehézséget nem okozott és nem merült fel egyéb zavaró körülmény, (pl. rosszullét) sem. Harminchat perc elteltével White az irányítás határozott utasítására visszatért a kabinba parancsnoka, Jim McDivitt mellé, amellyel az első amerikai űrsétát sikerrel teljesítettnek minősíthették.[3]

Az űrsétát követően még három napnyi repülés várt az űrhajós párosra, amelynek során tizenegy tudományos (orvosi, fényképezési és egyéb) kísérletet hajtottak végre, mindet sikerrel. A repülés 48. keringésében meghibásodott az űrhajó komputere, ami miatt nem lehetett szó a tervezett, komputer irányítású visszatérésről. A 62 keringésben kézi irányítás mellett hajtották végre az űrhajósok a fékezést, a légkörbe való visszatérést. A Gemini IV 1965. június 7-én került sor az Atlanti-óceánon, ahol 81,4 kilométerrel a tervezett leszállási pont mellett szálltak vízre. A helyszínen várakozó USS Wasp anyahajó egy órán belül kiemelte őket.[3]

A NASA számára a holdutazáshoz szükséges műveletek kipróbálása során a soron következő művelet, az űrrandevú kipróbálására hivatott repülés a Gemini V volt. [4] [5]

A Gemini V logőja és jelmondata: „8 nap, vagy halál”

A repülés 1965. augusztus 21-én startolt Cape Kennedy 19-es indítóállásából helyi idő szerint 9:00-kor (14:00 UTC), egy kis ún. pogo oszcillációt leszámítva eseménytelen start keretében. Az űrhajó 163*350 kilométeres ellipszis pályára állt. A pályára állás után rögtön hozzá is kezdett a Gordo Cooper parancsnokból ás Pete Conrad pilótából álló legénység a legnagyobb figyelemmel kísért randevúkísérlet megvalósításához. Ehhez előbb kibocsátottak egy kis műholdat (hivatalos nevén a Randevú Felmérő Csomagot), majd mikor ez kissé eltávolodott, megpróbáltak odamanőverezni hozzá. Időközben azonban az első útjára felvitt üzemanyagcella, amely a fedélzeti áramellátásért volt felelős abnormális működési paramétereket kezdett jelezni, ami miatt a legénység elővigyázatossságból inkább leállította. Ezzel azonban az elsődleges célkitűzés, az űrrandevú meghiúsult, sőt felvetődött a repülés idő előtti megszakításának és a legénység hazahozatalának gondolata is. Houstonban és St. Louis-ban, az űrhajó gyártóhelyén hamarjában kísérletek indultak az üzemanyagcellával, majd az extrém paramétereken működő eszközzel szerzett tapasztalatok alapján a legénység is visszakapcsolhatta azt, hogy az űrhajóban visszaálljon az áramellátás. Ezzel a korai repülés megszakítás veszélye megszűnt és visszatért a randevúkísérlet gondolata. Ugyan a céltárgynak szánt műhold elveszett, az irányítás rájött, hogy nem igazán egy céltárgyra van szükség, hanem inkább egy kitüntetett pontra az űrben, amit meg lehet közelíteni (a céltárgy inkább csak megtestesíti azt). Ezért Buzz Aldrin vezetésével kidolgoztak egy ún. „fantom randevú” nevű eljárást, aminek pont az volt a lényege, hogy egy kitüntetett ponthoz manőverezzék az űrhajót. A harmadik keringés során Cooper sikerrel teljesítette a fantom randevút, ezzel igazolta, hogy a Gemini űrhajóval valóban lehetséges egy űrbéli randevú megvalósítása.[4][5]

A további feladat a 8 napos - világrekordot jelentő - időtartam kirepülése volt. Ennek abban állt a jelentősége, hogy ez volt egyenlő nagyjából egy holdutazás elméleti oda- és visszaútjának időszükségletével. Ennek során összesen 17 kísérletet végeztek el - köztük két, a Pentagon által feljuttatott katonai kísérletet is –, zömmel sikerrel. A Gemini V 1965. augusztus 29-ém, 7 nap 22 óra 55 per 14 másodperc repülést követően rendben leszállt az Atlanti-óceánra, ahol a USS Lake Champlain hordozó vette a fedélzetére a legénységet.[4][5]

A következő két repülés – igaz némileg véletlenszerűen – szimultán repülés volt, amelynek során a fő célkitűzések közül az űrrandevút (két űrhajó űrbeli találkozását) és a holdutazás időtartamának megfelelő hosszútávú repülést próbálták ki. Az eredeti elképzelések szerint a Gemini V fantomrandevúja után a Gemini VI egy Agena célrakétával találkozott volna, létrehozva egy kézzelfogható, a közvélemény számára kézzel fogható randevút. Az erre vonatkozó előkészületek megtörténtek és 1965. október 25-én az Agena el is startolt, miközben az űrhajósok is beszíjazva ültek az űrhajójukban a saját startjukra várva. Ám hamarosan az irányítás azt a hírt kapta a megfigyelőhajóktól, hogy az Agena-t valamilyen váratlan esemény érte és felszállás közben megsemmisült. Az embert szállító hajónak értelmetlen volt startolnia, így az űrhajósokat kiszállították, a rakétából pedig leengedték a betöltött hajtóanyagot a startot későbbre halasztva. Már a sikertelen start idején felmerült az ötlet, hogy a hosszas baleseti kivizsgálásra váró Agena helyett miért ne lehetne egy másik Gemini – a soron következő repülés embert szállító űrhajója – a céltárgy. Az ötlet hamar hivatalos tervvé lett és a felszállásra váró Gemini VII a Gemini VI céltárgya, csak a két repülés startsorrendjét kellett megcserélni. Illetve a Gemini csapatnak biztosnak kellett lennie abban, hogy az egyetlen rendelkezésre álló indítóállást alkalmassá lehet tenni néhány nap alatt arra, hogy újra indítani lehessen róla egy rakétát.

Az elképzelésből hamar hivatalos terv lett és a Gemini VII már úgy indult az űrbe, az addigi időtartamrekordot messze megdöntő 14 napos útjára, hogy a célok között ott volt egy másik Gemini űrhajó fogadása is. A Gemini VII Frank Bormann-nal és Jim Lovelllel a fedélzetén 1965. december 4-én startolt. A két űrhajós arra vállalkozott, hogy két hetet tölt el egy akkora űrhajóban, mint egy Volkswagen Bogár első két ülése, mivel ez számított egy holdutazás elméleti maximum időtartamának. Az űrhajósoknak nem volt szigorú időbeosztása, de jónéhány kísérletet végeztek el a hosszú idő alatt. Közben elsőként próbálhatták ki, hogy milyen, amikor levehetik az űrruhájukat (igaz előszőr csak felváltva engedte nekik az irányítás, az egyiküknek mindig űrruhába beöltözve kellett lennie, ami kezdetben meglehetősen frusztrálta a parancsnokot).

A start után a földi személyzetnek kilenc napja volt Cape Canaveral-en, hogy az első űrhajó felszállása után felkészítsék a startra a második Geminit. A Gemini VIA-ra átkeresztelt repülésen Wally Schirra és Thomas Stafford startját 1965. december 12-re tűzték ki. Aznap rendben meg is történt minden startelőkészület, ám a visszaszámlálás során a legutolsó másodpercekben egy elektromos csatlakozó hibája miatt leállt a startfolyamat és az űrhajó a Földön maradt. Nagy szerencsére Schirra nem húzta meg az ilyen esetekre előírt katapultálást kiváltó kart. Az űrhajó átvizsgálása során hamar kiderült a hiba oka, ami ráadásul egy nagyon könnyen kijavítható hiba volt, és így esély nyílt rá, hogy a még mindig hat napig fenn tartózkodó űrhajóhoz még egyszer megpróbáljanak egy randevúkísérletet. 1965. december 15-én aztán végre sikeresen elstartolt a Gemini VIA. Schirráék mindössze négy keringés alatt utolérték a másik Geminit, majd mintaeszerű űrrandevút mutattak be. A műveletek során a Gemini VIA játszotta az aktív, míg Bormanék űrhajója a passzív szerepet. A Gemini VIA repülése mindössze egy napig tartott, aminek során megközelítették, majd eltávolodtak a célűrhajótól, végig 30 cm és 90 méter között tartva a távolságot. A randevú sikeres volt. A randevú teljesítése után a Gemini VIA leszállt, Bormanék számára már csak az maradt a feladat, hogy ők pedig a 14 napos időtartamot teljesítsék ki. Főként pszichológiai nehézségek támadtak a hátralevő időben (főként Borman tűrte rosszul a maratoni bezártságot), amelyet követően 13 nap 18 óra 35 perc repülést követően a Gemini VII is leszállt az Atlanti-óceánra.

Személyzet[szerkesztés]

Neil Armstrong parancsnok és Dave Scott pilóta sajtófotója a Gemini VII legénységeként

Repülő személyzet[szerkesztés]

Beosztás Űrhajós
Parancsnok Neil Armstrong
(2) űrrepülés
Pilóta Dave Scott
(2) űrrepülés

Tartalék személyzet[szerkesztés]

Beosztás Űrhajós
Parancsnok Pete Conrad
(4) űrrepülés
Pilóta Dick Gordon
(2) űrrepülés


Repülés[szerkesztés]

A repülés előkészítése[szerkesztés]

A repülés tervezésekor három fő probléma köré szerveződtek az teendők: az Agena problémáinak elhárítására, egy komolyabb műszaki tartalmú űrséta megszervezésére és a kísérletek összeállítására. A repülésre szánt Agena újbóli átvizsgálása és hibátlannak minősítése után indult a repülés részletes tervezése. Ennek értelmében a Gemini VIA „M=4” (azaz randevú a negyedik keringés során) célja helyett az „M=2” jelölést vezették be, azaz a Gemini VIII-nak már a második keringése során utol kellett érnie a célűrhajót. Másodlagos célként jelölték meg, hogy az Agenaval összekötött űrszerelvénnyel próbálkozzanak meg egy fantom randevúval, azaz egy fiktív, harmadik űreszközzel való találkozással. Ehhez az Agena hajtóművét használták volna. Ennek során a Gemini másodpilótája kiszállhatott volna egy kb. két órásra tervezett űrsétára, amelynek során egy teljes Föld körüli fordulaton keresztül odakinn tartózkodhatott volna. Újabb kérdést vetődött fel a repülési idő hosszát illetően. Az üzemanyagcellák egy összekapcsolódással végződő randevú (és így két űreszköz áramellátása) esetén mindössze két napra voltak hitelesítve, amelyet hosszas viták és fejlesztések végén három naposra emelt a gyártó McDonnell.[6]

Aztán ismét visszatért egy régi téma: az űrhajósoknak váltásokban kellene aludni, legalábbis az idő alatt, amíg össze vannak kapcsolódva az Agena-val. Hosszas, több irányban lefolytatott szimulációk és elemzések vezettek végül arra az eredményre, hogy a rendszerfelügyelet megoldható másképpen is (a követő hálózat révén, amely eléggé sokat fejlődött addigra) és nem kell a két űrhajósnak megosztania az idejét. Egy másik kérdés is eldőlt az elemzések során, miszerint az Agena hajtóművével való manőverezés nem látszott kellően biztonságosnak, ezért elvetették, így nem kerülhetett sor a második, fantomrandevúra sem. Egyedül annyi maradt a tervben, hogy az Agena a manőverek után megmaradt passzív céltárgynak a Gemini IX számára.[6]

Külön tervezési kérdés volt a Gemini IV utáni első, ezúttal sokkal komolyabb űrséta végrehajtása. Az összesen tíz kísérletből három is az űrhajón kívüli tevékenység idejére került. Az első kettő passzív kísérlet volt. Az S-9 jelű (Nukleáris Emulzió nevű) kísérlet során egy emulzióval beont fémlapot kellett kihelyezni és figyelni az űrbeli rádióaktivitás hatását. Az S-10 jelűben pőedig az Agena-ra kellett egy másik fémlapot szerelni és az „Agena Mikrometeorit Gyűjtés” keretében meghatározható lett volna, hogy mennyi mikrobecsapódás éri az alacsony Föld körüli pályán keringő űrobjektumokat. A harmadik kísérlet volt az egyedüli aktív művelet: az űrhajó másodpilótája kapott volna egy nyomatékmentes akkus csavarhúzót, amellyel elnavigált volna az űrhajó hátuljához, ahor öt darab csavart tekert volna be egy fémlapba, majd az egészet vissza kellett volna helyezni egy tartóba. A művelet célja az volt, hogy megláthassa az irányítás, hogy a Földön egyébként egyszerű tevékenységek mennyire kivitelezhetők az űrben.[6]

Még egy tervezési problémával kellett megbírkózni, amelyben az Apollo–program erőforrásai és a Gemini-programéi bizonyultak szűk keresztmetszetnek. A két program párhuzamosan futott és a Gemini VIII nagyjából egy időbe esett az Apollo AS201 kísérleti rakétaindítással. A két repülés egyetlen láncszeme közös volt: a Rose Knot Victor követőhajó. A hajónak az Apollo kísérlethez az Atlanti-óceánon, a Gemininél pedig a Csendes-óceánon kellett volna tartózkodnia. Végül a startokat úgy időzítették, hogy a lassú hajó idejében átérjen az egyik őrhelyéről a másikra.[6]

Az Agena repülése[szerkesztés]

A Gemini VIII céltárgyának, az Agena rakétának a startja 1966. március 16-án

A korábban kudarcba fulladt Gemini VI koreográfiájához hasonlóan először az Agena startolt el egy Atlas rakéta vállán Cape Kennedy 14-es indítóállásáról 1966. március 16-án 10:00:03-kor (15:00:13 UIC). Ezúttal mind az Atlas, mind az Agena tökéletesen tette a dolgát és a célrakéta egy 298 kilométer magas körpályára állt. Gyors pályaanalízis következett, hogy az űrhajósok képesek lesznek-e elérni a céltárgyat, amely elemzés megnyugtató végeredménye az volt, hogy igen, képesek lesznek. Érdekesség, hogy a NASA ezen (kettős) startja pontosan Robert Goddard első amerikai folyékony hajtóanyagú rakétájának felbocsátásának 40. évfordulójára esett.

Gemini 8 Agena információk
Céltárgy GATV-5003
NSSDC ID: 1966-019A
Starttömeg 3,175 kilogram (7,00 lb)
Indítóállás LC-14
Sttart dátuma 1966. március 16.
Start ideje 15:00:03 UTC
Földközelpont (1. keringés) 299,1 kilometer (161,5 nmi)
Földtávolpont (1. keringés) 299,7 kilometer (161,8 nmi)
Periódus 90.47 m
pályahajlás 28.86
Légköri visszatérés 1967. szeptember 15.


A Gemini VIII űrhajó repülése[szerkesztés]

A célrakéta startja után minden figyelem a 19-es indítóállásra terelődött, ahol a Gemini űrhajó állt, immár fedélzetén a felszállásra kész legénységgel (Armstrong és Scott tizennégy perccel azelőtt szálltak be az űrhajójukba, hogy az Agena útnak indult). A szoros indítási ablak miatt nem volt túl sok késlekedésre idő, ezért kisebb pánik lett úrrá, amikor Scott biztonsági övének csatjába beleszáradt epoxy ragasztót találtak. A tartalék Pete Conrad és a kilövőállás vezetője Guenther Wendt közös erőfeszítésével sikerült hamarjában kikaparni a felesleges anyagot a csatból. Ahhoz, hogy a tervben szereplő két keringésen belüli randevút tartani lehessen, a startnak nagyon pontosan kellett végbemennie.

1966. március 16-án 11:41:02-kor (16:41:02 UTC) a Titan rakéta életre kelt és öt perces működéssel egy 160*272 kilométeres ellipszis pályára lökte a Gemini űrhajót és utasait is. További álmélkodásra kevés idő maradt, azonnal el kellett kezdeni az előkészületeket az Agena megközelítésére, amely ekkor 1963 kilométerrel járt előttük egy magasabb pályán.

A Gemini első, 5 mp-es begyújtása 1 óra 34 perccel később történt, amikor lecsökkentették az apogeumot. A második gyújtás a második keringés apogeumán volt. Ebben az időben a sebesség 15 m/mp-es növelésével nőtt a perigeum is. A harmadik begyújtás biztosította, hogy a megfelelő pályasíkban legyenek. 90 fokkal a menetiránynak háttal fordultak, és 8 m/mp-es begyújtást végeztek a Csendes-óceán felett. Aztán kellett még egy 0,8 m/mp-es gyújtás, mert a földi irányítók felfedezték, hogy nincsenek pontosan a megfelelő helyzetben a rakéták hibája miatt.

Azt találták, hogy 332 km-re az Agenától a radar bemérte a célpontot. A repülés 4. órájában egy újabb begyújtást hajtottak végre, amely körpályára állította, 28 km-re az Agena alatt. Először 140 km távolságról látták meg és 102 km-en automatikusra kapcsolták a számítógépet.

Néhány kisebb begyújtás után 46 méterre voltak relatív sebesség nélkül. 30 perces vizuális ellenőrzés után jóváhagyták a dokkolást. Armstrong elkezdett lassan közelíteni az Agena felé, majd jelentette a dokkolást.

A pörgés[szerkesztés]

A Földről tájékoztatták a Gemini személyzetét, ha valami különös dolog történik, kapcsolják ki az Agenát. Scott felfedezte, hogy különös ok folytán forgásban vannak. Armstrong a Gemini OAMS rendszerével próbálta leállítani a forgást, de nem tudta leállítani a rakétákat. Azonnal kikapcsolták az Agenát és néhány percre úgy tűnt, hogy ez megoldja a problémát. Aztán hirtelen újra kezdődött.

Scott közölte, hogy a Gemini hajtóanyaga 30%-kal csökkent, ami arra utalt, hogy az űrhajóval van baj. Le akartak kapcsolódni. Átadták az Agena irányítását, leváltak és egy hosszabb begyújtással eltávolodtak.

Ekkor a Gemini gyorsabban kezdett pörögni. Elérte az egy fordulatot másodpercenként. Az egyetlen dolog, amit csinálni lehetett, az OAMS kikapcsolása és váltás az RCS-re (a visszatérést irányító rendszerre). Ez azt jelentette, hogy minél hamarabb vissza kell térniük, nem volt más választás. Az űrhajó stabilizálása után teszteltek minden OAMS hajtóművet és észrevették, hogy a 8-as számú elakadt.

Neil Armstrong és David Scott a leszállóegységben várják a mentőhajót

Leszállás[szerkesztés]

Úgy döntöttek, hogy egy keringéssel később visszatérnek a légkörbe. A Gemini–8 az Atlanti-óceánra szállt volna le három nappal később. Az USS Leonard Mason elindult az új leszállóhely felé, 800 km-re keletre Okinawától, a Csendes-óceánon.

Külső hivatkozások[szerkesztés]

Magyar oldalak[szerkesztés]

Külföldi oldalak[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. a b Dancsó Béla: „Mezítláb” az űrben: 40 éve történt az első űrséta (magyar nyelven). Űrvilág. (Hozzáférés: 2018. július 30.)
  2. a b Barton C. Hacker és James M. Grimwood: Az elfeledett program:On the Shoulders of Titans: A History of Project Gemini - Maneuvers of Molly Brown (angol nyelven). NASA. (Hozzáférés: 2018. augusztus 13.)
  3. a b c Barton C. Hacker és James M. Grimwood: On the Shoulders of Titans: A History of Project Gemini - Four Days and a "Walk" (angol nyelven). NASA. (Hozzáférés: 2018. augusztus 16.)
  4. a b c Barton C. Hacker és James M. Grimwood: On the Shoulders of Titans: A History of Project Gemini - The Covered Wagon (angol nyelven). NASA. (Hozzáférés: 2018. szeptember 6.)
  5. a b c Andrew LePage: Eight Days or Bust: The Mission of Gemini 5 (angol nyelven). Andrew LePage. (Hozzáférés: 2018. szeptember 17.)
  6. a b c d Barton C. Hacker és James M. Grimwood: On the Shoulders of Titans: A History of Project Gemini - Mission Planning Comes of Age (angol nyelven). NASA. (Hozzáférés: 2018. december 7.)