152 mm-es 1943 mintájú tarack (D–1)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
152 mm-es 1943 mintájú tarack (D–1)
D1 Saint Petersburg 1.jpg
152 mm-es 1943 mintájú tarack a szentpétervári tüzérségi múzeumban kiállítva
Gyártási adatok
Típus tábori tarack
Ország  Szovjetunió
Tervező F. F. Petrov
Gyártó 9-es számú üzem
Alkalmazás
Háborús alkalmazás Második világháború, Arab-izraeli konfliktus
Műszaki adatok
Űrméret 152,4 mm
Lőszer osztott lőszer
Tömeg 3,6 t
Fegyver hossza 6700 mm
Csőhossz 4207 mm
Gyakorlati tűzgyorsaság 3-4 lövés/perc
Csőtorkolati sebesség 508 m/s
Max. lőtávolság 12 400 m
Oldalirányzás 17,5°
Magassági irányzás mínusz 3° plusz 63,5°

A 152 mm-es 1943 mintájú tarack (D–1) (oroszul 152-мм гаубица образца 1943 года (Д-1), 152-mm gaubitsa obrazca 1943 goda (D-1)) egy szovjet gyártmányú 152,4 mm-es tarack, melyet a második világháborúban fejlesztettek ki. A löveget az F. F. Petrov vezette tervezőiroda fejlesztette ki 1942 és 1943 között, a futómű a 122 mm-es 1938 mintájú tarackén alapul, lövegcsöve pedig a 152 mm-es 1938 mintájú tarackról származik. Az erős és mozgékony D–1, sokféle lövedékével nagymértékben megnövelte a Vörös Hadsereg harckocsizó és gépesített alakulatainak tűzerejét és áttörő képességét. A második világháború után még több száz darabot gyártottak a lövegből.

A második világháború után A D–1-est számos konfliktusban bevetették a huszadik század közepén és végén is. A löveg kiválóságát jelzi, hogy a világ számos országának hadseregeinél sokáig hadrendben tartották. A löveg még napjainkban is hadrendben áll néhány szovjet utódállam haderejében és még néhány más országban is.[1][2]

Fejlesztés és sorozatgyártás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Háttér[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1941-ben a Szovjetunió úgy határozott, hogy leállítja a 152 mm-es 1938 mintájú tarackok gyártását. Ennek egyik oka a lövészhadtest feloszlatása volt, melyet 1941 augusztusa és szeptembere között hajtottak végre, következményeképpen a hadtest-tüzérség is megszűnt. Ezen felül a 152 mm-es tarackok nem tartoztak a hadosztálytüzérséghez, így az 1942-es év folyamán nem gyártottak ilyen típusú tüzérségi eszközöket.

A lövészhadtestet az 1942-es év végén ismét felállították, majd a tüzérség korábbi szerveződése is helyreállt. Mivel a 152 mm-es tarackok gyártását leállították, hiány mutatkozott egy olyan eszköz iránt, amely mozgékonyabb, mint a nehéz 152 mm-es 1937 mintájú tarack (ML–20) (melyet általában hadsereg szinten alkalmaztak), de erősebb, mint a 122 mm-es 1938 mintájú tarack (M–30).

Válasz a kihívásra[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1942-ben, hogy megpróbálják orvosolni a megfelelő 152 mm-es tarack hiányát, az F. F. Petrov vezette tervezőiroda megkezdte egy új tarack fejlesztését, amely az M–30 futóművén alapul és az M–10 lövegcsövét használja (amelyre csőszájféket erősítettek a hátrarúgás csökkentése és a könnyebb futómű sérülésének elkerülése érdekében). Az elképzelés lehetővé tette az új löveg azonnali sorozatgyártását, mivel az alapul szolgáló korábbi típusok alkatrészeiből bőven volt raktárkészleten.

Az 1943-as év elején Petrov bejelentette az új tervet a Népbiztosok Tanácsánál. Április 13-án értesítették Petrovot, hogy az Állami Védelmi Bizottság öt darabot rendelt az új lövegből, melyeket aztán május 1-jén a lőtérre küldtek. Május 5-én két darabot csapatpróbára küldtek; két nappal később, május 7-én a löveget rendszeresítésre javasolták, majd 1943 augusztus 8-án hivatalosan hadrendbe állították 152 mm-es 1943 mintájú tarack jelöléssel. Másfél hónappal később az első sorozatot leszállították a Vörös Hadseregnek.[1][2]

Gyártás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A D–1 tarackot kizárólag a szverdlovszki 9-es számú üzemben gyártották 1943 és 1949 között. A második világháború alatt a tarackot csak kis számban gyártották, mivel a 9-es számú üzem volt a felelős a 122 mm-es M–30 tarackok gyártásáért is. Emiatt a háború végéig folyton hiány mutatkozott a 152 mm-es tarackokból.[2]

A D–1 tarackok gyártása[2]
Év 1943 1944 1945 1946 1947 1948 1949 Összesen
Legyártott mennyiség 84 258 715 1050 240 240 240 2827

Leírás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A D–1 tarack felépítése:
1 – szétterpeszthető lövegtalp
2 – lövegzár
3 – lövegpajzs
4 – hátrasikló berendezések (buffer és recuperátor)
5 – lövegcső
6 – csőszájfék
7 – kerekek
8 – felfüggesztés
Az 1, 7 és 8 a futóműhöz, a 2, 4, 5 és 6 a lövegcsőcsoporthoz tartozik

A D–1 tarack lényegében a 152 mm-es 1938 mintájú tarack (M–10) lövegének és a 122 mm-es 1938 mintájú tarack (M–30) futóművének a kombinációja volt. Mivel az új futómű könnyebb volt, mint amilyet az M–10-en használtak, a lövegcsövet egy erős kétkamrás, DT–3-as csőszájfékkel látták el a hátraható erők csökkentése érdekében. Závárzata megszakított menetű csavarzár, a hátrasikló rendszer egy hidraulikus bufferből és egy hidropneumatikus recuperátorból áll. Az osztott lőszer egy lövedékből és nyolc különböző hajtótöltetből áll.

A futómű közel azonos az M–30 lövegen alkalmazottal. Ellátták felfüggesztéssel, acélkerekekkel és gumiabronccsal. A lövegtalpak eredetileg szegecseléssel készültek, de később áttértek a hegesztésre. A löveget nagyjából két perc alatt lehetett tűzkésszé tenni. Vészhelyzet esetén a lövegtalpak szétterpesztése nélkül is lehetett a löveggel tüzelni; habár ez a megoldás a magassági irányzás drasztikus csökkenésével járt együtt (1°30'). Mivel a löveghez nem készült lövegmozdony, így csak járművel lehetett vontatni. A maximális vontatási sebesség műúton 40 km/h, kövezett úton 30 km/h, terepen 10 km/h. A löveget ellátták lövegpajzzsal.[1][2][3]

Összehasonlítás hasonló tarackokkal[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Technikai és taktikai oldalról nézve a D–1 terv egy modern 152 mm-es tarackkal látta el a Vörös Hadsereget, amely ötvözi a mozgékonyságot a hatékony tűzerővel. Más hasonló korabeli lövegekkel összevetve a D–1 lőtávolsága kisebb, de súlya is könnyebb. Például a német gyártmányú 15 cm sFH 18 lőtávolsága 13 325 méter - nagyjából egy kilométerrel nagyobb, mint a D–1-é - de súlya közel két tonnával több (5510 kilogramm vontatás közben). Az amerikai gyártmányú 155 mm-es M1 tarackkal (lőtávolság 14 600 méter, súly 5800 kilogramm), vagy az olasz Ansaldo által gyártott 149 mm-es tarackkal (lőtávolság 14 250 méter, súly 5500 kilogramm) is hasonló a helyzet. A németek által tervezett, tulajdonságaiban a D–1-hez hasonló löveg - a 15 cm sFH 36 - nem került sorozatgyártásra. Régebbi típusokkal összehasonlítva, mint a francia 1917-es mintájú Schneider (lőtávolság 11 200 méter, súly 4300 kilogramm), a D–1 súlyában és lőtávolságában is jobbnak bizonyult.

Szervezés és alkalmazás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A D–1 tarackot a hadtest-tüzérség és a főparancsnokság tartalék egységei alkalmazták. 1944-ben a Vörös Hadsereg minden lövészhadtestje rendelkezett egy tüzérségi ezreddel. Ezek az ezredek öt ütegből (összesen 20 lövegből) álltak, melyek a D–1 tarackok mellett különféle tarackokkal voltak felszerelve: 122 mm-es 1931/37 mintájú ágyú (A–19), 152 mm-es 1937 mintájú tarack (ML–20) vagy 107 mm-es 1910/30 mintájú ágyú. A főparancsnokság tartalék egységei rendelkeztek tarack ezredekkel (48) és nehéz tarack dandárokkal (32). Ezeket szükség esetén hadosztállyá vonhatták össze.[2]

A Vörös Hadsereg 1944-től, a második világháború befejező szakaszától alkalmazta a D–1 tarackokat. A lövegeket elsősorban élőerő, erődítmények és kulcsfontosságú épületek ellen használták. Alkalmanként a G–530 jelű betonromboló lövedékeket harckocsik ellen is bevetették, sikerrel. Szolgálati ideje alatt a löveg jó hírnevet szerzett magának megbízhatósága és pontossága révén.[1] A D–1-est végül a hetvenes évek közepén vonták ki a szolgálatból.

A világháború után a löveget a világ számos országába exportálták, ideértve a Varsói Szerződés tagállamait is. A kétezres évek elején a löveg még mindig hadrendben állt Afganisztánban, Albániában, Kínában, Kubában, Irakban, Mozambikban, Szíriában, Vietnamban és még néhány más országban. A löveget bevetették az Arab-izraeli konfliktusban és a Szovjetunió egyes utódállamaiban is.[2]

Változatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A vontatott tarack mellett Petrov csapata kifejlesztett egy járműre szerelhető változatot is. A Vörös Hadsereg 1943 nyarán és őszén végrehajtott offenzív hadműveletei felkeltették az érdeklődést a KV–2-höz hasonló nehéz tüzérségi harckocsik iránt, melyek közvetlen tűztámogatást biztosíthatnának a lövész és harckocsizó egységeknek, és képesek lennének megsemmisíteni az ellenséges erődítményeket is. A harckocsiba építendő változatot eredetileg a KV–1 nehéz harckocsi egy változatába építették volna. A löveg a 85 mm-es D–5 foglalatát kapta, így a nemhivatalos jelölése a D–1–5 lett, majd ebből a D–15 hivatalos jelölés. Mindössze egyetlen példány készült. Nincs információ arról, hogy a löveget beszerelték volna egy KV harckocsiba. 1943 októberében elkezdték az erőteljes ISZ–2 nehéz harckocsi sorozatgyártását, így az ötlet, miszerint egy specializált tüzérségi harckocsit fejlesszenek az elavult KV alvázon szükségtelenné vált.[4]

Egy másik terv a T–34 harckocsi alvázának kombinálása a D–15 löveggel ugyancsak felmerült. Jelölése a SZU–D15 volt ésa SZU–122 felváltására szánták. Habár nagyfokú támogatásban részesült a terv, mégsem került gyártásra, egyrészt a hátrányai miatt (a nehéz löveg túlterheli a felfüggesztést és a lőszerjavadalmazás is korlátozott), másrészt az ISZU–152 megjelenése miatt.[5]

Lőszer[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1 - OF–530 repesz-romboló lövedék,
2 - O–530 repesz lövedék,
3 - G–530 HEAC (betonromboló) lövedék.

A D–1 tarack lövedékek széles skálájával rendelkezett, beleértve a repesz-romboló, páncéltörő, kumultatív, srapnel, világító és vegyi lövedékeket.

A D–1-hez osztott lőszert használtak nyolc különböző töltettel. A töltetek a Zh–536 „teljes töltetből” és „elsőtől” „hatodikig” rangsorolt töltetekből állnak, melyek közül a hatodik a legkisebb. A BP–540 kumultatív lövedékhez speciális töltetet alkalmaztak.

Mikor az OF–530 lövedékeket repesz-romboló módban használták, az általuk képzett repeszek egy 70×30 méteres területet szórtak be. Mikor nagy rombolóerejű módban használták, akkor egy nagyjából 3,5 méter átmérőjű, 1,2 méter mély krátert téptek a talajba.[1] Annak ellenére, hogy a D–1 tarackokat az 1970-es évek közepén kivonták a szolgálatból, az OF–530 lövedékeket továbbra is használták különféle 152 mm-es tüzérségi eszközökkel.

A G–530 HEAC betonromboló lövedék csőtorkolati sebessége 457 m/s. Egy kilométeres lőtávolság esetén végsebessége 358 m/s és képes 80 centiméter vasbeton átütésére a TNT töltet felrobbanása előtt, amely 114 centiméterre növeli az átütési képességet. A G–530 lövedéket nem lehet teljes töltettel kilőni anélkül, hogy ne kockáztatnák a személyzet épségét azzal, hogy a lövedék felrobbanhat a lövegcsőben. Ezért egy speciális változatot, a G–530S-t fejlesztették ki, amelyet már ki lehet lőni a teljes töltettel.[3]

A BP–540 kumultatív lövedéket a világháború alatt nem használták. Páncélátütő képessége 250 mm 90°-os elméleti becsapódási szög esetén, 220 mm 60°-os becsapódási szög esetén, 120 mm 30°-os becsapódási szög esetén.[3]

Az 1950-es évek végére a D–1 tarackok régi lőszerkészletét kivonták a szovjet arzenálból. A megmaradó típusok az OF–530, O–530, G–530/G–530S és talán a vegyi lövedékek voltak. A szovjet hadsereg rendelkezett 152 mm-es nukleáris lövedékekkel, de nem tisztázott, hogy ezeket ki lehetett-e lőni a D–1 tarackokból.[6]

Elérhető lőszertípusok[2]
Típus Modell Súly, kg Töltetsúly, kg Csőtorkolati sebesség, m/s Lőtávolság, m
Páncéltörő lövedékek
Tengerészeti páncéltörő 1915/28 minta 51,07 3,2
Kumultatív BP–540 27,44 560 3000
Betonromboló lövedékek
Betonromboló lövedék G–530 / G–530S 40,0 5,1 508 12 400
Nagy robbanóerejű és repesz-romboló lövedékek
Repesz-romboló, acél OF–530 40,0 5,47-6,86 508 12 400
Repesz-romboló, acélos vas OF–530A 40,0 5,66 508 12 400
Nagy robbanóerejű, régi F–533 40,41 8,0
Nagy robbanóerejű, régi F–533K 40,68 7,3
Nagy robbanóerejű, régi F–533N 41,0 7,3
Nagy robbanóerejű, régi F–533U 40,8 8,8
Nagy robbanóerejű, acélos vas, régi francia F–534F 41,1 3,9
Nagy robbanóerejű F–521 41,7 7,7
Nagy robbanóerejű, brit, 152 mm-es Vickers tarackokhoz F–531 44,91 5,7
Srapnel lövedékek
Srapnel 45 mp.-es csővel S–501 41,16-41,83 0,5 (680-690 golyó)
Srapnel Т–6 csővel S–501T 41,16 0,5 (680-690 golyó)
Világító lövedékek
Világító, 40 mp. SZ 1 40,2
Vegyi lövedékek
Vegyi tarack lövedék HSZ–530 38,8
Vegyi tarack lövedék HN–530 39,1
Vegyi (háború utáni) ZHZ

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b c d e Shunkov V. N. - The Weapons of the Red Army
  2. ^ a b c d e f g h Shirokorad A. B. - Encyclopedia of the Soviet Artillery
  3. ^ a b c Ballistic Tables for the 152 mm Howitzer M1943
  4. Kolomietz M. V. - KV. "Klim Voroshilov" breakthrough tank
  5. Zheltov I. G., Pavlov I. V., Pavlov M. V., Solyankin A. G. — The Soviet medium self-propelled guns 1941—1945
  6. Shirokorad A. B. - The Nuclear Ram of XX century

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Shunkov V. N. - The Weapons of the Red Army, Mn. Harvest, 1999 (Шунков В. Н. - Оружие Красной Армии. — Мн.: Харвест, 1999.) ISBN 985-433-469-4
  • Shirokorad A. B. - Encyclopedia of the Soviet Artillery - Mn. Harvest, 2000 (Широкорад А. Б. Энциклопедия отечественной артиллерии. — Мн.: Харвест, 2000., ISBN 985-433-703-0)
  • Ivanov A. - Artillery of the USSR in Second World War - SPb Neva, 2003 (Иванов А. Артиллерия СССР во Второй Мировой войне. — СПб., Издательский дом Нева, 2003., ISBN 5-7654-2731-6)
  • Ballistic Tables for the 152-mm Howitzer M1943, M. MoD, 1968 - Таблицы стрельбы 152-мм гаубицы обр. 1943 г. - М., Военное издательство министерства обороны, 1968.
  • Zheltov I. G., Pavlov I. V., Pavlov M. V., Solyankin A. G. — The Soviet medium self-propelled guns 1941—1945, Moscow, 2005, 48 pp. (Желтов И. Г., Павлов И. В., Павлов М. В., Солянкин А. Г. Советские средние самоходные артиллерийские установки 1941—1945 гг. — М.: ООО Издательский центр «Экспринт», 2005. — 48 с. ISBN 5-94038-079-4)
  • Kolomietz M. V. — KV. "Klim Voroshilov" breakthrough tank, Moscow, 2006, 136 pp. (Коломиец М. В. КВ. «Клим Ворошилов» — танк прорыва — М.: Коллекция, Яуза, ЭКСМО, 2006. — 136 с.:ил. ISBN 5-699-18754-5)
  • Shirokorad A. B. — The Nuclear Ram of 20th century, Moscow, 2005 (Широкорад А. Б. Атомный таран XX века — М. Вече, 2005)

Fordítás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz 152 mm-es 1943 mintájú tarack (D–1) témájú médiaállományokat.