Sturmgeschütz III

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Sturmgeschütz III
StuG-III-latrun-2.jpg
StuG III Ausf. G rohamlöveg

Általános tulajdonságok
Személyzet 4 fő
Hosszúság 5,4 m
Szélesség 2,95 m
Magasság 1,98 m
Tömeg 20,576 t (Ausf. A–E)
22 t (Ausf. F)
24,3 t (Ausf. G)
8,6 t (Sturminfanteriegeschütz 33 B)
Páncélzat és fegyverzet
Páncélzat 50 mm
Elsődleges fegyverzet Ausf. A–E: 7,5 cm-es StuK 37 L/24
Ausf. F–G: 7,5 cm-es StuK 37 L/43, vagy StuK 40 L/48
SturmIG 33 B: 15 cm-es sIG 33 L/11
Másodlagos fegyverzet Ausf. A–E/SturmIG 33 B: gyárilag nincs
Ausf. F–G: 2 db 7,92-es MG 34 géppuska
Műszaki adatok
Motor Ausf A-G: Maybach HL–120TRM
SturmIG 33 B: Maybach NL–38TR
Felfüggesztés torziós rugó
Sebesség 40 km/h
Hatótávolság 160 km

A Sturmgeschütz III (rövidítve StuG III) rohamlöveg a Harmadik Birodalom legsikeresebb és legnagyobb számban gyártott páncélozott harcjárműve volt a második világháború során.

Előzmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Sturmgeschütz rohamlöveg eredetileg Erich von Manstein elképzelései alapján született meg. Az ezredes egy olyan harcjárművet képzelt el, amely elsősorban a gyalogság támogatását segíti, kiiktatja az ellenfél tüzérségi fegyvereit, a nehézgéppuskával és bunkerekkel megerősített védelmi pontokat. Az ötlet nagy népszerűségre tett szert a felső-katonai vezetés körében, mivel így a gyalogság tűzerejét és önállóságát nagymértékben lehetett fokozni. A feladattal végül 1936. június 15-én a Daimler-Benz AG-t bízták meg, hogy fejlesszen ki egy 7,5 cm-es löveggel felszerelt gyalogsági támogató harcjárművet. A követelményeknek megfelelően a mérnökök törekedtek rá, hogy az új páncéloshoz már sorozatgyártás alatt levő harcjárművek alkatrészeit használják fel, ezért a Pz. III alvázát választották a rohamlöveg alapjául, amelyet a Krupp művek által módosított 7,5 cm-es Sturmkanone 37 L/24-es ágyúval szereltek fel. Ez lett a 0. és az A változat (Ausführung A).

A harcjármű fejlesztésére kiadott pályázat követelményeiben szigorúan előírták, hogy a rohamlövegnek a lehető legalacsonyabbnak kell lennie, ezért a Daimler-Benz szakemberei végül a lövegtorony elhagyása mellett döntöttek. A torony helyére zárt küzdőteret szereltek, ami szerkezetileg egyszerűbbé tette a StuG III-at a kortárs harckocsikhoz képest. Számos olyan szerkezetet, mint például a toronyforgató mechanizmus, amely a harckocsiknál nélkülözhetetlen volt, a rohamlövegeknél egyszerűen elhagyták. A felépítmény sajátosságainak köszönhetően a rohamlövegeket jóval olcsóbb és gyorsabb volt gyártani. A StuG III G változatának előállítási költsége mindössze 82 500 birodalmi márka, ezzel szemben egy Panzer IV G harckocsi ára 103 163 RM volt.[forrás?]

További előnyként említhető a páncélos 1,96 méteres magassága, így kis homlokfelülete miatt könnyen álcázható, kevésbé sebezhető harcjárműnek számított. A páncéltest kialakításából fakadóan azonban felmerültek bizonyos problémák is. Például a löveg oldalirányzása meglehetősen korlátozott volt. Ez akkor jelentett komoly gondot, amikor a rohamlöveg mozgásképtelenné vált, mert így védtelenné vált az ellenséges harckocsik oldalazó tüzével szemben.

Főbb változatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A változat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

StuG III A változat

Az első sorozatgyártású járművek a Panzer III F alvázának és alkatrészeinek felhasználásával készültek. A lövegtorony eltávolítása után a harckocsi alvázához döntött páncéllemezekből épített, zárt küzdőteret szereltek. A 75mm StuK 37 L/24-es rövidcsövű ágyút a páncéltest középvonalától, pár centiméterrel jobbra helyezték el. A Panzer III F harckocsi buvónyílásait eltávolították a 30 mm-es frontpáncélt pedig 50 mm-es vastagságúra cserélték. 1940 januárja és májusa között összesen 30 StuG III A változat gurult le az Alkett cég gyártósoráról.

B változat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A B változat (Ausführung B) az A-hoz hasonlóan egy L/24-es rövid csövű Stukanone 37 ágyúval, továbbfejlesztett hüvelygyújtással, valamint szinkronmechanikus erőátviteli rendszerrel szerelték fel, az eredeti A változat előváltó típusa helyett. Néhány B-t az új hatfogú láncmeghajtó kerékkel, valamint nyolcfogú láncfeszítő kerékkel látták el, a szélesebb lánctalpak miatt.

A StuG IIIA-t és B-t kis számban először az 1940-es nyugat-európai hadjáratban vetették be. 1940-ben az év végére 184 darabot gyártottak, majd 1941-ben még további 584-et. Összesen 320 darab B gördült ki a szerelőcsarnokokból 1940 júniusa és 1941 májusa között.

C változat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A C változat (Ausführung C) az áttervezet hátsó láncfeszítő görgővel és módosított lánckerékkel került sorozatgyártásra. A löveg irányzékát a felépítmény tetejére helyezték át, mivel az megbontotta a felépítmény egységét és sebezhető pontnak bizonyult az ellenség páncéltörő fegyvereivel szemben. A jobb védelem elérése érdekében az irányzék számára kilakított vájatot páncélborítással fedték be.

D változat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A D változat (Ausführung D) fejlettebb rádió berendezést kapott, de lényegében megegyezett a C változattal.

E változat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az E változat (Ausführung E) főként a páncélzat kialakításában tért el a korábbi típusokhoz képest. A felépítményét kiszélesítették az oldal páncélt pedig függőleges kivitelűre cserélték. A küzdőtér ezáltal tágasabbá vált, ami lehetőséget adott a lőszerkészlet bővítésére (az eredeti lőszer javadalmazást 6 db további lőszerrel lehetett kiegészíteni) valamint egy MG 34-es védőgéppuska hordozására. Az MG 34-es a küzdőtér jobb hátsó traktusában került elhelyezésére és a gyalogság elleni védelmet volt hivatott szolgálni.

A géppuskát csak úgy lehetett alkalmazni, ha a töltő kinyitotta a páncélos tetején található búvónyílást és itt próbált meg tüzelési pozícióba kerülni. Ez harctéri körülmények között nehézkes és veszélyes vállalkozásnak számított, mivel a géppuska kezelője védtelenné vált az ellenséges tűzzel szemben, valamint a sima felületű páncéllemezen nehéz volt a kétlábú állvány stabil rögzítése is. Ezért a harctéri használat során ezt az alegységek javítócsapatai különféle védő-acéllemezekkel látták el.

F változat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szovjet harckocsik új generációját képviselő T–34 és KV–1 típusokkal szemben az 1941-ben használt német harckocsiágyúk hatástalannak bizonyultak. A problémát csak tovább tetézte a német páncélosok hiánya is, mely a Barbarossa hadművelet során elszenvedett nagyarányú harckocsi-veszteségeknek és a megnőtt hadtápvonalaknak volt köszönhető. Ezeket a gondokat a német hadvezetés a meglévő páncélosállomány korszerűsítésével próbálta ellensúlyozni. A program keretében a Panzer III és IV harckocsikat, valamint a StuG III rohamlöveget is hatékonyabb páncéltörő ágyúval látták el. Így született meg az F változat, amelyet az igen hatékony 7,5 cm L/43 űrmérethosszú páncéltörő ágyúval láttak el. Az új fegyverrel a StuG III 1000 m-es távolságból képes volt átlőni a 87 mm vastag, 30 fokban döntött hengerelt homogén acélpáncélzatot.

A változtatások egyben a rohamlöveg mint csapatnem, feladatkörének módosulásához vezettek, hiszen eredetileg a gyalogság offenzív támogatására szolgáló harceszköznek szánták őket. Kezdetben ezért a 7,5 cm-es L/24-es ágyú volt a típus fő fegyverzete, ami inkább a gyalogság támogatásánál volt hatásos. Ezzel ellentétben az L/43 űrmérethosszú változat a szovjet harckocsik megsemmisítése terén tett jó szolgálatot. A háború előrehaladtával a rohamlövegeket egyre inkább a páncélvadászok szerepkörében használták.

Az F változatot a még erősebb StuK 40 L/48 űrmérethosszú löveggel felszerelt F/8 verzió követte. A StuK 40-es páncéltörő ágyú igen csak hatékony és pontos fegyvernek bizonyult. Hagyományos PzGr 39-es páncéltörő lőszerrel tüzelve, a lövedék röppályájának magassága maximum 2,5 méteres magasságban tért el az irányzó vonaltól, 1000 m-ről pedig 87 mm 30 fokban döntött hengerelt acélpáncélt is képes volt átlőni. Létezett még egy volfrám-karbid magvas lőszer változat (PzGr 40) amely ugyanekkora távolságból 97 mm-es páncélzaton volt képes áthatolni, bár ebből a típusból csak korlátozott mennyiség jutott el a harcoló csapatokhoz, mivel a volfrámra a létfontosságú ipari szerszámgépek gyártásánál is nagy szükség volt. Ezen felül rendszerben volt még egy kumulatív páncéltörő lőszer típus amely 1000 m-es lőtávolságig volt alkalmazható. A kumulatív páncéltörő lőszernek az egyik legnagyobb előnye az volt, hogy a páncéltörő képességét nem befolyásolta a lőtávolság, pontossága viszont korlátozott volt.

G változat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

StuG III G változat

A StuG IIIG volt az utolsó és egyben legnagyobb darabszámban legyártott változat, amely 1942 decemberétől kezdve a háború végéig gyártásban maradt. A több mint 2 évig tartó termelési folyamat során összesen 7893 db páncélos gurult le az Alkett és a MIAG cégek gyártósorairól.

A G teste nem sokban különbözött az előző változatoktól, a módosítások inkább a felépítmény kialakításán voltak tetten érhetők. Utóbbit kiszélesítették, a felépítmény 30 mm-es oldalsó páncéllemezeket pedig 79 fokban megdöntötték, míg a küzdőtér hátsó falának dőlésszögét merőlegesre változtatták. A rohamlöveg tetejére új, 7 periszkópos parancsnoki kupolát építettek. Az 50 mm-es frontpáncélzat vastagságát pedig 30 mm-es lemezek felerősítésével 80 mm-esre növelték. A fegyverzet kiegészült egy darab 7,92 mm-es MG 34-es géppuskával, amit az immár gyárilag felszerelt fegyverállványra lehetett fogatni, melyet pajzspáncélok vettek körül. Az újonnan rendszeresített védőpáncélzat azonban csak szemből nyújtott kielégítő védelmet, oldalról és hátulról a lövész továbbra is sebezhető maradt. A probléma végleges megoldását az 1944-ben bevezetésre kerülő – a Hetzer páncéloshoz is használt, – távirányítású géppuskaállás jelentette, amelyet a küzdőtér belsejéből lehetett vezérelni. A távirányítású rendszerből azonban csak korlátozott mennyiség állt rendelkezésre, így a StuG III-as változatainak egy része továbbra is pajzspáncéllal készült.

A gyártás folyamán további újításokat eszközöltek, úgymint a 80 mm öntött acél (Saukopf) „disznófej” lövegpajzs ami nagyobb anyagvastagságának és kialakításának köszönhetően megbízhatóbb védelmet tett lehetővé a korábban alkalmazott 50 mm-es, szögletes kivitelű lövegpajzshoz képest. 1944 elejétől kezdve megjelent a párhuzamosított géppuska, 1944 tavaszán pedig a taktikai célokat szolgáló (NbK39) típusú ködgránátvető. 1943 közepétől a rohamlövegeket Schürtzennel (kötény-páncélzattal) szerelték fel, javítva ezzel az üregestöltetű lőszerek elleni védelmet. Az 1943 és 1944 szeptembere között a StuG III-as rohamlövegeket antimagnetikus Zimmerit réteggel vonták be amely meggátolta a mágneses páncélhárító aknák feltapadását.

StuH 42[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Német legénység lőszerrel málház fel egy StuH 42-es rohamlöveget

Mivel a rohamlövegeket páncéloselhárító feladatkörben kezdték el használni, ezért a gyorsan előremozgó gyalogság komolyabb tüzérségi támogatás nélkül maradt. A megoldást az 1943-tól gyártásra kerülő Sturmhaubitze 42 rohamtarack jelentette, amit a nagy romboló erejű 10,5 cm-es L/28-as német tábori tarack csőszájfékkel és elektromos gyújtószerkezettel ellátott változatával szereltek fel. A 10,5 cm-es fegyverhez mindössze 36 darab, többségében repesz-romboló gránátot málházhattak.

Hasonlóan a korábbi StuG III-asokhoz, a StuH 42 sem rendelkezett gyárilag felszerelt védőgéppuskával, mivel a 10,5 cm-es tarack beépítésének köszönhetően már nem maradt elég szabad hely a másodlagos fegyverzet elhelyezésére az amúgy is szűkös küzdőtérben, feladatköréből adódóan egyébként sem volt elsővonalbeli harcjármű. A támogatófegyverzet hiányát a rohamtarackokkal együtt mozgó gyalogság tűztámogatása pótolta.

A típus sorozatgyártása 1942 végén vette kezdetét. A rendelkezésre álló gyártókapacitás mintegy 10%-át különítették el a StuH 42 előállítására. 1943 és 1944 folyamán összesen 1117 db StuH 42 rohamtarackot gyártottak le.

Sturminfanteriegeschütz 33 B[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

StuIG 33B önjáró tüzérségi tarack Sztálingrádban

Az önjáró tüzérségi igényeknek megfelelően 24 darab StuG III-ast 15 cm-es tábori tarackkal és nagyobb méretű felépítménnyel láttak el, ezek közül 12 páncélost a sztálingrádi csata városi harcaiban vetettek be. A hadművelet során a StuIG 33B nehéz rohamlövegeket főként a nagyobb városi épületek és erődítmények semlegesítésére használták.

Szovjet változatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

SZU–76i[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

SZU-76i kiállítva a Nagy Honvédő Háború Központi Múzeumában

A szovjet Vörös Hadsereg körülbelül 200 zsákmányolt Panzer III harckocsi alvázát használta fel önjáró páncéltörő lövegek hordozására. Az átalakításokat a sztálingrádi 37-es számú gyárban végezték el. A harckocsik lövegtornyát eltávolították, az alvázhoz pedig a német StuG III-tól eltérő küzdőteret terveztek. Az így létrehozott harcjárművet a T–34/76 harckocsiknál is jól bevált 76,2 mm-es páncéltörő ágyúval szerelték fel. A felépítmény páncélvédettsége 20 és 30 mm között változott, míg a törzs páncélozása megegyezett a Panzer III harckocsi paramétereivel. Az orosz változat tömege 22 000 kg volt, országúti sebessége pedig elérte az 50 km/h-t.

Néhány változatot a Wehrmachtnak sikerült visszaszereznie, ezeket német álcafestéssel és felségjelzésekkel látták el. Összesen két példány vészelte át a második világháború páncélos ütközeteit.

SZG–122A[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az SZG–122A kialakítása hasonlított a SZU–76i változathoz. A főbb különbséget a 122 mm-es M–30-as tábori tarack jelentette, amelyhez módosítani kellett a felépítményt. A háború végéig mindössze 8-12 db SZG–122A készült el.

Harci alkalmazás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Megsemmisített StuG III-as rohamlöveg Normandiában

1943 közepére 28 önálló, 4 hadosztályközvetlen StuG III-alakulat, továbbá két rádiósszázad és 12 StuG III-szakasz[forrás?] jött létre, melyek készen álltak a júliusi kurszki offenzívára. Később a StuG III-akat szétosztották a páncélos és a páncéltörő alegységek között.

Összegzés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A StuG III megbízható és sokoldalú harcjárműnek bizonyult, amely az egész második világháború alatt szolgálatban maradt. A Sturmgeschütz rohamlövegek kései változatai már inkább páncélvadász szerepkört láttak el. Mivel a rohamlöveg gyártási költsége alacsony volt, továbbá a kiselejtezett, vagy kilőtt Panzer III alvázak ezrével álltak a németek rendelkezésére, ezért a páncéloshiányt ezzel a típussal próbálták meg pótolni. Ez a harcjármű leginkább a mozgékonyságának köszönhette hírnevét, hiszen az alacsony felépítmény és a kis tömeg könnyű irányíthatóságot eredményezett.

Galéria[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Steve Crawford: Harckocsik a II. világháborúban.
  • George Forty: Tankok világenciklopédiája (Atheneum 2000, Budapest, 2006)

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Sturmgeschütz III témájú médiaállományokat.