Eckhardt Sándor (irodalomtörténész)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Eckhardt Sándor
Született 1890. december 23.
Arad
Elhunyt 1969. május 16. (78 évesen)
Budapest
Állampolgársága magyar
Nemzetisége magyar
Foglalkozása irodalomtörténész,
nyelvész,
egyetemi tanár
Díjak Kossuth-díj

Eckhardt Sándor (pozsonyi) (Arad, 1890. december 23.Budapest, 1969. május 16.) irodalomtörténész, nyelvész, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, az irodalomtudományok doktora (1955). Eckhardt Sándor (1927) orvos, onkológus apja. Testvére Eckhart Ferenc jogtörténész.[1]

Pályája[szerkesztés]

A budapesti tudományegyetem bölcsészkarát, mint az Eötvös Kollégium tagja végezte el, utána egy évig a párizsi École Normale Supérieure hallgatója volt. Hazatérése után az Eötvös Kollégiumban tanított. 1923-tól 1958-ig a budapesti tudományegyetem bölcsészkarán a francia nyelv és irodalom tanára volt.

1936-tól 1948-ig az Egyetemes Philologiai Közlöny, 1942–43-ban a Magyarságtudomány társszerkesztője, 1939–44-ben a Magyar Szemle szerkesztőjeként is tevékenykedett, 1945-ben pedig Szekfű Gyula rábeszélésére csatlakozott a Kereszténydemokrata Néppárthoz, majd az abból lett Demokrata Néppárthoz, aminek egyik vezéralakjává vált. Az 1945-ös választásokon az FKGP-vel kötött választási megállapodás alapján a parlamentbe jutott két (K)DNP-s politikus egyike lett Bálint Sándor mellett. Az 1947-es „kékcédulás választásokon” pártja Vas megyei listájáról szerzett mandátumot, ezt azonban már nem töltötte ki; két hónappal az 1949-es választások előtt, március 10-én parlamenti helyéről lemondott és a közélettől visszavonult. Ennek ellenére a Magyar Tudományos Akadémia 1949-es kommunista átszervezésekor rendes tagból tanácskozó taggá minősítették vissza (1989-ben posztumusz rehabilitálták). Az 1956-os forradalom során betegsége miatt már nem vett részt a KDNP újjászervezésében. 1990-ben posztumusz Kossuth-díjat kapott.

Francia irodalomtörténettel és különösen a francia–magyar kultúrkapcsolatok történetével foglalkozott. Nagy jelentőségű nyelvészeti munkássága is. 1936-ban ő adta ki az első nagy magyar–francia szótárt és ő szerkesztette a legújabb magyar–francia és francia–magyar nagy szótárakat (Bp., 1953 és 1958). Balassi-kutatóként nevéhez fűződik a költő műveinek kritikai kiadása (Bp., 1951 és 1955). Kiadta Balassi Bálint mesterének, Bornemisza Péternek Ördögi kísértetek című művét (Bp., 1955) és Balassi tanítványának, Rimay Jánosnak összes műveit (Bp., 1955).

Főbb művei[szerkesztés]

  • Balassi Bálint irodalmi mintái (Bp., 1913);
  • Magyar rózsakeresztesek (Bp., 1922);
  • A francia forradalom eszméi Magyarországon (Bp., 1924);
  • Sicambria. Egy középkori monda életrajza (Bp., 1928, franciául Párizs, 1943);
  • Magyar humanisták Párizsban (Bp., 1929);
  • Újfrancia leíró nyelvtan (Bp., 1929);
  • A francia szellem (Bp., 1938);
  • Balassi Bálint (Bp., 1941);
  • Az ismeretlen Balassi Bálint (Bp., 1943);
  • Magyar szónokképzés a XVI. századi Strasszburgban (Bp., 1944);
  • Új fejezetek Balassi Bálint viharos életéből (Bp., 1957);
  • Mai francia nyelvtan (Bp., 1965);
  • Balassi Bálint és Lengyelország (Bp., 1969);
  • Balassi-tanulmányok (sajtó alá rendezte Komlovszky Tibor, Bp., 1972).

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Magyar életrajzi lexikon I. (A–K). Főszerk. Kenyeres Ágnes. Budapest: Akadémiai. 1967.  

További információk[szerkesztés]