Szekfű Gyula

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Szekfű Gyula
Életrajzi adatok
Született1883. május 23.
Székesfehérvár
Elhunyt1955. június 28. (72 évesen)
Budapest
SírhelyFarkasréti temető
Ismeretes minttörténetíró
Nemzetiségmagyar
Pályafutása
Szakterülettörténettudomány
Jelentős munkáiMagyar történet
A Wikimédia Commons tartalmaz Szekfű Gyula témájú médiaállományokat.

Szekfű Gyula Ignác (Székesfehérvár, 1883. május 23. – Budapest, 1955. június 28.)[1] magyar történész, publicista, egyetemi tanár, az MTA tagja, a kora újkori magyar történelem kutatója. A Három nemzedék szerzőjeként a Horthy-rendszer egyik fő ideológusa, ugyanakkor az 1945 utáni rendszer is kitüntetett helyen kezelte őt.

Közéleti szerepvállalása, német orientációja és a zsidóságról alkotott véleménye máig tartó vitákat kelt, ugyanakkor történetírói munkásságát általában pozitívan értékelik.

Családja[szerkesztés]

Székesfehérvári katolikus polgári családba született, édesapja Szekfű Ignác ügyvéd, anyja Voigl Mária (halotti bejegyzése szerint Weigl Katalin). Több testvére volt. 1926. december 23-án Budapesten, a II. kerületben házasságot kötött Amtmann Antóniával, Amtmann Abram és Saffer Jozefin lányával.[2] Gyermeke nem született.

Életpályája[szerkesztés]

A ciszterci főgimnáziumban érettségizett Székesfehérvárott, 1900-ban. A budapesti Királyi Magyar Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán végezte egyetemi tanulmányait történelem, német, valamint francia nyelv és irodalom szakon. Tagja volt állami ösztöndíjasként a Báró Eötvös József Collegiumnak. 1905–1906-ban dolgozott a Magyar Nemzeti Múzeumban, 1908-tól 1910-ig pedig gyakornok volt az Országos Levéltárban. Ezzel párhuzamosan munkatársa volt 1907-től a bécsi Császári és Királyi Házi, Udvari és Állami Levéltárnak, 1908-tól gyakornoki, 1910-től fogalmazói, 1912-től pedig allevéltárosi beosztásban. Tizenhét évet töltött összesen Bécsben. 1916-ban a 16–18. századi magyar történelemből a budapesti egyetemen magántanári képesítést szerzett. 1924-ben a rendkívüli tanári címet nyerte el. Egy évvel később kinevezték egyetemi tanárnak a budapesti egyetem újkori magyar történeti tanszékére. A Magyar Tudományos Akadémiának 1925-től levelező, majd 1941-től rendes tagja lett.

Szekfű Gyula az 1920-as években szakmai és politikai tekintélyének csúcsára érkezett: a Három nemzedék a korszak alapművének számított, 1930-ban pedig az elsők között kapott Corvin-koszorút.

1927 szeptemberétől 1939 decemberéig a konzervatív Magyar Szemle szerkesztője volt, mely Bethlen István politikáját támogatta. 1939–1944 között tagja volt a jobboldali Jelenkor c. "társadalmi, politikai és kulturális lap" szerkesztőbizottságának. A második világháború során mint a Bethlen-csoport tagja csatlakozott a függetlenségi- és népfrontmozgalomhoz. 1939-től 1944-ig vezető publicistája volt a Harmadik Birodalom politikájával szemben kritikus, ellenzéki Magyar Nemzetnek. Kiállt a független, szabad Magyarország mellett mind szóban, mind írásban. Cikket írt A szabadság fogalma címmel a szociáldemokrata Népszava 1941. karácsonyi számába, amely a németellenes nemzeti összefogást példázta. A Magyar Történelmi Emlékbizottság létrehozását célzó tárgyalások résztvevője volt, eleinte betöltötte az elnöki tisztét, majd később visszalépett, nem írta alá az emlékbizottság nyilvánosságra hozott felhívását sem. 1942 szeptemberében a Schönherz-perben a kommunisták mellett tanúskodott. 1943 januárjában fővédnökként tevékenykedett a Petőfi születésének százhuszadik évfordulóján rendezett ünnepségeken. A Valahol utat vesztettünk című cikksorozatában, melyet 1943–1944-ben közölt a Magyar Nemzet, bírálta az ellenforradalmi rendszer hivatalos politikáját és egy Nyugat-orientált, polgári konzervativizmus mellett tette le a voksát. A német megszállás idején visszahúzódott, majd a nyilas hatalomátvétel után bujdosni kényszerült. A fővárosban élte át az ostromot.

Hamarosan a kialakuló demokratikus közéletbe is bekapcsolódott. Elfogadta a politikai helyzetet, hogy a régi rendszer szétesett, a hatalomba a kommunisták és a szociáldemokraták is bekerültek, valamint a Szovjetunió beleszólást kapott az ország ügyeibe a fegyverszüneti egyezmény értelmében. Nem lépett be egyetlen pártba sem, bár 1945 tavaszán a katolikus pártalakítási kísérleteket figyelemmel kísérte, s szóba jött, hogy a Kereszténydemokrata Néppárt elnöki tisztét betölthetné. 1945. április 2-án Budapesten nyolc másik közéleti személyiséggel egyetemben beválasztották az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe.

1945. október 15-én rendkívüli követ és meghatalmazott miniszteri rangban moszkvai követté nevezték ki – erre a koalíciós pártok megállapodása alapján került sor –, 1948 májusától pedig ugyanott nagykövet lett, miután a két ország diplomáciai kapcsolatait nagyköveti szintre emelték. Eme tevékenységének idején vette kezdetét a két ország között a gazdasági, államközi és kulturális kapcsolatok kialakulása, 1948 februárjában pedig sor került a barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási egyezmény aláírására. 1948. szeptember 10-én, a Kommunista Párt hatalomátvétele után felmentették, 1949 áprilisában a Külügyminisztérium nyugállományba helyezte. Országgyűlési képviselő volt 1953. májusától, 1954. január 21-étől az Elnöki Tanács tagja haláláig. Halálát szívizomelfajulás, érelmeszesedés, vesezsugor okozta, a budai Szent Ferenc Kórházban hunyt el.

Munkássága[szerkesztés]

Az első világháború éveiben a Német Császárság megrendelésére írta meg a Der Staat Ungarn c. összefoglaló munkáját. Szekfű műve a világháborús német–osztrák–magyar szövetség szellemében íródott, a „germán-keresztény kultúrkörben” helyezte el Magyarország történetét. Szekfű itt hasonlóságot vélt felfedezni a dunai Habsburg Birodalom és a világháborús német irodalomban feltűnő Mitteleuropa között: „1526 óta majdnem kétszáz éven keresztül folyton megújultak Keletről és Nyugatról a franciák és törökök egyesült támadásai, amelyeknek nyomása alatt a Habsburgokat uraló egész terület Belgiumtól Erdélyig felismerte életfeltételeinek és érdekeinek közös voltát, s a külső támadás visszaverésére szilárd tömeggé egyesült. Ez tulajdonképen a történeti Középeurópa megszületése.”[3]

Szekfű könyve saját fordításában magyar nyelven is napvilágot látott (A magyar állam életrajza). Szekfű már ebben a művében Kossuth szerepét vitatta, vele szemben Széchenyi reformpolitikáját látta igazoltnak.

1920-ban jelentette meg a Három nemzedék című írását, megalapozva az 1918–1919-es forradalmak után hatalomra került rendszer hivatalos ideológiáját. Szekfű a teljes 19. századot hanyatlástörténetként mutatta be, elsősorban Kossuth Lajos politikáját kritizálva. Szekfű a dualizmus korának gazdasági fellendülését és magát a kapitalizálódást a zsidóság előretörésével azonosította. Megállapítása, hogy „a kapitalizmus hirtelen fellendüléséhez, az indusztrializmus és pénzüzlet szédületes kifejlődéséhez a zsidóság szolgáltatta az agyvelőt és az embert (...) Mikor tehát mi a modern Magyarország kulturális haladását dicsőítettük, ez alapjában véve nem volt egyéb, mint az értelmiségi pályáknak a zsidósággal való átitatása.”[4] Szekfű Három nemzedéke fontos hivatkozási pontjává vált a numerus clausust és a harmincas évekbeli zsidótörvényeket követelő csoportoknak, ugyanakkor a szerző 1945 utáni karrierjét nem hátráltatta.

Szekfű részt vett a húszas–harmincas évek reprezentatív vállalkozásában: Hóman Bálinttal közösen jegyezte a Magyar történetet. A középkori fejezeteket Hóman, a Mohács utáni részeket Szekfű írta. A szerzőpáros a történelem alakulását szellemi, lelki tényezőkre vezették vissza.

Szekfű igen nagy jelentőséget tulajdonított a Habsburg–magyar viszonynak. Szekfű számára elsősorban a Habsburg-ház és a Német-római Császárság jelentette Nyugat-Európát, ugyanakkor negatívan vélekedett a Habsburg-ellenes rendi felkelők francia kapcsolatairól. Szekfű felfogásában a köznemesi ellenzék és az erdélyi fejedelmek történelmi szerepe elítélendő, velük szemben a nyugat-dunántúli, aulikus földbirtokosok képviselték a józan hangot. Szekfű egyik legnagyobb hatású tézise (melyet a későbbi történészek elfogadtak), hogy Magyarország újkori pusztulása a törököknek köszönhető, nem pedig a Habsburgoknak.

Fontosabb megfigyelései és tézisei[szerkesztés]

  • A kora újkori magyar történelemben a dunántúli/nagymagyar és tiszántúli/kismagyar érdekek ütköztek.
  • Nem az Erdélyi Fejedelemség, hanem a királyi Magyarország tette lehetővé az ezer éves magyar állam folytonosságát.
  • A nyugat-dunántúli aulikus főurak nem árulók voltak, hanem a bécsi udvarral szemben, de azzal együttműködve a Magyar Királyság államiságát biztosították.
  • A kora újkorban a magyar népesség pusztulása az oszmán uralommal állt összefüggésben.
  • A magyar földön tartózkodó oszmán seregekben felülreprezentáltak voltak a délszlávok.
  • A nemzeti történetírásban negatív hangsúllyal kezelt 18. század Szekfű számára pozitív időszak.

Megítélése[szerkesztés]

Szekfű Gyula életműve ellentmondásokkal teli. Munkabírását, szorgalmát még a kritikusai is elismerték. Már legelső munkája, az 1912-ben megjelentetett Serviensek és familiarisok is kedvező fogadtatásra talált a korabeli magyar történészek között.

Ugyanakkor gyakran szemére vetik, hogy több kurzust is kiszolgált, történeti írásai egyben politikai állásfoglalások is. Mint Vámbéry Rusztem megjegyzi, „álljuk a tényekből levont véleményünket akkor is, ha ezek véletlenül nem vágnak össze a politikai hatalom érdekeivel. Mi véletlenül nem akkor derítjük ki a legendás Fejedelemről, hogy bordélyházat tartott fönn, amikor a Habsburgok vannak uralmon, nem az ellenforradalmi reakció idejében bizonyítjuk a liberalizmus kártékonyságát.”

Viták kereszttüzében áll a Három nemzedék is. Engel Pál történész úgy értékeli, hogy „anyám világképét, mint általában a keresztény középosztályét, döntően befolyásolta a Horthy-korszak antiszemitizmusának szellemi alapvetése, a Három nemzedék. Ma úgy látom, kevés ennél lélekmérgezőbb mű született magyar szerző tollából.”[5]

Szekfű ismerősei és kollégái közül többen nehezményezték a második világháború vége után kiépülő kommunista rendszerrel való együttműködését. Politikai szövetségesét, Bethlen Istvánt a szovjetek hurcolták el, egykori szerzőtársát, Hómant háborús bűnösként börtönözték be, Magyarország nyugati orientációja pedig évtizedekre illúzióvá vált.

Érdekesség[szerkesztés]

Szekfű felesége, Amtmann Antónia, zsidó származású volt.[6] Kosáry Domokosék bújtatták őket a nyilas-korszakban.[7]

Szekfű Gyula sírja Budapesten. Farkasréti temető: 20. körönd-1-31/32. Pátzay Pál alkotása

Szekfű Gyula könyvtárát a magyar állam vásárolta meg 1954-ben, a könyvtári anyag az ELTE BTK Történész Könyvtár törzsanyagába került.[8]

Kitüntetései[szerkesztés]

  • Corvin-koszorú (1930)
  • Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztje (1948)

Főbb művei[szerkesztés]

  • Adatok Szamosközy István történeti munkáinak kritikájához; Barcza Ny., Bp., 1904
  • Serviensek és familiarisok : vázlat a középkori magyar alkotmány- és közigazgatástörténet köréből (Budapest, 1912)
  • A száműzött Rákóczi (Budapest, 1913) – Hozzáférés: 2013. szeptember 21. (A Magyar Tudományos Akadémia Könyvkiadó Vállalata)
  • Felelet a száműzött Rákóczi dolgában (Budapest, 1914)
  • Mit vétettem én? – Ki gyalázta Rákóczit? – Budapest, 1915. 143 o. – Hozzáférés: 2013. szeptember 21.
  • A budai basák magyar nyelvű levelezése : 1553-1589 (Budapest, 1915; Takáts Sándorral és Eckhart Ferenccel)
  • Der Staat Ungarn. Eine Geschichtsstudie. Stuttgart-Berlin, Deutsche Verlags-Anstalt, 1918. Magyarul A magyar állam életrajza. Történeti tanulmány. Budapest, 1917
  • Három nemzedék. Egy hanyatló kor története (Budapest, 1920) – Hozzáférés: 2013. szeptember 21.
  • A magyar bortermelő lelki alkata. Történelmi tanulmány; Eggenberger, Bp., 1922
  • Történetpolitikai tanulmányok; Magyar Irodalmi Társaság, Bp., 1924 (Napkelet könyvtár)
  • Bethlen Gábor – Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1929. 314 o.
  • Magyar történet I–VIII. kötet (Hóman Bálinttal közösen; Budapest, 1929–1934)[9] – Hozzáférés: 2013. szeptember 21.
  • Három nemzedék és ami utána következik (Budapest, 1934) Reprint: Három nemzedék és ami utána következik (Előszó: Glatz Ferenc; Budapest, 1989)
  • A mai Széchenyi. Eredeti szövegek Széchenyi István munkáiból; vál., bev., jegyz. Szekfű Gyula; Magyar Kulturális Egyesületek Szövetsége, bp., 1935 (KESZ könyvek)
  • Szent István a magyar történet századaiban; Franklin Ny., Bp., 1938
  • A magyarság és a szlávok; szerk. Szekfű Gyula; Magyarságtudományi Intézet, Bp., 1942
  • Állam és nemzet. Tanulmányok a nemzetiségi kérdésről; Magyar Szemle Társaság, Bp., 1942 (A Magyar szemle könyvei)
  • „Valahol utat vesztettünk”[10] – Neumann Kht., Budapest, 2003. – Hozzáférés: 2013. szeptember 21.
  • Forradalom után (Budapest, 1947)
  • Szekfű Gyula követ és a moszkvai magyar követség jelentései, 1946–1948; összeáll. Lázár György; Magyar Országos Levéltár, Bp., 1998
  • A magyarság és a szlávok; szerk. Szekfű Gyula, utószó Niederhauser Emil; Lucidus, Bp., 2000 (Kisebbségkutatás könyvek)
  • Szekfű Gyula; vál., sajtó alá rend., bev. Dénes Iván Zoltán; Új Mandátum, Bp., 2001 (Magyar panteon)
  • Rövid magyar történet, 1606–1939; sajtó alá rend., szerk. Soós István és Pótó János, előszó Varsányi Erika, utószó Soós István; Osiris, Bp., 2002 (Millenniumi magyar történelem. Historikusok)
  • Nép, nemzet, állam. Válogatott tanulmányok (Vál.: Erős Vilmos; Budapest, 2002)
  • Mi a magyar? (Szerk. Szekfű Gyula – Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1939, 555 o.) – Repr. kiad.: Helikon, Budapest, 1992. – ISBN 963-208-249-4 – Hozzáférés ideje: 2012. február 17.

Források[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ↑ Halálesete bejegyezve a Bp. II. ker. állami halotti akv. 477/1955. folyószáma alatt.
  2. ↑ A házasságkötés bejegyezve Budapest II. ker. polgári akv. 452/1926. folyószám alatt.
  3. ↑ Szekfű Gyula: A magyar állam életrajza. Budapest, 2008. 87.
  4. ↑ Szekfű Gyula: Három nemzedék és ami utána következik. Budapest, 1989. 333., 337.
  5. ↑ Engel Pál: Úrigyerekek tévúton. Népszabadság, 2001. 05. 12.
  6. ↑ familysearch.org polgári anyakönyvek - Budapest (II. Kerület) - Halottak - dr. Szekfű Gyula halála
  7. ↑ Zsidók a rövid magyar történetben
  8. ↑ Csorba László: Nem ajándék. ÉS, 2020. július 24. (Hozzáférés: 2020. július 31.)
  9. ↑ Szekfű Gyula a III. kötet egy részét (A magyar renaissance; Mohács) és a IV–VII. kötetet írta. A VIII. kötet, az Időrendi áttekintés, közös munkájuk. – A könyv legutóbbi kiadása: Arcanum Adatbázis Kft., Budapest, 2002. CD-ROM – ISBN 963-9374-26-1.
  10. ↑ Először a tanulmány hat részben a Magyar Nemzet hasábjain volt olvasható (1943. november 7., november 21., december 5., december 19., 1944. január 15. és 16.). Ez, a háború alatt írott cikksorozat, megjelent 1947-ben a „Forradalom után” című könyv első fejezeteként. (A könyv reprint kiadását a Gondolat Kiadó jelentette meg 1983-ban.) – A „Valahol utat vesztettünk” tanulmányt önálló könyvként először 1987-ben a Magvető Kiadó, 71 oldalterjedelembe adta ki. A 2. javított kiadást a Holnap Kiadó, 2000-ben, 95 oldalon jelentette meg. Mindkét esetben a kötetet szerkesztette, az előszót és a jegyzeteket írta: Szigethy Gábor. A 2. kiadásnál az ISBN 963-346-364-5.

További információk[szerkesztés]

  • Szilágyi Ágnes Judit (2007): Érdekes személyiségek, emlékezetes viták a magyar történetírásban, 27 történészportré, Budapest, Palatinus, 64-69.
  • Erős Vilmos: Szekfű Gyula és ami utána következik
  • Szekfű Gyula szócikk. Kereszténydemokrácia Tudásbázis, Barankovics István Alapítvány. www.barankovics.hu (Hozzáférés: 2015. január 6.) arch
  • R. Lőrincz Anita: Félreértett hagyomány. A Kemény Zsigmond-i örökség továbbélése Halász Gábor, Szekfű Gyula és Szerb Antal munkásságában; szerzői, Dunakeszi, 1999
  • Dénes Iván Zoltán: Eltorzult magyar alkat. Bibó István vitája Németh Lászlóval és Szekfű Gyulával; Osiris, Bp., 1999
  • Erős Vilmos: A Szekfű-Mályusz vita; Csokonai, Debrecen, 2000 (Csokonai új história)
  • Miskolczy Ambrus: Szellem és nemzet. Babits Mihály, Szekfű Gyula, Eckhardt Sándor és Zolnai Béla világáról; Napvilág, Bp., 2001 (Mythologica)
  • Szekfű Gyula és nemzedéke a magyar történetírásban; szerk. Paksa Rudolf; Argumentum–Eötvös József Collegium, Bp., 2007 (Eötvös műhely)
  • Romsics Ignác: Clio bűvöletében. Magyar történetírás a 19–20. században – nemzetközi kitekintéssel. Budapest, 2011, Osiris Kiadó
  • A negyedik nemzedék és ami utána következik. Szekfű Gyula és a magyar történetírás a 20. század első felében; szerk. Ujváry Gábor, közrem. Nagy József Zsigmond; Ráció, Bp., 2011 (Kodolányi János Főiskola Történeti Műhelyének kiadványai) + DVD
  • Dénes Iván Zoltán: A történelmi Magyarország eszménye. Szekfű Gyula, a történetíró és ideológus; Pesti Kalligram, Bp., 2015
  • Monostori Imre Szekfű Gyula a változó időkben. Életmű, fogadtatás, utókor. 1913–2016; Pro Pannonia, Pécs, 2017 (Pannónia könyvek)
  • Asztalos Miklós: Szekfű – Hóman; szerk., utószó, jegyz. Turbucz Péter; Attraktor, Máriabesnyő, 2020 (Fiat iustitia)
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Szekfű_Gyula&oldid=26758523”