Kniezsa István

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Kniezsa István
Született 1898. december 1.
Trsztena
Elhunyt 1965. március 15. (66 évesen)
Budapest
Állampolgársága magyar
Nemzetisége magyar
Foglalkozása nyelvész,
nyelvtörténész,
szlavista,
egyetemi oktató
Iskolái
Kitüntetései Kossuth-díj

Kniezsa István (Trsztena, 1898. december 1.Budapest, 1965. március 15.) Kossuth-díjas nyelvész, nyelvtörténész, szlavista, a Magyar Tudományos Akadémia levelező (1939), majd rendes (1947) tagja. A 20. századi magyar nyelvtörténeti kutatások egyik legjelentősebb alakja volt, számottevő tudományos eredményeket ért el a Kárpát-medencei hely- és személynévanyag vizsgálatában, a magyar nyelv középkori állapotának és írásgyakorlatának kutatásában, valamint a szláv eredetű jövevényszavak feltárásában.

Életútja[szerkesztés]

Szlovák nemzetiségű családban született. Nyitrán elvégzett középiskolái után, 1916–1917-ben részt vett a keleti fronton, az orosz csapatok ellen vívott első világháborús harcokban. A harctéren súlyos sebesüléseket szenvedett, jobb kézfeje megbénult ugyan, de 1921-ig Győrben szolgált tovább a hadseregben. 1921 és 1927 között a fővárosi államrendőrségnél irodasegédtisztként alkalmazták. Ezzel egyidejűleg 1923-ban beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetemre, ahol három féléven át jogot hallgatott, majd 1924-től Eötvös-kollégistaként, Melich János és Gombocz Zoltán tanítványaként nyelvészetet, irodalmat, történelmet és szlavisztikát tanult 1928-ig, amikor megszerezte bölcsészdoktori oklevelét. Ezt követően két éven keresztül szlavisztikai tanulmányokat folytatott Berlinben, Max Vasmer irányítása alatt. 1930-ban hazatért és az Országos Széchényi Könyvtár gyakornokaként helyezkedett el, 1934 és 1940 között pedig már könyvtárnokként dolgozott az intézményben. Mindeközben nyelvészeti stúdiumait sem hanyagolta el: 1930–1931-ben és 1934–1935-ben ösztöndíjjal Varsóban, Krakkóban és Lwówban (ma Lviv) szlavisztikát tanult.

1934-ben magántanári képesítést szerzett a Pázmány Péter Tudományegyetemen „A szláv filológia, különös tekintettel a nyugati szláv nyelvekre” című tárgykörből. 1938-tól már nyilvános rendkívüli tanárként oktatott a fővárosi egyetemen, egyúttal a debreceni Tisza István Tudományegyetemen is tartott szlavisztikai előadásokat. 1940-ben a fővárost rövid időre elhagyta – könyvtári állását végleg, egyetemi katedráját ideiglenesen feladva –, s a kolozsvári tudományegyetemen oktatott a szláv filológia nyilvános rendes tanáraként. 1941-ben visszatért a Pázmány Péter Tudományegyetemre mint nyilvános rendes tanár, egyidejűleg 1941 és 1944 között az Erdélyi Tudományos Intézet igazgatói feladatait is ellátta. 1949-től haláláig a budapesti egyetem szláv filológiai tanszékének tanszékvezető tanáraként tevékenykedett, 1957 januárjától a tanév végéig a bölcsészettudományi kar dékánja is volt.

Munkássága[szerkesztés]

Fő kutatási területe a magyarság 10–15. századi településtörténetével szorosan összefüggő hely- és személynévkutatás volt. Levéltári és oklevélkutatásai alapján jelentős feltárómunkát végzett a Kárpát-medencei helynévanyag tekintetében, a már csak forrásokból ismert települések helyét beazonosította, egyszersmind etimológiai magyarázatokat is csatolt az egyes helynevekhez. Az általa összegyűjtött anyag alapján felállította a magyar és szláv helységnévtípusok középkori kronológiáját, és megszerkesztette a 11. századi Magyar Királyság nemzetiségi térképét. Számottevő eredményeket ért el az erdélyi magyar, erdélyi szász és román településnevek keletkezéstörténetével kapcsolatosan is. Újszerű módszertani szemléletet hozott a névtanba az ún. párhuzamos helynévadás jelenségének mélyreható elemzésével, amelynek során megállapította a többnemzetiségű vidékek etnikumaira jellemző, egymáséitól független helynévadási szokások törvényszerűségeit. Gömör, Hont és Ugocsa vármegyék 16–18. századi összeírási lajstromai alapján felvázolta a magyar, szlovák és ruszin családnevek rendszerét, az egyes nyelvekre jellemző személynévképzési sajátosságokat. Ez irányú munkásságával jelentősen hozzájárult Magyarország középkori népesség- és településtörténetének ismeretéhez, egyszersmind a korszerű történeti névtan és helynév-tipológia megteremtéséhez.

Ezen túlmenően jelentős eredményeket ért el a magyar helyesírás és nyelv középkori története, valamint nyelvünk szláv eredetű jövevényszavainak feltárása terén (ez utóbbi témában összefoglaló munkájának csak első része jelent meg). Általános szlavisztikai kutatásai túlmutattak a nyelvészet témakörén, foglalkozott a szláv népek ős- és népességtörténetével, a magyarok és a szlávok művelődéstörténeti kapcsolataival is.

1948–1949-ben az Études Slaves et Roumaines,, 1955-től haláláig a Studia Slavica című szlavisztikai folyóiratok alapító főszerkesztője volt, s részt vett a Kelet-európai Történeti Társaságok Szövetsége (Fédération des sociétés historiques de l’Europe orientale) égisze alatt összeállított szláv őstörténeti szótár szerkesztőbizottsági munkálataiban. Jelentősebb könyveit és írásait 2000–2003-ban Kiss Lajos gondozásában újra kiadták.

Társasági tagságai és elismerései[szerkesztés]

Tudományos eredményei elismeréseként a Magyar Tudományos Akadémia 1939-ben levelező, 1947-ben rendes tagjai közé választotta. 1942-től a Szent István Akadémia rendes tagja volt, de vezető tisztségeket töltött be a Magyar Nyelvtudományi Társaságban is: 1944–1948 között titkára, 1950–1953 között alelnöke, 1953-tól 1959-ig elnöke volt. Ezek mellett tagja volt a helsinki Finnugor Társaságnak (Suomalais-ugrilainen Seura), továbbá a lengyel–magyar kapcsolatok ápolását célul tűző Magyar Mickiewicz Társaságnak is.[1]

1953-ban nyelvtörténeti és szlavisztikai munkásságáért Kossuth-díjat kapott.

Főbb művei[szerkesztés]

  • A magyar helyesírás a tatárjárásig. Budapest, Magyar Nyelvtudományi Társaság, 1928, 32 p.
  • A szlávok. Budapest, 1932. = Kincsestár, 26.
  • Pseudorumänen in Pannonien und in den Nordkarpathen. Budapest, 1936. = Ostmitteleuropäische Bibliothek, 2.
  • Magyarország népei a XI. században. in: Emlékkönyv Szent István király halálának 900. évfordulóján. Budapest, Franklin, 1938, 368–472.
  • Cirillbetűs szláv szövegek nemzetközi tudományos átírása. Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 1939, 14 p.
  • Az esztergomi káptalan 1156-i dézsmajegyzékének helységei. Századok 1939, 167-187.
  • Adalékok a magyar–szlovák nyelvhatár történetéhez. Budapest, Athenaeum, 1941, 62 p.
  • Erdély víznevei. 1942.
  • Az Ecsedi-láp környékének szláv eredetű helynevei. Debrecen, 1943, 42 p.
  • Nyelvészet és őstörténet. in: A magyarság őstörténete. Szerk. Ligeti Lajos. Budapest, 1943.
  • Keletmagyarország helynevei. in: Magyarok és románok I–II. Szerk. Deér József & Gáldi László. Budapest, Athenaeum, 1943, 111–313.
  • A párhuzamos helynévadás: Egy fejezet a településtörténet módszertanából. Budapest, Magyar Történettudományi Intézet, 1944, 59 p.
  • A zobori apátság 1111. és 1113. évi oklevelei, mint nyelvi (nyelvjárási) emlékek. Debrecen, Debreceni Tudományegyetem, 1949, 52 p.
  • A magyar helyesírás története. Budapest, Tankönyvkiadó, 1952, 29 p.
  • Helyesírásunk története a könyvnyomtatás koráig. Budapest, Akadémiai, 1952, 204 p. = Nyelvészeti Tanulmányok.
  • A magyar nyelv szláv jövevényszavai I/1–2. Budapest, Akadémiai, 1955.
  • A magyar állami és jogi terminológia eredete. in: MTA Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának Közleményei 1955. 237–266.
  • A magyar szlavisztika problémái és feladatai. in: MTA Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának Közleményei 1958. 69–124.
  • A magyar és szlovák családnevek rendszere. Budapest, ELTE, 1965, 112 p.
  • Az -i helynévképző a magyarban. – tanulmány
  • Párhuzamos helynévadás. – tanulmány

Felhasznált forrás[szerkesztés]

További források[szerkesztés]

  • Hadrovics László: Kniezsa István. in: Magyar Tudomány 1965.
  • Kiss Lajos: Kniezsa István 1898–1965. in: Magyar Nyelvőr 1965.
  • Kiss Lajos: Kniezsa István. Budapest, 1994.
  • Kniezsa-hagyaték