Hangyák

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Wikipédia:TaxoboxInfobox info icon.svg
Hangyák
Húsevő hangya épp mézet eszik
Húsevő hangya épp mézet eszik
Levélvágó hangya
Levélvágó hangya
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia)
Törzs: Ízeltlábúak (Arthropoda)
Osztály: Rovarok (Insecta)
Rend: Hártyásszárnyúak
(Hymenoptera)
Alrend: Fullánkosdarázs-alkatúak
(Apocrita)
Öregcsalád: Vespoidea
Család: Hangyák (Formicidae)
Latreille, 1809
Alcsaládok
Hivatkozások
Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Hangyák témájú kategóriát.

Pásztázó elektronmikroszkóppal készült felvétel egy hangya fejéről

A hangyák (Formicidae) család) közösségalkotó rovarok. A méhek és a darazsak rokonai, ezekkel együtt tartoznak a Hymenoptera rendbe. Több mint 12 000 fajuk ismert, a trópusokon nagyobb változatosságot mutatnak. A társaséletű hártyásszárnyúak rendjébe tartozik. Különleges életmódjuk – szervezett államuk, bámulatos építményeik, vándorlásaik, csatáik – sok hasonlóságot mutatnak az emberi társadalmakkal. Telepeikben (hangyaboly) igen nagy rendszerezettség figyelhető meg; némelyikükben több millió egyed él. Az egyes hangyák lehetnek steril nőstények (dolgozók), termékeny hímek (here) és termékeny nőstények (királynő).

Egy telep nagy territóriumot igényelhet. A hangyabolyt egyes kutatók szuperszervezetnek tekintik, mivel egy-egy boly működik egységként (entitásként). Ha az összes hangya tömegét megmérnénk, a szárazföldi állati biomassza kb 15-25%-át tennék ki.[1] A termeszeket néha fehér hangyának nevezik, bár ők nincsenek szoros kapcsolatban a hangyákkal, de hasonló a társadalmi szerveződésük.

Felépítésük[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hogy ma már oly sok pontos megfigyelést, ismertetést közölhetünk a hangyák életéről, az elsősorban azoknak a kiváló tudósoknak köszönhető, akik egész életüket a hangyák tanulmányozásának szentelték; amilyenek Forel, Emery, Wasmann és Wheeler voltak. A hangyák külső megjelenése nem olyan feltűnő, mint a ragyogó páncélú vagy színes bundájú méheké és darazsaké. Az eddig leírt mintegy ötezer hangyafaj között kevés a nagyobb termetű, s testük külső felülete is többnyire színtelen. A trópusok alatt élők között csupán egynéhány fajnak fémfényű a kitinpáncélja (Polyrhachis). Annál változatosabb azonban testük alakja.

Fej[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hangya fejének alakja és viszonylagos nagysága nagyon változó; a száj fölötti részt homlokpajzsnak nevezik; amelynek felső részéhez csatlakozik a háromszögletű homlokmező, és a két homlokléc. A fej elülső részén találjuk meg a szájszerveket, két oldalán az összetett szemeket, homloki részén pedig a három pontszemet. Sokszor az összetett szemek fejletlenek, a pontszemek pedig teljesen hiányoznak. A két homlokléc oldalához ízesül a hangyák egyik legfontosabb érzékszerve, a csáp.

A szájszervek legfeltűnőbb része a két többnyire lapát alakú felsőállkapocs, amelynek belső széle rendszerint fogazott. Ezek azonban használatukat tekintve, inkább az ember kezével, mint az állkapcsával hasonlíthatók össze, mert a hangya két állkapcsának segítségével épít, hurcolja a társait vagy fiasítását, ezzel tépi szét zsákmányát, ez a támadó és védekező fegyvere. A két felsőállkapocs mögött helyezkedik el a páros alsóállkapocs és az alsóajak. Az utóbbinak nyelvvé alakult részével szürcsöli fel a hangya, a szájszerv többi részével és az alsóajak tövében nyíló nyálmirigy segítségével előkészített egészen vagy félig folyékony táplálékot. Az alsóajak töve mögött néha egy táskaszerű bemélyedés található, amelynek különleges szerepe van a gombatenyésztő hangyák életében. A páros csáp két részből áll: a térd alakúan egymáshoz kapcsolódó nyélből és az ostorból. Az előbbi mindig egyízű és rendszerint valamivel rövidebb az utóbbinál. Az ostor 9–13 ízre osztott, szabad vége felé többnyire egyenletesen vastagodó, sokszor pedig bunkós.

Tor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szárnyas, ivaros alakok tora jóval erősebb és több részből összetett, mint a munkásoké, s így egymástól könnyen megkülönböztethetők. A tor hasoldali felületéhez kapcsolódik a három pár láb. A két elülső lábon élettani szempontból két igen fontos készülék van, a csáptisztító „fésű” és „kefe”, amelynek használatáról alább lesz szó.

Potroh[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fontos ismertetőjelük, hogy potrohuk egy vagy a két első íze vékony nyéllé alakulva kapcsolja a tulajdonképpeni potrohot a torhoz. Az egy- vagy kétízű potrohnyél alakja és nagysága az alcsaládokon és nemeken belül igen különböző. Az egyízű potrohnyél háti része rendszerint vastag tégla- (Ponerinae) vagy pikkely alakú (Camponotinae). Ha kétízű a potrohnyél (Myrmicinae), akkor az első többnyire henger alakú elülső részén, hátulsó részén pedig megvastagodott, a második íz pedig rendszerint gömb alakú.

A potroh hátulsó végében van a hangyák legfontosabb védelmi eszköze: a mérgező készülék. Ennek a készüléknek egyik lényeges része a fullánk, amelynek segítségével a méregmirigyek által termelt anyagot az ellenség testébe fecskendezi. A hangyák nagy részének (Camponotinae) teljesen elsatnyult a fullánkja, s így ezek felsőállkapcsukkal igyekeznek megmarni az ellenség testét, a sebet azután az odafordított potrohukból méreggel árasztják el. A méreg általában hangyasav. A hangyák mérge az emberre nézve nem veszélyes, kivéve néhány amerikai hangyáét, amelyeknek szúrása igen fájdalmas és a mérge az egész testre kihat. A magyarországi fullánkos hangyák közül a magas hegyvidéken (600–1000 m) élő Myrmica rubida nevűnek a szúrása a legfájdalmasabb. A többi fullánkos hangya fullánkja olyan gyönge, hogy vele nem bírja átdöfni az ember bőrét. A fullánktalan hangyák úgy is védekeznek ellenségeik ellen, hogy négy lábra állva potrohukat előrehajtják és messziről ráfecskendezik a hangyasavat. Legkönnyebb ezt az érdekes működésüket az erdei vöröshangyán (Formica rufa) megfigyelni. Ha megpiszkáljuk a bolyuk felületét, száz és száz munkáshangya rohan elő a mélyebb részekből, azután a hangyák négy lábra állva mintegy 60 cm magasságban egész hangyasavfelhővel borítják el a boly környékét. Különösen jól látni a kilövellő hangyasav sugarait, ha a nap oldalról világítja meg a bolyt.

Anatómiájuk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Anatómiai felépítés
  • 1 = csápostor
  • 2 = csáptő
  • 3 = homloklebeny
  • 4 = csápüreg
  • 5 = clypeus
  • 6 = csáprágók
  • 7 = nyakpajzs
  • 8 = nyakszirt
  • 9 = összetett szem
  • 10 = scutellum
  • 11 = mesonotum
  • 12 = spiracle mésothoracique
  • 13 = anepistemum
  • 14 = metanotum
  • 15 = spiracle mésothoracique
  • 16 = propodeum
  • 17 = spiracle propodéal
  • 18 = glande métapleurale:
  • 18a = bulla
  • 18b = orifice
  • 19 = pétiole
  • 20 = postpétiole
  • 21 = tergite
  • 22 = sternite
  • 23 = aiguillon
  • 24 = comb
  • 25 = lábszár
  • 26 = griffe
  • 27 = éperon tibial
  • 28 = tarse
  • 29 = katepisternum
  • 30 = csípő
  • 31 = trochanter
  • 32 = processus ventral

A kolónia szerkezete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Aki a hangyákat közelebbről akarja megismerni, annak eleinte igen nagy nehézségeket okoz az, hogy egy fajon belül is több, egymástól lényegesen eltérő alak különböztethető meg. Rendszerint három formája jelenik meg egy fajon belül: a szárnyas hím, a szárnyas nőstény és a szárnyatlan munkás.

Szárnyas hímek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szárnyas hímek teste karcsú, csápostoruk jóval hosszabb, összetett szemük is nagyobb, mint más alakoké. Rövid életűek és nem olyan tehetségesek, mint a nőstény és a nőnemű munkások.

Szárnyas nőstények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szárnyas nőstény a megtermékenyítés után elveszti szárnyát, de ezután is meg lehet ismerni hatalmasan kifejlődött toráról. Ezeket a megtermékenyített nőstényeket nevezik királynőknek. A királynők évekig elélnek; Lubbock, Janet, Wasmann megfigyelései szerint a rovarok életében hallatlan kort, 10–15 évet is megérnek. A megtermékenyített királynők önállóan tudják kis családjukat felnevelni, amelyből később a pompásan megszervezett kolónia vagy állam kialakul. A hangyaállamban rendszerint egyetlen királynő van; egyes fajoknak az államában azonban 3–4 s több királynő is megfér egymás mellett.

Munkások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A munkások voltaképpen elsatnyult nőstények, szárnyatlanok, toruk jóval egyszerűbb szerkezetű és kisebb, mint a nőstényé, összetett szemük kisebb, pontszemeik is vagy teljesen hiányzanak, vagy egészen aprók. Ezzel szemben agyvelejük erősebben fejlett, mint az ivaros egyéneké és ennek köszönhetik szellemi képességeiknek magasabbrendűségét, úgyhogy a hangyamunkások igen sokoldalú munkát tudnak végezni. A munkásokon kívül egyes hangyafajoknak ú. n. katonái is vannak, amelyek jóval nagyobb termetűek, mint a munkások. Különösen feltűnően nagy a fejük és rágójuk. A katonák hivatása igen különböző, sokszor valóban a harcos feladatát végzik az állam megvédésében, legtöbbször azonban részt vesznek a békés élet különböző munkáiban, így például a maggyűjtőhangyák katonái a kemény héjú magvak felbontásában segédkeznek, vagy mint a kapushangyák a portás kötelességeit végzik. A munkások és katonák élete nem olyan hosszú, mint a királynőké, mégis némelyik faj munkásai, mint például a Formica fusca L.-ről ismeretes, 6 esztendeig is elélnek.

A hangyamunkások nagysága igen változó. Igazi óriások a trópikus Dél-Amerikában élő Dinoponera grandis Guér. munkásai. Ezek fekete, karcsú, fürge hangyák, testük hossza megüti a 3 cm-t. Ezzel szemben a forróégövi tájakon igen elterjedt hangya a Monomorium floricola Jerd., amely a hártyásszárnyúak törpéi közé sorozható, mert nagysága körülbelül 1 mm.

Kivételek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az előbb ismertetett kasztoknak egymáshoz való viszonya nem mindig ugyanaz, vannak közöttük kivételek. Így a nálunk is előforduló Anergates atratulus For. nevű hangya hímje szárnyatlan és a nőstényhez hasonlít. A Formicoxenus nitidulus Mayr. nevű hangyának ún. ergatoid a hímje, azaz a munkáshoz hasonló és szárnyatlan. Némelyik fajnak törpék a szárnyas nőstényei, amelyek rendszerint a normális nagyságú nőstényekkel ugyanabban a kolóniában élnek. Vannak azonban olyan fajok is, amelyeknek óriástermetű a királynőjük. Ilyen rendkívül nagy a királynőjük a trópusok alatt élő kóborhangyáknak (Dorylus). Vannak olyan munkások, amelyeknek rendkívül nagy a fejük és olyanok, amelyek igen kis termetűek. Nem hiányoznak a nőstény és a munkások közötti átmeneti alakok sem. Találhatunk közöttük olyan nőstényeket, amelyek munkásokhoz hasonlítanak és nőstényekhez hasonló munkásokat. Ennek valószínűleg az az okozója, hogy a nőstények lárvakorukban nem kapják meg a szükséges táplálékot. Hogy a lárvaállapotban kapott tápláléknak milyen nagy hatása van a kifejlődött hangya alakjára, legjobban bizonyítja az a megfigyelt tény, hogyha bizonyos vendégbogarak lárvái kedvéért a hangyák saját lárváik táplálását elhanyagolják. Ilyenkor a nőstények helyett korcsokat, munkáshoz hasonló átmeneti alakokat nevelnek fel a hangyák. A hangyákban élősködő féreg (Mermis) szintén satnya munkások létrejöttének (mermithergath) lesz az okozója. Arra is van példa, hogy a munkások is raknak némelykor petét, jóllehet szabály szerint a munkások terméketlenek. A meg nem termékenyített munkáspetékből rendszerint hímek fejlődnek.

A szaporodás menete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hangyaállam harmonikus rendjét a rajzás közelgő ideje szokta megzavarni, amikor a nászrepülésre érett szárnyas hímek és nőstények lázas sietséggel igyekeznek elhagyni bölcsőjük sötét helyét. Ilyenkor úgyszólván minden rend felbomlik az államban; a szárnyas hímek és nőstények, a nagyobb államokban ezerszámra, nyugtalanul szaladgálnak ide-oda, nem használ már ilyenkor semmit a munkások kedveskedő cirógatása s hiába húzogatják vissza őket szárnyuknál fogva a fészek kijáratától, szinte elvakulva törekednek kifelé. A munkások is szörnyű izgalomba jönnek, amikor az ösztönüktől űzött szárnyasoknak sikerül idő előtt kijutni a fészek belsejéből, utánuk rohanva, megragadják és szigorúan visszahurcolják őket. Amikor azonban elérkezik a nászrepülés alkalmas napja, rendszerint egy szélmentes és napfényes délután, korlátozás nélkül kelnek szárnyra a hangyaállamokból a hímek és nőstények milliói s otthagyva a földi életet, a levegőben igyekszik megtalálni mindegyik a maga párját. A hangyák rajzásakor néha óriási tömegek kerülnek a levegőbe, úgyhogy elhomályosítják a napot. Szokásuk szerint többnyire valamilyen magasan kiálló pont körül keringenek a rajzó hangyák; kilátótornyok vagy templomtornyok csúcsa körül gyülekeznek össze. Messziről nézve rajzásuk sötét, gomolygó füstfelhőhöz hasonlít s így meg is esett több ízben, hogy láttára kivonultak a tűzoltók abban a hitben, hogy tűz van. Nem minden hangyafajnak a nászrepülése ilyen feltűnő, mert kisszámú kolóniájukból nem verődhetnek össze nagyobb tömegek.

Párosodni készülő hangyák

A hangyapárok nem minden esetben egyesülnek a levegőben, gyakran végbemegy a párosodás a felrepülés előtt. Megesik az is, hogy már a fészek belsejében megtörténik a nőstény megtermékenyítése, legtöbbnyire azonban inkább repülés közben, úgyhogy végül a nászrepülők részben összekapcsolódva, részben egyenként a fészektől távolabbi helyen lehullanak a földre. Itt a hímek csakhamar elpusztulnak, a megtermékenyített nőstényre pedig az a nehéz feladat hárul, hogy a legtöbb esetben minden segítség nélkül új családot alapítson.


A kolónia otthona[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hangyakolóniák lakóhelyei: a fészkek, az egyes fajok szerint nagyon különböző alkotású. A fészek építésmódja a külső körülmények szerint változik, minthogy a hangyák nagyon jól tudnak a környezethez alkalmazkodni. Így sokszor azt látjuk, hogy ugyanaz a faj, amely a nap melegét jól megtartó lapos kő alatt tanyázik, néha korhadó fában is kitűnően érzi magát, vagy magas földből épített kupacban rendezi be államát. Ilyen például a gyepi hangya (Tetramorium caespitum L.). A legtöbb hangya fészkének építési módja és berendezése annyira jellemző, hogy kis gyakorlottsággal a fészek helyéről, külső alakjáról a fajra is következtetni lehet. Megkülönböztetnek tisztán földből épített fészkeket, ezeknek föld feletti kúpját is földből építik meg a hangyák. Kombinált fészeknek nevezik a Formica-félék lakását, amelyek a földalatti járataik fölé száraz - vagy fadarabkákból, vagy pedig mint az erdei vöröshangya, lehullott fenyőlevelekből építik meg kúp alakú építményüket. A Camponotus-félék rendszerint száraz fatönkökbe szeretnek fészkelni s óriási munkával vésik beléjük járataikat. Magyarországon legismertebbek a pirostorú lóhangya (Camponotus ligniperda) és a szürke lóhangya (Camponotus vagus) fába vésett fészkei. A nálunk is élő fekete fahangya (Lasius fuliginosus Latr.) és a tölgyfa hangyája (Liometopum microcephalum) odvas fák belsejében kartonfészket épít, amelynek anyagát a hangyák nyálukkal összeragasztott, szétrágott famorzsalékból készítik. A szövőhangyák fészkéről és a hangyakedvelő növényekben lévő lakásokról alább bővebben lesz szó.

Hangyaútvonal

A nagyon népes hangyacsaládnak nem elegendő egy fészek, hanem a főfészek közelében mellékfészkeket épít, ahonnan utak vezetnek a központba (Formica rufa L.). Az utakon azután rendszeres és állandó járatok vonulnak. Vannak kóborló hangyanépségek, amelyeknek nincs állandó otthonuk, hanem hol itt, hol ott ütik fel ideiglenes tanyájukat. Egyes fajok elhagyott fészkekben szeretik felütni sátorfájukat. Az épített fészkek anyagát a munkások hordják össze. Az élelemszerzés gondja is a munkásokat terheli, egyenként és néha egész csapatokban vonulnak a táplálékért. A hangyák tápláléka fajok szerint nagyon különböző, többnyire állati vagy növényi eredetű anyagokból áll. Nagyon kedvelik a cukortartalmú, édes anyagokat. Némelyik faj a vadászatot kedveli és egyesült erővel, termetükhöz képest óriási hernyókat és rovarokat fognak meg, amelyeknek puha részeit elfogyasztják. A vörös erdei hangyák (Formica rufa L.) azért rendkívül hasznosak, mert fészkük környékén minden káros rovart elpusztítanak, és ezt oly alaposan végzik, hogy a hangyaboly közelében álló fákat a rovarkároktól teljesen megmentik. A megfogott zsákmányt a hangyák nem mindig cipelik haza, hanem a helyszínen feldarabolják és el is fogyasztják, amiről erdeinkben a földön heverő szarvasbogarak és cincérek üres kitinvázai tanúskodnak. A nagy lakomákból nemcsak a résztvevőknek jut ki, hanem az otthon maradottak is kapnak belőle. A hangyák a felvett tápláléknak csak kis részét emésztik meg, a többit megőrzik begyükben és hazaviszik az otthon dolgozóknak és a fiasításnak. A hangyák begyét Forel találóan szociális gyomornak nevezte el, mert annak tartalma szintén a közé. A hangyák begyükben szállítják haza a mézet, levéltetvek által kiürített édes folyadékot és a vizet is. Ezekkel az anyagokkal néha úgy megtöltik a begyüket, hogy potrohgyűrűik teljesen széttolódnak. Ha egy ilyen jóllakott hangya hazaérkezik és találkozik egy éhes hangyával, akkor a következő jelenet játszódik le: Az éhes hangya néhány jellemző csápütéssel értésére adja a jóllakottnak, hogy éhes. Erre a jóllakott felemeli a fejét a magasba és egy kevés táplálékot ad ki a száján keresztül a begyéből. Az éhes hangya annyiszor kér enni, amíg teljesen jól nem lakik, esetleg felesleget is vesz fel a begyébe, hogy azt a királynőnek vagy az éhes lárváknak továbbadja.

Megfigyelésük története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Földközi-tenger mellékén és Magyarországon is élnek az arató- vagy maggyűjtő hangyák. Kis-Ázsiában és a Földközi-tenger mellékén a maggyűjtő hangyák lépten-nyomon tömegesen láthatók. Ezeken a helyeken minden ember ismeri a magvakat cipelő hangya-karavánokat és tudják, hogy a magot behordják kis kráter alakú sánccal körülvett fészkük bejáratán.

Érdekes, hogy vagy 100 esztendővel ezelőtt ma is kiválónak tartott európai természettudósok nemcsak kétkedéssel tárgyalták az ókoriak megfigyeléseit, hanem azokat egyenesen meséknek minősítették. Kimondották, hogy a télen megdermedt hangyáknak nincs szükségük táplálékra, máskülönben pedig sohasem találtak magvakat a hangyák fészkében. Igazuk is volt, csak az volt a hiba, hogy az egyik Angliában, a másik pedig Svájcban kereste a maggyűjtő hangyákat, ahol azok ma sem találhatók meg.

A kétségeket végleg Lespes francia természetbúvár oszlatta el, aki 1866-ban megjelent munkájában a dél-franciaországi két faj maggyűjtőhangya szokásait írja le:

„Ez a két faj, írja, bámulatra méltó tevékenységgel magkészletet gyűjt össze; e célból messzire elkerülnek keresés közben. A munkát megosztják egymás között, ugyanis, ha útközben egy növényt találnak, amelynek széles levelei vannak, vagy egy követ, amely alatt szabad terület van, vagy akármilyen más védőtetőt, ott ideiglenes raktárt készítenek. Azok az egyének, amelyek magvak gyűjtésével foglalkoznak, odahordják a magvakat az ilyen raktárba; mások pedig elhordják a fészek nyílásához; a harmadik munkáscsoport pedig végül behordja az aratás eredményét az építmény belsejébe. Néha, ha az aratás helye nagyon messze van a fészektől, az esetben három-négy ilyen raktárt létesítenek útközben.” Lespes óta a természetbúvárok egész sora megerősítette az ő megfigyeléseit és kiderítették még azt is, hogy a maggyűjtő hangyák fészkük elkülönített részeiben halmozzák fel a gondosan megtisztított növényi magvakat, amelyeket azután elfogyasztanak. Megállapították, hogy a magvak kemény héját lerágják, a táplálóanyagokat tartalmazó részét nyálukkal felpuhítva, megeszik. A maggyűjtő hangyák olyan helyeken élnek, ahol hosszú, száraz időszakok vannak, amikor kedvenc csemegéjük, a rovarok mind elpusztulnak. Tehát nem télire, hanem erre a száraz, ínséges időre gyűjtik a magvakat.”

Szabó-Patay József megfigyelései szerint Magyarországon is elég gyakori a maggyűjtő hangya (Messor structor Latr. var. mutica Nyl.). A magyar maggyűjtő hangya életmódjáról a következőket írja:

„Maggyűjtő munkájukat legtöbbször a Gellért-hegy délnyugati oldalán és a Balaton-melléki dombok és a Mecsek déli oldalain figyeltem meg. Nálunk július közepétől kezdve gyűjtenek a legserényebben, vagyis a fűmagvak érési idejétől kezdve. Magát a hangyát könnyű megismerni, különösen a nagyfejű munkásokat még a laikus sem tévesztheti össze másfajta hangyával. Fészküket leginkább délnek fekvő helyeken ássák meg és a kijáratukat ott építik meg, ahol a föld felszíne kopár. Különben, ha füves a fészkük környéke, akkor azt maguk kigyomlálják, hogy a nap sugarai minél erősebben érvényesülhessenek. Nagyon fontos ugyanis, hogy a magtárak teljesen szárazak maradjanak, különben a felhalmozott magvak kicsíráznának. Ha valami módon nedvesség jut a magvakhoz és azok csírázni kezdenek, akkor azokat kihordják a fészek közelében levő szemétdombra. Egész nyáron keresztül elég nagy mennyiségű magot gyűjtenek össze. A Budaörs feletti magaslaton kiásott kis család fészkéből egy jó nagy marokra való magot szedtem ki. A magvakat – természetesen – nálunk sem télire gyűjtik, mert mihelyt a hőmérséklet leszáll 0° alá, tevékenységük megszűnik és megdermedve alusszák át a telet. A magkészlet inkább arra az időszakra való, amikor a rovarcsemege megfogyatkozik. Fészkük bejáratát arról lehet felismerni, hogy a nyílását kráter alakú, földből vagy apró kavicsból álló építmény veszi körül. Hogy miként fogyasztják el a begyűjtött magvakat, azt mesterséges fészekben sikerült több ízben megfigyelnem. Rendszerint 4–5 munkáshangya fog hozzá a kemény héjú mag szétbontásához. Többnyire a csíra helyén sikerül leghamarabb a magot kikezdeni. A mag táplálóanyagát azután nyálukkal itatják át és kis lepényeket készítenek belőlük. Ezeket tovább nedvesítve, csaknem elfolyósítják, a folyós tésztát azután felnyalogatják.”

Amerikában is vannak maggyűjtő hangyák (Pogonomyrmex barbatus), amelyekről régebben azt hitték, hogy fészkük környékén csak egyetlen növényt, az Aristida strictát tenyésztik és őrzik, mert ez termi számukra a legkedvesebb magot. Lincecum szerint ezt a füvet, az ú. n. „hangyarizst” ki is gyomlálják, meg is művelik a földjét és ezért el is nevezte „földmívelő” hangyának. Wheeler újabban kimutatta, hogy ez az egész megfigyelés a mesék birodalmából való, mert ezek a hangyák éppúgy kiirtják a „hangyarizst” a fészek környékén, mint a többi útban álló növényt.

A mézgyűjtő hangyák közül a legismertebb a Mexikóban és Coloradóban elterjedt Myrmecocystus mexicanus Wesm. var. horti-deorum McCook nevű. Ezek arról nevezetesek, hogy az összegyűjtött mézet élő bödönökben őrzik meg arra az időre, amikor kevés táplálék található. Ha felbontjuk a mézgyűjtő hangya fészkét, megtaláljuk földalatti éléskamráját, amelynek mennyezetén sűrűn egymás mellett függnek az élő mézesbödönök: a mézzel megtöltött munkáshangyák. A mézet rendszerint egy tölgyfa gubacsáról gyűjtik össze, amelyet azután a méztartóknak kiszemelt munkásokba tömnek. Ezeket annyira jóllakatják, hogy mézzel megtelt potrohuk egészen szétnyomódik. Az ilyen jóllakatott munkások természetesen többé sem mozogni, sem dolgozni nem tudnak, hónapokig türelmesen várják, az éléskamra mennyezetén függve, azt az időt, amikor a mézet a közösség részére ki kell adniok magukból.

Társas életmód[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hangyák életében talán a legvonzóbb az a megható buzgóság, amellyel a munkások a növekedő fiasítást gondozzák. Ha akármelyik hangya fészkét kibontjuk, láthatjuk, mint rohannak elő mindenfelől a munkások és a legnagyobb sietséggel megragadják rágójukkal a lárvákat és a bábokat, hogy minél előbb a fészek sötét, biztos mélyébe hurcolják őket. A háborítatlan fészekben is állandó és szorgalmas munka folyik a fiasítás érdekében. A petéket és a különböző nagyságú lárvákat gondosan osztályozzák, egymástól elkülönített kamrákban helyezik el, más emeletekre hurcolják nappal, máshová éjjel, a szerint, ahol a fiasítás növekedéséhez megfelelő meleget vagy nedvességet találnak. Ezzel még nincs vége a dolognak, buzgón nyalogatják a munkások a lárvákat, hogy testükről minden tisztátlanságot, piszkot, gombaspórákat és más hasonlókat eltávolítsanak. Így aztán a táplálékkal bőven ellátott lárvák gyorsan növekednek és bebábozódnak. A bábok vagy csupaszok, vagy a lárvák által szőtt gubóban várják meg átalakulásuk végét. A Camponotinae- és a Ponerinae-alcsaládba tartozó hangyák rendszerint gubót szőnek. Fogságban tartott madarakat és halakat nálunk a vörös erdei hangya gubós bábjaival szokták táplálni, ezeket hívják helytelenül „hangyatojás”nak.


A kapus hangya szokásaiból is láthattuk, hogy a közös fészekbe tartozó hangyák szaglás útján felismerik egymást és az idegeneket is. Kísérletek kiderítették, hogy a „fészekszag” teszi ezt lehetővé, amelyet minden egyén magán hord. A hangyák szaglóérzéke ezenkívül is igen fontos szerepet játszik életükben, elsősorban a tájékozódásban. A hangya teljes biztonsággal hazatalál, akár a fű bozótjában, akár a fa derekán vagy a fa gallyain mászkál, mert csápjai segítségével megérzi a saját vagy társai nyomát. Nem szabad azonban azt hinni, hogy a hangyák csupán bizonyos szagokra és meghatározott más ingerekre vakon, mechanikusan végeznek el meghatározott dolgokat. A hangyákat nem szabad reflexautomatáknak tartani. Ezt egyáltalán nem is lehet állítani, mert ahogy nagyon sok más rovar, a hangyák is tudnak tapasztalatokat szerezni. A kezdetben ismeretlen környezetet hamarosan megismerik és tájékozódni tudnak, a fogságban a táplálékért felmásznak annak az ujjára, aki nekik azt adni szokta. Ezenkívül elég sokféle kedélyállapotot is megfigyelhetünk rajtuk, úgyhogy a hangyáktól bizonyosfokú lelki életet nem lehet megtagadni.

Kolóniák közti hadviselés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Barnatorú lóhangya, más néven óriás faodvasító lóhangya (Camponotus herculeanus)

Az egymás között csatázó hangyák bámulatos akaraterőről és személyes bátorságról tesznek tanúságot. Az ilyen csatáknak sokszor határvillongás az oka. Minthogy az állam népessége állandóan szaporodik, a mind nagyobb számban kiküldött élelemszállító hangyák könnyen olyan területre kerülnek, amelyek idegen hangyák vadászterülete, s ilyenkor mindjárt kész az összeütközés. Gyakran két idegen hangyafaj, amelyeknek elkülönített vadászterületük van, fészkel ugyanazon kő alatt, azonban a két fészket választófal határolja el. Ha a választófal a kő felemelésekor összeomlik, rögtön kitör a háború. Félelmetes elkeseredettséggel rohan ilyenkor egymásnak a két ellenség. Rángatják, harapják egymást, s dühödten döfnek fullánkjaikkal, vagy méreggel fecskendezik be egymást, úgyhogy csakhamar halottak és sebesültek borítják a csatateret. Egy ilyen előzetes csata után néha békét kötnek és megszokják, hogy egymás mellett éljenek.

Rabszolgatartás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egyes hangyafajok időről időre rendszeres rablóhadjáratokat szerveznek más békés fajok ellen, amelynek az a célja, hogy idegen segítőhangyákat: rabszolgákat szerezzenek maguknak. Ilyen hangyák Magyarországon is élnek, szokásaikról Szabó-Patay József a következőket írja:

„A legutóbbi időben nagyon sok búvár érdeklődését felkeltette az, hogy miként fejlődött ki a hangyák rabló és rabszolgatartó ösztöne és milyen tényezők működtek közre telepeik alakulása alkalmával. Különösen sokat foglalkoztak ennek kiderítésével Emery, Forel, Viemeyer, Wasmann és Wheeler. Ma már az ő útmutatásaikat követve, könnyen megfigyelhetjük a természetben több faj együttélésének lehetőségeit, a rabló ösztön kezdő fokait, fejlődését, legmagasabb fejlettségét, valamint hanyatlását s ennek következményét, a legnagyobbfokú elsatnyulást. Jól mondja Escherich, hogy a hangyák életmódjának a törzsfejlődés szempontjából is ez a legerősebben megvilágított része. Az említett tudósok kimutatták azt is, hogy a rabszolgatartó ösztönnek és következményeinek eredete abban kereshető, hogy egyes fajok királynőinek szervezete az életmód következtében alkalmatlanná vált arra, hogy családjukat idegen segítség nélkül megalapíthassák. E fogyatkozásuk ellensúlyozása céljából az ilyen királynők másfajta hangyák önkéntes vagy még többször kierőszakolt segítségével igyekeznek pótolni elveszett tehetségüket.”
„A rabszolgatartás fogalmát, miként Wasmann megjegyzi, nem szabad teljesen emberi értelemben venni. A rabszolgatartó hangyák és a rabszolgák között nem egészen olyan a viszony, mint az ember és rabszolgája között. A hangyáknál az „urakkal” szemben a „rabszolgák” teljesen szabadok, azaz velük született ösztönük alapján, kényszer nélkül, ugyanazokat a munkákat végzik, mint eredeti fészkükben ottmaradt testvéreik. Csak azért hívjuk őket rabszolgáknak, mert rabolt bábokból idegen fajú hangyák között kelnek ki s munkájukból ennek a fajnak van haszna, „urak”ról pedig azért beszélhetünk, mert azoknak a hangyáknak a bábjait, melyekből a segítő hangyák kikelnek, ők zsákmányolják hadjárataik alkalmával.”
„A rabszolgatartó hangyák telepeit keverteknek mondjuk, mert különböző fajok, t. i. az „úr” és a „rabszolga” közös háztartásban élnek. Az ilyen kevert telepeket nem szabad összetévesztenünk másfajta hangyák összetett telepeivel, mert ez utóbbiakban a különböző fajok csak térbelileg élnek egymás mellett, háztartásuk azonban nem közös.”
„Többévi gyűjtéseim alapján megállapíthattam, hogy hazánkban összesen három rabszolgatartóhangyafaj él. A három rabszolgatartóhangya közül az első a pirosfejű rabszolgatartóhangya (Formica truncicola Nyl.), a második a vérpirostorú rablóhangya (Formica sanguinea Latr.) és a harmadik az amazonhangya (Polyergus rufescens Latr.). Ide tartozik még a két élősködő hangyafaj: a sárga élősködőhangya (Strongylognathus testaceus Schenk) és a satnya élősködőhangya (Anergates atratulus Schenk). A két utóbbi hangya szervezete azt mutatja, hogy valamikor ezek is rabszolgatartók voltak.”
„A rabszolgatartás legfejletlenebb módját a pirosfejű rabszolgatartóhangyán (Formica truncicola) figyelhetjük meg. Wasmann vizsgálatai szerint a rabszolgák úgy kerülnek a fészkébe, hogy új államot önállóan alapítani nem tudó királynő a rabszolgahangya (Formica fusca) vagy alfajának, a rufibarbisnak, anyátlan telepeit keresi föl és azután az idegen munkások, amelyek elfogadják királynőnek, segítenek neki saját fajának első munkásait felnevelni. Ha a család megerősödik, a pirosfejű rabszolgatartóhangya nem pótolja rablással a pusztuló segítőhangyákat. Így lassanként, körülbelül három év letelte után, a telep ismét egyszerűvé lesz, mert kevertsége az elpusztult idegen hangyákkal együtt eltűnik. Tehát a rabszolgatartás csak ideiglenes, ami teljesen hatástalan az állam további életére.”
„A rabszolgatartás állandó alakját a vérpirostorú rablóhangya (Formica sanguinea) állami életében találhatjuk fel. Az első rabszolgákhoz az előbb említett esethez hasonló módon jutnak az államalapító királynők. Azt is megfigyelték ugyan, hogy anyátlan rabszolgahangyák (F. fusca, rufibarbis) elfogadják királynőként, de mégis a rablóhangya megtermékenyített nőstényei a legtöbb esetben másként alapítják meg államukat. Minthogy ezek önállóan nem tudnak államot alapítani, kétféle módon szereznek maguknak segítőhangyákat. Így Viemeyer megfigyelte, hogy a vérpirostorú hangya megtermékenyített nősténye behatol a rabszolgahangya fészkébe, megöli a királynőt és a munkásokat, a gubókat pedig birtokába veszi s ezekből a rabolt bábokból kikelő munkások azután a család-, illetve államalapítás munkájában segédkeznek, nevezetesen élelmet szereznek zsarnokuk számára. E segítség mellett a királynő megkezdheti petéinek lerakását s a petékből kibúvó lárvákat szintén a rabszolgák veszik gondozásukba. A rabszolgahangya szelíd viselkedése úgy magyarázható meg, hogy a hangyák azt a helyet tekintik hazájuknak, ahol kikeltek s velük született ösztönüktől vezérelve munkához látnak. A rablóhangya királynője úgy is szokott tenni, hogy az említett rabszolgahangya államalapító királynőjéhez társul. Ezek ugyanis idegen segítség nélkül is fel tudják nevelni első szülötteiket. Ha ez végbement, akkor a kiválasztott királynőt megöli, hogy gubóinak birtokába jusson. A bölcsőjüket elhagyó munkások anyjuk gyilkosának lesznek hűséges alattvalói.”
„A rablóhangya államának faji kevertsége állandó marad, mert a munkások, Wheeler szerint, anyjuktól örökölt rablóösztönüknek engedve, folytonosan pótolják új, rabolt bábokkal a pusztuló, anyátlan rabszolgákat. E célból rendszeres rablóhadjáratokat vezetnek a rabszolgahangyák vagy a velük rokonságban levő fajok telepei ellen. Hadjárataik alkalmával rendszerint az a taktikájuk, hogy nagy túlerővel lepik meg a mit sem sejtő, gyengébb termetű rabszolgahangya telepét. Benyomulnak a fészek belsejébe és az összes gubókat saját telepükre hurcolják. A gubókat kihagyják kelni, hogy államuk munkaerejét szaporítsák.”
„A rablóhangya munkásai szervezetileg még teljesen egyenlő értékűek a rabszolgákkal, ami eléggé kitűnik akkor is, ha csak legfontosabb műszerüket, a rágójukat vesszük figyelembe. A rágók szerkezete ugyanolyan, mint a rabszolgáké, azaz lapát alakú és erősen fogazott s minden munka elvégzésére alkalmas. Szükség esetén a rablóhangya államát fenn tudja tartani rabszolgák nélkül is. Tehát a két faj együttélése még független.”
„A rablóhangya rendszerint a Formica fusca vagy F. fusca rufibarbis nevű rabszolgahangyákat szerzi meg segítőnek. Némelykor a rablóhangya államában más, a rabszolgafajhoz közelálló rokonfajok is élnek. Érdekes kivételnek mondhatom az 1915. év őszén tett ama megfigyelésemet, amelyet eddig lehetetlennek tartottak, nevezetesen, hogy a rablóhangya a rabszolga F. rufibarbison kívül a rendszertanilag távolálló, szurokfekete homoki hangyával (Myrmecocystus cursor Fonsc.) is keveredik, illetőleg rabszolgájaként tartja. Ennek a 3 fajból álló államnak létrejöttét úgy magyarázom, hogy a rablóhangya telepének közelében kevés volt a rendes rabszolgahangya fészke, ezért rabszolgatartó- és rablóösztönét csakis úgy elégíthette ki, hogy közelben nagyszámban levő homoki hangya fészkeit rabolta ki és az állami élet egyensúlyának fenntartása céljából a gubókat ki engedte kelni. Kétségtelenül megállapíthattam tehát, hogy a rablóhangya a körülményekhez ilyen esetben is tud alkalmazkodni.”
„Az amazonhangyának (Polyergus rufescens) legfejlettebb a rabló- és rabszolgatartó ösztöne. Szervezetén már nagyon is meglátszik, hogy rablóösztöne minden más tevékenységet háttérbe szorított. Rágója ár alakú, belső szélén hiányzik az a legkülönbözőbb munkára alkalmas, lapát alakú kiszélesedés, mely a fészkében rabszolgaként élő Formica fuscán vagy ennek alfaján, a rufibarbison oly szembeötlő. Rágója nem is használható semmilyen házi munkára, hanem annál félelmetesebb harci eszköz, mellyel rablóhadjáratai alkalmával könnyen szétharaphatja a bábjait védő rabszolgahangya fejét. Szervezetének többi része is egyoldalúan a harcos élethez alkalmazkodott, minek következtében az amazonhangya királynője éppen úgy, mint munkásai, elvesztették a faj önfenntartásának egyik legfontosabb kellékét: a táplálkozás ösztönét. Ha rabszolgáiktól elkülönítjük őket, szájuk előtt lehet a táplálék, mégis éhen pusztulnak. A királynő és a munkások nem tudják ivadékukat sem gondozni. Lárváik, rabszolgáik hiányában, szintén éhenvesznek mellettük. Az amazonhangya élete és fajának biztosítása tehát „rabszolgájától” függ. Egyetlenegy napot sem mulaszt el az amazonhangya, hogy rabszolgák szerzését meg ne kísérelje. Páratlanul érdekes harcmodorukat nyári délutánokon 2–5 óra között figyelhetjük meg. Láthatjuk, hogy mintegy parancsszóra felkerekedik államuk minden amazonja és 20–30 cm sűrű sávba sorakozva nyomulnak előre. Útjukat követve, megérkezünk velük a bekövetkezendő csata színhelyére, egy rabszolgahangya telepéhez. Amint ideérnek, a csapat elején levők megrohanják a fészket, a kétségbeesetten szaladgálókat figyelmen kívül hagyva, benyomulnak a féltve őrzött gubók kamrájába. Néhány pillanat múlva már meg is jelennek az első sorban levők, rágóik között egy-egy gubót tartva. Alig hagyják el ezek a fészket, nyomukban mások hatolnak be zsákmányért, amelyet megszerezve, azonnal saját fészkükbe hurcolnak s ott rabszolgáik gondozására bízzák. Az ellenállókkal roppant gyorsan és ügyesen bánnak el, a merészek fejét tűhegyes rágóikkal egy pillanat alatt keresztülfúrják. Természetes, hogy ügyességük és félelmetes harci eszközük ellenére, közülük is többen ottmaradnak a csatatéren. Ha több rabszolgahangyának sikerül egyet a rablók közül elfognia, annyira elárasztják hangyasavval, hogy elalél s ilyenkor azután már könnyű vele végezni; rendesen fejét vagy végtagjait lerágják.”
„Az amazonhangya királynője sem tud önállóan államot alapítani. A családalapítást a rablóhangyához (Formica sanguinea) hasonlóan intézi. Emery megfigyelései szerint behatol a rabszolgahangya (Formica fusca) fészkébe, megöli az igazi királynőt, mire annak alattvalói őt fogadják el királynőnek s petéit felnevelik. Ugyanilyen családalapítást figyelt meg Viehmeyer és Wheeler is.”
„Az amazonhangya csupán a Formica fuscát vagy ennek alfaját, a rufibarbist tartja rabszolgaként. Rendellenes fajokkal kevert telepét csak egyetlen esetben figyelték meg.”
„A sárga élősködőhangya (Strongylognathus testaceus) már teljesen rablóösztönének áldozatává lett s igazi parazitává alakult. Szervezete bár külsőleg teljesen megegyezik az amazonhangyáéval, gyengesége következtében a rablásra, a harcra már nem alkalmas. Ár alakú rágója valamikor harci eszköz volt, amit az bizonyít, hogy szerkezete csaknem azonos az amazonhangyáéval. Azt, hogy a sárga élősködőhangya régebben a harcos hangya volt, Forelnek az a megfigyelése bizonyítja, hogy legközelebbi rokona, a déleurópai Strongylognathus Huberi, még harcos természetű és bábokat rabol.”
„Állandó fenntartó gazdája a közismert gyepihangya (Tetramorium caespitum L.). Arról, hogy a sárga élősködőhangya hogyan jut a gyepihangya fészkébe, nincsenek megfigyeléseink. A nőstény szervezetének gyengeségét tekintve, csakis adoptálásra gondolhatunk.”
„A satnya élősködőhangya (Anergates atratulus) képviseli a rabszolgatartás, illetőleg társas élősködés végső fokát. Ennek a hangyának a szervezete ugyanis az élősködés következtében még nagyobb fokban elkorcsosodott, mint az amazon- és a sárga élősködőhangyáé. Sajátfajú munkásai egyáltalán nincsenek. A nőstény minden munkára alkalmatlan, mit rágójának szerkezete világosan elárul. Rágója ugyanis hasznavehetetlen szerszám. Belső széle sima, nem fogazott, mint például a fenntartó gazdájáé, a gyepihangyáé; vékonysága, lapossága és az a körülmény, hogy összecsukódva is alig ér össze, mind azt bizonyítja, hogy már semmilyen célt nem szolgál. Különben szervezetének minden része a legteljesebb élősködéshez alkalmazkodott. A hím még a nősténynél is jobban elkorcsosult; szárnyai nem fejlődnek ki s egész életén keresztül lárva alakú marad.”
„Ennek is, mint a sárga élősködőhangyának, a gyepihangya az állandó adoptáló és fenntartó gazdája.”

Az elmondottakból láthatjuk, hogy a rabszolgatartás legkezdetlegesebb fokát a pirosfejű rablóhangya életmódja képviseli, legmagasabb fejlettségét az amazonhangyákon észlelhetjük, amelyek egyúttal már félig paraziták, a legalacsonyabb foka pedig, helyesebben mondva az eredménye a satnya élősködőhangya életmódja. Ennek a fejlődési láncnak egyes szemei a valóságban nem kapcsolhatók egymással össze, mert rendszertanilag egymástól távolálló hangyákról van szó s így ezek a fejlődési okok egymástól független emelkedő vagy hanyatló fejlődési fokot képviselnek s párvonalas összeállításuk a rabszolgatartás és élősködés fejlődési körének nem a valóságát, csupán a lehetőségét ábrázolja.

Szabó-Patay József 1926-ban kimutatta, hogy Magyarországon, Gömör megyében a Harpagoxenus (Tomognathus) sublaevis Nyl. nevű hangya is él, mely szintén a rabszolgatartók közé sorozható.

„Rendszerint a :Fabr. és muscorum Nyl. nevű hangyákkal él együtt. Teljesen függ rabszolgáitól, amint ezt Viehmeyer kísérleteivel bebizonyította. Erre mutat széles, lapát alakú felső állkapcsa, amelynek belső széle sima és így építkezésre vagy más munkára nem alkalmas, csupán harci eszköznek jó. Viehmeyer kísérletei szerint táplálkozni csak akkor tud, ha a táplálék közvetlen közelében van. Mindössze két ízben látta önállóan táplálkozni, máskor mindig a rabszolgák táplálták. Az eddigiekből is látható, hogy életmódját tekintve, nagyon hasonlít a mi rabszolgatartó amazonhangyánkhoz (Polyergus).”
„Hasonlít az a szokásuk is az amazonhangyákéhoz, hogy a segítőhangyafajok fészkeibe benyomulnak, a bábokat elrabolják és hazacipelik, hogy a szükséges munkaerőt ezekkel fenntartsák. Rabszolgavadászatuk azonban nem olyan gyakori, mint az amazonhangyáké; Viehmeyer is csak egyetlenegyszer tudta ezt megfigyelni. A rabszolgák és urak arányszáma olyan, mint az amazonhangyáké, vagyis a rabszolgák száma egyenlő arányban nő az urakéval. Az utóbbi tény is azt mutatja, hogy a Harpagoxenus teljesen függő viszonyban van segítőhangyájával.”
„Új kolóniákat, Adlerz és Viehmeyer szerint, úgy alapít a Harpagoxenus, hogy több, esetleg egy ergatoid nőstény benyomul egy Lepthorax-kolóniába, a jogos tulajdonosokat elűzi onnan, hogy birtokába vehesse azok bábjait. Minthogy nem tesznek különbséget a munkás-, a hím- és nősténybábok között, így előfordul, hogy a kevert kolóniában a segítőhangya hímje és nősténye is kifejlődik, ellentétben a többi ismert kevert kolóniákkal.”

Ezt a nálunk oly ritka hangyát, amely főleg Észak-Európában gyakori, Szabó-Patay a jégkorszak reliktumának tartja.

Kolóniák együttélése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Előfordul, hogy hangyakolóniák barátságosan egymás mellett élnek a nélkül, hogy térbelileg el lennének különítve egymástól. Ezt az együttélési formát Forel parabiozisnak nevezte el. Így élnek együtt Kolumbiában a Cremastogaster parabiotica For. és a Dolichoderus debilis Em. nevű hangyák. Elkülönített kamrákban nevelik fiasításukat, és egymást nem bántják, jól lehet nyitottak a két fészket összekötő járatok. Kevésbbé ártatlan a lestobiosisnak nevezett együttélés. Ilyen a nálunk is élő tolvajhangya (Solenopsis fugax Latr.), amely más hangyafajok fészke mellé telepedik. Ennek az alig 2 mm nagyságú, halványsárga hangyának az a szokása, hogy jóval nagyobb termetű hangyák (Camponotus, Messor) fészkeinek közvetlen közelében építi meg fészkét, úgyhogy keskeny járataik beletorkoljanak a nagyobb termetű hangyák alagútjaiba. Ezeken a tolvajutakon keresztül járnak be szomszédaikhoz és megdézsmálják a petéket, sőt a növekedő lárvákat is. A tolvajokat a nagy termetű hangyák nehezen tudják elfogni, mert azok annyira kicsinyek hozzájuk képest, hogy könnyen elsurrannak a lábuk között, mielőtt észre vennék őket. Hasonló módon boldogulnak az afrikai és indiai Carebara-hangyák a termiták fészkeiben. Az utóbbiak arról is nevezetesek, hogy barna színű nőstényeik igen nagy termetűek, majdnem hússzor akkorák, mint a sárga színű kis munkások.

A tolvajhangyáknál sokkal becsületesebbek a vendéghangyák, amelyeknek önálló kolóniájuk idegen hangyafajok fészkében foglal helyet, a nélkül, hogy vendéglátó gazdájukat megrabolnák. Ezek mindig másfajú hangyák közé telepednek le és kolóniájuk valóságos állam az államban (xenobiosis). A legismertebb vendéghangya az Európában és nálunk is élő Formicoxenus nitidulus Nyl. nevű hangya, amely 2.5–3 mm nagyságú, karcsú teste fénylő, barnássárga, potrohnyele kétízű; kis alig 100 tagú kolóniája a nagyobb termetű vörös erdei hangya (Formica rufa) bolyában található meg. Előbb már említettük is szárnyatlan hímjét. Gazdáik mit sem törődnek törpéikkel.

„Megesik, – meséli Wasmann – hogy a nagy véletlenül megbotlik a kicsiben, amitől a kicsi az út szélére repül. A megbántott nem gondol bosszúra, hanem szépen meglapul. Ez a rendíthetetlen nyugalom annál figyelemreméltóbb, mert máskülönben a hangyák fő jellemvonása az érzékenység és a harag.”

A Formicoxenus-hangya ezen engedékeny és nyugodt jellemének köszönhető a házi béke zavartalansága és hogy ezek a törpe vendégek büntetlenül élhetnek az erdei vörös hangya bolyában, ahol egyenletes hőmérsékletű otthonhoz, valamint bizonyára bőséges táplálékhoz jutnak. A Formicoxenusok élete, éppúgy mint a többi vendéghangyáé, a gazdáéhoz van fűzve, és ha az erdei vöröshangya, mint az sokszor megesik, lakást változtat, akkor a Formicoxenus-vendégek egymást és fiasításukat cipelve velük együtt elköltöznek.

Más élőlényekkel való együttélés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hangyaállamokban idegen hangyákon kívül élhet még sok mindenféle bogár és más állat is, mint többé-kevésbé szívesen látott vendég. Az úgynevezett myrmecophilákat, vagy „hangyabarátok”at élesen el kell különíteni azoktól az állatoktól, amelyek künn a szabadban élnek, és itt-ott tisztán véletlenségből és egyes alkalomból kerülnek a hangyák építményeibe. A myrmecophila-állatokra nézve elsősorban jellemző az, hogy az otthonuk állandóan a hangyák között van és bizonyos tekintetben a velük való együttéléshez alkalmazkodtak, miáltal igen sokféle viszony alakul ki, amelyeket elsősorban Wasmann mesteri kutatásai és mások megfigyelései ismertettek meg velünk.

Valódi barátságos viszony a hangyák és az igazi vendégek (symphila) között van kifejlődve. Idetartoznak például különböző rövidszárnyú bogarak közül a már előbb említett Lomechusa és Atemeles, valamint a bunkóscsápú Claviger is. Ezek mind olyan vendégek, amelyekhez a hangyák valóban ragaszkodnak. Gyakran látható, ahogy az ilyen vendégbogarat a hangyák gyöngéden nyalogatják és nagy veszély idején nemcsak fiasításuk megmentésével törődnek, hanem a bogarak biztonságáról is, nagy aggódás közben, gondoskodnak. Hogy a „hangyabarátok”at ennyire megbecsülik, annak az a magyarázata, hogy azok olyan illatos anyagokat választanak el testük bizonyos helyein, rendszerint ecsetszerűen összecsapódott szőrök között, amelyet a hangyák nagy élvezettel fogyasztanak el. Ezek az anyagok valószínűleg bódító természetűek, és hasonlóan hathatnak, mint a kávé vagy az alkohol az emberre. Ezért nyalogatják a hangyák olyan sóváran a vendégbogarak testét, különösen a váladék szőrrel borított nyílása helyén. Azok a vendégek, amelyek életfeltételeiket állandóan a hangyák között találják meg, szívesen tűrik a hangyák kedveskedéseit.

Ha ilyen vendégek betelepedtek a hangyafészekbe, az mindenesetre nagyon kellemes és szívesen látott dolog a lakóira nézve, azonban ez sohasem válik hasznukra.

A hangyáknak az az egyedüli nyeresége, hogy jóízű és illatos váladékot kapnak vendégeiktől; erre az élvezeti cikkre azonban egyáltalán nincs szükségük, és éppen olyan jól el lehetnek nélküle, mint az ember alkohol nélkül. Mégis a hangyák majd elepednek a felkínált nyalánkságért és éppen ezért óvják, gondozzák kedves vendégeiket sokszor oly odaadóan, hogy a közösséggel szembeni kötelességeiket többé-kevésbé elhanyagolják. A legkellemetlenebb bajok forrásává válik a hangyáknak ez a szokása a vérpirostorú rablóhangya (Formica sanguinea) fészkében, ha ott a már említett Lomechusa-bogarak ütötték fel tanyájukat. Ezek a vendégek azután annyira lekötik a hangyákat, hogy másra nem is gondolnak. Ilyen esetben nemcsak a kifejlődött bogarakból gondoskodnak, hanem lárváikról is, ami természetesen a hangyafiasítás rovására megy. Ennek a következménye azután az, hogy az új királynőket nem tudják többé felnevelni, mert a szükséges táplálékot a bogárlárváknak adják, s így a királynőknek indult lárvákból a munkás és a nőstény között álló korcsok lesznek. Az ilyen korcsok azonnal felismerhetők erősebben fejlett torukról. Ezek minden munkára alkalmatlanok és ha a Lomechusa-bogarak száma a fészekben nagyobb, úgyhogy a munkások többsége elkorcsosodik, akkor az egész hangyakolónia sorsa eldőlt, mert mindjobban elgyengül és végül teljesen elpusztul.

A hangyák fészkében megtűrt vendégek és ellenségnek tekintett megszállók is szoktak tartózkodni. Az első esetben a vendégek külseje olyan, hogy a hangyák figyelmét elkerülhetik, az utóbbi esetben pedig a hangyákkal szembeni viselkedésük teszi megmaradásukat lehetővé. Ilyen ellenségnek tekintett megszálló vendége a hangyáknak a kis hangyásztücsök. Életmódjáról Szabó-Patay József műfészkekben tett megfigyelései alapján a következőket írja:

„A hangyafészek előcsarnokába eresztett tücskök néhány óra múltán bevonultak a fészek belsejébe és már az első napon megfigyelhettem, hogy új gazdájuk valamelyikét éppen úgy nyalogatták, mintha mindig közöttük laktak volna. Csak akkor látszott meg, hogy a hangyák nem tartják őket vendégeiknek, amikor szembekerültek velük. A hangyák ilyenkor támadó mozdulatokkal ugrottak feléjük, de a tücskök kis félkörben elkanyarodva, bámulatos ügyességgel tértek ki előlük. Az ellenséges bánásmód nem igen félemlítette meg őket, mert egy-egy ilyen támadás után néhány percre ismét elülről kezdték azt a törekvésüket, hogy a hangyák közelébe férkőzzenek s azok testét nyalogassák. Nagyon sokszor végignéztem, hogy milyen módon jut a tücsök a hangyához. Rendszerint azzal kezdődött a dolog, hogy a tücsök folyton rezgő csápjait az egyik nyugodtan álló hangya felé nyújtotta és időnként megállva közeledett feléje. Ha e közben ellenséges mozdulatot vett észre, akkor visszatért kiindulási helyére. Néhány pillanat múlva azonban újból elülről kezdte a kiszemelt hangya megközelítését, és ezt mindaddig ismételte, amíg csápjaival el nem érte. Ha aztán ennyire jutott, akkor csápjaival tapogatni, simogatni kezdte a hangyát s ha az nyugodtan tűrte, elhatározott mozdulattal közvetlen közelébe férkőzött. Ilyenkor mindjárt nekifogott a hangya tisztogatásának (u. i. a hangya testét bevonó olajos anyag a tápláléka). Rendszerint az egyik hátsó lábon kezdte, gyorsan mozgó szájrészeivel többszörösen végigment a lábszáron, majd ha ezt megelégelte, akkor a hangya potrohának hátsó részeire került a sor, vagy pedig egy másik lábra.”
„Azt a nőstény hangyásztücsköt, amelyet a Camponotus vagus társaságába bocsátottam, a nyolcadik napon darabokra szaggatva találtam meg az egyik sarokban. Hiábavaló volt tehát minden ügyeskedése, a hangyák mint idegennel végeztek vele. Bizonyára körülfogták a nálánál sokkal nagyobb hangyák, úgyhogy sem gyors, kör alakú mozgása, sem pedig az ugróképessége nem menthette meg. Megfigyeléseimnek értékelése után csak megerősíthetem Schimmernek azt a nézetét, hogy a hangya és a hangyásztücsök együttélésében a hangya viselkedése ellenséges, a legjobb esetben közönyös, és hogy a tücsök barátságos fogadtatása, valamint együttélésük feltétele nem egyes hangyák „tücsöktűrő” ösztöne, hanem egyedül a tücsök alkalmazkodó tehetsége. A hangyákéhoz hasonló viselkedése és előnyös tulajdonságai a védekezés módjában a hangyák támadásai ellen, teszik lehetővé, hogy a tücsök a hangyák közé benyomulhasson és ott élhessen. Azt, hogy a hangyák esetleges megszokása sem biztosítja a tücsök életét, már Schimmer kimutatta.”

A hangyák vendégei között legkellemetlenebbek a paraziták, és pedig azok az atkák, amelyek a hangyák, vagy a fiasítás vérét szívják és amelyekkel szemben rendszerint tehetetleneknek bizonyulnak. Ha az atkavész elhatalmasodik, ami egyáltalán nem ritka dolog – olyankor az egész hangyakolónia belepusztulhat.

A hangyák és haszonállataik[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A tetvek megfejése

Meg kell még emlékeznünk a hangyák és haszonállataik közötti viszonyról is, amelyet főleg levél- és pajzstetvekkel tartanak fenn. Az utóbbiak édes, cukrot és más tápláló anyagokat tartalmazó váladékot szolgáltatnak a hangyáknak. A hangyák és levéltetvek barátságáról Szabó-Patay József megfigyelései alapján a következőket írja:

„Régóta ismeretes a hangyák és a levéltetvek közötti barátság. Csaknem mindenütt, ahol levéltetvek vannak, ott hangyákat is látunk. Ha megfigyeljük, hogy mit csinálnak a hangyák a levéltetvekkel, azt tapasztalhatjuk, hogy eleinte ide-oda járnak a növény nedvét szívogató tetvek között, a nélkül, hogy a tetvek róluk tudomást vennének. Majd azt látjuk, hogy az egyik hangya az egyik levéltetű hátulsó részénél megáll és csápjaival ütögetni, cirógatni kezdi a levéltetű hátát és potrohát. A levéltetű ezalatt teljesen nyugodtan ül egy ideig. Egyszerre csak megmozdul, felemeli a potrohát, amelynek végén aranysárga csepp jelenik meg. Erre várt a mögötte ülő hangya, s a cseppet nagy mohón felszürcsöli. A hangyáknak ezt a tevékenységét nevezték el fejésnek, a tetűt pedig ezen az alapon tehénnek. A hasonlat elég találó, mert úgy látszik első pillanatban, mintha a hangya csápjaival nyomná ki a tetű potrohából a hangyáknak kedves cseppet. A dolog azonban nem így van, hanem a hangya csápjaival csupán simogatja a tetű hátát és potrohát addig, amíg az ki nem engedi magából a várt nedvet. A hangyák simogatása kétségtelenül gyorsabb kiürítésre ösztönzi a tetveket. Ugyanis ha hangyák nincsenek mögöttük, akkor sokkal kevesebbszer könnyítik meg potrohukat. Ilyenkor másképpen is szabadulnak meg potrohuk felesleges tartalmától. Felemelik hátsórészüket és erős sugárban fecskendezik ki magukból a váladékot. Ez a váladék a levelek felületén mint ragyogó bevonat látható; ezt nevezik mézharmatnak.”
„A hangyák egyik tetűtől a másikhoz mennek s addig nem tágítanak egyiktől sem, amíg egy-egy aranysárga cseppel ki nem elégítette őket. Csak akkor hagyják ott a tetveket, ha ürülékükkel potrohukat szinte a szétpattanásig megtöltötték. Ilyenkor azután visszatérnek a hangyák a fészekbe, hogy az otthonlevőkkel megosszák a tetvek termelte táplálékot. A levéltetű ürüléke ugyanis sok cukrot és más tápláló anyagokat tartalmaz.”
A kis fekete hangya (Lasius niger)
„Magától értetődik, hogy a hangyák a nekik táplálékot termelő tetveket védik ellenségeik ellen és a legféltőbb gonddal ápolják. Gondoskodásuknak nagyon szép példáját figyelhettem meg a Rimaszombat melletti Szarvashegyen. Az egyik háromlevelű lóhere tövén, mintegy 5 cm magas és az alapján 15 cm-nyi kerületű, kúp alakú földépítményt vettem észre. Óvatosan kibontottam az oldalát s ekkor vált láthatóvá az építmény berendezése. A lóhere szárhüvelyét nagyobb üreg vette körül, tőle kétoldalt, lejjebb pedig szűk járatok nyílásai látszottak. A nagyobbik üregben a lóhere szárát fekete színű levéltetű (Aphis papaveris Fabr.) kisebb-nagyobb példányai csaknem teljesen beborították. A tetvek hátán a kis fekete hangya (Lasius niger L.) dolgozói tevékenykedtek. Az egyik például csápjával gyengéden tapogatta a megtelt potrohú tetűt s várta a tápláló csepp megjelenését, a másik pedig már mohón nyalogatta a „kifejt” mézet.”
„A lóhere szárhüvelyét a hangyák építették körül földtörmelékből összeragasztott fallal, hogy a „teheneiket” minden külső veszélytől megóvják, s hogy zavartalanul „fejhessenek”. Az említett kis „istállót” földalatti járatok kötötték össze a hangyák fészkével, amelyekben a fészekbe visszatérő, megduzzadt potrohú és a táplálékért igyekvő hangyák vonulását láthattam.”
„Vannak hangyák, amelyek egyedül a növényeken élősködő tetvek váladékával táplálkoznak. Így a földalatti életet élő sárga hangyáknak (Lasius flavus, umbratus) a növények gyökerén élősködő tetvek, a Lasius niger, umbratus, Camponotus, Cremastogaster és a Myrmica nevű hangyáknak pedig a növények földfeletti részein élő tetvek a táplálékadójuk. A Formica-fajok szintén kedvelik a tetű termelte mézet, de ezek inkább húsevők.”
„A pajzstetveket (Coccida) is megfejik a hangyák, azaz csápjuk ütögetésével kiürítésre ösztönzik.”
„A különböző hangyák rendszerint bizonyos fajta tetvekhez ragaszkodnak, de nem tartozik a ritkaságok közé, hogy más fajokat is felhasználnak éhségük csillapítására.”

Nagyon érdekes a hangyák és egyes növények között kialakult viszony is. Az ilyen, ú. n. „hangyanövények” közé tartozik a délamerikai trópusok alatt nagyon elterjedt „imbauba” vagy Cecropia. Ennek a magas, csillár alakúan növő növénynek belül üreges gallyait a különösen bátor és harapós Azteca-hangyák lakják. A hangyák nemcsak kellemes otthonra találnak a Cecropia üreges gallyaiban, hanem kész táplálékot is nyújt nekik a növény a sajátságos, fehérjetartalmú, ún. Müller-féle testecskéket.


A hangyák családfája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hangyák családja (Formicidae) a következő öt alcsaládra oszlik: Ponerinae, Dorylinae, Dolichoderinae, Myrmicinae és Camponotinae.

Magyarországon csak a Dorylinae-alcsaládnak nincs képviselője, a többi alcsaládból ma 74 hangyafaj ismeretes. Mayr Gusztáv budapesti főreáliskolai tanár foglalkozott első ízben magyarországi hangyákkal, aki az iskola 1856/57. tanévi jelentésében 41 faj leírását közölte. Újabban Biró Lajos, Sajó Károly és Szabó-Patay József foglalkoznak behatóbban Magyarország hangyáival.

A hangyákat, származásukat tekintve, a pókhangya-félékhez (Mutillidae) tartják a legközelebb állóknak. A ma élők közül a Ponerinae-alcsaládot tekintik a legősibbnek. Ezek karcsú, henger alakú, fullánkos hangyák, potrohnyelük egyízű és rendszerint tégla alakú. Közös jellemző vonásuk, hogy potrohuk az első és második szelvény között befűződött. Magyarországon sokáig csak egyetlen faj, a Ponera coarctata Latr. képviselte ezt a családot. Újabban Szabó-Patay József kimutatta, hogy az idetartozó Sysphincta europaea For. is több helyen előfordul. Ebbe az alcsaládba tartoznak az Ausztráliában élő vörös buldoghangyák (Myrmecia sanguinea F. Sm.) és rokonai; ezek nagy termetű, erős hangyák, csaknem valamennyi faja 2–2,5 cm nagyságú, az embert ha közelükbe kerül dühösen megtámadják, hatalmas rágójukkal összecsipkedik, és hatalmas fullánkjukkal megszurkálják. Nem is találkozott még ember, aki életmódjukat közelebbről tanulmányozta volna. A buldogghangyák igen kedvelik a vizet, nemcsak inni szeretik, hanem Barker szerint fürdenek és úsznak is benne. A Ponerinae-alcsaládba tartozó némelyik hangya ugrani vagy pattogni is tud. Biró Lajos Új-Guineában figyelt meg ilyen pattogó hangyákat, amelyekről a következőket írja: „Messze bent a lemieni őserdőben sajátságos hangyákat gyűjtöttem. Ha a hangyákat zavarjuk, mozdulatlanul meglapulnak. Ha a veszély elmúlt, percekig várnak még, míg végre lassan, óvatosan megindulnak. Rágóik, szertelenül szétnyitva védelemre, készen állnak, annyira hátrafelé, mint másféle hangyákon vagy rovarokon a csápok. Amint nedvesített gombostűvel vagy faszálkával közeledtem felé, halk pattanás hallatszott s a hangya abban a pillanatban eltűnt, bolhaként elugrott. Az az ugrás, melyet e kis hangya így rágói segítségével megtenni képes, aránylag rendkívül nagy. A legtöbb 20–35 cm-nyi ugrást tett.” Az indiai Harpegnathus cruentatus F. Sm. oly módon, mint egy szöcske, ágról ágra ugorva nagy utakat tud megtenni. A Ponera-félék a levéltetűmézet megvetik, valamennyi húsevő és csaknem tisztán rovarpecsenye a táplálékuk. A Texasban élő Lobopelta elongata nevű főleg földi ászkákkal él, más fajok pedig nagy, zárt csapatokban vonulnak fel a termeszek államai ellen, hogy azokat kirabolják.

A Dorylinák alcsaládjába tartoznak a főleg a trópusok vidékén élő kóborhangyák, amelyeknek munkásai ugyan többnyire vakok és egészen elcsenevészedett szemük van, mégis nagyon szeretik a harcot és a nomád életet. Potrohnyelük egy- vagy kétízű, egymáshoz közelálló homloklécük, csápnyelük tövét nem fedi be. Nőstényeiket nem igen ismerik. Az ismeretes szárnyatlan nőstények, a munkásokhoz képest, óriási termetűek és egyáltalán nem hasonlítanak hozzájuk, s ezért a külön fogott nőstényeket le is írták sokszor más fajnak. Aránylag jobban ismerik az 5 cm hosszúságú hímeket, amelyek néha éjjel óriási tömegekben repülnek a fény felé. A kóborhangyák egymáshoz nagyon hasonló két csoportja különböztethető meg és pedig az Afrikában és Indiában élő Dorylinik és Amerika forró területein az Ecitoninik csoportja. Mind a kettő húsevő, és valóságos „telhetetlenül falánk és vad ragadozóállatok kicsiben.” Így jellemzi őket Vosseler, aki a kelet-afrikai kóborhangyát a félelmetes „sziafu”t megfigyelte.

„Hirtelen, mintha a földből pattannának elő, megjelennek a harcrakész seregek, és elárasztják, mint egy partnélküli folyam, a talajt és az alacsonyabb növényzetet, mindent elborítva sűrű tömegükkel. És most egyszerre minden megelevenedik. Azok a felfegyverzett és fegyvertelen állatok, amelyek eddig a földben, a kő alatt, vagy a korhadó fában azt hitték, hogy jó helyen születtek, úgy érzik magukat a sziafu-hangyák kirajzása pillanatában, mintha a harci trombita riadója szólalt volna meg, tücskök, pókok, csótányok, szkolopendrák, hernyók, lárvák, egyszóval kicsinyek és nagyok – kiki a maga módján – fejvesztve menekülnek a kérlelhetetlen ellenség elől. Véres és hangtalan dráma játszódik le, amelynek megragadó élénksége semmi máshoz nem hasonlítható. Egy óriási hernyó, amely már elvesztette azt a hitét, hogy hosszú mérgező szőrei megvédhetik, meggörbült háttal rohan végig az út szélén, nyomában a hangyák, mint egy vérszomjas vadkutyacsapat. Az üldözött vad sarkában a vadászokkal egyszerre egy meredek falra kerül. A hernyó legurul, a hangyák egy pillanatra elvesztik a nyomát. De alig hogy feltápászkodik a vad, már is 10–20 és még több sziafu szőrébe fogódzva csüng rajta, egy perc alatt százak rohanják meg, lepik el és ízekre tépik, amit azután a fáradhatatlan vadászok egy része, nem törődve a terep nehézségeivel, a fészekbe hurcol. Egy tücsök ugrólábainak inait teljes erejével megfeszíti, hogy a hirtelen felismert veszedelemből kikerüljön. Hiába minden! Körülveszik, lefogják a lábait, csápjait és mindkét szárnyát, s nagyszámú éles állkapocs azonnal szétmarcangolja, a hulla egyes részei azután követik a hernyóét. A hangyák kisebb alakjainak a csípése elviselhetetlenül fájdalmas, jóllehet ezt kifecskendezett hangyasavval nem fokozzák, s így utólagos hatása nincs is mint más hangyák csípésének. A sziafu csípésétől meghalni, a legszörnyűbb halálnemek egyike. Gyakran a telepesek háziállatait is megtámadják, különösen a szárnyasokat. A sziafu támadásakor a lovak, szamarak, öszvérek megvadulnak és ilyenkor szabadon kell ereszteni őket. A tyúktenyésztő gyakran reggelre nem talál egyebet tyúkjai és csibéi helyén, mint szétfosztott tollat és meztelen csontokat. Néhány éve Tangában állítólag felnőtt leopárdot koncoltak fel egy éjjel és ki is kezdték. Az embernek is menekülnie kell a lakásából, ha a kóborhangyák hadserege felvonul. Egy pár órára szívesen átengedik nekik a lakást, mert a gyilkoskedvű lények a lakásban található minden férget, még a legelrejtettebb búvóhelyeken is meg tudják találni és azokat a legutolsóig elpusztítják.”

Mezőgazdasági jelentőségük[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Valóságos áldást jelent az éhes csapatok megjelenése az ültetvényeknek. Vosseler becslése szerint, egy sziafucsalád 10 nap alatt mintegy 1 600 000 rovart hurcolt el az egyik ültetvényről és azt ily módon mindenféle féregtől úgy megtisztították, hogy azt más úton semmiképpen se lehetett volna megcsinálni. Minthogy a kóbor hangyáknak hatalmas mennyiségű táplálékra van szükségük, kénytelenek bizonyos idő múlva a teljesen kifosztott területet elhagyni és fészküket más helyen újra megépíteni, amely egy időre a rablóhadjáratoknak ismét főhadiszállása. Nagyon érdekes ezeknek a vad nomádoknak a költözése. Nagy körültekintéssel készítik ezt elő, és ha az új fészek helyét megállapították, utat építenek odáig. Rendszerint hosszú földalatti folyosókat ásnak és ott vonul a költöző csapat. Ha a föld felszínén vezet az útjuk, akkor ezeken a helyeken erős katonaosztagokat állítanak fel. Órákon keresztül, sokszor napokig özönlik ezeken az utakon a költözők serege, amelynek minden tagja egy-egy lárvát vagy bábot cipel. Mikor az egész sereg elvonult, a védelemre felállított katonák utánuk mennek. A kóborhangyák vonulásaik közben nem ismernek semmiféle akadályt. Semmitől vissza nem riadva mennek hegyre fel és hegyről le, ha kell, még kisebb vizeken is átvergődnek.

Minden világrészben elterjedt és igen népes a Myrmicinaek alcsaládja. Az idetartozó fajokat kétízű potrohnyelükről lehet könnyen felismerni. Fejükön a két homlokléc egymástól eltávolodott, szemük többnyire jól kifejlődött, és fullánkosak. Magyarországon 14 nembe tartozó 34 fajuk és alfajuk él. A legközönségesebb közülük a gyepi hangya (Tetramorium caespitum L.), amely erdőn-mezőn megtalálható. Ez a kis feketebarnás hangya szokott legtöbbször lakásainkban kellemetlenkedni. Künn a szabadban rendszerint kúp alakú fészket épít földből, amelybe az ott lévő növények szárát is beépíti. Dr. Horváth Géza írja, hogy Nagyszelezsényen egy irattárban fészkét úgy csinálta, hogy a papirost előbb összerágta és azután nyálával összeragasztva építette fel belőle a fészek falait, folyosóit és üregeit. Ebbe a családba tartozik a már említett tolvajhangya (Solenopsis fugax Latr.) és a maggyűjtő hangya (Messor structor Latr.) is. Legtöbb faj képviseli a Leptothorax- és a Myrmica-nemet. A Leptothorax-félék 2–3.5 mm nagyságú, többnyire sárgás vagy sárgásbarna színű hangyák. Fészkük igen gyakran gubacsban, a földön heverő száraz gallyacskában vagy a fák kérge alatt található meg. A Myrmica-félék jóval nagyobbak (3.5–5 mm). A legnagyobb termetű faj (7–8.5 mm) a nálunk 800–1000 m hegymagasságokban élő Myrmica rubida Latr. Kő alatt, moha között fészkelnek. Leggyakoribb faj nálunk a Myrmica laevinodis Nyl. és a M. ruginodis Nyl. Fulánkjukat, a Myrmica rubidát kivéve, amelynek szúrása igen fájdalmas, a többi faj az emberrel szemben nem igen tudja használni. A Myrmica-félék fészkében többnyire 2–3 megtermékenyített királynőt találunk. Ha fészküket felbontjuk, feltűnik, hogy bábjaik szabadon hevernek és nincsenek gubóban, mint másfajta hangyák. Az egész alcsaládra jellemző tulajdonság, hogy a bábjaik meztelenek. A Myrmicáknak a potrohnyél második íze és a potroh első szelvénye között cirpelőszervük is van; ezzel az emberi fül által is hallható hangot tudnak adni.

A Földközi-tenger mellékéről hurcolták be Európa több nagy városába a 2 mm-es fáraó-hangyát (Monomorium pharaonis L.), ezt a pákosz kis sárga állatot, amelyek az éléskamrákban igen sok kárt okoznak. Erről a káros hangyafajtól Wasmann a következőket írja:

„A házi hangya, amely jóllehet igen pici kis állat, valóságos csapást jelent az egész földön a nagyobb kereskedelmi központokban. Linné, aki az előző században Formica pharaonis néven első ízben leírta, ezt a jelentőségét még nem ismerte; minthogy előfordulására nézve csak annyit tudott megjegyezni: „habitat in Aegypto” (Egyiptomban él). Annál érdekesebb, hogy olyan jellemző nevet adott neki, amely azokra a súlyos csapásokra emlékeztet, amelyekkel Isten Pharaót sújtotta. A név jóságát a későbbi idők eseményei igazolták; minthogy alig egy fél százada mult, hogy az emberi kereskedelmi forgalom megnövelte a szarvát ennek az addig figyelemre se méltatott kis vörhenyes hangyának. Eredetileg csak trópusi és szubtrópusi tájakon élt a Monomorium pharaonis és csak a mult század 30-as éveiben hurcolták be hajókon árukkal az északi földgömb nagy kereskedelmi városaiba. Európában már megtelepedett Lyon, Párizs, London, Amszterdam, Koppenhága, Berlin, Aachen városában; ez a kis, utazást kedvelő kereskedelmi hangya felnyomult Finnországban Abo és Helsingfors városába, Oroszországban Kronstadtba és Szt. Pétervárra, sőt Szibériában Tobolszkba is. Észak-Amerikában már egy pár évtizeddel előbb észrevétette magát. Első letelepedésük központja rendszerint nagykereskedők és kereskedelmi társaságok áruraktárai, péküzletek, fürdőhelyek, kórházak és más hasonló nyilvános épületek; ezeken a helyeken bőséges táplálékot és meleget találnak és így azután milliószámra elszaporodnak. Csaknem mindent megesznek, amit az ember is megeszik. Ősi ösztönüknek ehhez az alkalmazkodóképességéhez hozzájárul még elpusztíthatatlan életszívóssága, úgyhogy déli származása ellenére nálunk is áttelel, valószínűleg csak fűtött helyiségekben.”
Levélvágó-hangyák

Az Atta nevű hangyák csoportjába tartozó gombatenyésztő- vagy levélvágó-hangyák Dél-Amerika trópusi erdőinek lakói s arról is nevezetesek, hogy munkásainak termete és alakjai igen különbözők. A legismertebb közülük a barnásfekete Atta cepalothes L. nevű faj, amelyet a bennszülöttek szaubának neveznek. A gombatenyésztőhangyák állama igen népies szokott lenni. Óriási bolyukat, amelynek több százezer egyén a lakója, az erdőnek árnyékos, nedves talajára építik. Magassága néha a 21/2 m-t is eléri. A gombatenyésztőhangyák vonulatainak igen rossz hírük van, mert időről időre a fák és bokrok levélzetét megkopasztják. Ilyenkor a nagyobbtermetű munkások ezrei vonulnak ki hosszú csapatokban és ha a megfelelő növényt megtalálják, felmásznak rájuk, hogy leveleiket lenyírják. A növény megkopasztását igen nagy gyorsasággal végzik. Minden hangyának az a törekvése, hogy a növény leveléből mintegy 2 cm-es darabot éles állkapcsával kirágjon, azután a kirágott levélrészt feje fölé emelve, beáll társainak sorába, amelyek szintén hasonló terhet cipelnek. A földre érkezve azután ismét csapatba rendeződnek és visszaindulnak otthonuk felé. Nagyon érdekes látvány a lopott levéldarabokat cipelő hangyák vonulása, aki először látja a masirozó hangyákat a fejük fölött imbolygó levelekkel, azt hiszi, hogy kis napernyőket visznek. A levélvágó-hangyák okozta kár nem jelentéktelen, néha minden levelétől megfosztják a narancs-, citrom-, mangófákat és a kávécserjéket. Nem ok nélkül rettegnek tőlük a paraguayi szőlőtulajdonosok sem, mert előfordulhat, hogy egy éjszakán keresztül minden szőlőtőkéjüket megfosztják leveleitől. Észak-Amerika mérsékelt éghajlatú területein élő Trachymyrmex septentrionalis McCook nevű hangyák munkásai megelégszenek a fenyő tűleveleinek gyűjtésével s igazán mosolytkeltő, amint nagy komolyan egymásután vonulnak a fejük fölé emelt tű alakú levéllel; egészen olyanok kicsiben, mint egy szuronyos puskával vonuló katonacsapat. Sokáig nem tudták kideríteni, hogy milyen célból hordják össze a hangyák a növények leveleit, míg végül Belt 1874-ben kiderítette, hogy azokból gombatrágyát készítenek. Otthon a nagyfejű hangyák szétrágják a behordott leveleket és pépszerű anyaggá dolgozzák fel. Ebbe a pépszerű anyagba oltják be azután egy bizonyos gomba (Rhozites gongylophora) fonalait. Az ilyen gombatenyészet külsőleg olyan, mint a fürdőszivacs, puha anyagában üregek és járatok vannak, amelyekben fiasítás, ivaros állatok és munkások is szoktak lenni. Ha közelebbről megnézzük a péppé rágott levélanyagot, azt látjuk, hogy a gomba fonalai keresztül-kasul járták, rajta helyenként pedig gömbölyű fejecskék láthatók, amelyeket Müller alakjuknak megfelelően „kalarábé”knak[2] nevezett el. A gombatenyésztőhangyák e nélkül a kis „kalarábék” nélkül nem tudnak megélni, mert ez az egyedüli táplálékuk. Hogy ehhez a táplálékhoz mindenkor hozzájuthassanak, ezek a kis állatok, kertészek lettek és ügyességükkel egy cseppet sem maradnak hátra a gombatenyésztő ember mögött. A hangyák munkásainak nagy része állandóan a gomba körül foglalatoskodik. Ügyelnek arra, hogy a gomba saját ürülékükből megfelelő trágyát kapjon és hogy idejében elmetsszék a felfelé növő hyphákat, a metszések helyén fejlődnek azután a kis tápláló „kalarábék”.

A gombakert gyomlálását a legkisebb termetű, kisfejű munkások végzik; ezek sohasem hagyják el a fészket. A közepesnagyságú munkások rendszerint a fiasítást gondozzák. Újabban azt is kiderítették, hogy a hangyagomba miként jut egyik államból a másikba. A szárnyas Atta-nőstény – mint megfigyelték – nászrepülése előtt hozományként magához vesz egy kis adag gombahyphát az otthoni gombakertből. A szájnyílása alatt van egy kis bemélyedés, ebbe a táskába pakolja be jövendő államának fenntartó kincsét. Ilyen jól felszerelve indul el azután nászrepülésre, s így megtermékenyítése után nem kell félnie attól, hogy egyedül kell új államát megalapítania. A királynő beépíti magát egy minden oldalról zárt börtönbe, ahol nyugodtan nekifoghat a gombatenyésztéshez, s első munkásainak felneveléséhez. Legelőször a magával hozott gombahyphák életrekeltéséhez fog. Elhelyezi őket a földön s azután ürülékével kezdi trágyázni. Az ürülékhez szükséges táplálékot a királynő egyszerűen úgy szerzi, hogy lerakott petéiből fogyaszt időnként. Ily módon a gombafonalak egykettőre elszaporodnak, s mire az első munkások felcseperednek, kész a kis gombakert is, amelynek gondozását és növénylevelekből készített trágyával való ellátását megkezdhetik.

A Dolichoderinae-alcsaládra jellemző az egyízű potrohnyél, a fulánk elsatnyult és a begy igen bonyolult szerkezetű. Ezt az alcsaládot a magyar faunában mindössze 4 nembe tartozó 4 faj képviseli. Az egyik a rendszerint dió- vagy gesztenyefa száraz gallyaiban fészkelő Dolichoderus quadrimaculatus L., a másik pedig a kövek vagy föld alatt lakó Tapinoma erraticum Latr. Az előbbi 3–4 mm nagyságú hangya könnyen megismerhető négy fehér pettyet viselő potroháról. A Tapinoma 2.5–3.5 mm nagyságú, fekete hangya, nálunk meleg hegyoldalakban igen gyakran található. Nagyon eleven természetű állatok. Ha megbolygatjuk fészküket, őrült gyorsasággal szaladgálnak ide-oda, miközben felemelt potrohuk végén jellegzetes szagú mirigyváladékot bocsátanak ki. A Tapinomák főleg rovarhullákat esznek, nem vetik meg a földön felfedezett döglött madarat sem, sőt szívesen megjelenik nagyobb hangyák csatáin, hogy ott, mint a harcmező hiénái, az elesetteknek és sebesülteknek nekiessenek, és azokat, mint könnyen szerzett zsákmányt, onnan elhurcolják. Idetartozik a tölgy- vagy gesztenyefán élő Liometopum microcephalum Panz. és az ország délibb részein előforduló Bothriomyrmex meridionalis Reg.

A Camponotinae alcsaládba tartozó hangyáknak nincsen fulánkjuk, kloákanyílásuk kerek, potrohnyelük mindig egyízű, bábjaik gubóban alakulnak át. Ezt az igen népes alcsaládot Magyarországon 7 nembe tartozó 36 faj, illetőleg alfaj képviseli. Idetartozik a már többször említett erdei vörös hangya (Formica rufa L.). A hazai hangyák közül ezek építik a legnagyobb bolyokat, amelyekről Szabó-Patay József a következőket írja:

„Kirándulásaim közben egy igazán óriásinak mondható hangyabolyra találtam. Ez a hangyaboly szemünknek szokatlan, rendkívüli nagyságot ér el. A boly Nyustya (Gömör m.) fölött emelkedő, 916 m magas Siniecz-hegy tetejét borító fenyvesben áll. Több évvel ezelőtt néztem meg először s azóta lehetőleg minden évben fölkerestem, hogy esetleges változásait figyelemmel kísérjem. A legelső alkalommal megállapítottam, hogy a boly lakói a közismert erdei vörös hangyák (Formica rufa L.). Azt, hogy ők voltak az építői is a bámulatos műnek, a boly építési módja és a hozzá használt anyag elárulta. Az erdei vörös hangya ugyanis rendszerint 0.80–1 m magasságú és 4–5 m alapkerületű bolyt épít. Az alakja többnyire kúp alakú, az építőanyag pedig száraz fenyőfalevél. A sinieczi hangyabolyt az teszi rendkívülivé, hogy a rendes méreteket csaknem egyharmadával meghaladja. Ennek ugyanis ez év őszén a merőlegesben mért magassága 1.40 m, alapjának kerülete 9.12 m volt. Az én tapasztalatom szerint két évvel ezelőtt volt a legmagasabb, amikor ugyanis 1.45 m-t olvastam le a mérővesszőről. Az alatt a két év alatt, amióta én ismerem, úgyszólván semmit sem változott a magassága. Csupán ilyen kisebb ingadozást vettem észre, amekkora az említett két magasság közötti különbség. A hangyák, tudvalevőleg, a boly magasságát maguk szokták megváltoztatni a külső körülményekhez képest a szerint, amint a boly hőmérséklete vagy nedvessége megkívánja.”
„A hangyáknak az utóbbi képességét ismerve, amelyhez megfigyeléseimet fűzhettem, megmagyarázhatom, hogy nem véletlenségből építik a bolyt ily rendkívüli naggyá az erdei vörös hangyák. Ugyanis a boly, amely alatt csupán a földfeletti építményt értem, miként egyes búvárok megfigyeléseiből tudhatjuk, főleg két célt szolgál. Egyrészt a napsugarak, jobban mondva, a meleg felfogására való, másrészt mint meredek lejtésű tető, a víz gyors lefolyását, mint laza, üreges építmény, a nedvesség elpárologtatását segíti elő. A szerint tehát, amint a környezet hőmérséklete és nedvessége változik, a hangyák megváltoztatják a boly magasságát és alakját. Gondoskodnak arról, hogy a külső változások a boly belső hőmérsékletét és nedvességét ne módosítsák. Ezt úgy érik el, hogy ha csapadékos az időjárás, akkor magasabbra és meredekebbre építik át lakásuk kupoláját, hogy a víz lefolyása mennél gyorsabb, az elpárologtató felület pedig mennél nagyobb legyen. Száraz időszakokban ellenben ugyanaz a boly sokkal alacsonyabb, az oldala szelíden lejtő, s így a szükséges víz felfogására és a nedvesség visszatartására legalkalmasabb.”
„Az erdei vörös hangya tekintélyes építményei is ugyanezeket a célokat szolgálják. Igazi hazájuk a magas hegyvidék, különösen a fenyvesek öve, ahol, miként ismeretes, nagyon gyakori a csapadék. Ez elleni védekezésre építik oly meredekre földfeletti fészkük oldalát. A száraz fenyőlevelekből épített boly, a sötét fenyvesekben, óriási méreteivel, üregességével pedig a párolgás gyorsítását segíti elő.”
„Ezeknek a jelenségeknek megfigyelése közben sikerült megfejtenem, hogy némely helyen, miként ebben az esetben is, miért építik ily rendkívüli nagyra lakásuk tetejét. A Sinieczen megfigyeltem, hogy azok a bolyok, az alacsonyabbak (0.80–1.00 m) és kisebb terjedelműek, amelyek a hegy meredekebb és a Napnak jobban kitett oldalán feküsznek. Úgy hiszem, nem szorul bővebb magyarázatra, hogy ilyen helyekről könnyen lefut a víz és gyorsabb a párolgás. Azok a bolyok ellenben, amelyek a hegy laposabb, víztartó területein és sötétebb helyein voltak, jóval magasabbak (1.00–1.20 m), mint az előbbiek. Annak a megállapítása után pedig, hogy a legnagyobb (1.40 m) boly a hegynek lapályos, legnedvesebb terraszán és hozzá a lehető legsötétebb fenyvesben áll, kétségtelenné vált előttem, hogy a boly rendkívüli méretei ez esetben is, a hangyák e külső körülményekhez alkalmazkodó tehetségének megnyilvánulása.”

Az erdei vörös hangya legnagyobb építménye Belgiumból ismeretes. Ennek magassága 2.15 m, alapjának kerülete 9.12 m.

Az ilyen óriási építmények lakóinak a száma megközelíti a milliót, sőt ha a velük összeköttetésben álló mellékbolyok lakóit is hozzászámítjuk, akkor több millió az eredmény. Az erdei vörös hangya igen hasznos állat, mert valóságos védelmezője az erdőnek a kártevős rovarok ellen. Vannak országok, ahol törvény védi bolyuk szétrombolását és tiltja a nálunk hangyatojásnak nevezett gubóinak a gyüjtését.

Az erdei vörös hangya egyik alfaja: a Formica pratensis Deg. alacsonyabb bolyokat épít és abban különböznek a F. rufától, hogy a szemén nagyítóval látható szőrök vannak.

A vérpiros rabszolgatartó hangya (Formica sanguinea Latr.) nagyon hasonlít az erdei vörös hangyához, könnyen felismerhető azonban arról, hogy fejpajzsa az elülső szélén félkör alakúan kimetszett. Fészkük földfeletti építménye rendszerint lapos, sokszor kő alatt tanyáznak. Rabszolgatartó szokásukról már fentebb volt szó.

Közönséges Formica-fajok nálunk a feketésbarna rabszolgahangya (Formica fusca L.), a F. cinerea Mayr., rufibarbis Fabr., gagates Latr., 5–600 m-es hegyek tetején a Formica exsecta Nyl. és a F. truncicola Nyl.

A Lasius-nembe tartozó fajok közül 9 faj él nálunk. A legismertebb és legnagyobb közöttük a fekete fahangya (L. fuliginosus Latr.). Legtöbbször a fák derekán látható vonulások. Állandó ide-oda járásukat figyelve, könnyen megállapítható, hogy a fa koronája felé tartóknak kicsi, tehát üres a potrohuk, az onnan jövőké pedig duzzadt és tele van a levéltetvekből kifejt váladékkal. A levéltetvek váladéka a fő táplálékuk, de nem vetik meg a húst sem, és sokszor látható, amint egy rovaron vagy hasonló állaton lakmároznak. Ezeknek a hangyáknak a lakása rendszerint öreg fa tövében található meg, és – amint már említettem – törékeny, feketésbarna kartonanyagból készül, amelyet a hangyák szétrágott farészecskékből állítanak össze.

Legközönségesebb nálunk a kis fekete hangya (Lasius niger L.). Úgyszólván mindenütt, erdőn-mezőn, kertekben megtalálható földből épített, kúp alakú fészke. Megtalálható kolóniája kövek alatt és korhadó fatörzsekben is. Amilyen nehéz a fészek mélyében tartózkodó, megtermékenyített, nagy termetű királynőjüket megtalálni, éppen olyan könnyű megtalálni nyáron szárnyas ivaros alakjaikat, amikor a nászútra készülődve a fészek kijárója közelében nyüzsögnek. A Lasius niger munkásai szorgalmas látogatói a levéltetveknek és egyúttal gondozói is, mert nem kis részük van abban, hogy ahol megjelennek, a levéltetvek is buján tenyésznek. Ezt figyelte meg Bos is, aki két ágy nagyszemű babot (Vicia faba) ültetett és mindakettőt gondosan körülkerítette. Az egyik ágyból minden hangyát kiirtott és a kerítését, rövid időközökben, csaknem naponkint, frissen bekátrányozta, úgyhogy egyetlen hangya sem tudott rajta átmenni a babágyba. A másik ágyba ellenben egy egész kolónia Lasiust helyezett el. Rövidesen mindkét ágy babjain jelentkezni kezdtek a levéltetvek, de már egy hét eltelte után észrevehetően nagyobb volt a számuk abban az ágyban, ahol a hangyák voltak. Négy hét mulva pedig már ebben az ágyban minden bab szára tele volt levéltetűvel, úgyhogy a levelek már foltosodni kezdtek, a másik ágyban azonban, ahová a hangyák nem jutottak be, a legtöbb növény megmenekült a tetűtől. Végül a babszedéskor kiderült, hogy háromszor annyi bab termett abban az ágyban, amelyhez a hangya nem fért hozzá, minthogy a másikban a levéltetvek a hangyák gondozása következtében nagyon elszaporodtak.

A borostyánsárga hangyák fajai a Lasius flavus Fabr., umbratus Nyl., mixtus Nyl. nálunk is előfordulnak. Ritkán kerülnek szem elé, mert csaknem teljesen földalatti életet élnek. Ha látni akarjuk őket, akkor búvóhelyeiken mélyen a földben, vagy nagyobb kövek alatt kell felkeresnünk. Nagyságuk 3–4 mm. Testük színe olyan, mint a legtöbb barlangi rovaré: egyenletes halványsárga. A munkások pontszeme többnyire hiányzik és összetett szemük is, kevesebb recéből áll, körülbelül nyolcszor kevesebb a recék száma, mint a napfényen mászkáló erdei hangyáé. Sokszor földfeletti lakást is építenek s kb. 30 cm magas és félgömb alakú. Az építmény anyaga mindig föld. A borostyánsárga hangyák növényeik gyökerein élősködő levéltetveket tenyésztenek. Ha óvatosan felbontjuk fészküket, akkor a mélyebb járatokban megtaláljuk a gyökereket szivogató, lusta tetveket. A zöldessárga vagy más színű tetvek a Forda- vagy Paralectus-nembe tartozó fajok. A tetvek a hangyák tehenei és az általuk nyujtott ürülék egyedüli táplálékuk; éppen ezért a hangyák gondozzák őket, petéiket összegyüjtik és kikelésükig vigyáznak rájuk.

A legnagyobb termetű hangyák nálunk a lóhangyák (Camponotus). Leggyakoribb ezek közül a pirostorú lóhangya (Camponotus ligniperda Latr.). A barnatorú lóhangya (C. herculeanus L.) hegyi állat, 1000 m táján él, a szürke lóhangya (C. vagus Scop.) pedig az alacsony és melegebb tájakat kedveli. A lóhangyák fészküket legszívesebben kiszáradt fatönkökben, gerendákban szeretik megépíteni. Sokszor károkat okoznak azáltal, hogy az élőfákat is kirágják, a kivágott erdők területén azonban szívesen látják, mert a földben maradt tuskókat és gyökereket hamarosan szétporlasztják. Az emberrel szemben igen gyáván viselkednek, inkább menekülnek, mint védekeznek. Feltűnő, hogy munkásaik között milyen jelentékeny a nagyságbeli különbség. A nagyfejűek csaknem háromszor akkorák, mint a kisfejűek. A legkisebbek és legnagyobbak között mindenféle átmeneti alak is előfordul. Magyarországon igen gyakran előforduló lóhangya még a Camponotus lateralis Oliv, a C. aethiops Latr. és a C. fallax Nyl.

Ebbe a családba tartozik a nálunk szórványosan előforduló Cataglyphis bicolor Em. és a gyakoribb fekete homoki hangya (C. cursor Fonsc.). Mind a kettő mediterrán illetőleg keleti eredetű hangyafaj.

Brazília őserdőiben élő egyik lóhangya (Camponotus femoratus F.), csodálatos, ritka növények által benőtt fészket készít magának, amelyek óriási fák csúcsgallyain függnek. Az ilyen függőkerteket a hangyák az erdő talajáról felhordott földből építik olyan magasságokban, amely más állat számára elérhetetlen. A földből épített fészekből rövid idő alatt Bromeliaceák és mindenféle érdekes epiphyta-növények hajtanak ki.

Szövőhangyák

A szövőhangya (Oecophylla smaragdina F.) a fészeképítés művészetében még ezeket a csodálatraméltó, szorgalmas kertészeket is felülmúlják. A smaragdzöldszínű és hosszúlábú, karcsú szövőhangyák az ó-világi trópusok lakói, Indiában, Új-Guineában, Afrika partjain leggyakrabban előforduló fajok közé tartoznak. Fáradhatatlanul vonulnak munkásaik a bokrok gallyain és levelein, hogy zsákmányukat az élő vagy döglött rovarokat függőfészkükbe cipeljék. A nagy termetű nőstények Indiában júniusban jelennek meg és megtermékenyítésük után élő levelekből művészien összeszőtt otthonban alapítják meg családjukat. Ha a kolónia számban gyarapodik, akkor a hangyák a népfölöslegnek kis mellékfészkeket készítenek, úgyhogy azokon a fákon, amelyeken ezek a hangyák laknak, rendszerint az élőlevelekből összeszőtt fészkek egész sora függ. Doflein mondja, hogy egy kis repesztés is elegendő a fészek falán ahhoz, hogy a fészekből a szövőhangyák egész tömege előrohanjon, veszélyeztetett birodalmuk védelmére. Ugyanakkor mások a repedés szélén szembenálló sorokban állnak fel és minden erejük megfeszítésével arra törekednek, hogy állkapcsuk és lábaik segítségével a tátongó rést összehúzzák. Erre előjönnek a fészek mélyéből más munkások, mindegyik szájában tartva egy-egy hangyalárvát, amely szájából fonalat ereszt. A hangyák ezekkel a lárvákkal, mint egy szövőgép vetélőjével, járnak végig a résen és számtalan finom fonallal keresztül-kasul szövik az összehúzott nyílást, s ezzel a sérülést kijavítják. A szövőhangyák tehát fonalateresztő lárváikat szerszámként tudják felhasználni. Morin Jávában figyelte meg a szövőhangyáknak ezt az érdekes szokását, amelyet Doflein megfigyelései is minden tekintetben megerősítettek. Doflein azt is felderítette, hogy mit tesznek olyankor a hangyák, ha a két levél közötti nagy távolságot akarják áthidalni. „Ha két levél olyan távol állott egymástól, hogy egyetlen hangya az ürt nem bírta átfogni, úgy először az egyik az alsó levél szélére állt; a legközelebbi keresztülmászott rajta, amelynek az első rágójával megfogta a potrohnyelét; ezután jött egy harmadik és negyedik, úgyhogy végül hét vagy nyolc Oecophyllát számoltam meg, ezek közül a legelső végül rágóival és lábaival elérte a másik levél szélét. Ilyen nagy ürt sohasem szőnek be, hanem erőteljes húzással és az élő lánc közbeeső tagjainak kikapcsolásával fokozatosan szűkítik mindaddig, amíg a szorgalmas állatkáknak sikerül a leveleket elég közel húzni egymáshoz. A fészek környékén rendszeres munka folyik; állandóan ide-oda szaladgálnak a hangyák, helyenként mintegy játékból próbálkoznak és gyakran erősen belekapaszkodnak valamibe, mintha csak az erejüket vizsgálgatnák. Kicsiségüket tekintve igazán csodálatraméltóak; nyolc-tíz hangya mozdulatlanul órákon keresztül össze tud tartani – az előbb leírt módon – két nagy levelet, míg a belül dolgozóknak sikerül azokat összeszőni.

Az Oecophyllán kívül más hangya is tud szőni. A délamerikai Camponotus senex F. Sm. levelekből készített fészkeit hasonló módon szövi össze mint az Oecophylla. A jávai Polyrhachis bicolor F. Sm. is ügyes szövő. Fészkét az egyik pálmafa leveléből készíti: összehajtja a levél egyik keskeny részét hosszában és a két levél széleit szövi össze.

Előfordulásuk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hangyák majdnem minden szárazföldet benépesítettek, tehát a hangyák a kozmopolita fajok közé tartoznak. (kivéve Antarktisz, Grönland, Izland, Hawaii).[3]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Ted R. Schultz (2000.). In search of ant ancestors. Proc. Natl. Acad. Sci. USA 97 (26), 14928–14029. o.  
  2. http://www.foodandwine.hu/2011/05/10/nemet-osztrak-szavak-a-p-a-magyar-gasztronomiaban/
  3. Philip Thomas: Pest Ants in Hawaii. Hawaiian Ecosystems at Risk project (HEAR), 2008. január 7

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]