Ugrás a tartalomhoz

Szergej Pavlovics Koroljov

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Szergej Pavlovics Koroljov
Szergej Koroljov az 1930-as évek második felében
Szergej Koroljov az 1930-as évek második felében
Született1907. január 12.
Zsitomir
Elhunyt1966. január 14. (59 évesen)
Moszkva
Állampolgárságaszovjet[1][2][3]
Nemzetiségeukrán
HázastársaKseniia Vintsentini
Gyermekeigyermek:
Natalii︠a︡ Koroleva
SzüleiMaria Moskalenko
Pavel Korolev
Foglalkozása
Tisztségeigazgató (1946–, Központi Gépgyártási Tudományos Kutatóintézet)
Iskolái
  • Bauman Moszkvai Állami Műszaki Egyetem (1926–)
  • Igor Szikorszkij Kijevi Műszaki Egyetem (1924–1926)
Kitüntetései
Lista
  • Medal "For Labour Valour"
  • Szocialista Munka Hőse
  • emlékérem az 1941–1945-ös Nagy Honvédő Háborúban való bátor részvételért (1945. június 6.)
  • Méltóság Érdemrendje (1945. szeptember 16.)
  • Moszkva 800. évfordulója emlékérem (1949. március 12.)
  • Lenin-rend (1956. április 20., 318765)
  • Sarló és kalapács érem (1956. április 20., 6852)
  • Lenin-rend (1956. december 29.)
  • Lenin-díj (1957)
  • Lenin-rend (1957. február 9.)
  • Sarló és kalapács érem (1961. június 17., 86)
  • International Space Hall of Fame (1976)[4][5]
Halál oka
SírhelyeTemető a Kreml falánál
Szergej Pavlovics Koroljov aláírása
Szergej Pavlovics Koroljov aláírása
A Wikimédia Commons tartalmaz Szergej Pavlovics Koroljov témájú médiaállományokat.

Szergej Pavlovics Koroljov (oroszul: Сергей Павлович Королёв, ukránul: Сергій Павлович Корольов; Zsitomir, 1907. január 12. – Moszkva, 1966. január 14. ukrán nemzetiségű szovjet mérnök, rakétatervező. A Szovjetunió rakétafejlesztéseinek egyik fő irányítója, a Szputnyik–1, a világ első műholdjának és a Vosztok–1, a világ első űrhajósát szállító űrhajójának felbocsátásával írta be nevét a történelembe. A szovjet rakéta- és űrprogramok első vezetőjeként rendkívül sikeres mérnök – nem annyira repülési- vagy rakétaszakértőként, mint inkább szervezőzseniként juttatta hazáját vezető pozícióba az űrkutatásában és az űrversenyben. Munkáját a legteljesebb titoktartás övezte, olyannyira, hogy haláláig még a nevét sem tudhatta a világ, csak „Főkonstruktőr” néven említették a szovjet publikációk.

Fiatalkora

[szerkesztés]

Szergej Koroljov az Orosz Birodalomhoz tartozó Zsitomirban (ma Ukrajna) született, az akkor használatban lévő julián naptár szerint 1906. december 30-án.[6]) Szülei hároméves korában elváltak, ő az édesanyjánál maradt, aki azt hitette el vele, hogy édesapja meghalt – miközben az azért ostromolta a feleségét, hogy találkozhasson a fiával –, pedig egészen 1929-ig élt. Koroljov soha többé nem találkozott apjával, annak minden erőfeszítése ellenére. A kis Koroljov nagyszülei, Nyikolaj és Marija Moszkalenko felügyelete alatt nevelkedett Nyizsin városában, mivel édesanyja Kijevbe járt felsőbb iskolába[7]. Ez az időszak egészen édesanyja 1916-os újraházasodásáig tartott, amely időszak alatt a gyermek Koroljov magányos, konok, folyton vitákba szálló, ugyanakkor állhatatos jellemvonásokat öltött magára. A kis Szergej ez idő alatt nem járt iskolába sem, részben a szegénység, részben pedig amiatt, hogy az első világháború, majd az azt követő szovjet forradalom ideje alatt nem működött az iskola[8]. Anyja új házassága révén a nevelőapja, Grigoríj Balanyin villamosmérnök lett, aki aztán nagy szerepet játszott Koroljov tanításában, amikor iskola híján Szergejnek otthon kellett tanulnia. Nevelőapja Németországban végzett, magasan képzett és a reáltudományok terén jártas ember volt (ám szerencsétlenségére Oroszországban nem fogadták el a német diplomáját), de felkeltette a gyermek Koroljov érdeklődését a matematika és a fizika iránt[9]. A család később Odesszába költözött, ahol a nevelőapa a vasútnál kapott munkát, azonban a háború, majd az azt követő forradalom és az annak nyomán kitört polgárháború keserves megélhetési körülményeket teremtett. E periódus mélypontjaként a szűkös élelmiszer-ellátás miatt Koroljov tífuszos lett.[7]

Az iskolák újraindulása után beiratkozott az odesszai építőipari szakiskolába, ahol kitanulta az ácsmesterséget[10]. Az érdeklődését a repülés iránt egy 1913-as repülőbemutató keltette fel, de ez a nyitottság ezekben az első iskola években kezdett elmélyülni a repülés iránt, de egy katonai repülőosztag Odesszába települése is hozzájárult, hogy eljusson a döntésig, hogy 1923-ban belépjen az Ukrajnai Repülési és Légi Navigációs Társaságba, ahol a helyi hidroplán egységgel többször is alkalma volt repülni, egyelőre csak utasként. Aztán kicsit továbblépve, immár a pilótafülke egyik ülésében kapott helyet és maga repülhetett: 1924-ben elvégezte az első önálló repülését egy hidroplánnal. Érdeklődése Ugyanebben az évben a repülés mellett maga a repülőgép felé is fordult, 17 évesen megtervezte élete első repülőeszközét, a K–5 vitorlázógépét[11], amelyet a repülőklubja el is készített. Széleskörű érdeklődésére jó példa, hogy amikor az iskolai elfoglaltságai engedték, még a helyi tornaklubba is eljárt testedzésre.

A repülés olyannyira a fő érdeklődésévé vált, hogy tanulmányait a Zsukovszkij Akadémián, Moszkvában akarta tovább folytatni, ahová kérte is felvételét, ám kiderült, hogy nem felel meg a felvételi sztenderdeknek. Ekkor a megoldást a Kijevi Politechnikai Intézet (mai nevén Igor Sikorsky Ukrán Nemzeti Műszaki Egyetem) jelentette, ahová beiratkozott annak repülőmérnöki szakára. Ebben az időszakban a megélhetésének megteremtése volt talán a legnagyobb gondja, Kijevben Jurij Nagybátyjánál lakott és alkalmi munkákból tartotta fenn magát. És az időszak másik nagy magánéleti történése volt, hogy az iskolán megismerkedett Kszényija Vincentinivel, aki a későbbi felesége lett. 1925-ben bekerült egy kislétszámú, vitorlázó repülőgép tervező osztályba, amely egy gyakorló vitorlázógép tervezését kapta feladatul. Koroljov az elkészült gép kipróbálásában is részt vett, amelynek két törött borda lett a végeredménye a balul sikerült leszálláskor. 1926-ban ismét felvételizett, ám ezúttal nem az áhított Zsukovszkíjra, hanem a Baumann Moszkvai Állami Műszaki Egyetemre, ahová az év nyarán fel vették, így Moszkvába került, hogy kifejezetten repüléssel kapcsolatos tudományok közelébe kerüljön[12][7]. Ez egybeesett a Szovjetunió Kommunista Pártjának azzal az utasításával, hogy fel kell gyorsítani a repülőmérnök oktatást az ország technikai lemaradásának ellensúlyozására[13]. A Baumanon Koroljov nagyon széles körű oktatásban részesült: új vitorlázógépet, majd diplomamunkaként motoros gépet is tervezett, de részes volt a tantervnek maga a repülés, sőt a repülőversenyeken való részvétel is, amelyeknek ő maradék nélkül meg is felelt. Diplomamunkaként 1929-ben egy repülőgép terveit készítette el, a konzulense pedig az akkor már híres repülőgép-tervező Andrej Tupoljev volt.[7]

Repülőmérnöki évek

[szerkesztés]
Koroljov (középen, a pilótafülkében), 1929-ben első saját tervezésű vitorlázó repülőgépében a Koktyebel-ben

Diplomájával a zsebében a 4-es számú kísérleti repülőgép tervező irodára, azaz az OPO–4-re került, amelynek vezetője egy az 1920-as években Franciaországból emigrált mérnök, Paul Aimé Richard volt.[14] Az ő vezetése alatt különböző repülőgép-tervezési projektekben vett részt. A mérnökcsoportjából, ahová beosztották, kezdetben nem tűnt ki, első munkája egy műrepülésre is alkalmas vitorlázó repülőgép tervezésében való részvétel volt. 1930-ban új feladatot kapott, átkerült a Központi Aero- és Hidrodinamikai Intézethez, a híres CAGI-hoz (Центральный аэрогидродинамический институт), ahol ő lett a Tupoljev TB–3 bombázógép vezető tervezője. A CAGI több volt, mint tervezőiroda, inkább afféle szellemi műhely volt és itt dolgozva olyan témákhoz is közel került, mint a folyékony hajtóanyagú rakétahajtás és annak felhasználása repülőgépekhez. Érdeklődése nagyon hamar ez utóbbi irányba fordult.[15]

1931. augusztus 6-án végül elvette Kszényija Vincentinit – aki előbb, 1924-ben már egyszer kikosarazta Koroljovot, amikor az először kérte meg a kezét, de 7 évvel később már igent mondott –[16]. Ugyanebben az évben történt, hogy belépett a GIRD-be. A GIRD alapítója Fridrih Cander, egy lett mérnök volt, aki hosszasan ostromolta forrásokért, hogy létrehozhasson egy „reaktív hajtóművet”, végül egy újsághirdetést adott fel a Vecsernyaja Moszkva hírlapban, hogy „alulról jövő kezdeményezésként” gyűjtsön tagokat és állami támogatás híján közös erővel, egyesületi formában valósítsák meg a célt. A szervezet a német Verein für Raumschiffahrthoz hasonló társulat volt, hasonló célokkal és felépítéssel és hasonló témákon dolgozva, bár egymástól teljesen függetlenül[17]. A csoport célja a világűr elérése lett (a tagok maguk között saját köszöntést használtak: „A Marsra! A Marsra! Előre a Marsra!”[18], jelezve a céljaikat). Az egyébként demokratikusan működő civil szervezetben aztán elindult egy természetes kiválasztódási folyamat is, vezetők emelkedtek ki a többiek közül és egyből két hatalmi centrum is kialakult. Az egyik Cander volt, aki az „Elme” szerepét töltötte be, őt a kutatások mozgatták és vajmi keveset törődött a szervezéssel és a működéssel. Koroljov pedig a „Főnök” lett, aki nem feltétlenül a kutatómunkában volt jó, hanem inkább az irányítás és a folyamatok hatékonyabbá tétele volt a fő működési területe. 1932-ben Cander lebetegedett és Koroljov természetes módon lépett előre az egyszemélyi vezetővé a GIRD-ben[19]. Később Cander elhunyt a tífuszfertőzés eredményeképpen. Koroljov ekkor bontakozott ki teljesen. Átszervezte az egész GIRD-et, szervezetet, feladatkiosztásokat, határidőket, felelősöket nevezett meg. Végül egy fontos eredményt is fel tudott mutatni a csoport: felbocsátották a GIRD–X-et, a Szovjetunió első folyékony hajtóanyagot használó rakétáját. [20]

A sikerek nyomán fontos változás következett be, a tevékenységük felkeltette a Vörös Hadsereg érdeklődését is, amely pénzelni kezdte a kutatásaikat. A GIRD–X mellett egy másik rakétát is sikerrel bocsátottak fel, a GIRD–09-t, így több irányon is sikert értek el[20]. Koroljov ezek alapján publikálta Rakétarepülés a sztratoszférába[21] c. első művét. A GIRD röviddel ezután, 1933-ban összeolvadt a hadsereg már meglévő,Leningrádban székelő saját kísérleti műhelyével, a Gázdinamikai Laboratóriummal (GDL) és az egykori fővárosba költözött, vele Koroljov[22]. A GDL vezetője akkor Valentyin Glusko volt, Koroljov későbbi nagy ellenlábasa. Előbb élénk információcsere bontakozott ki a két szervezet között, majd a hadsereg részéről Mihail Tyuhacsevszkij marsall irányításával az összeolvadással létrejött az új szervezet, a Reaktív Tudományos Kutató Intézet (RNII – Реактивный научно-исследовательский институт).[23] Az egyesített szervezet vezetője Ivan Klejmenov lett, Koroljov pedig egy szinttel lejjebb került, ő lett az egyik helyettes vezető Glusko mellett.[24] Klejmenov és Koroljov viszonya meglehetősen viharos volt és előbbi folyamatos átszervezéseinek hatására utóbbi egyre lejjebbi szinteken találta magát a vezetésben és 1934-re már csak az egyik szekció – a szárnyas rakéták kutatását végző egység – vezetője lett, majd újabb átszervezéssel még lejjebb vezetett az útja, előbb Glusko, majd Tyihonravov is fölé került. Ekkor még senki nem tudta, hogy éppen ez mentette meg később Koroljov életét.[25]

1936-ban megszületett Koroljov lánya, Natasa[26] és végre a saját házukba költözhettek a családdal.

A GULAG-évek

[szerkesztés]

Koroljov életének legnagyobb hatású fejezete 1938-ban következett el. Az országot vezető Joszif Sztálin 1936-tól – elboruló elméje egyik jeleként – óriási politikai alapú tisztogatásba, lényegében egy olyan mészárlásba kezdett, ahol fűnyíróelvszerűen az értelmiségi és vezető réteg – akiknek csak a legcsekélyebb esélye volt, hogy megkérdőjelezzék a hatalmát, vagy esetleg konkuráljanak vele – fizikai megsemmisítése valósult meg. Az ország intézményein szisztematikusan végigsöprő akció 1937-re elérte az RNII-t is, ahol a vezetési láncon felülről-lefelé haladva tartóztatták le, vádolták meg és ítélték el a szervezet vezetőit. Így előbb az egészet felügyelő Tyuhacsevszkij marsallt tartóztatták le, vették rá kínvallatással beismerésre és végezték ki, aztán a tervezőiroda első számú vezetője, Ivan Klejmenov jutott ugyanerre a sorra, majd a tisztogatás a helyetteséhez, Georgij Langemakhoz ért, ugyanezzel a végeredménnyel. A vád mindegyikük ellen ugyanaz volt: trockista összeesküvés[27]. Aztán következtek az immár színtisztán szakmai vezetők, először Valenytyin Glusko. Az ő esetében is megvolt a letartóztatás, kínvallatás folyamat, de a vád az ő esetében már enyhébb volt: ő „csak” a „nép ellensége” volt. És az ítélet is enyhébb lett: kényszermunka. A kínvallatás során Glusko Koroljov ellen vallott (pontosabban a vallomását előre megfogalmazták, amelyben Koroljovot nevezték meg koholt bűnök elkövetőjeként, a rakétatervező pedig a kínzás hatására csak aláírta a papírt). Ezek alapján tartóztatták le Koroljovot és vádolták meg azzal, hogy „különböző felforgató tevékenységben vett részt” (láthatóan, ahogy a szervezet ranglétráján egyre lejjebb haladt a tisztogatás, egyre enyhébbek voltak a vádak). A különböző felforgató tevékenységek pedig abban merültek ki, hogy a tervezés és kísérletezés során az egyes repülőeszközök néha nem elsőre működtek tökéletesen, hanem hibára futottak, amit aztán ki kellett javítani. A vádlók viszont az összes – egyébként a kísérleti eszközök első próbái során természetesen előforduló és a folyamatból kiküszöbölhetetlen – hibát Koroljov nyakába varrták és szándékos elkövetéssel vádolták, amellyel aláásta a kommunista iparba vetett bizalmat. A legkirívóbb koholt vád az volt, miszerint Koroljov tönkretette a kísérleti RP-318 rakéta-repülőgépet, miközben a prototípus épen és egészségesen álldogált egy hangárban.[28]

Koroljovot két szakaszban hallgatták ki a Ljubjanka börtönben, ahová előzetes letartóztatásba került. Az első szakaszban még tagadott minden vádat (mert naivan hitt abban, hogy csak valamilyen adminisztratív félreértés áldozata lett), a második szakaszban aztán a már verésekkel alaposan „megdolgozott” ember megtörten aláírt egy dokumentumot, amelyben elismerte a vádakat. A szovjet jogalkotás egyik sarokköve volt, hogy egy vád bizonyításának legmegalapozottabb eleme a vádlott beismerő vallomása, ezek alapján pedig immár jogszerűen ítélhették el Koroljovot. Az ítélet szerint 10 év kényszermunkára ítélték az addigra kialakult GULAG rendszer egyik táborában, a Kolima Sarkköri Táborban és annak Maldjak Aranybányáiban, mellékbüntetésként pedig öt évre minden jogától való megfosztásra és teljes vagyonának elkobzására. Az ítélet cinikusságára jellemző, hogy lényegében ez is halálos ítélet volt, hiszen a kolimai táborban az elítéltek halálozási aránya évi 30% volt és egy elítélt várható túlélési ideje messze-messze a 10 éves ítélet időtartama alatt volt. Az ítéletet követően nem kezdődött el azonnal a végrehajtás is. Koroljovot a novocserkasszki börtönbe szállították, hogy ott várja be, míg a hivatalos formaságokat elintézve vonatra kerülhet, ami Szibériába szállította őt. Ezen időszak alatt Koroljov küzdött az igazáért. Egyenesen Sztálinnak írt levelet, amelyben tévedésre hivatkozott és perének újrafelvételét kérte. A levél vagy soha meg sem érkezett a főtitkárhoz, vagy az ügyet sem vetett rá. Az ártatlan Koroljov ügyének támogatói is lettek: Valentyina Grizodubova és egy másik ugyancsak híres szovjet aviátor, Mihail Gromov is levelet írtak Sztálinnak, illetve a Szovjetunió Kommunista Pártjának Központi Bizottságának, támogatandó a tévedésre alapozott perújrafelvételt.[29]

A bebörtönzési folyamat haladt a maga útján és nem vette figyelembe a különböző próbálkozásokat a perújrafelvételre, vagy bármilyen politikai kegyelemre vonatkozóan és a szovjet vasút elszállította Szibériába, majd egy hajó átszállította az Ohotszki-tenger egyik szigetén kialakított börtönbe. A tábor és a büntetés végrehajtás helyszínéül szolgáló bánya a GULAG-rendszeren belül is az egyik legkegyetlenebb helyszín volt. A két fő tényező a hely kegyetlenségében az őrök bánásmódja és az egyébként is legendás szibériai klíma volt. Utóbbival kapcsolatban Koroljov esetében hangsúlyosan esett latba, hogy odaérkezésének évében jegyezték fel az egyik legzordabb telet az időjárás megfigyelések helyi történetében, míg az őrök bánásmódjára volt jellemző, hogy Koroljov pár hónap alatt beszerzett egy óriási sebhelyet a homlokára és a verések miatt elvesztette fogainak többségét. Koroljovot földmunkára osztották be a bányába, ami a fogvatartottak túlhajszolt munkakörülményei között is rendkívüli igénybevételt jelentett[30].

A táborból való szabadulása is éppen a Nagy tisztogatásnak volt köszönhető. A sztálini politikai tömeggyilkosság-sorozatnak is volt egy legdurvább szakasza, amit a köznyelv a végrehajtója Nyikolaj Jezsov NKVD vezető után „jezsovcsinának” nevezett el és groteszk módon, ennek az időpontnak a csúcspontján magát a névadó Jezsovot is perbe fogták és kivégezték[31]. A helyét Lavrentyij Berija vette át, aki politikai számításból elhatározta, hogy elődje rettegett hírnevét saját igazságos és jóságos hírével cseréli fel, amelyet azáltal ér el, hogy olyan ügyeket karol fel, amelyek vége az elítéltnek való kegyelem lehet. Természetesen ehhez olyan fajsúlytalan jelölteket keresett, akiknek a perújrafelvétele nem kelti fel Sztálin haragját. Ilyen fajsúlytalan vezető volt Szergej Koroljov is és az ő ügye alkalmasnak látszott az új NKVD főnök imázs javítására. Berija felvette a kapcsolatot Vaszilij Ulrikh-kal, a Koroljovot elítélő bíróval és közösen írtak levelet a Központi Bizottságnak – a levél mellékleteként felhasználva a két híres pilóta támogatólevelét is –, amelyben „jogi tévedésre” hivatkozva maguk ajánlották Koroljov ügyének felülvizsgálatát[32]. Eközben, mit sem tudva a háttérben zajló eseményekről Koroljov még Kolimáról is megpróbálta a saját igazát bizonygatva az ügyét megfordítani: levelet írt Andrej Visinyszkijnek, a Szovjetunió főügyészének továbbra is azt állítva, hogy ő semmiben sem vétkes, csak Klejmenov, Lagemak és Glusko igaztalan vádjai juttatták jelen helyzetébe (egyben bizonyítva, hogy mit sem tud a többiek sorsáról, hogy azok már nem élnek, vagy ugyanúgy börtönben sínylődnek, mint ő maga)[33].

Aztán Berijáék mesterkedése egyszercsak beérett. A Koroljovot érintő vádat a „katonai technológia szabotőrére” változtatták, amellyel párhuzamosan az őt sújtó büntetést is enyhítették kényszermunkatábor helyett normál börtönre. Koroljov majdnem másfél évet húzott le Kolimán, amikor 1939 decemberében Berija utasítására megkeresték a rabok között és hamarosan visszaszállították Moszkvába. Itt az új ítélet szerint börtönbe vonult, ám ez egyfajta speciális börtön volt, amelyet a szovjet köznyelv „saraskának” hívott. A saraskában nem köztörvényes rabok voltak, hanem ez afféle „értelmiségi börtön”, vagy „mérnökbörtön” volt. Az itt fogvatartottak a szovjet állam javára különböző projekteken mérnöki munkát, különböző fejlesztéseket végezhettek, természetesen sokkal szabadabb körülmények között, mint más börtönökben, így ez a forma inkább számított valamiféle elitbörtönnek. Itt a Butyirszkij börtönben érte egy újabb szerencse, ami immár kifelé vezetett a megpróbáltatásokból. A Nagy tisztogatásnak volt egy tőle nevesebb áldozata is egy másik ügyből kifolyólag: korábbi tanára, Andrej Tupoljev, a híres repülőgép tervező. A háború felé sodródó Szovjetunióban Sztálin hirtelen szükségét látta, hogy komoly repülőgép fejlesztésekbe fogjanak, mivel a lehetséges ellenlábasnál, a hitleri Németországnál is gőzerővel folytak az ilyen irányú erőfeszítések. Sztálin a börtönbe üzent Tupoljevnek, hogy álljon szolgálatba és egyben - legalábbis a legenda szerint – kapott egy üres papírt és egy tollat, hogy írja össze azon mérnökök neveit, akikre szüksége lehet ezekhez a fejlesztésekhez. És Koroljov neve rajta volt ezen a listán.[34]

Az NKVD külön erre a feladatra létrehozott egy vadonatúj saraskát a Moszkva mellett Sztahanov faluban, amely a külvilág felé a 29-es számú Központi Tervező Iroda (CKB-29) nevet kapta, igaz a polgári név ellenére ez ugyanúgy börtön volt, ahol a mérnökök barakkokban laktak és őrök vigyázták őket. Egy darabig viszonylagos bizonytalanság mellett kezdődött a munka, ám 1941. július 22-én Németország megtámadta a Szovjetuniót, ami nagyon hamar konkrét mederbe terelte az igényeket: szükség volt egy frontbombázó repülőgépre. A CKB–29 feladata a Tupoljev Tu–2 nappali frontbombázó megalkotása volt, illetve párhuzamosan folyt a Petyakov Pe–2 zuhanóbombázó tervezési munkálatai is (előbbi 1942 novemberében, utóbbi 1941 júniusában állt aktív szolgálatba). Koroljov nem érezte jól magát ebben a feladatban, lévén ő rakétatervező volt és a repülőgéptervezés idegen volt a számára[35]. Ezért folyamatosan próbálkozott, hogy áthelyeztethesse magát. Ezen kérései 1942 novemberére találtak meghallgatásra, amikor áthelyezték őt Kazanyba, a 16-os számú Repüléstani Telepre. Itt az 5-ös számú Tervező Iroda vezetését kapta feladatul, ahol repülőgépek számára kellett azok starthosszát lerövidítő, vagy nagyobb teherrel való leszállását megkönnyítő startrakétákat fejleszteni. Az egyetlen diszkomfort érzést csak az adta számára, hogy Glusko – akiben a Kolimára kerülésének okát gyanította és aki ellen emiatt a gyűlölete egyre inkább elhatalmasodott rajta – a 2-es Tervező Irodát vezette, igaz földrajzilag egy elkülönült, másik helyen.[36]

Újabb változást az 1944-es év hozott. 1944. június 27-én az NKVD javaslatára a Párt Központi Bizottséga egy különleges határozatban szabadon engedett 35 mérnök-elítéltet. Köztük volt Koroljov és Glusko is. Ez a szabadon engedés azonban nem jelentette a teljes szabadságot, inkább a mai értelemben vett „feltételes szabadláb” intézményének felelt meg. A határozat egy, a saraskához hasonló, csak fogvatartás nélküli, de civil felügyelet alatt működő intézmény, egy új tervezőiroda, a Különleges Tervezőiroda (OKB-SzD) felállítását rendelete el, amelynek főtervezője a Koroljov által gyűlölt Valentyin Glusko, helyettese pedig Szergej Koroljov lett. Az ide rendelt mérnökök nem mehettek máshová, kötelezően itt kellett dolgozniuk. Az iroda első feladatát hozta magával a saraskáról, továbbra is a Lavocskin, Tupoljev és Szuhoj harci gépekhez illeszkedő startrakétákat kellett fejleszteniük[37]. Bár ebben sikerült részsikereket elérni, a Szovjetunió háború alatti egyetlen sikeres rakétafejlesztése a Katyusa néven elhíresült BM–13 jelű szilárd hajtóanyagú rövid hatótávolságú rakétafegyver lett.[38]

„Rakétaévek”

[szerkesztés]

Németország

[szerkesztés]

16-os Repüléstani Telep nagy változásokat hozott Korojov hozzáállásában. A megtörten, mogorván, kimerülten és cinikusan érkező tervező nemsokára magára talált és hamarosan Pjotr Dementyevnél, a Légi Ipar helyettes főkommiszárjánál kopogtatott az elképzelésével, hogy érdemes lenne hosszabb hatótávú rakéták fejlesztésébe vágni – akkoriban a hosszabb hatótáv a 100 km-es távolságot jelentette – és neki van is ilyen terve, még a GIRD-es civil időkből D–1 és D–2 néven, amelyek 6 éve aludták csipkerózsika álmunkat. A hadsereg azonban elsőre nem nagyon tudott mit kezdeni a rakétafegyverrel, a Katyusa, vagy Sztálin-orgona nagyon is sikeres volt, de csak rövid hatótávon, viszont látszottak a németek sikerei a V–1-gyel és a V–2-vel, de saját fejlesztésekkel csak hosszú évekkel később tudtak volna hasonló eredményt elérni, még Koroljov „tervkezdeményeivel” számolva is. Aztán egy véletlen lendítette ki ebből a döntésképtelen helyzetből a rakétafejlesztés ügyét. A szövetségesek kibombázták Peenemündét, ahol a németek a V–2 munkálatait végezték Wernher von Braun vezetésével és a nácik kénytelenek voltak széttelepíteni az ottani fejlesztési kapacitásaikat. Az egyik ilyen újonnan létrejövő helyszín a lengyel területen levő Debica volt. Az egyik tesztrepülés során az egyik V–2 lezuhant, amelyről a brit hírszerzés értesült. Mivel a helyszín már csak kb. 50 km-re volt a szovjet erők által megszállt területtől Winston Churchill arra kérte Sztálint, hogy próbálják megszerezni a roncsokat és engedjék át azt az angoloknak, hogy kiismerhessék a német technológiát. Ebből adódott aztán a szovjetek rakétatechnikát illető továbblépése: a német technikát megszerezni, az angoloknak csak morzsákat és félinformációkat meghagyni és a zsákmányolt technikát, megspórolva a fejlesztés zegzugos és időt rabló útját, saját, szovjet technikává konvertálni.

A következő lépés ebben az irányban a második világháború végnapjaira esett, amikor a két szövetséges erő nyugatról és keletről kezdte teljesen felszámolni a német ellenállást és köztük valóságos versenyfutás alakult ki, hogy a német hadi technológiából kinek jut a nagyobb szelet. Sztálin előtt volt egy ilyen technológiai lista, amelyen Peenemünde is szerepelt és a generalisszimusz – értesülve a V–2-esek Antwerpenben végzett pusztításairól – feltétlen híve lett a rakétafegyvernek, így a csapatoknak utasítást adott, hogy Berlin elfoglalása mellett célozzák meg Peenemündét is. De hiába, a szovjet hírszerzés nem tudta azt, amit az amerikai igen, az igazi koronagyémánt immár nem Peenemünde, hanem Nordhausen. A US Army alaposan ki is pucolta Nordhausent, ahol a nácik a háború utolsó időszakában a V–2-eseket gyártották, 100 rakétára való alkatrészt, több vagonnyi tervrajzot zsákmányolva. Aztán a nemzetközi egyezmények szerint átadták Nordhausent és a mellette levő Mittelwerk gyártóhelyet a szovjet megszállási zónába.

A szovjetek bevonultak Nordhausenbe, amely még így, az amerikaiaktól lerabolt állapotban is kincsesbányának bizonyult. A Mittelwerk hegyoldalba vájt alagút-üzemeiben a háború utolsó napjaiban is teljes erővel folyt a rakéták előállítása és garmadával maradtak hátra összerakatlan, félkész állapotban megrekedt példányok. Emnellett a Vörös Hadsereg az üzemben dolgozó és elérhető összes mérnököt és technikust is foglyul ejtették. Az üzembe özönleni kezdtek a szovjet rakétamérnökök, hogy a Szovjetunió számára hasznosíthassák a német technológiát. Köztük volt Koroljov is, akit a németországi zsákmányszerzés után elengedtek a Különleges Tervezőiroda kötelékéből. Koroljov előbb Moszkvába rohant, hogy megölelje feleségét, Kszényiját és lányát, Natasát, de ott rögtön be is hívták a Fegyverellátási Parancsnokságra, ahol azonnali hatállyal besorozták a hadsereg kötelékébe, igaz rögtön alezredesi rangban. Majd az újdonsült alezredest Nordhausenbe küldték.

Koroljov ezek között a körülmények között kezdett szárnyalni, olyannyira, hogy végül sikerült kitűnnie mindenki közül, aki részt vett a háború utáni megszállási feladatokban. A szovjetek megszervezték és projekt szintre emelték, hogy a Németországban zsákmányolt technológiákat a rakétáktól a tankokon át egészen a személygépkocsikig felmérjék és a Szovjetunióban való felhasználásra felkészítsék, majd otthon gyártásba és hadrendbe állítsák. Ennek a gépezetnek lett az egyik fogaskereke Koroljov, aki a szintén Németországba küldött Valentyin Gluskoval a rakétatechnika „szovjet adaptálásáért” felelt. Koroljov pillanatok alatt kibontakoztatta a korábbi években magába szívott sokoldalú tapasztalatát, elsősorban szervező és menedzseri képességeit és nagyon hamar maga mögé utasította megítélésben az addig mindig elébe helyezett és fölébe sorolt Gluskot is és kinn a terepen az első számú rakéta-szakértővé emelkedett. Köszönhette ezt egyrészt a fentebb említett menedzseri képességeinek – sokak szerint Glusko tehetségesebb mérnök volt, mégis könnyűszerrel szorította őt háttérbe Koroljov a maga sokrétűbb és rugalmasabb tudásával – és annak volt köszönhető, hogy tudott németül és kamatoztatta is ezt a képességét (vele szemben viszont Glusko, még ha tudott is volna az ellenség nyelvén, a zsigeri gyűlölete megakadályozta volna abban, hogy használja). Merthogy a németországi művelet kulcsa az volt, hogy a hadsereg által összegyűjtött német szakemberekkel kooperálni kellett és elsősorban az ő szaktudásukra támaszkodva kellett tudni talpra állítani egy működőképes V–2 rakétát. A német szakember felhozatal szegényesebb volt, mint a magukat az amerikaiaknak megadó, Wernher von Braun vezette német mérnökcsoport – akiket később az US Army a Gemkapocs művelet keretében az USA-ba menekített –, mindössze Helmuth Göttrup volt az egyetlen, aki akárcsak találkozott von Braunnal és vele mérhető volt a beavatottsági szintje a német rakétafejlesztési projektbe, a szovjeteknek mégis velük kellett beérniük és hasonló eredményeket produkálni, ráadásul a szovjet haditechnika és források messze kisebbek voltak, amire támaszkodni lehetett.

Sztálin azt a célt tűzte ki, hogy a Vörös Hadsereg még német földön szereljen össze és indítson sikeresen egy A–4-es rakétát, mielőtt hazaviszik a technológiát. Ennek legfőbb mozgatórugója az amerikaiak Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombombája volt. Sztálin azonnal arra törekedett, hogy az amerikai atommonopóliumot megtörve a Szovjetunió is rendelkezzen atombombával. Ráadásul a katonai elemzők arra is hamar rájöttek, hogy a fegyver célbajuttatására használt B–29 bombázógép – amelynek szovjet kópiáját Tu–4 néven állították hadrendbe –, vagy azzal ekvivalens repülőgép sebezhetőnek, elháríthatónak, tehát elavultnak számít és erre a célra a rakéták jelentik az optimális jövőbeli eszközt. Az SZKP ezért egyszerre indította útnak határozatában a szovjet atombomba kifejlesztését és a ballisztikus rakéták megalkotását. Ennek kezdeti lépései pedig még Németországban történtek meg azzal, hogy a Koroljovot és Glusko-t felsorakoztató csoport feladatul kapta, hogy egy német rakétát reptessenek sikeresen. A fejlesztéseket elindító határozat a munkát elvégző szervezet felállítását is megfogalmazta. Ebben nagyban támaszkodtak a rendelet megalkotói Lev Gajdukov tábornok – a németországi „technológiai transzfer hadművelet” katonai irányítója – ajánlására, amiben a feladatra legalkalmasabbak névsorát kérte a Párt. Gajdukov nagyon jó véleménnyel volt Koroljovról és őt ajánlotta a rakétaprogram főmérnökének. Amikor az új szervezet kinevezett katonai vezetői – köztük Mitrofan Nyegyelin és Dmitrij Usztyinov marsallal – látogatást tettek Németországban, bíztatólag „megsúgták” Koroljovnak, hogy ő lesz a rakétafejlesztő főmérnök, amikor hazatérnek a Szovjetunióba. A rakétafejlesztéseket elindító dekrétum azt is meghatározta, hogy a németországi műveleteket 1946 végéig be kell fejezni és a szakembereknek haza kell térniük a Szovjetunióba, illetve az A–4-est otthon is össze kell majd tudni rakni, immár a szovjet ipar által előállított alkatrészekből és otthon is sikeresen fel kell tudni bocsátani. A rendeletben megfogalmazottakat kissé megkésve, 1947 elején sikerült végül egy németországi, német alkatrészekből épült, de már szovjet fennhatóság alatt repülő rakétát felbocsátani, amely a hadművelet sikerét és egyben végét is jelentette.

A sikert követően a szovjet kontingens haza-, a velük együtt, de lényegében fogságban dolgozó német mérnök kontingens pedig a Szovjetunióba költözött, hogy ott folytassák a munkát. A szervezet csúcsán ülő katonai vezető, Dmitrij Usztyinov kiválasztott egy, a háborúban még tüzérségi lőszert, majd tankokat gyártó üzemet, a 88-as számú Kalinyini Üzemet, hogy ez legyen az új, rakétákat előállító egység. A szervezetet átnevezték 88-as számú Tudományos Kutató Intézetre (orosz betűszóval NII–88-ra) és a kalinyingrádi telephelyét megkezdték átalakítani az új feladatra. Ennek a szervezetnek a szakmai vezetését kapta meg Szergej Koroljov (a kinevezését még kinn Németországban közölték vele hivatalosan, de a hivatalát csak a hazaérkezése után vehette át).

R–1

[szerkesztés]

A Szovjetunióba való hazatérést követően a feladat még mindig ugyanaz volt, csak immár szovjet földön, új szervezettel és új projektnévvel. A munka azzal a projekttel indult be az NII-88-ban, hogy Sztálin parancsára otthon is meg kellett ismételni egy V–2 indítását, csak immár úgy, hogy azt szovjet gyártású alkatrészekből építették meg és R–1-nek hívták. Ebben az egyszerű elképzelésben több buktató is volt – a szovjet ipar messze nem tartott ott precíziós gyártásban, mint ahol a németek már évek óta tartottak és megfelelően képzett szovjet szakember sem volt annyi, amennyi kellett volna – és Koroljov kapta a feladatot, hogy ezeket a buktatókat kiküszöbölje. Koroljov azonban kezdetben ellenezte, hogy az A–4/V–2 szovjet másolatát készítsék el. Alig 2 hónapja volt otthon, amikor Sztálinnál rendeztek egy megbeszélést és a főmérnök bátran azt ajánlotta a főtitkárnak, hogy ne foglalkozzanak az R–1-gyel, mert az csak egy helyben toporgó időhúzás, hanem máris lépjenek tovább egy továbbfejlesztett változatra, mivel a végső cél nem a német rakéta 300 km-es hatótávjának elérése, hanem ennek legalább a tízszerese hatótávban. Koroljovnak vázlatosan ugyan, de már birtokában volt egy fejlettebb rakétaváltozat vázlata, ami megduplázhatta az A–4/V–2/R–1 hatótávolságát. Sztálin azonban világossá tette, hogy a következő lépés az R–1, akkor lehet továbblépni, amikor biztosan a birtokában van a Szovjetunió a megbízható rakétatechnikának, amit egyelőre csak a lényegében hadifogolyként magukkal hurcolt német mérnökcsoporttal tudtak megvalósítani, önállóan nem.

Koroljov kénytelen kelletlen belátta, hogy jobb, ha nem hívja ki maga ellen a sorsot Sztálin parancsának megkérdőjelezésével és kb. 1 év alatt megépítették az R–1-et. Közben gondja volt rá, hogy a német mérnökcsoport egyre kisebb szerepet játsszon a folyamatokban. A rakéta elkészültét annak sikeres kipróbálása zárhatta le és amennyiben ez valóban sikeres volt, a Vörös Hadsereg szolgálatba állíthatta a rakétafegyvert az időközben ellenségessé vált Nyugat elrettentésére. Ennek megfelelően következett a rakéták kipróbálása, ám ez újabb problémát vetett fel: olyan fogalom még nem létezett, hogy „rakétalőtér”. A hadseregnek keresnie kellett egy területet, ahol kipróbálja a rakétákat, azaz kellett egy olyan hatalmas, lehetőleg kihalt terület, amelynek az egyik pontjáról kilőve a rakétát, annak hatótávolságának határán tud földet érni és közben pedig nincs semmi, mert ha hiba lép fel valahol út közben, akkor se zuhanjon emberre, állatra, épületre, vagyontárgyra. Ezt a területet, több jelölt kirostálásával Kapusztyin Jarban, a Szovjetunió európai területének déli részén, a Fekete-tenger és a Kaszpi-tenger között találták meg. Koroljov ide szervezte meg Szovjetunió első rakéta lövészetét. A hely egyszerre volt ideális, mivel vasútvonal vezetett át rajta és Sztálingrád viszonylagos közelségben volt, ha valamire sürgős igény támadt és a vasút is lakatlan vidéken futott keresztül, nem kellett tartani a kíváncsi szemektől a szállítások közben, ugyanakkor olyan spártai volt, hogy még szovjet viszonyok között is erőt próbáló volt ott lenni, az oda érkezőknek sátorokban és vasúti kocsikban kellett megoldani a szállását és természetesen mindent oda kellett szállítani, miközben nyáron a hőmérséklet a 40°C-ot is elérti, miközben télen - 30°C-ig süllyedt.

Koroljov 9-9 darab rakétát szállíttatott oda tesztelni, amelyek két gyártási sorozatból származtak. Az „N” sorozat 9 példánya még a Németországból hadizsákmányként hazahozott alkatrészekből épült, míg a „T” sorozat példányai már a szovjet ipar által gyártott részegységekből épültek. A próbákra összesen kb. 2200 ember gyűlt össze (magasrangú szovjet pártfunkcionáriustól, a szovjet mérnökökön és a német mérnökön át az egyszerű katonákig), hogy 1947. októberében tanúi legyenek a sikernek. Az első tesztrakéta startjára 1947. október 18-án került sor, amikor egy „T” sorozatbeli példányt indítottak. A start sikeres volt, majd a keresőcsapatok jelentették, hogy 206,5 kilométeres messzeségben találtak rá a becsapódott roncsokra. A kísérlet teljes sikerrel végződött. A Szovjetunió hivatalosan is rendelkezett nagy hatótávolságú rakétafegyverrel (már ha nyilvánosságra hozták volna a próbát). Apró szépséghibák azonban voltak: Wernher von Braun csapata White Sands-en ugyanezt az indítást az Amerikában épített V–2-vel már egy évvel korábban elvégezte és a rakéta oldalirányban kb. 30 km-rel eltért a kijelölt célponttól (azaz a rakéta irányítórendszere nyilvánvalóan hibás volt). A következő indításnál a céltől már 180 km-es volt az eltérés (ami annak fényében, hogy a repült távolság kb. 200 km volt, elfogadhatatlanul nagy eltérésnek számított). Végül összesen 11 rakétát lődöztek el (5-öt a „made in USSR” és 6-ot a „made in Germany” sorozatból), de csak 5 db csapódott be a kijelölt célpont viszonylagos közelségében. Ezzel is sikerült reprodukálni a V–2 megbízhatatlanságát, mivel a német rakéta is ugyanilyen pontatlanul működött a háború alatt.

A próbák egyik érdekes mellékvágánya volt, hogy a Lebegyev Fizikai Intézetben, ahol nukleáris kutatások folytak, tudomást szereztek a rakétákról és javasolták, hogy felső légköri méréseket kellene végezni általuk. Hamar megegyezés született a Lebegyev és az NII-88 mérnökei között egy kb. 500 kg-os műszercsomagról, amelyet a rakétákra telepítettek és 1948. november 2-án elvégezték az első tudományos célú felbocsátást.

R–2

[szerkesztés]

R–3

[szerkesztés]

R–7

[szerkesztés]

1945-ben Becsület érdemrendet kapott a rakétahajtóművekkel kapcsolatos kutatómunkájáért. Ezzel egyidejűleg besorozták a Vörös Hadseregbe, igaz, mindjárt ezredesi rendfokozatba. Első katonai megbízatása szerint el kellett utaznia Németország szovjet megszállás alatti részébe és a V–2 rakétákkal kapcsolatban kellett adatokat gyűjtenie. Ennek eredményeként számos rakétaalkatrész és dokumentáció került szovjet kézre.

1946-ban Sztálin utasítására megalakult a Központi Gépgyártási Tudományos Kutatóintézet (CNIIMas vagy NII–88), melynek CKB–3-as tervezőcsoportja élére Koroljovot nevezték ki főkonstruktőrnek. Ebből jött létre később az OKB–1 tervezőiroda, majd a Központi Kísérleti Gépgyártási Tervezőiroda, mely napjainkban RKK Enyergija néven működik. A hadifogoly német szakemberekből a V–2 előállításában szerepet vállalók közül az összeset odairányítottak kényszermunkára és a szovjet rakétaprogram prioritást kapott.

Ennek eredményeként 1947 októberében felbocsátották a német V–2 másolataként megépített R–1-et, az első szovjet folyékony hajtóanyagú ballisztikus rakétát. Ezt követte a továbbfejlesztett R–2, amelynél először jelent meg a különálló harci rész. A következő eszköz, az R–3 már 3000 km-es hatótávolságot ért el, ezzel közvetlen fenyegetést jelentett Nagy-Britanniára és egész Nyugat-Európára. 1957-ben pedig elkészült az R–7, a világ első interkontinentális ballisztikus rakétája, mellyel 5,4 tonna hasznos terhet – atomrobbanófejet – lehetett 7000 km távolságra eljuttatni.

Koroljov munkássága elismeréseként 1953-ban beléphetett az SZKP-ba, ugyanebben az évben a Szovjet Tudományos Akadémia levelező tagja lett. 1957. április 19-én rehabilitálták őt, elismerve, hogy büntetése igazságtalan volt.

A világűr elérője

[szerkesztés]

A szovjet rakéták képességeinek demonstrálására Koroljov volt az első, aki azt ajánlotta, hogy küldjenek a világűrbe egy tárgyat. A hadsereg azonban kezdetben nem támogatta ezt az elképzelést, inkább a katonai rakétaprogramokat részesítették előnyben. 1957-ben a nemzetközi geofizikai év keretében látott napvilágot az amerikai sajtóban egy műhold pályára állításának ötlete. Koroljov követte a nyugati sajtót és felismerte a lehetőséget, hogy leelőzhetnék az amerikaiakat és hazája kihasználhatná ennek propaganda-hatását.

Kevesebb mint egy hónap alatt az R–7 ballisztikus rakétából megépítették a Szputnyik rakétát. A Koroljov által személyesen felügyelt összeszerelés végén, 1957. október 4-én felbocsátották a Szputnyik–1-et. Nyikita Hruscsov a rendkívüli siker láttán új célt tűzött ki, a nagy októberi szocialista forradalom 40. évfordulójára, 1957. november 7-re egy még nagyobb teljesítményt kell véghezvinni. Így indult az űrbe 1957. november 4-én a Szputnyik–2, fedélzetén Lajka kutyával.

A Szputnyik sorozat elindítása után Koroljov és az általa felügyelt szovjet űrkutatás a Holdat vette célba szondáival, sikerrel. Ezt követően egy még nagyobb teljesítmény, az ember űrbe juttatása lett a feladat, amelyet ismét sikerrel valósítottak meg Koroljov irányítása alatt. A következő fejlődési fok a Hold emberekkel való elérése lett volna, ám ennek megvalósítását a mérnök korai halála meghiúsította.

Halála

[szerkesztés]

A gulágban töltött évek, majd az azt követő hatalmas munka aláásta Koroljov egészségét. 1966. január 14-én egy rutinműtétet kellett végrehajtani rajta egy vastagbélpolip eltávolítása érdekében, ám a műtét közben meghalt. A szovjet űrprogram Koroljov halálával hatalmas veszteséget szenvedett, a szervező munkában játszott szerepét senkinek sem sikerült átvennie.

Koroljov és a szovjet űrprogram

[szerkesztés]

A Luna-sorozat

[szerkesztés]

Koroljov munkásságának csúcsa a világűr elérése volt, illetve az, hogy mindenki másnál előbb volt képes rá. A Szputnyikok felbocsátása után szinte azonnal egy másik célpont került előtérbe, a Hold.

A már jól bevált R–7 rakétát fejlesztette tovább, egy további fokozatot építve rá, hogy a hasznos teherként funkcionáló műhold olyan sebességet érjen el, amellyel végképp legyőzheti bolygónk vonzását. 1958-ban teljes titokban három szondát is útnak indítottak a szovjetek Bajkonurból – mindhármat azzal a céllal, hogy a Holdba csapódjanak –, de ezek visszazuhantak és elégtek a légkörben. 1959. január 2-án azonban már olyan szonda startolt, amely sikerrel elhagyta a Föld körüli pályát. Rögtön hivatalos nevet is kapott – Luna–1 – és két nap múlva 6000 km-rel elvétve a célpontot, elrepült a Hold mellett és az első műbolygó lett.

Kilenc hónap múlva a Luna–2 indult, amely elérte célját és becsapódott a holdfelszínbe.

Alig három hétre a Luna–2 sikerét követően Koroljovék útnak indították a Luna–3-at is, amely nem csapódott be, hanem elrepült a Hold mellett, és fényképezőgépével az első képeket készítette a Hold addig senki által nem látott túloldaláról

A Vosztok-program

[szerkesztés]

A világűr, majd a Hold űrszondás elérése után logikusnak tűnt a lépés, hogy ember is eljusson az űrbe és világosnak tűnt ezen teljesítmény hatalmas propagandaértéke. Koroljov felelőssége ebben a feladatban a hordozórakéta megvalósításán túlmenően egy alkalmas űrhajó megalkotására is kiterjedt. Koroljov és tervezőirodája elkészítette a Vosztok űrhajót, valamint ezzel párhuzamosan az R–7 rakéta az űrhajózásra átalakított változatát, és 1961. április 12-én sikerrel állították pályára Jurij Gagarint, a világ első űrhajósát szállító Vosztok–1 űrhajót.

Az első sikerek után még újabb jelentős teljesítményeket értek el a Vosztok űrhajók és utasaik Koroljov irányítása alatt. 1961. augusztus 6-án German Tyitov teljesítette a világ első egy napnál hosszabb űrrepülését (egyben a második orbitális űrrepülést a világon) a Vosztok–2-vel. A Vosztok–3 és Vosztok–4 pedig a világ első, szimultán indított űrhajópárosa lett 1962 augusztusában. A Vosztok–5 és Vosztok–6 is történelmet írt. A páros küldetésen repült a világ első női űrhajósa, Valentyina Tyereskova.

A Voszhod-program

[szerkesztés]

A Szovjetunió az ember sikeres űrbe juttatását követően újabb célok felé tekintett, és az amerikaiakkal versengve a Hold elsőkénti elérését tűzte ki célul. Ehhez számos űrművelet begyakorlása vált szükségessé, amelyhez egy továbbfejlesztett, komolyabb képességekkel bíró űrhajó kellett. Koroljov ezt a Vosztok űrhajó továbbfejlesztésével a Voszhod-program keretében tervezte megvalósítani. Annak ellenére, hogy ezzel is történelmi feladatokat sikerült teljesíteni, ez a tervező tévedésének bizonyult. Az űrhajó az elégtelen szigetelés miatt meghibásodott és kis híján megölte utasait a második repülésén.

A Voszhod-programban teljesítették a világ első több űrhajóssal végzett repülését 1964. október 12-én (Voszhod–1) és a világ első űrsétáját. Az 1965. március 18-i második repülésen Alekszej Leonov űrhajós 12 percet töltött a Voszhod–2 kabinján kívül a világűrben.

A szovjet holdprogram

[szerkesztés]
Bővebben: Szovjet holdprogram

A Szovjetunió célja 1961-től – csakúgy mint az Egyesült Államoké – a Hold elérése volt. Az erre alkalmas rendszerek kidolgozására több tervezőiroda is megbízást kapott Hruscsovtól. Végül a Vlagyimir Cselomej és a Koroljov vezette tervezőirodák tűntek esélyesnek azzal, hogy a kezdeti, a Holdat csak megkerülő repüléseken a Cselomej-féle Proton rakétákat alkalmazzák, a későbbi holdra szállásokhoz pedig a Koroljov javasolta óriásrakétát, az N1-et. Koroljov elképzelése nagyon hasonlított az amerikaiakéhoz, két űrhajóegységet akart a Holdhoz küldeni egy óriásrakétával, ahol az egyik keringésben maradt volna az égitest körül, a másik – egy kis, egyszemélyes holdkomp – pedig leszállt volna. Koroljov meg is kapta a megbízást az N1 rakéta és az L1 holdűrhajórendszer megtervezésére, ám halála miatt azt már nem fejezhette be.

Koroljov-emlékek

[szerkesztés]
Szergej Koroljov Jurij Gagarinnal
jubuleumi évfordulós bélyegen

Az egykori főkonstruktőr több szovjet kitüntetést is kapott, de talán a legértékesebb, hogy róla neveztek el egy krátert a Hold túloldalán, és egy másik krátert a Marson. Moszkvában, valamint a volt Szovjetunió számos városában, köztük szülővárosában, Zsitomirban kerület és utca viseli a nevét. Róla nevezték el a Moszkvai területen található egykori Kalinyingrad várost, amely a korábbi OKB–1 tervezőirodának, melynek utóda a szintén Koroljov nevét viselő RKK Enyergija vállalat.

Szergej Koroljov a Nobel-díjat kétszer is megkaphatta volna a Szputnyikért és Gagarin űrrepüléséért is, de az akkori titkolózás ezt nem tette lehetővé. Hruscsov például a bizottság megkeresésére azt válaszolta, hogy az nem egyetlen ember teljesítménye volt, hanem az egész szovjet népé.[39]

A filmművészetben

[szerkesztés]

A híres sci-fi sorozat a Csillagkapu (televíziós sorozat) 9. évadjának utolsó epizódjában megjelenő, földi csillaghajót a sorozat alkotói Koroljovról nevezték el. Sajnálatos módon a hajó az epizód végén megsemmisült.

Koroljov személye hangsúlyosan jelenik meg a 2013-as Gagarin (Гагарин. Первый в космосе) című orosz filmben.

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. ↑ http://www.nytimes.com/2009/07/18/opinion/18iht-edbignami.html?hpw
  2. ↑ http://www.nytimes.com/books/97/09/28/reviews/970928.28rolandt.html
  3. ↑ http://www.bbc.co.uk/science/space/solarsystem/space_missions/sputnik_1/
  4. ↑ https://www.nmspacemuseum.org/inductee/sergei-p-korolev/. (Hozzáférés: 2023. július 17.)
  5. ↑ Space Pioneers Enshrined. Las Vegas Optic pp. 6, 1976. október 6.
  6. ↑ Élet és tudomány, 2011. 1651.
  7. ↑ a b c d Late great engineers: Sergei Korolev - designated designer. The Engineer. (Hozzáférés: 2025. április 24.)
  8. ↑ Harford 17-19.o.
  9. ↑ Harford 19.o.
  10. ↑ Harford 22-23.o.
  11. ↑ Harford 25.o.
  12. ↑ Harford 25-28.o.
  13. ↑ Harford 29-34.o.
  14. ↑ The Soviet Armaments Industry. Harwood Academic Publishers, 400. o. [1993]. ISBN 3-7186-5313-3 
  15. ↑ Siddiqi 4. o.
  16. ↑ Sergei Korolev. Timenote. (Hozzáférés: 2025. április 24.)
  17. ↑ Siddiqi 4. o.
  18. ↑ Siddiqi 5. o.
  19. ↑ Siddiqi 5-6. o.
  20. ↑ a b GIRD (Gruppa Isutcheniya Reaktivnovo Dvisheniya). Weebau. (Hozzáférés: 2025. április 23.)
  21. ↑ Korolev, the R-7, and Sputnik. East Tennesse State University. (Hozzáférés: 2025. április 23.)
  22. ↑ Siddiqi 7. o.
  23. ↑ Siddiqi 7-8. o.
  24. ↑ Siddiqi 7. o.
  25. ↑ Siddiqi 8. o.
  26. ↑ Ralf(?). Ralf Khekkel. (Hozzáférés: 2025. április 23.)
  27. ↑ Siddiqi 12. o.
  28. ↑ Siddiqi 11. o.
  29. ↑ Siddiqi 12. o.
  30. ↑ Siddiqi 13. o.
  31. ↑ Beria — Stalin's First Lieutenant by Amy Knight. Hacienda Publishing. (Hozzáférés: 2025. április 25.)
  32. ↑ Siddiqi 12. o.
  33. ↑ Siddiqi 13. o.
  34. ↑ Siddiqi 14. o.
  35. ↑ Siddiqi 14-15. o.
  36. ↑ Siddiqi 15. o.
  37. ↑ Siddiqi 16. o.
  38. ↑ Zaloga, Steve. Soviet tanks and combat vehicles of World War Two. London: Arms and Armour Press, 150. o. [1984]. ISBN 0-85368-606-8. 
  39. ↑ Конструктор Сергей Королев мечтал стать космонавтом (orosz nyelven) (html). RIA Novosztyi. (Hozzáférés: 2021. október 12.)

Források

[szerkesztés]

További információk

[szerkesztés]
Commons:Category:Sergei Korolyov
A Wikimédia Commons tartalmaz Szergej Pavlovics Koroljov témájú médiaállományokat.
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Szergej_Pavlovics_Koroljov&oldid=28075035”