Kniezsa István

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jump to navigation Jump to search
Kniezsa István
Született 1898. december 1.
Trsztena
Elhunyt 1965. március 15. (66 évesen)
Budapest
Állampolgársága magyar
Nemzetisége magyar
Foglalkozása nyelvész,
nyelvtörténész,
szlavista,
egyetemi oktató
Iskolái
Kitüntetései Kossuth-díj

Kniezsa István (Trsztena, 1898. december 1.Budapest, 1965. március 15.) Kossuth-díjas nyelvész, nyelvtörténész, szlavista, a Magyar Tudományos Akadémia levelező (1939), majd rendes (1947) tagja. A 20. századi magyar nyelvtörténeti kutatások egyik legjelentősebb alakja volt, számottevő tudományos eredményeket ért el a Kárpát-medencei hely- és személynévanyag vizsgálatában, a magyar nyelv középkori állapotának és írásgyakorlatának kutatásában, valamint a szláv eredetű jövevényszavak feltárásában.

Életútja[szerkesztés]

Szlovák nemzetiségű családban született. Nyitrán elvégzett középiskolái után, 1916–1917-ben részt vett a keleti fronton, az orosz csapatok ellen vívott első világháborús harcokban. A harctéren súlyos sebesüléseket szenvedett, jobb kézfeje megbénult ugyan, de 1921-ig Győrben szolgált tovább a hadseregben. 1921 és 1927 között a fővárosi államrendőrségnél irodasegédtisztként alkalmazták. Ezzel egyidejűleg 1923-ban beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetemre, ahol három féléven át jogot hallgatott, majd 1924-től Eötvös-kollégistaként, Melich János és Gombocz Zoltán tanítványaként nyelvészetet, irodalmat, történelmet és szlavisztikát tanult 1928-ig, amikor megszerezte bölcsészdoktori oklevelét. Ezt követően két éven keresztül szlavisztikai tanulmányokat folytatott Berlinben, Max Vasmer irányítása alatt. 1930-ban hazatért és az Országos Széchényi Könyvtár gyakornokaként helyezkedett el, 1934 és 1940 között pedig már könyvtárnokként dolgozott az intézményben. Mindeközben nyelvészeti stúdiumait sem hanyagolta el: 1930–1931-ben és 1934–1935-ben ösztöndíjjal Varsóban, Krakkóban és Lwówban (ma Lviv) szlavisztikát tanult.

1934-ben magántanári képesítést szerzett a Pázmány Péter Tudományegyetemen „A szláv filológia, különös tekintettel a nyugati szláv nyelvekre” című tárgykörből. 1938-tól már nyilvános rendkívüli tanárként oktatott a fővárosi egyetemen, egyúttal a debreceni Tisza István Tudományegyetemen is tartott szlavisztikai előadásokat. 1940-ben a fővárost rövid időre elhagyta – könyvtári állását végleg, egyetemi katedráját ideiglenesen feladva –, s a kolozsvári tudományegyetemen oktatott a szláv filológia nyilvános rendes tanáraként. 1941-ben visszatért a Pázmány Péter Tudományegyetemre mint nyilvános rendes tanár, egyidejűleg 1941 és 1944 között az Erdélyi Tudományos Intézet igazgatói feladatait is ellátta. 1949-től haláláig a budapesti egyetem szláv filológiai tanszékének tanszékvezető tanáraként tevékenykedett, 1957 januárjától a tanév végéig a bölcsészettudományi kar dékánja is volt.

Munkássága[szerkesztés]

Fő kutatási területe a magyarság 10–15. századi településtörténetével szorosan összefüggő hely- és személynévkutatás volt. Levéltári és oklevélkutatásai alapján jelentős feltárómunkát végzett a Kárpát-medencei helynévanyag tekintetében, a már csak forrásokból ismert települések helyét beazonosította, egyszersmind etimológiai magyarázatokat is csatolt az egyes helynevekhez. Az általa összegyűjtött anyag alapján felállította a magyar és szláv helységnévtípusok középkori kronológiáját, és megszerkesztette a 11. századi Magyar Királyság nemzetiségi térképét. Számottevő eredményeket ért el az erdélyi magyar, erdélyi szász és román településnevek keletkezéstörténetével kapcsolatosan is. Újszerű módszertani szemléletet hozott a névtanba az ún. párhuzamos helynévadás jelenségének mélyreható elemzésével, amelynek során megállapította a többnemzetiségű vidékek etnikumaira jellemző, egymáséitól független helynévadási szokások törvényszerűségeit. Gömör, Hont és Ugocsa vármegyék 16–18. századi összeírási lajstromai alapján felvázolta a magyar, szlovák és ruszin családnevek rendszerét, az egyes nyelvekre jellemző személynévképzési sajátosságokat. Ez irányú munkásságával jelentősen hozzájárult Magyarország középkori népesség- és településtörténetének ismeretéhez, egyszersmind a korszerű történeti névtan és helynév-tipológia megteremtéséhez.

Ezen túlmenően jelentős eredményeket ért el a magyar helyesírás és nyelv középkori története, valamint nyelvünk szláv eredetű jövevényszavainak feltárása terén (ez utóbbi témában összefoglaló munkájának csak első része jelent meg). Általános szlavisztikai kutatásai túlmutattak a nyelvészet témakörén, foglalkozott a szláv népek ős- és népességtörténetével, a magyarok és a szlávok művelődéstörténeti kapcsolataival is.

1948–1949-ben az Études Slaves et Roumaines,, 1955-től haláláig a Studia Slavica című szlavisztikai folyóiratok alapító főszerkesztője volt, s részt vett a Kelet-európai Történeti Társaságok Szövetsége (Fédération des sociétés historiques de l’Europe orientale) égisze alatt összeállított szláv őstörténeti szótár szerkesztőbizottsági munkálataiban. Jelentősebb könyveit és írásait 2000–2003-ban Kiss Lajos gondozásában újra kiadták.

Társasági tagságai és elismerései[szerkesztés]

Tudományos eredményei elismeréseként a Magyar Tudományos Akadémia 1939-ben levelező, 1947-ben rendes tagjai közé választotta. 1942-től a Szent István Akadémia rendes tagja volt, de vezető tisztségeket töltött be a Magyar Nyelvtudományi Társaságban is: 1944–1948 között titkára, 1950–1953 között alelnöke, 1953-tól 1959-ig elnöke volt. Ezek mellett tagja volt a helsinki Finnugor Társaságnak (Suomalais-ugrilainen Seura), továbbá a lengyel–magyar kapcsolatok ápolását célul tűző Magyar Mickiewicz Társaságnak is.[1]

1953-ban nyelvtörténeti és szlavisztikai munkásságáért Kossuth-díjat kapott.

Főbb művei[szerkesztés]

  • A magyar helyesírás a tatárjárásig. Budapest, Magyar Nyelvtudományi Társaság, 1928, 32 p.
  • A szlávok. Budapest, 1932. = Kincsestár, 26.
  • Pseudorumänen in Pannonien und in den Nordkarpathen. Budapest, 1936. = Ostmitteleuropäische Bibliothek, 2.
  • Magyarország népei a XI. században. in: Emlékkönyv Szent István király halálának 900. évfordulóján. Budapest, Franklin, 1938, 368–472.
  • Cirillbetűs szláv szövegek nemzetközi tudományos átírása. Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 1939, 14 p.
  • Az esztergomi káptalan 1156-i dézsmajegyzékének helységei. Századok 1939, 167-187.
  • Adalékok a magyar–szlovák nyelvhatár történetéhez. Budapest, Athenaeum, 1941, 62 p.
  • Erdély víznevei. 1942.
  • Az Ecsedi-láp környékének szláv eredetű helynevei. Debrecen, 1943, 42 p.
  • Nyelvészet és őstörténet. in: A magyarság őstörténete. Szerk. Ligeti Lajos. Budapest, 1943.
  • Keletmagyarország helynevei. in: Magyarok és románok I–II. Szerk. Deér József & Gáldi László. Budapest, Athenaeum, 1943, 111–313.
  • A párhuzamos helynévadás: Egy fejezet a településtörténet módszertanából. Budapest, Magyar Történettudományi Intézet, 1944, 59 p.
  • A zobori apátság 1111. és 1113. évi oklevelei, mint nyelvi (nyelvjárási) emlékek. Debrecen, Debreceni Tudományegyetem, 1949, 52 p.
  • A magyar helyesírás története. Budapest, Tankönyvkiadó, 1952, 29 p.
  • Helyesírásunk története a könyvnyomtatás koráig. Budapest, Akadémiai, 1952, 204 p. = Nyelvészeti Tanulmányok.
  • A magyar nyelv szláv jövevényszavai I/1–2. Budapest, Akadémiai, 1955.
  • A magyar állami és jogi terminológia eredete. in: MTA Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának Közleményei 1955. 237–266.
  • A magyar szlavisztika problémái és feladatai. in: MTA Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának Közleményei 1958. 69–124.
  • A magyar és szlovák családnevek rendszere. Budapest, ELTE, 1965, 112 p.
  • Az -i helynévképző a magyarban. – tanulmány
  • Párhuzamos helynévadás. – tanulmány

Jegyzetek[szerkesztés]

Források[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]

  • Hadrovics László: Kniezsa István. in: Magyar Tudomány 1965.
  • Kiss Lajos: Kniezsa István 1898–1965. in: Magyar Nyelvőr 1965.
  • Kiss Lajos: Kniezsa István. Budapest, 1994.
  • Kniezsa-hagyaték