Tömörkény István

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Tömörkény István
Tömörkény István Szeged.jpg
Tömörkény István szobra Szegeden, a róla elnevezett gimnázium előtt
Élete
Született 1866. december 21.
Cegléd
Elhunyt 1917. április 24. (50 évesen)
magyar 1867-1918 Szeged
Nemzetiség magyar
Pályafutása
Jellemző műfajok novella
Fontosabb művei Az alföldi rablóvilág történetei
Különféle magyarok meg egyéb népek
Rózsa Sándor nálunk

Tömörkény István (született Steingassner István, Cegléd, 1866. december 21.Szeged, 1917. április 24.) magyar író, újságíró, néprajzkutató, régész, múzeum- és könyvtárigazgató.

Szeged kultúrpalotájának ő a legnagyobb raritása és akkora kincse, amekkora Budapest összes múzeumaiban nem található. És sohase gondolt arra, hogy a Kultúrpalota idegen látogatói szemében ő a legnagyobb áhítattal megnézett látnivaló. … világítani fog még akkor is, mikor a Kultúrpalota minden bennevalóival és tartozékaival egyetemben rég omladék lesz.
Móra Ferenc

Életpályája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Emléktáblája Makón, a Korona Szálló falán

Ausztriai eredetű sváb családban született. Születésekor apja a ceglédi indóház vendéglőjét bérelte. Tömörkény tanulmányait a szegedi piaristáknál kezdte, majd három évig a makói református gimnáziumban tanult (1877-1880). 16 éves korában azonban abba kellett hagyni gimnáziumi tanulmányait, mert a család anyagilag tönkrement. Patikusinasnak szegődött, hogy el tudja magát tartani. 1882-1886-ig gyógyszerész volt, ez a pálya azonban nem elégítette ki, függetlenségre vágyott, a maga ura szeretett volna lenni. Rokoni segítséggel a Szegedi Híradóhoz szegődött újságírónak. Ekkor változtatta vezetéknevét Tömörkényre, a dualizmus korabeli Magyarországon ugyanis a közéletben idegen néven nem lehetett részt venni. Bár az újságírás nem nyújtott biztos polgári megélhetést, Tömörkény írói tehetségének kibontakoztatására alkalmas volt. Sem érettségije, sem diplomája nem volt (a gyógyszerészséghez akkor még nem kellett oklevél), így 1888-ban be kellett vonulnia katonának, mint a nem kiváltságos társadalmi csoportok minden tagjának, a parasztoknak és a munkásoknak. Két évet a bosnyák-török határon szolgált (1888-1889), bizonyára itt tanult meg szerbül. Egy évet pedig Bécsben szolgált (1890-1891), a családból hozott dialektális német nyelvismerete mellett Bécsben megtanulta a német irodalmi nyelvet is. Közkatonaként kezdte és őrmesterként szerelt le. Katonatársainak, a Szeged-vidéki paraszt fiataloknak a megismerése átalakította addigi társadalmi tapasztalatait.

A leszerelés után megfordult fejében, hogy Budapestre költözik, de aztán inkább maradt Szegeden, s elszegődött újságírónak, írónak a Szegedi Híradónál jóval frissebb szellemiségű Szegedi Naplóhoz. 1899-ben remélte, hogy őt nevezik ki főszerkesztőnek, nem így lett. A tudós szegedi főrabbi, Löw Immánuel javaslatára tisztviselő lett a Somogyi-Könyvtár és Városi Múzeum intézményében, amely ekkor már a főreáliskolából, a mai SZTE központi épületéből az 1895-1896-ban felépített eklektikus stílusú szegedi Kultúrpalotába költözött, amely a belvárosban a Tisza, a közúti híd, a vár és a Szegedi Nemzeti Színház közelében van. Reizner János (1847-1904) könyvtár- és múzeumigazgató mellé került mindenes munkatársnak. Reizner mellett sajátította el a könyvtári és múzeumi teendőket, közben a Múzeumok és Könyvtárak Országos Felügyelősége (MKOF) által szervezett szaktanfolyamokon is részt vett, 1900-ban elvégezte a könyvtárosi, 1901-ben a természetrajzi, 1903-ban a néprajzi és a régészeti tanfolyamokat. Az MKOF segítette folyamatosan a vidéki könyvtárak és múzeumok szerveződését a szakszerű tanfolyamok lebonyolításával, ezen tanfolyamokon vett részt korábban a szentesi múzeumalapító Csallány Gábor, később egy itteni tanfolyamon Móra Ferenc is gyarapította a gyakorlatban már megalapozott régészeti ismereteit.
Reizner János halála után, 1904-ben Tömörkény István lett a könyvtár és a múzeum igazgatója 1917-ben bekövetkezett haláláig.

Munkássága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Embert próbáló feladat volt jóformán másodmagával, Móra Ferenccel együtt Somogyi Károly esztergomi kanonok 40 000 kötetes könyvtárát gyarapítani, katalogizálni, szolgáltatni az olvasóknak, s a muzeológiai tudomány valamennyi területét gyűjteni, rendszerezni, foglalkozni numizmatikával, természetrajzzal, régészettel, helytörténettel, a képzőművészetekkel, s emellett Tömörkény feltett szándéka volt a néprajzi gyűjtemény kialakítása, gyarapítása. A korszak támogatta ezt a kezdeményezést, a millennium óta becsülni kezdték a népi kultúrát. A szegedi néprajzi anyag azonban Tömörkény nélkül nem lett volna felgyűjtve, így is már az utolsó pillanatban voltunk, egy nagy váltás időszakában, amikor az 1879-es nagy árvíz után kiemelkedik a palotás Szeged, s megindul a polgári fejlődés, a modernizálódás, s gyökerestől kezdi átformálni az addigi hagyományos paraszti világot és a tiszai vízenjárók (a tiszai hajósok) világát, ez utóbbiak gyakran tavasztól késő őszig egy-egy uszályon élték le életüket családjukkal együtt.

Bálint Sándor néprajzkutató és művészettörténész, Péter László irodalomtudós és helytörténész, Lengyel András irodalomtörténész muzeológus tudták igazán értékelni azt a 6000 egységnyi néprajzi múzeumi tárgyat, amellyel Tömörkény jóvoltából gazdagodott a múzeum. Később évtizedeken keresztül jóformán ennek a mennyiségnek csak egyhatodával tudták növelni a gyűjteményt. Az elmúló/átalakuló paraszti világ idejéből sikerült a leletmentés, s leletmentés Tömörkény valamennyi novellája, tárcaelbeszélése is, amelyeket a Szegedi Naplóban, a Magyar Hírlapban és önálló kötetekben publikált. Tömörkény még a népnyelv gyűjtésében is komoly teljesítményt nyújtott, 3500 regisztrálatlan, fölgyűjtetlen szóval járult hozzá Szily Kálmánék tervezett nagy szegedi szótárához, ebből aztán semmi nem lett, de 1957-ben Bálint Sándor értékelte Tömörkény nyelvészeti munkáját, s tető alá hozta a szegedi szótárt, s kiadta, nagyon ki kellene adni újra, mert nagyon nagy kár, ha örökre feledésbe merül ez a szép szegedi nyelvjárás, amelyet még annyian beszéltek nemcsak Tömörkény korában, hanem az 1960-as években is.

Tömörkény munkásságát radikális és következetes ideológiamentesség jellemzi, az irodalomban a naturalizmus eszközeivel dolgozik, az általa kiválasztott világ embereit életmódjuk, gondolkodásuk, nyelvük egységében ábrázolja, kis történetek, esetrajzok, alkalmi észleletek végtelen sorában.[1] Tömörkény ugyanezt tette a muzeológia eszközeivel is, felgyűjtötte annak a rétegnek a néprajzi értékeit, amelynek életéből szükségszerűen hiányzott az egyéni távlatosság, a metafizikus célképzetek, de nem hiányoztak az erkölcsi értékek.

Miközben Tömörkény üdvözölte a modernitást, ugyanettől az erkölcsi értékek sérülését féltette joggal. Nem volt öncélú az ő irodalmi munkássága és néprajzi gyűjtése, a korabeli Szeged lényegét ragadta meg, megmutatta azokat az embereket, akinek hátán épült a palotás Szeged. Sokat idézték, adták ki újra és újra műveit, de megérteni kevesen értették meg, a kortárs irodalomkritika csak fanyalgott, a mértékadó sajtó elsősorban humoros írásokat várt tőle, az akadémiai kritika felrótta részletrajzainak „terjengősségét” és túlzott néprajziasságát.

A Tömörkénnyel együtt dolgozó Móra Ferenc már megérezte Tömörkény kvalitásait, s mindenben együtt munkálkodott vele, a néprajzi anyag felgyűjtésében is. A múzeumi kiállítások megrendezésében is, amelyeknek nagy sikere volt. A kiállításokat többen látogatták, mint a könyvtárat. Még elgondolni is fantasztikus ezt a hőskort, az egész múzeum egy raktár, s egyben kiállítási terület, egyszerre tárul a látogatók szeme elé a múzeum teljes anyaga. Ma meg azt látjuk, ami nem került a tápraktárakba, fogalmunk sincs a múzeumok teljes anyagáról, csak néha hökkenünk meg mi minden enyészik pincékben, tápraktárakban, ugye egy-egy időszaki kiállítás alkalmából, például Bálint Sándor születésének centenáriumán rendeztek egy időszakos kiállítást az általa felgyűjtött anyagból, bizony megcsodáltuk, a Bálint Sándor gyűjteménynek azonban azóta sincs sehol állandó kiállítása.

1917 áprilisában néhány napi betegeskedés után halt meg Tömörkény István, másnap már megjelent Móra nekrológja a Szegedi Naplóban, amelyben többek közt ez olvasható:

"Sejtelme se volt róla, hogy Szeged kultúrpalotájának ő a legnagyobb raritása[2] és akkora kincse, amekkora Budapest összes múzeumaiban nem található. És sohase gondolt arra, hogy a Kultúrpalota idegen látogatói szemében ő a legnagyobb áhítattal megnézett látnivaló. … világítani fog még akkor is, mikor a Kultúrpalota minden bennevalóival és tartozékaival egyetemben rég omladék lesz."[3] "… Mórának máig szólóan igaza volt, s lett. Tömörkény művelődéstörténeti súlya összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint bármelyik elődjéé és utódjáé. Az életmű, amelyet létrehozott, a legjelentősebb, amelyet a szegedi múzeum falai között valaha is megalkottak."[3]

Tömörkény István emléktábla
Szeged, Móra Ferenc Múzeum előcsarnoka

Elbeszélései szépirodalmi kötetekben[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Szegedi parasztok és egyéb urak (1893)
  • Jegenyék alatt (1898)
  • Az alföldi rablóvilág történetei (1898, 1988)
  • Vízenjárók és kétkezi munkások (1902)
  • Gerendás szobákból (1904)
  • Förgeteg János mint közerő és más elbeszélések (1905)
  • Különféle magyarok meg egyéb népek (1907) - az 1910-es kiadás a Gutenberg gyűjteményben
  • Napos Tájak (1908)
  • Homokos világ (1910)
  • Ne engedjük a madarat… s más holmik (1911)
  • Bazsarózsák (1912)
  • Népek az ország használatában (1917)
  • Célszerű szegény emberek (1922)
  • Mesék amik teremnek (Füveskönyv) Bodobács Kiadó, Szentes, 2008 http://www.bodobacskiado.hu/node/5
  • Rózsa Sándor nálunk (Betyárok és egyebek) Bodobács Kiadó, Szentes, 2009 http://www.bodobacskiado.hu/node/2

Szervezeti tagságai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A magyar Wikiforrásban további forrásszövegek találhatóak
  • A Dugonics Társaság tagja (1892-től, főtitkára 1907-től)
  • Szegedi Irók és Hírlapírók Köre (1902-ben elnöke)
  • Pusztaszeri Árpád Egyesület (főtitkára)
  • Városi képviselő Szegeden
  • Vidéki Hírlapírók Szövetsége (egyik vezetője)
  • A Petőfi Társaság (tagja 1906-tól)

Jegyzetek és források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Péter László i.m.
  2. Kincse, ritkasága
  3. ^ a b Lengyel i.m.
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Tömörkény István témájú médiaállományokat.
  • Új magyar irodalmi lexikon III. (P–Zs). Főszerk. Péter László. Budapest: Akadémiai. 1994. 2130–2132. o. ISBN 963-05-6807-1
  • Péter László: Tömörkény világa. Budapest, Lord, 1997. 216 o. ISBN 963854449X
  • Lengyel András: "Szeged kultúrpalotájának legnagyobb raritása" Tömörkény István. In: A hagyomány szolgálatában : Történeti ismertető Szeged és Csongrád megye múzeumairól/ szerk. Lengyel András. Szeged, Móra Ferenc Múzeum, 2002. ISBN 9637217568 73-77. o.

További információ[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]