122 mm-es 1938 mintájú tarack (M–30)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
122 mm-es 1938 mintájú tarack (M–30)
M30 howitzer nn 1.jpg
M–30 emlékmű Nyizsnyij Novgorodnál, Oroszország
Gyártási adatok
Típus tábori tarack
Ország  Szovjetunió
Tervező Fjodor Petrov vezette tervezőiroda
Gyártó 9-es és 92-es számú üzem
Alkalmazás
Használó ország Lásd Alkalmazók
Háborús alkalmazás második világháború, arab–izraeli konfliktus
Műszaki adatok
Űrméret 121,92 mm
Tömeg 2,45 t
Fegyver hossza 5900 mm
Csőhossz 2800 mm
Gyakorlati tűzgyorsaság 5–6 lövés/perc
Max. lőtávolság 11 800 m
Oldalirányzás 49°
Magassági irányzás mínusz 3° plusz 63,5°

A 122 mm-es 1938 mintájú tarack (M–30) (oroszul 122-мм гаубица образца 1938 года (М–30), 122-mm gaubica obrazca 1938 goda (M–30)) szovjet gyártmányú 121,92 mm-es tarack. A fegyvert az 1930-as évek végén a Motovilihai Üzemek tervezőirodájában fejlesztették ki Fjodor Petrov vezetésével, sorozatgyártása 1939-től 1955-ig tartott. Az M–30-ast a Munkás-paraszt Vörös Hadsereg bevetette a második világháborúban, főleg hadosztályszinten alkalmazott tüzérségi eszközként. Zsákmányolt példányokat később a németek és a finnek haderejében is alkalmazták. A világháború után a huszadik század közepétől egészen a végéig számos konfliktusban használták a löveget, kiemelkedően a Közel-Keleten. A Magyar Néphadseregben is rendszeresítésre került az eszköz.

Fejlesztés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1930-ban a Vörös Hadsereg vezetése egy új, hadosztály-tarackot keresett, amellyel leválthatná az első világháború előttről származó 122 mm-es 1909 mintájú és 122 mm-es 1910 mintájú tarackjait. Bár mindkét típust modernizálták, majd rendszeresítették 122 mm-es 1909/37 mintájú tarack és 122 mm-es 1910/30 mintájú tarack jelöléssel, továbbfejlesztésük nem oldotta meg tervezetük összes problémáját.

Az új tarack kifejlesztését először a KB–2 tervezőiroda próbálta meg, német mérnökök részvételével. A kísérleti példányt, ismertebb nevén a Lubokot (Faháncs) 1932-ben csapatpróbára küldték, majd 1934-ben 122 mm-es 1934 mintájú tarack néven rendszeresítették. Lövegcsöve 23 űrméret/hosszúságú volt, maximális magassági irányzása 50°, oldalirányzása 7°, harc közbeni tömege 2250 kg, szállítótömege pedig 2800 kg volt. Elődjeihez hasonlóan a Luboknak egyszárú lövegtalpa volt, és bár rendelkezett felfüggesztéssel, a kerekeket nem látták el gumiabronccsal, így a vontatási sebesség csak 10 km/h-ra korlátozódott. Ennek ellenére az 1910/30 mintájú löveghez képest hatalmas előrelépés volt, bár azt a típust is egészen 1941-ig gyártották, nem úgy, mint a Lubokot. 1934–1935 között nyolc darabot gyártottak az új típusból, majd ismeretlen okokból leállították a gyártást, valószínűleg a KB–2 iroda felbomlása miatt.[1]

Az 1930-as évek közepén a Tüzér Főcsoportfőnökség (GAU vagy ГАУ – Главное артиллерийское управление) úgy határozott, hogy áttérnek a 105 mm-es lövegek alkalmazására, hasonlóan más külföldi hadseregekhez. A kisebb lövedék hatására a löveg könnyebb, így mozgékonyabb lehet, másfelől viszont a 105 mm-es löveg rombolóereje kisebb. Ezen felül sem orosz, sem szovjet tapasztalat nem állt rendelkezésre a 105 mm-es lövedékekhez, míg a 122 mm-es űrméretben rendelkeztek mind gyártósorokkal, mind legyártott lövedékekkel (habár hasonló, 107 mm-es gyártófelszerelés és lőszerkészlet – a 107 mm-es 1910 mintájú löveghez – rendelkezésre álltak). Végül 1937-ben a Vörös Hadsereg vezérkari főnöke, Alekszandr Jegorov a 122 mm-es lőszert támogatta.[2]

Ezt követően 1938–1939-ben három tarack került csapatpróbára. Az UZTM (Uráli Nehézgépgyár) tervezőiroda, amelyet a GAU bízott meg az új tarack tervezésével, kifejlesztette az U–2 jelű típust. Hasonló tervezetek születtek a Petrov vezette Motovilihai Üzemek tervezőirodájában (M–30) és a Vaszilij Gavrilovics Grabin vezette 92-es számú üzem tervezőirodájában (F–25).

Az U–2 (csőhossz 21 űrméret, vízszintesen mozgó lövegzár a Lubokról, csőszájfék, harci súlya 2030 kg) 1939. február 5-én került csapatpróbára, de elutasították a gyenge futómű és a rossz ballisztika miatt. Az F–25 tervezetet (csőhossz 23 űrméret, vízszintesen mozgó lövegzár a Lubokról, csőszájfék, harci súlya 1830 kg) szintén elutasította a GAU 1939. március 23-án, mivel az M–30 korábban került csapatpróbára. Az utóbbit, miután többször visszakerült átdolgozásra, végül 1939 szeptemberében 122 mm-es 1938 mintájú hadosztály-tarack néven hadrendbe állították. GAU-kódja 52–G–463.[1][3][4]

M–30 az F–25 ellen[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Nincs hivatalos dokumentáció, amely részletezné az M–30 előnyeit az F–25-höz viszonyítva. A GAU döntését a következő tényezők befolyásolhatták:

  • Az F–25-től eltérően az M–30-ast nem szerelték fel csőszájfékkel. Míg a csőszájfék csökkenti a visszarúgást, így lehetővé téve a könnyebb futómű alkalmazását, hátránya, hogy az elvezetett lőporgázok felverik a port, így felfedve a löveg pozícióját. Egy másik mellékhatása a csőszájféknek, hogy a löveg mögött megnövekedik a légnyomás, a gázok és a láng egy része is hátrafelé terjed, amely hatások rontják a kezelőszemélyzet munkakörülményeit.
  • Az M–30 több alkatrészt is használt a korábbi lövegekből, ezek közül az egyik legfontosabb az 1910/30 mintájú löveg megszakított menetű csavarzárja. Mivel ebben az időben a szovjet ipar komoly problémákkal küzdött a csúszó lövegzárak gyártása során (amelyeket az F–25-höz használtak) nagy űrméretű lövegekhez, az alacsony technikai rizikó jelentős előnynek bizonyult.
  • Az M–30 erősebb futóművét más, nagyobb kaliberű lövegekhez is lehetett használni – és használták is: 152 mm-es 1943 mintájú tarack (D–1).

Gyártás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az M–30 tarackok sorozatgyártása 1940-ben kezdődött a 92-es és a 9-es üzemekben. Az első csak 1940-ben vett részt a gyártásban, így összesen 500 darabot elkészítve. A vontatott tarackok mellett a 9-es számú üzem gyártotta az M–30SZ jelű lövegcsöveket is a SZU–122 rohamlövegek felfegyverzéséhez. Nagyjából 700 darab csövet gyártottak erre a célra. A sorozatgyártás egészen 1955-ig folytatódott. 1950–1960 között az M–30-ast Lengyelországban is gyártotta a Huta Stalowa Wola, ahol Wz. 1938 jelöléssel rendszeresítették.[5]


Az M–30 tarack gyártása[1]
Év 1940 1941 1942 1943 1944 1945 1946 1947 Összesen
Legyártott darab 639 2762 4240 3770 3485 2630 210 200 19 266
Év 1948 1949 1950 1951 1952 1953 1954 1955
Legyártott darab 200 250 - 300 100 100 280 100

Leírás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1. lövegcső, 2. hátrasikló rendszer, 3. lövegpajzs, 4. panoráma irányzék, 5. závárzat, 6. kerekek, 7. szétterpeszthető lövegtalpszárak

A závárzat megszakított menetű csavarzár típusú volt. A löveget ellátták hidraulikus fékkel és egy hidropneumatikus helyretolóval. A panoráma irányzékkal lehetett közvetett vagy közvetlen módban célozni.

Az M–30-ast modern szétterpeszthető lövegtalpszárakkal gyártották, felfüggesztéséről laprugók gondoskodtak, acélkerekeit pedig gumiabronccsal látták el. Általában járművel vontatták, lövegmozdony nélkül. A futómű műúton 50 km/h, terepen 35 km/h vontatási sebességet biztosított, emellett lehetett mozgatni hat lóból álló fogattal is, de ilyen esetben már lövegmozdonyt is alkalmaztak. Mikor a lövegtalpszárakat szétnyitották, a felfüggesztés automatikusan lezárt. Vészhelyzet esetén összezárt talpszárakkal is lehetett tüzelni a löveggel, de ekkor az oldalirányzás drasztikusan csökkent (1°30'). A tarackot 1–1,5 perc alatt lehetett tűzkésszé tenni.

Szervezés és alkalmazás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

M–30 Nyizsnyij Novgorodnál, Oroszország
M–30 Izraelban
M–30 a Hämeenlinna Tüzérségi Múzeumban, Finnország
M–30 Poznań-nál, Lengyelország

Vörös Hadsereg[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az M–30 hadosztályszintű tarack volt. Az 1939-es szervezési feljegyzések szerint minden lövészhadosztály két tüzérségi ezreddel rendelkezett; egy könnyű ezreddel (egy zászlóalj 76 mm-es lövegekkel; két vegyes zászlóalj egy 76 mm-es lövegekkel felszerelt üteggel és két 122 mm-es tarackkal felszerelt üteggel) és egy tarackezreddel (egy zászlóalj 122 mm-es tarackokkal és egy zászlóalj 152 mm-es tarackokkal), így összesen 28 darab 122 mm-es tarackkal hadosztályonként. 1940 júniusában egy újabb 122 mm-es tarackokkal felszerelt zászlóaljat rendeltek a tarackezredhez, ezzel megnövelve a lövegek számát, egységenként 32 darabra. 1941 júniusában a tarackezredet eltávolították, így a tarackok száma 16 darabra csökkent. Ezt a szervezési formát használták a háború folyamán, melyből kivételt csak a gárda lövészhadosztályok képeztek, amelyek 1942 decemberétől három tüzérségi zászlóaljjal rendelkeztek (zászlóaljanként két 76 mm-es lövegekkel felszerelt üteg és egy 122 mm-es tarackokkal felszerelt üteg), összesen 12 darab tarackkal. 1944 decemberétől kaptak még egy tarackezredet (5 üteg 20 darab tarackkal), majd 1945 júniusától a lövészhadosztályokat újraszervezték.

1939–1940 között a hegyi lövészhadosztályokhoz egy 122 mm-es tarackokkal felszerelt zászlóaljat (3 üteg 9 darab löveggel) osztottak. 1941-től már egy tüzérségi ezreddel (2 zászlóalj, egyenként három, 4 darab löveggel felszerelt üteggel), benne 24 tarackkal ellátva, de az 1942-es év elejétől csak egy zászlóalj (2 üteg 8 darab tarackkal) maradt. 1944-től a tarackokat kivonták a hegyi lövészhadosztályoktól.

A gépesített hadosztályok két vegyes zászlóaljjal (egy 76 mm-es lövegekkel és két 122 mm-es tarackokkal felszerelt üteggel), összesen 12 tarackkal rendelkeztek. A harckocsihadosztályok egy zászlóaljjal, így 12 tarackkal voltak ellátva. A lovashadosztályok 1941 augusztusáig két 122 mm-es tarackkal felszerelt üteggel, így 8 darab tarackkal rendelkeztek, mielőtt a hadosztálytüzérséget feloszlatták.

Az 1941-es év végéig a lövészdandárok egy üteg 122 mm-es tarackkal voltak felszerelve. 122 mm-es tarackokat a főparancsnokság tartalék egységeinek tarackdandárjai is használtak (72–84 darab).[1]

1941. június 1-jén 1667 darab M–30 állt hadrendbe, amely mennyiség csak egy töredéke a Vörös Hadsereg hadosztálylövegeinek. A háború előrehaladtával számuk rohamosan nőtt a sorozatgyártás felfutásával és a régebbi lövegek veszteségével az 1941–42-es évek folyamán.

Az M–30 tarackokat főleg az ellenséges élőerő közvetett tüzelésére használták. Ezen kívül tábori erődítmények megsemmisítésére, aknamezők felszámolására és szögesdrót-akadályok eltávolítására is használták. Repesz-romboló lövedékeik potenciális veszélyt jelentettek a páncélozott járművek számára is. A robbanás után keletkezett repeszek akár 20 mm vastag páncélt is át tudtak lyukasztani, ami elegendő volt vékonyan páncélozott járművek ellen.

1943-ban az ellenséges harckocsik elleni önvédelemre kumulatív lövedékeket is kifejlesztettek. 1943 előtt a személyzet csak a nagy robbanóerejű lövedékeikre számíthattak, néhány százalékos sikerrel. Az 1943-as német jelentések szerint egyszer egy Tigris harckocsit is sikerült súlyosan megrongálnia egy SZU–122 rohamlövegnek nagy robbanóerejű lövedékeivel.[6]

Az M–30 tarackokat többféleképpen is vontathatták: lovakkal, szovjet vagy a kölcsönbérleti törvény által szovjet kézre került szövetséges teherautókkal (mint például a Dodge WC széria), a Sztalinyec SZTZ–5–NATI és Ja–12 célra épített könnyű tüzérségi vontatók, vagy szükségtől függően saját személyzetük által.

1960-ban az M–30-ast a 122 mm-es D–30 típusú tarackkal váltották fel. Kis számban azonban még napjainkban is megtalálható az orosz hadsereg raktárában. Ezeket fokozatosan kivonják a raktárkészletből.

Egyéb üzemeltetők[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1941–1942 között a lövegek egy része a Wehrmacht kezére került, majd 12,2 cm s.F.H. 396(r) jelöléssel rendszeresítették őket. Németország a lövedékek sorozatgyártásába is belefogott, 1943-ban 424 000, 1944-ben 696 700 és 1945-ben 133 000 darabot gyártva. Néhány zsákmányolt példányt az Atlanti Fal erődítményeibe is beépítettek.[7]

A finn hadsereg 41 darab löveget szerzett, majd 122 H 38 jelöléssel állították hadrendbe. Ezek a lövegek összesen 13 298 darab lövedéket lőttek ki harc közben; mindössze néhány darab löveget veszítettek el. A típust nagyon kedvelték, néhányat egészen az 1980-as évek közepéig használtak kiképzési célra.[8]

A második világháború után a löveget a világ számos országába eljuttatták. Az egyiptomi és a szíriai erők bevetették az arabi–zraeli háborúkban. Néhányat zsákmányoltak az izraeliek, de nem tudni, hogy alkalmazták is-e ezeket. Kínában 54-es típusjelöléssel gyártották az M–30-ast.[9]

Változatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szovjetunió[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • M–30SZ – Némileg módosított változat, a SZU–122 rohamlöveg fegyverzeteként használták.
  • U–11 – Hasonló ballisztikával rendelkező löveg, de sokkal kompaktabb hátrasikló mechanizmussal látták el, hogy könnyebb legyen járművekbe építeni. A lövegek kipróbálták a kísérleti SZU–122M rohamlöveggel, de megbízhatatlansága miatt elvetették. A löveg egy változatát beépítették a kísérleti Objekt 234 típusú harckocsiba, másik nevén a Joszif Sztálin no. 2-be (nem összekeverendő az ISZ–2 harckocsival).
  • D–6 – Másik járműbe építhető löveg hasonló ballisztikával. A kísérleti SZU–122–III járművön használták, de megbízhatatlannak mutatkozott.[10]

Kína[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • 54-es típus – Licenc alapján gyártott változat.
  • 54–1-es típus – Némileg továbbfejlesztett változat.[11]

Lengyelország[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Wz. 1938/1985 – Meglévő wz. 1938 típusok, amelyeket elláttak görgőkerekekkel, PGO–9H irányzékkal és egy második elsütőszerkezettel a közvetlen tüzeléshez.[5]

Önjáró változatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szovjetunió[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egy SZU–122-es a Kubinka harckocsi múzeumban
  • SZU–122 – Szovjet közepes rohamlöveg, amelyet a T–34 harckocsi alvázára építettek. Sorozatgyártása 1942 decemberétől 1943 szeptemberéig folyt. Összesen 638 darabot gyártottak.
  • SZG–122 – Szovjet önjáró lövegek, melyeket zsákmányolt német Panzer III vagy StuG III harckocsik alvázára építettek. Nagyjából húsz darab készült az 1943-as év első hónapjaiban.[10]

Harmadik Birodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • 12,2 cm Kanone (r) auf Geschützwagen Lorraine-Schlepper (f) – német önjáró löveg, amely zsákmányolt francia tüzérségi vontatón alapul (Lorraine 37L). Legalább egy darab készült ebből a típusból, amelyet Franciaországban használtak.[12]

Kína[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Type WZ302 – Az 54-es vagy 54–1-es típus kombinálva egy 63-as típusú páncélozott szállító harcjárművel. Katonai jelölése a 70-es típusú önjáró löveg. A kezdeti típusnak csak négy futógörgője volt, de a továbbfejlesztett 70–1 típusnak már öt. A végső sorozatgyártott modellt új jeladó felszereléssel látták el, jelölése a 70–2 típus lett. Mindegyik modell 40 darab 122 mm-es lövedéket vihet magával.[9][13]

Összegzés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az M–30-assal a Vörös Hadsereg egy modern hadosztálytarackot kapott, amely sikeresen ötvözi a nagy tűzerőt és a jobb mozgékonyságot a megbízhatósággal és a könnyű használhatósággal.[2] A háború utáni hosszú alkalmazása a bizonyíték arra, hogy igen hatékony fegyver volt.

Összehasonlítása más korabeli lövegekkel nehéz, mivel a külföldi lövegek, mint amilyet a franciák, a németek, az amerikaiak használtak, sokkal kisebbek, mindössze 105 mm-esek (a britek pedig még kisebb, 87,6 mm-es, 25 fontos löveget használtak) vagy éppen sokkal nagyobbak, 150–155 mm-esek. Tarackok hasonló kaliberben léteztek, de azok mind még az első világháborúból származtak, mint a Vickers 114 mm tarack, amit a finn hadsereg használt. Alapjában véve a 150 mm-es tarackok sokkal erősebbek, de sokkal nehezebbek is, mint az M–30; míg a 105 mm-es lövegek könnyebbek ugyan, de kisebb pusztítást végeznek.

Legnagyobb riválisa a német 10,5 cm leFH 18 könnyű tarack volt. Súlya 1985 kg, maximális magassági irányzása 42°, csőtorkolati sebessége 470 m/s, maximális lőtávolsága 10 675 m. A továbbfejlesztett leFH 18/40 csőtorkolati sebessége 540 m/s, magassági irányzása 45° és lőtávolsága 12 325 m. Lőtávolságukban már nagyjából megegyeztek, de a német tarack nagy robbanóerejű lövedékei kisebb pusztításra képesek, kisebb magassági irányzása pedig kevésbé teszi hatékonnyá a beásott katonák ellen, habár súlya 400 kg-mal volt kevesebb az M–30 tarackénál. Mindkét löveg alkalmas volt a sorozatgyártásra, 1941–45 között az M–30-ból 16 887 darabot, míg a leFH 18-ból 15 388 darabot gyártottak.

Rendszeresített lőszertípusok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az M–30 az összes 122 mm-es lőszertípus kilövésére alkalmas, amely a Vörös Hadsereg készletében fellelhető volt, beleértve a régi orosz és az importált típusokat is. A második világháború alatt és után új típusokat fejlesztettek ki, ebből a legfontosabb a kumultatív volt. A világháborús BP–460A kumultatív lövedék képes volt 100–160 mm vastag páncél átütésére 90°-os találati szög esetén; a háború utáni BP–1 ugyanebben a szögben akár 200 mm-nyit is átüthetett, 60°-ban 160 mm-t és 30°-ban 80 mm-t. Az OF–462 típusú repesz-romboló lövedékeket eredetileg az M–30-hoz fejlesztették ki, de a modernebb 122 mm-es eszközökből is kilőhetők, így még mindig használatban vannak.

Elérhető lőszertípusok[1]
Típus Modell Súly, kg Töltetsúly, kg Csőtorkolati sebesség, m/s (max. hajtótöltettel) Lőtávolság, m
Páncéltörő lövedékek
Kumultatív (1943 májusától) BP–460A 335 (4 darab hajtótöltet) 2000
Repesz-romboló
Repesz-romboló, acél (1000 darab repesz 30 méteres hatósugárban) OF–462 21,76 3,67 515 11 720
Repesz, acélos vas O–462A 21,7 458 10 800
Repesz, acélos vas О–460А
Nagy robbanóerejű, régi F–460
Nagy robbanóerejű, régi F–460N
Nagy robbanóerejű, régi F–460U
Nagy robbanóerejű, régi F–460K
Srapnel lövedékek
Srapnel 45 mp.-es csővel S–460
Srapnel Т–6 csővel S–460T
Vegyi lövedékek
Vegyi-repesz OH–462 515 11 800
Vegyi H–462 21,8 -
Vegyi H–460 -
Egyéb lövedékek
Világító SZ–462 - 479 8500
Propaganda A–462 - 431 8000
Füst, acél D–462 515 11 800
Füst, acélos vas D–462A 515 11 800

Túlélő példányok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

M–30 a keceli Haditechnikai Parkban

Az M–30 tarackot számos ország katonai múzeumában fel lehet lelni, helyenként emlékműként is ki vannak állítva. Néhány hely, ahol megtalálhatók:

Alkalmazók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Román Hadsereg M–30-as tüzérszakasza menetben 2007 augusztus
M–30-as tüzelőállásban
M–30-as tűzcsapás közben

A Jane's Armour and Artillery-re[9] hivatkozva az M–30 és az 54-es típus még napjainkban is megtalálható néhány ország haderejében:

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b c d e Shirokorad A. B. - Encyclopedia of Russian artillery.
  2. ^ a b Shunkov V. N. - The Weapons of the Red Army.
  3. http://www.russianarms.ru/forum/index.php?board=271.0
  4. http://ru.wikipedia.org/wiki/122-мм_гаубица_образца_1938_года_(М-30)
  5. ^ a b Polish military equipment (1998) - Information Office of the Ministry of Defence - ISBN 83-11-08889-6
  6. SU-122 Assault Gun at "The Russian Battelfield".
  7. Shirokorad A. B. - The God of War of The Third Reich.
  8. 122 H/38 at "Jaeger Platoon: Finnish Army 1918 - 1945 Website".
  9. ^ a b c Jane's Armour and Artillery, 2003-2004
  10. ^ a b Zheltov I. G., Pavlov I. V., Pavlov M. V., Solyankin A. G. - Soviet Medium Self-propelled Artillery 1941-1945.
  11. ^ a b http://articles.janes.com/articles/Janes-Armour-and-Artillery/NORINCO-122-mm-howitzer-Type-54-1-China.html
  12. 12,2-cm Kanone (r) auf Geschützwagen Lorraine-Schlepper (f) at "Ostpanzer".
  13. http://www.sinodefence.com/army/armour/type63.asp
  14. John Pike: Pakistan Army Equipment. Globalsecurity.org. (Hozzáférés: 2013. május 6.)

Fordítás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Shirokorad A. B.: Encyclopedia of Russian artillery, Mn. Harvest, 2000 (Широкорад А. Б. – Энциклопедия отечественной артиллерии. – Мн.: Харвест, 2000. – 1156 с.: илл., ISBN 985-433-703-0)
  • Shirokorad A. B.: The God of War of The Third Reich – M. AST, 2002 (Широкорад А. Б. – Бог войны Третьего рейха. – М.,ООО Издательство АСТ, 2002., ISBN 5-17-015302-3)
  • Shirokorad A. B.: The genius of the Soviet Artillery, M. AST, 2002 (А.Б.Широкорад. – Гений советской артиллерии. - М.,ООО Издательство АСТ, 2002., ISBN 5-17-013066-X)
  • Ivanov A.: Artillery of the USSR in Second World War – SPb Neva, 2003 (Иванов А. Артиллерия СССР во Второй Мировой войне. – СПб., Издательский дом Нева, 2003., ISBN 5-7654-2731-6)
  • Shunkov V. N.: The Weapons of the Red Army, Mn. Harvest, 1999 (Шунков В. Н.: Оружие Красной Армии. – Мн.: Харвест, 1999., ISBN 985-433-469-4)
  • Zheltov I. G., Pavlov I. V., Pavlov M. V., Solyankin A. G.: Soviet Medium Self-propelled Artillery 1941–1945 - M. Exprint, 2005 (Желтов И. Г., Павлов И. В., Павлов М. В., Солянкин А. Г.: Советские средние самоходные артиллерийские установки 1941–1945 гг. – М.: ООО Издательский центр «Экспринт», 2005. – 48 с. ISBN 5-94038-079-4)
  • SU-122 Assault Gun at „The Russian Battelfield”. www.battlefield.ru. (Hozzáférés: 2008. július 14.)
  • 122 H/38 at „Jaeger Platoon: Finnish Army 1918 - 1945 Website”. www.jaegerplatoon.net. (Hozzáférés: 2008. július 14.)

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz 122 mm-es 1938 mintájú tarack (M–30) témájú médiaállományokat.