Ókeresztény egyház

Az apostoli kor után a 2. század elejétől kezdve a teológusok már az ókeresztény egyházról beszélnek, egészen a 4. századig befejezőileg.

2. század

Miután Jézus nem tért vissza azzal a gyorsasággal, ahogy remélték, a 2. század első évtizedeitől egy változás állt be a keresztény gyülekezetek életében. Létrejöttek egy olyan egyetemes egyház alapkövei, amely szakított a zsidó gyökereivel. Elvetették a zsidó előírásokat és a propaganda irányát a pogány jellegű gyülekezetek szervezése felé fordították.

Ifjabb Plinius, Bithynia kormányzója (111-113) írta Traianus császárhoz egyik levelében: "Nemcsak a városokban, hanem a falvakban és a tanyákon is elharapódzott ennek a babonaságnak (a kereszténységnek) a ragálya." A levél egyéb részeiből az derül ki, hogy a kereszténység a 2. század elején rohamos térhódításnak indult az egész tartományban. A pogány istenek templomai hovatovább teljesen elnéptelenedtek.

Az egyházban az eddig jelentéktelen szerepet betöltő püspökök döntő szerephez jutottak a keresztény élet irányításában és meggyorsult a vezetői hatalom egy kézben történő összpontosulása. Antiókhiai Szent Ignác állította, hogy a helyi püspök az egység középpontja, Isten földi képviselője, a mennyei egyeduralkodó földi megfelelője, így tehát "úgy kell a püspökökre tekintenünk, mint magára az Úrra." Vértanúhalála előtt nem sokkal elsőként ő használta a "katolikus egyház" kifejezést is.

A püspökség intézményével létrejött az egyház és az 1. századi keresztények liturgiája átalakult a mise szertartásává. Létrejöttek a keresztény világnézet egyéb alaptételei is, amely legfőképp Jézus tanításai, továbbá a júdaizmus, a misztériumvallások és a gnoszticizmus keverékéből állt.

A Mária-kultusz legkezdetibb nyomai a 2. század kereszténységében kezdtek megjelenni. A korai keresztény írók Máriát mint Isten anyját kezdték magasztalni és Mária legrégebbi ábrázolása a 2. század közepéről való.

A keresztények közül egyre többen - részben mivel el akartak térni a zsidóktól - a heti pihenőnapot Jézus feltámadásának a napjára, a vasárnapra tették.

A század közepén már a Római Birodalom legtávolabbi tartományaiban is vannak keresztény gyülekezetek.

140 körül került Rómába Markión, a gazdag kis-ázsiai hajótulajdonos, akit az egyház nemsokára eretneknek nyilvánított. Markión a gnosztikus, platonista eredetű, a későbbi manicheusok, bogumilok és katharok tanaihoz hasonló tanításaival egy több évszázadig élő, (főleg keleten) jelentős hívőszámmal rendelkező csoportok jöttek létre a kereszténységen belül, akik ma markioniták néven ismertek a történészek előtt. Valentinus a gnoszticizmus másik jeles képviselője volt. Jelentőségét mutatja, hogy tanítása Rómában és Itáliában éppúgy elterjedt, mint keleten: Egyiptomban és Szíriában, és kiváló tanítványok fejlesztették tovább tanait.

160 körül bevezették a húsvét ünnepét, de a keresztények között eltérések alakultak ki a húsvét megünneplésének időpontja körül. A század végén Viktor római püspök követelni kezdte a húsvét megünneplésének egységesítését. A kis-ázsiai egyházak ezt önkényes és sértő intézkedésnek tartották. Erre I. Viktor azokat a püspököket, akik nem voltak hajlandóak vele egyetérteni, kizárta az egyházból. Kijelentette, hogy akik más napon tartják az ünnepet, azok nem tekinthetők keresztényeknek. Ekkor vált ketté a keleti és a nyugati egyház először élesen egymástól.

Markión után mintegy két évtizeddel, Kis-Ázsiában, Phrügiában keletkezett a markionitáknál egy talán kisebb jelentőségű, de a világgal kompromisszumra hajló kereszténységet elítélő mozgalom, a montanizmus. Új tanításokat nem hirdetett, de a közeli világ végét várták és elutasították az akkoriban kialakuló püspökség intézményét is. A mozgalmat a korai egyház képviselői nemsokára eretnekséggé nyilvánították.

180 körül Iréneusz püspök az Adversus Haereses című művében meghatározta az "eretnek" szó fogalmát, valamint elsőként próbált meg választ adni a gnosztikus és más, a katolikus tanítástól eltévedt mozgalmak tanításaira.

Katakomba Róma mellett

A keresztények üldözése folytatódott a 2. században is, és rengetegen haltak mártírhalált, de az evangélium tovább terjedt és követőinek száma gyorsan nőtt. Krisztus követői az üldözés elől kénytelenek voltak elhagyott, néptelen helyeken elrejtőzni. A Róma környéki hegyek alatti katakombák ezreknek nyújtottak menedéket. A nagyobb méretű katakombák azonban csak 250 után keletkeztek. Bár a katakombák alkalmasak voltak istentisztelet tartására, a rendes istentiszteletek helye azonban - még az üldözések idején is - többnyire a városban, nagyobb magánházakban volt.

A 2. század utolsó nagy üldözése Marcus Aurelius nevéhez fűződik. Pestis, éhség, a barbár népek támadásaiért a keresztényeket okolták. A filozófus császár a keresztény vértanúság vállalásának hátterében csupán makacsságot látott.

Tertullianus ezt mondta: "Ha meggyilkoltok, megkínoztok, elítéltek bennünket... Igazságtalanságotok tanúsítja, hogy ártatlanok vagyunk... Minél több embert kaszaboltok le közülünk, annál többen csatlakoznak hozzánk. A keresztények vére magvetés."

3. század

A 3. században a császárok hozzáállása a kereszténységhez meglehetősen különböző volt. Septimus Severus eltűrte a keresztényeket és azt, hogy környezetének egyes főnemes tagjai kereszténnyé legyenek. Alexander Severus a házi kápolnájába Krisztus szobrát is beállíttatta és hivatalosan is az istenek sorába akarta iktatni. Philippus Arabs oly mértékben pártfogolta a keresztényeket, hogy egyes írók az első keresztény császárként említik. Decius aztán komoly keresztényüldözéseket kezdeményezett és hitének megtagadására próbált kényszeríteni minden keresztényt.

Egy római püspök a 3. századból

Valerianus császár is erőteljesen üldözte a kereszténység követőit, mivel úgy gondolta, hogy az ősi istenek megsértésével a keresztények hozzájárulnak azokhoz a csapásokhoz, amelyek a birodalmat válságba sodorták. Rendelete minden alattvalójának lelkiismereti szabadságot biztosított ugyan, de megkövetelte a császárkultuszt. Továbbá minden püspöknek és egyházi vezetőnek áldozatot kellett bemutatnia az isteneknek. Egyben megtiltotta, hogy a keresztények bármilyen összejövetelt tartsanak. Azokat, akik továbbra is istentiszteletet szerveztek és akik megtagadták az áldozatbemutatást, halállal sújtották. Rendeletével a keresztények szervezetét próbálta szétzúzni.

Gallienus császár 260-ban megszüntette a keresztényüldözést, ezzel újra rövid békekorszak köszöntött be a keresztények számára, akik fontos pozíciókat szereztek meg még a császári udvarban is. Ebben az időben már közel száz püspökség létezett Itáliában.

A 3. századra a püspöki intézmény megszilárdult. A püspök feladata a tanítások hűséges őrzése, a rábízott keresztények vezetése, irányítása, a közös liturgia vezetése. Több felszabadított rabszolgából lett püspök, ugyanis az egyházban a gazdák és a rabszolgák testvérek voltak. Róma, Alexandria, és Antiókhia püspökei különleges méltóságot kapnak. A pápa címet elsőként Héraklász, Alexandria püspöke viseli.

Egyre többen lettek keresztények a felsőbb társadalmi osztályokban is.

A görög szellem kezdett egyre inkább beáramlani a tanításokba. Először a görög filozófiát használták fel az etika és a keresztény eszmevilág kialakítására. Kb. 220-tól kezdtek a görög misztériumok hatást gyakorolni az egyházra, és egy évszázaddal később antik példa nyomán kifejlődött a szentek és képek kiterjedt tisztelete is. A görög filozófiát először oly módon vették át, hogy a görög filozófusok ábrázolásmódját keresztény tantételek magyarázatára és védelmére használták. Olyan gondolatok átvételéről volt szó, amelyek az apostoli ősgyülekezettől még egészen távol állottak. A sztoikusok, püthagoreusok, platonikusok és peripatétikusok vagy a kis-ázsiai vallások eszméinek bekebelezése révén különböző rendszerek gazdag sokfélesége jött létre az egyházon belül. Némelyik tanítás vagy iskola, amely magasabb rendű ismeretek (gnószisz) birtokában levőnek hirdette magát, azt tanította, hogy a "pneumatikus", azaz a szellemtől teljesen eltöltött ember minden világi törvény fölé emelkedik, és ezért büntetlenül a legnagyobb kicsapongásoknak szentelheti magát, mások viszont a legszigorúbb aszkézist és önmegtartóztatást követelték híveiktől, mert csak így lehet kikapcsolni a világ veszedelmes hatását a lélekre.

A kor teológusai, mint Órigenész, Iréneusz , Küprianosz stb. írásaiban olyan tanítás alakult ki, amely mintául kívánt szolgálni minden hívő számára.

Tertullianus (160-225) írásainak egy része a pogány világban élő keresztények helyes viselkedésével foglalkozik. Azt követelte, hogy a keresztények maradjanak makulátlanok a világ romlottsága közepette. Késői éveiben az egyházat mint világias, intézményesített és szégyenbe jutott közösséget elítélte. A 2. században kialakult karizmatikus mozgalom, a montanizmus, a megalkuvásokkal gyökeresen szakító, komoly életvitelével meghódította őt is.

Kallixtus római püspök bevezette a bűnbocsánatot, a megbánt bűnnek a felhatalmazott pap által való elengedését. A gyónás szélesebb körökben csak később, a 7. századtól terjed el.

Megalakult több keresztény iskola, így elsők között az alexandriai és az antiókhiai, ahol a pogány és zsidó tudósokkal szemben védelmezték a kereszténységet, és itt nevelték azokat a keresztény ifjakat, akik tanításra szánták el magukat. Az alexandriai iskola a teológiában előtérbe helyezte a misztériumot a Szentírás értelmezésében.

Egyiptomban, ahol az emberek tömegesen váltak kereszténnyé, a deciusi üldözések idején - a század közepén - egyesek a sivatagban kerestek menedéket, hogy elkerüljék a kínvallatásokat, a kínzásokat, továbbá a világi kísértéseket. A század végétől már a Nílus völgyének teljes hosszában és a folyó deltájának ágai mentén is szerzetesek éltek; akik a sziklafal üregeiben, illetve a sivatag szélén egyszerű kalyibákban húzták meg magukat. Az őket irányító öregeket a sivatagi atyák néven ismeri az utókor.

4. század

Egy leírás a 4. század eleji keresztényüldözések időszakából: "Most utaztam keresztül Maximianus országain, s ezért nem tudok másról álmodni, csak korbácsokkal, kínpadokkal, karóba húzott asszonyokkal, vadállatok elé dobott gyerekekkel. Az Alpesektől idáig keresztek szegélyezik az országutakat, és azokról keresztények rothadt húsát szaggatják le a vadállatok. Derékig a farkasok, azon felül a hollók és a keselyűk. Ahogy ezelőtt minden provinciának megvolt a nemzeti viselete, most nemzeti kínzóművészet alakult ki mindenütt. Szíriában a forró szurokkal töltött üst védi az isteneket, Kappadókiában az olvasztott ólom, Júdeában a fejsze, Pontusban a kerék (kerékbetörés). Galerius cézár nekem magamnak dicsekedett vele, hogy ő mennyivel emberségesebb isten, mint a keresztényeké. Az egy almatolvajt is örök tűzben sütögettet. Ő olyan rostélyt talált ki, amelyen a legöregebb keresztény is puhára sül egy óra alatt." A keresztény gyülekezetek házait lerombolták, mert a titkos gyűlésekben zendülés veszélyét látták.

Szilveszter pápa (balról) és Konstantin

  A kereszténység elterjedése Kr. u. 325-ig

  A kereszténység elterjedése 325 és 600 között

Nagy Konstantin császár uralkodása alatt az események gyökeres fordulatot vettek. Miután Konstantin és Maxentius cézár között hatalmi harc robbant ki a Nyugatrómai Birodalom birtoklásáért, amely 312-ben zárult, Konstantin a Maxentius feletti győzelem megnyerését - egy álom hatására - a keresztények Istenének tulajdonította. Ennek hatására fordult igazán a kereszténység felé. Visszavonta az üldözési rendeleteket és 313-ban Licinius császárral közösen kiadták az úgynevezett Milánói ediktumot, ami engedélyezte a birodalomban a keresztények számára a szabad vallásgyakorlást. Elrendelték, "hogy bárki, aki a keresztények vallásának előírásait óhajtja követni, most szabadon és nyíltan, minden zaklatástól és háborgástól mentesen kövesse."

Konstantin igyekezett a keresztény eszméket néhány törvényében is megvalósítani. Helytelenítette a vasárnapi munkát és elrendelte a bíróságok zárva tartását "a nap tiszteletre méltó napján". (A felirat szerint Konstantin ezt részben a nap iránti tiszteletből vezette be, ugyanis a pogányoknál a Nap, mint az egyik legfőbb isten napja volt a vasárnap)
Utasította a helytartókat, hogy adják vissza a lefoglalt egyházi javakat. A püspököknek nagyobb pénzösszegeket utalt át, "a szent katolikus kultusz papsága számára". A tartományok jövedelmének meghatározott részét az egyház javára fordíttatta.

Konstantin bőkezűen adakozott a keresztény bazilikákban és templomokban folyó kultusz fényének emelésére és a papság ellátására. A császár által építtetett bazilikák közül a legismertebbek a Szent Péter, a Szent Pál-bazilikák Rómában és a Szentföldön alapítottak voltak. A keresztény papságot felruházta azokkal a kiváltságokkal, amelyekkel korábban a pogány papság rendelkezett. A püspökök még az igazságszolgáltatásban is részt kaptak, mert a pereket -az egyik fél kívánságára - át lehetett vinni a püspök elé, akinek ítélete megfellebbezhetetlen volt. Az egyház az új, kedvező viszonyok között, a császárság érdekeit is figyelembe véve, a tanításainak és szabályozásainak részletes kiépítéséhez fogott.

A papság nemsokára már olyan fényűző életmódot folytatott, hogy nem egy egyházatya (így például Szent Jeromos) szót emelt ellene. A római püspökséget "Sedes apostolica"-nak, vagyis Apostoli Széknek kezdték nevezni, és a világi hatóságokkal is elismertették azt, mint a többi püspökök fellebbviteli fórumát.

A 4. század végének római püspöke Sziriciusz már olyan hatalmasnak érezte magát, hogy bevezette az uralkodói stílust. Kialakult hatalma miatt sokan őt tartják az első igazi pápának. Tevékenysége több évszázados hagyományokat, szabályokat teremtett. Átformálta a keresztséget, a szenteléseket, a böjtöt és a gyónást is. 386-ban egy zsinatot hívott össze, amelynek legfőbb eredményeként bevezették a papi nőtlenséget, azaz a cölibátus intézményét. Akkoriban még voltak nős papok, nekik tartózkodniuk kellett a házas élettől.

Miután a kereszténység államvallás lett, hamarosan hivatalos keresztény ünneppé nyilvánították Jézus születését. Ezt az eseményt a 4. századtól kezdték ünnepelni, január 6-án Epiphaneia néven. Karácsony ünnepe 354-ben került át december 25-re, amikor pápai rendeletben a téli napfordulót az egyházi ünnepek közé iktatták. A választás nagy valószínűség szerint azért esett december 25-re, mert ezzel akarta a katolikus keresztény egyház ellensúlyozni a pogány Napisten kultuszát és hogy a december 25-én végződő római Szaturnália ünnep helyére állítsák a keresztény karácsonyt. Ezzel a császár és az egyház könnyebben áttérítette a pogányokat a kereszténységre, beolvasztva a pogány szimbólumokat, jeles napokat és szertartásokat a keresztény hagyományba, új vallási tartalommal töltötték meg a pogány ünnepeket.
Az egyház december 25-én kezdte ünnepelni Jézus születését, január 6-án pedig a Jordán folyóban való megkeresztelését (vízkereszt ünnepe)

A keresztény katolikus egyház akkor tett újabb óriási lépést előre, amikor Nagy Theodosius császár 380-ban a De Fide Catolica ediktumával kizárólagos államvallássá tette a kereszténységet. A császár alávetette magát az egyháznak és rendeletével betiltotta az összes pogány szertartást. A rendelkezés életbelépésével a keresztények egymás után rombolták le vagy zárták be a pogány szentélyeket és szent helyeket, majd az új keresztény templomokat gyakran azokon a helyeken építették fel, ahol azelőtt a pogány isteneket tisztelték.

Szűz Mária ábrázolása a kisded Jézussal egy templomban

Az Efezusiak elsőként szenteltek templomot Mária tiszteletére, miután úgy tartották, hogy Szűz Mária Efezusban élt későbbi éveiben. Mária, mint Isten anyjának a kultusza olyan mértékben kibontakozott, hogy tiszteletére máshol is templomokat emeltek. Az első Mária-ünnep, a "Mindig szűz szent Istenszülő" ünnepe ebben az időszakban keletkezett.

A szentek képeinek tisztelete kezdetben a kereszténység lelkétől távol állt. A század elején megtartott elvirai zsinat kimondta: "Az egyházakban ne legyenek képek. Azért határoztuk, hogy az egyházakban nem szabad képeknek lenniük, hogy a tisztelet és imádat tárgyát a falakra senki ne fesse." Ez az álláspont később megváltozott.

Krisztusról, Máriáról és más szentekről ikonokat, freskókat, szobrokat kezdtek el készíteni. Hogy a pogányságból áttérteknek a bálványimádást pótolják, fokozatosan bevitték a szobrok és képek tiszteletét a keresztény istentiszteletbe. Ezek először abból a célból kerültek a gyülekezetekbe, hogy a Szentírás helyett az olvasni nem tudókat eligazítsák, továbbá hogy az emberek lelkében kegyességet ébresszenek.

Sok korábbi bálványimádó elfogadta a keresztény hit egyes tanításait, míg megtagadott más igazságokat. A kereszténység kompromisszumra lépett a pogánysággal. A pogány áldozati szokásokat fenntartották illetve beépítették a keresztény szertartások közé. A bálványimádók csatlakoztak az egyházhoz, s imádatuk korábbi tárgyait felcserélték Jézus, Mária és a szentek szobraival. A kereszténység bekerült a császárok és az előkelők udvarába, felcserélte Krisztus és az apostolok alázatosságát és egyszerűségét az uralkodók pompájával és hivalkodásával.

Az államilag támogatott, majd a század végén államvallássá lett egyház részesült a hatalomból, és ezzel a hatalommal való visszaélésnek, az erőszak igénybevételének kísértése is állandóvá lett a középkori egyház életében.