Palmanova

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Palmanova
Palmanova1600.jpg
Palmanova térképe 1600-ból
(Georg Braun és Frans Hogenberg művében)
Palmanova címere
Palmanova címere
Közigazgatás
Ország  Olaszország
Régió Friuli-Venezia Giulia
Megye Udine (UD)
Rang comune
Frazionék Jalmicco, Sottoselva, San Marco
Irányítószám 33057
Körzethívószám 0432
Népesség
Teljes népesség 5445 fő (2013. szeptember 30.)[1]
Földrajzi adatok
Tszf. magasság 27 m
Terület 13 km²
Időzóna CET, UTC+1
Elhelyezkedése
Palmanova (Olaszország)
Palmanova
Palmanova
Pozíció Olaszország térképén
é. sz. 45° 54′ 20″, k. h. 13° 18′ 34″Koordináták: é. sz. 45° 54′ 20″, k. h. 13° 18′ 34″
Palmanova weboldala
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Palmanova témájú médiaállományokat.

Palmanova város Északkelet-Olaszországban, Friuli-Venezia Giulia autonóm régióban, Udine megyében, az Adriai-tenger partjához közel, sík területen. Lakóit, a palmanovaiakat olaszul palmarininek nevezik. A várost a 16. században alapították, amikor Friuli vidéke a Velencei Köztársaság fennhatósága alatt állt. Erődvárosnak épült, szabályos 9-szögletű alaprajzát máig épségben megőrizte. A város a hozzá tartozó társközségekkel együtt 13 km² területen fekszik, 27 méteres tengerszint felett magasságban.

Fekvése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Palmanova városa Udine megye székhelyétől, Udine városától 27 km-re délre, a tengerparti Gradótól 28 km-re északra, Trieszttől 55 km-re nyugatra, Velencétől 115 km-re északkeletre található. A szomszéd települések Bagnaria Arsa, Gonars, San Vito al Torre, Santa Maria la Longa, Trivignano Udinese és Visco.

Megközelítése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A város közvetlenül az A4-es számú „Serenissima” autópálya TriesztVelence szakasza mellett fekszik, amelybe itt csatlakozik be északról az A23-as számú „Alpe–Adria” autópálya, amely az osztrák Karintia (Villach) felől, Tarvisióból kiindulva érkezik ide. Mindkét autópálya az E55 nemzetközi főútvonal részét képezi. A városon áthalad még a SS 352 állami autóút, amely északnak Udine felé visz, délnek Cervignano del Friulin keresztül a tengerparti Gradóba vezet.

Az Udine–Trieszt–Velence vasútvonal is elhalad Palmanova mellett. A vasútállomás a városközponttól nyugatra, San Marco településrészben van. A legközelebbi repülőtér, Ronchi dei Legionari 21 km-re van.[2]

Történelme[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Palmanova tervrajza, 1610-ből.

Az Osztrák Hercegség, azaz a Habsburgok már 1511-ben elragadták Velencétől Gradiscát, és ők uralták a szomszédos Görz tartományt is. Friuli területe kisebb-nagyobb enklávékra szakadozott, Velence, Ausztria és a német-római császár birtokaira. Saját területének védelmében a Velencei Köztársaság egy erődhálózat kiépítését határozta el a friuli síkságon. Ez egyszerre szolgálta a Bosznia felől fenyegető török betörések és az északi osztrák szomszéd terjeszkedése elleni védelmet.

A város alapkövét Leonardo Donato (Donà) dózse uralkodása alatt, 1593. október 7-én helyezték el. Ekkor nevezték ki a város első kormányzójává (Provveditore Generale) a velencei Marc’Antonio Barbarót. Ez a nap az 1571-es lepantói tengeri győzelem 22. évfordulója volt, egyben Pádovai Szent Jusztinának (Santa Giustina di Padova), Palmanova egyik kijelölt védőszentjének emléknapja, aki 304. október 7-én halt mártírhalált. Marc’Antonio Barbaro kormányzó egy velencei főemberekből álló csoport élén felügyelte az építést, Marc’Antonio Martinego építőmester vezette az építkezést, Guilio Savorgnan katonai tanácsadó közreműködésével[3]. A velenceiek államuk legnagyobb szárazföldi támaszpontjává akarták fejleszteni a várost, de ez a terv kudarcba fulladt. Az eredeti szándékról csak az óriási méretű Főtér (Piazza Grande) tanúskodik, amelynek kiterjedése a kisváros méreteihez képest aránytalanul eltúlzott.

A zöld mező közepén, jóformán a semmiből felhúzott új várost az ott állomásoztatott katonaság mellett – a velencei vezetés szándéka szerint – önálló iparosoknak, kereskedőknek és földműveseknek kellett volna benépesíteniük. A maga korában fényűzőnek számító ingatlankínálat ellenére azonban polgári lakosok nem akartak odaköltözni. 1622-ben Velence arra kényszerült, hogy elítélt bűnözőknek kegyelmet és ingyen lakóhelyet ígérjen azzal a feltétellel, hogy végleg az új városban telepednek le. A mesterségesen alapított város erőltetett betelepítése bizonyos fokig ma is érezteti hatását, Palmanova napjainkban is inkább katonaváros, szerves városi közélet nélkül.[4]

Palmanova 200 éven át sikerrel állta útját a Habsburg terjeszkedésnek. A francia forradalom után, 1797-ben, Velence hatalmának végnapjaiban egy nagyobb osztrák haderő sikeresen bevette Palmanovát, de a rövidesen oda érkező Bonaparte Napóleon tábornok csapatai kiűzték őket, és elfoglalták egész Velencét. 1797 októberében a Campo Formió-i békeszerződés értelmében Bonaparte ezt a várost is átengedte a Habsburg Birodalomnak. A harmadik koalíciós háborútt lezáró pozsonyi békeszerződés értelmében Napóleon, már császárként a várost, Velencével együtt betagolta saját Itáliai Királyságába.

1814-ben a bécsi kongresszus Velencét és szárazföldi birtokait, Friulit és Venezia Giuliát Ausztriának ítélte. A Velencei Köztársaság kapitulációját Palmanovában írták alá, a város a Lombard–Velencei Királyság részévé vált. Az osztrák „elnyomó” hatalom felépítette a város Népszínházát (Teatro Sociale), ahol a Risorgimento szellemét ébren tartó színműveket is játszottak. 1848-ban az erődváros olasz lakossága, Carlo Zucchi tábornok (1777–1861) vezetésével felkelt az osztrákok ellen, birtokba vette a várost, amelyet az osztrákok hosszú ostrommal szereztek vissza.

1866-ban a porosz–osztrák–olasz háborút lezáró prágai békeszerződés alapján Friuli tartomány, az egész Venetóval együtt végleg az Olasz Királysághoz került. Az első világháborúban Palmanova az Isonzo-fronton harcoló olasz haderő fontos ellátó támaszpontja volt. A városban és környékén raktárak, katonai gyakorlóterek, hadikórházak működtek. 1917-ben a caporettói offenzíva nyomán a menekülő olasz katonaság felégette maga mögött a várost, amely átmenetileg ismét az Osztrák–Magyar Monarchia kezére jutott. A második világháború végén a visszavonuló németek el akarták pusztítani az egész várost, de Giuseppe Merlino palmanovai főpap (arciprete) közbenjárására letettek erről. 1960-ban az Olasz Köztársaság elnöke rendeletében nemzeti műemlékké nyilvánította Palmanovát.

Látnivalók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Régi laktanya a falakon belül.

Palmanovát – az „ideális szerkezetű erődvárost” – sugárirányú és koncentrikus utcahálózattal tervezték és építették, alapvetően katonai célokra. A széles és egyenes utcák arra szolgáltak, hogy ostrom idején a központi téren állomásozó katonaság a leggyorsabban kijuthasson a városfal veszélyeztetett részére. A város központjában laktak a parancsnokló tisztek, a külső háztömbökben a sorozott katonák, és legkívül, az erődfalak mentén voltak a hivatásos zsoldosok szállásai.

A városba három nagy erődített városkapun – Porta Aquileia, Porta Udine és Porta Cividale – keresztül lehet bejutni. Ezek megóvott állapotban ma is megtekinthetők, még korai barokk előépítményeik egy része is fennmaradt. A városkapukat a hírneves vicenzai építőmester, Vincenzo Scamozzi építette. Három koncentrikus védőfalrendszert építettek, előbb a legbelsőt, innen haladtak kifelé. A védőfalak szabályos 9-oldalú sokszöget alkotnak, illetve a füles bástyáikkal együtt egy szabályos 9-ágú csillag-alakot. A legbelső városfalat a vizesárok-rendszerrel („fossato”) együtt 1593–1620 között építették. 1665–1683 között a már meglévő 9 bástya közeibe újabb 9 előretolt, különálló lapos védelmi szigetet („ravellini”) iktattak be. A 18. század végén Bonaparte Napóleon a meglévő erődfalakat még kilenc előreugró füles bástyával („lünettával”) egészítette ki.

A palmanovaihoz hasonló, tervezőasztalon szerkesztett, barokk időkből való szabályos városszerkezet igen kevés helyen maradt fenn eredeti állapotában. Hasonlóan tervezett erődvárosokat épített később a francia Vauban mérnök-tábornagy: Neuf-Brisachot, Mannheim óvárosát, Saarlouist.

A Duomo homlokzata.

A város főtere, a Piazza Grande tökéletes hatszöget formáz, közepén zászlórúd, isztriai kőből készült magas kőtalapzaton, az erőd harci lobogójával. A téren találhatók a város legfontosabb középületei, köztük a Városháza is.

A városnak 3 temploma volt. Az 1600 körül épített apró Szent Ferenc-templom a 19. században városi fegyvertárként szolgált. Az 1660-ban a ferencesek által épített Szűz Mária születése-templomot a francia megszállók alakították fegyverraktárrá.

A palmanovai Városháza

A főtérre néző székesegyház (Duomo di Palmanova) építését 1603-ban határozták el, az építési munkák 1605-ben kezdődtek Girolamo Cappello velencei felügyelő ellenőrzése alatt, valószínűleg Vincenzo Scamozzi és Baldassare Longhena építőmesterek vezetésével. A Duomo 1636-ban készült el, egyhajós belső térrel, belső tartóoszlopok alkalmazása nélkül, 3 kóruskápolnával, 4 mellékoltárral. Az épület a velencei korai barokk építészet egyik remeke. A Duomo harangtornyát 1776-ban fejezték be. Tudatosan alacsonyra építették, hogy a falakon kívül álló ellenséges tüzérség ne láthassa, és ne használhassa célzási pontként. A Duomót csak 1777-ben szentelték püspöki székesegyházzá, amikor a várost az udinei érsekséghez csatolták.

A Városi Múzeum (Civico museo storico) Palmanova város építészeti történetét mutatja be, a velencei, a napóleoni, az osztrák és az olasz főhatalom korszakai szerinti időrendben.

A Hadtörténeti Múzeum (Museo storico militare), amely a Porta Cividale kapubástya alatti kazamatákban kapott helyet, egyenruhákat, fegyvereket és eredeti dokumentumokat mutat be a város katonai szerepéről, az 1593-as alapítástól a második világháborúig. Innen kiindulva lehet körbejárni a várost az erődítményrendszer mentén, jelzett „túraútvonalat” követve.

További, figyelemre méltó épületek: a színház (Teatro Gustavo Modena), 6 oszlopon nyugvó homlokzatával (1841); a Velencei Köztársaság helytartójának 1598-ban épült palotája (Palazzo del Provvedittore Generale); a Városi Gárda szállása; épülete die Loggia der Großen Garde; a városi szegények ispotálya és segélyező háza (Santo Monte de Pietá), előtte egy 17. századi Pietá-szoborral; a katonai kormányzó (erőd-főparancsnok) palotája (Palazzo Del Governatore dell’Armi); és a Kincstartói Palota (Palazzo del Ragionato).

A város híres szülöttei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Roberta Costantini – Fulvio Dell’Agnese – Micol Duca – Antonella Favaro – Monica Nicoli – Alessio Pasian: Friuli-Venezia Giulia. I luoghi dell’arte, Bruno Fachin Editore, Trieszt, pp. 224–225.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. http://www.demo.istat.it/bilmens2013gen/index02.html
  2. http://www.aeroporto.fvg.it/it/home/index.htm
  3. John Rigby Hale: „Renaissance war studies”, London Hambledon Press, 1983, pp. 185 ISBN 0907628028 [1]
  4. Muir, Edward. The culture wars of the late Renaissance : skeptics, libertines, and opera. Cambridge: Harvard University Press, xiii, 175 p. : ill. ; 22 cm. o (2007). ISBN 9780674024816 

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Palmanova témájú médiaállományokat.