Hordozórakéta

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Rakétaindítás az amerikai Cape Canaveralről

Hordozórakétáknak nevezzük a földi rakományokat világűrbe juttató rakétát.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 20. században először Németországban végeztek komoly rakétakísérleteket (többek között először ekkor hagyta el ember készítette szerkezet a Föld légkörét), a második világháború idején, ezek nyomán megszületett rakéták legismertebbike a V–2. Ez a rakéta volt számos mostani ballisztikus és hordozórakéta őse.

Rakéták felépítése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hordozórakéták kettő vagy annál több fokozatból állnak, ami növeli a hatásfokot. (A többlépcsős rakéták gondolata és elméleti alapvetése Konsztantyin Eduardovics Ciolkovszkijtól származik.)

Az amerikai Saturn-5 rakéta fokozatai

A rakéták üzemanyaga lehet szilárd, folyékony, vagy folyékony/szilárd vegyes üzemanyag. A szilárd hajtóanyagú rakéták beindítás után nem állíthatóak le, de könnyebb kezelni őket és olcsóbbak. A folyékony hajtóanyagú rakéták kezelése körülményesebb. Az emberszállító űrhajók nagy részét folyékony hajtóanyagú rakéták jutatták el a világűrbe, mert senki sem tenne embert egy olyan űreszközre, amely indítás után nem állítható le. Egyetlen kivétel az amerikai űrrepülőgép, a Space Shuttle, amelynek a gyorsítórakétái szilárd hajtóanyagúak.

Egyszer használható hordozórakéták[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A legtöbb hordozórakétát csak egy indításra lehet felhasználni. Ezek nagy része az 1950-es évek ballisztikus rakétáinak továbbfejlesztett változata. Mivel indítás után az egész szerkezet megsemmisül, ezért elméletileg a költségek is nagyobbak. A legtöbb műholdat egyszer használható eszközzel indítják.

Sokan nem tartják szerencsésnek, hogy a „modern” hordozórakéták ballisztikus rakétákból származnak, mivel ezeket a hidegháború során építették meg, és ez vezet a hatalmas költségekhez. Egy példa erre a Titan–4, amely valószínűleg az űrtörténelem legdrágább hordozórakétája (a Space Shuttle után).

Az egyszer használható rakéták általában egymás után leváló fokozatokból állnak. A kiürülő fokozatokat ezáltal nem kell magával cipelje a rakéta a további emelkedés során. Vannak egy fokozatú rakéták is, de ezek nem annyira hatékonyak.

Többször felhasználható űrjárművek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A jelenleg egyetlen ismert, többször is felhasználható hordozóeszköz a Space Shuttle (űrsikló). Kifejlesztése és fenntartása többe került, mint ha egyszer használatos hordozórakétával juttatták volna a világűrbe az űrsiklók által szállított rakományt.

Az USA a következő űrsiklókat építette: Columbia, Challenger, Discovery és Atlantis. A Challenger 1986-ban felszállás közben felrobbant. Helyettesítésére az Endeavour-t építették meg. A Columbia 2003-ban a hővédő pajzs sérülése miatt visszatérés közben megsemmisült. A NASA bejelentette, hogy 2010-ben az űrsiklók befejezik működésüket és helyüket az Orion űrhajó foglalja el.

A Szovjetunió is kifejlesztett egy, a Space Shuttle-hoz hasonló űrsiklót, a Burant. Egyetlen, ember nélküli, sikeres startja 1988. november 15-én volt, majd a Föld körüli pályáról automatikusan visszatért és leszállt. Ezt követően gazdasági nehézségek miatt nem folytatták a programot.

A rakétakutatás nagy alakjai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Rakétatípusok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Néhány ismert rakétatípus méretének összehasonlítása

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Hordozórakéta témájú médiaállományokat.