„Impala” változatai közötti eltérés

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Laptörténet interaktív böngészése
[ellenőrzött változat][ellenőrzött változat]
← Régebbi szerkesztésÚjabb szerkesztés →
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
VizuálisWikiszöveges
DenesFeri (vitalap | szerkesztései)
180 771 szerkesztés
DenesFeri (vitalap | szerkesztései)
180 771 szerkesztés
130. sor: 130. sor:


=== Táplálkozása ===
=== Táplálkozása ===
Ez a növényevő emlős egyaránt bokorevő és legelő. E két táplálkozási módszer közül akármelyik előnybe kerülhet, az adott évszaktól és táplálékkínálattól függően. Az étrendje, levelekből, virágokból, perjefélékből, más lágy szárú növényekből, valamint gyümölcsökből és hüvelyestermésekből tevődik össze. Valamilyen vízforrás közelségét kedveli; ennek hiányában inkább [[pozsgások|pozsgás növényekkel]] táplálkozik. Egy megfigyelés szerint, az impala 45%-ban egyszikűeket, 45%-ban kétszikűeket és 10%-ban valamilyen termést fogyaszt. Az [[esős évszak]] megérkeztével a füvek fogyasztása 90%-kal megnő, míg a [[száraz évszak]]ban kerüli az elszáradt perjeféléket. Késő esős évszakban és a száraz évszakban főleg bokrok, cserjék és fiatal fák leveleit eszi. A legszegényesebb tápláléka a száraz évszak közepén van, amikor is faanyaggal és kéreggel kénytelen táplálkozni. A fiatal bikák és a tehenek inkább bokorevőbbek, mint a territoriális bikák, melyek a kijelölt területeiken található füveket legelik.
Ez a növényevő emlős egyaránt bokorevő és legelő. E két táplálkozási módszer közül akármelyik előnybe kerülhet, az adott évszaktól és táplálékkínálattól függően.<ref name="Skinner">{{cite book |last1 = Skinner |first1 = J.D. |last2 = Chimimba |first2 = C.T. |title = The Mammals of the Southern African Subregion |date = 2005 |publisher = Cambridge University Press |location = Cambridge, UK |isbn = 978-0-521-84418-5 |pages = 703–8 |edition = 3rd |oclc = 62703884}}</ref> Az étrendje, levelekből, virágokból, perjefélékből, más lágy szárú növényekből, valamint gyümölcsökből és hüvelyestermésekből tevődik össze. Valamilyen vízforrás közelségét kedveli; ennek hiányában inkább [[pozsgások|pozsgás növényekkel]] táplálkozik.<ref name=estes /> Egy megfigyelés szerint, az impala 45%-ban egyszikűeket, 45%-ban kétszikűeket és 10%-ban valamilyen termést fogyaszt. Az [[esős évszak]] megérkeztével a füvek fogyasztása 90%-kal megnő, míg a [[száraz évszak]]ban kerüli az elszáradt perjeféléket.<ref>{{cite journal |last1 = Meissner |first1 = H.H. |last2 = Pieterse |first2 = E. |last3 = Potgieter |first3 = J.H.J. |title = Seasonal food selection and intake by male impala ''Aepyceros melampus'' in two habitats |journal = South African Journal of Wildlife Research |year = 1996 |volume = 26 |issue = 2 |pages = 56–63 |issn = 0379-4369 }}</ref> A késő esős évszakban és a száraz évszakban főleg bokrok, cserjék és fiatal fák leveleit eszi. A legszegényesebb tápláléka a száraz évszak közepén van, amikor is faanyaggal és kéreggel kénytelen táplálkozni.<ref name="kingdon" /><ref>{{cite journal |last = Dunham |first = K. M. |title = The diet of impala (''Aepyceros melampus'') in the Sengwa Wildlife Research Area, Rhodesia |journal = [[Journal of Zoology]] |date = 2009 |volume = 192 |issue = 1 |pages = 41–57 |doi = 10.1111/j.1469-7998.1980.tb04218.x }}</ref> A fiatal bikák és a tehenek inkább bokorevőbbek, mint a territoriális bikák, melyek a kijelölt területeiken található füveket legelik.<ref>{{cite journal |last = van Rooyen |first = A.F. |last2 = Skinner |first2 = J.D. |title = Dietary differences between the sexes in impala |journal = Transactions of the Royal Society of South Africa |date = 1989 |volume = 47 |issue = 2 |pages = 181–5 |doi = 10.1080/00359198909520161 }}</ref>


A füvek közül főleg a tápláló ''[[Digitaria macroblephara]]'' nevű fajt keresi, azonban a szívós és kemény ''[[Heteropogon contortus]]'' és ''[[Themeda triandra]]'' fajokat általában kerüli. Az az impala, amely a csorda szélén táplálkozik figyelmesebb, mint egy közbülsőbb példány. A táplálkozó állat, habár az nem is a kijelölt területe, lehajtott fejjel arrább zavarja fajtársait. A napi táplálkozásra szánt idő a száraz évszak vége felé éri el csúcspontját, amikor is 75,5%-át az idejének táplálékkereséssel tölti. Az esős évszakban és a száraz évszak elején szánja a legkevesebb időt a táplálkozásra, ekkortájt csak az 57.8%-át.
A füvek közül főleg a tápláló ''[[Digitaria macroblephara]]'' nevű fajt keresi, azonban a szívós és kemény ''[[Heteropogon contortus]]'' és ''[[Themeda triandra]]'' fajokat általában kerüli.<ref name=Sinclair /> Az az impala, amely a csorda szélén táplálkozik figyelmesebb, mint egy közbülsőbb példány. A táplálkozó állat, habár az nem is a kijelölt területe, lehajtott fejjel arrább zavarja fajtársait.<ref>{{cite journal |last1 = Blanchard |first1 = P. |last2 = Sabatier |first2 = R. |last3 = Fritz |first3 = H. |title = Within-group spatial position and vigilance: a role also for competition? The case of impalas (''Aepyceros melampus'') with a controlled food supply |journal = Behavioral Ecology and Sociobiology |date = 2008 |volume = 62 |issue = 12 |pages = 1863–8 |doi = 10.1007/s00265-008-0615-3 }}</ref> A napi táplálkozásra szánt idő a száraz évszak vége felé éri el csúcspontját, amikor is 75,5%-át az idejének táplálékkereséssel tölti. Az esős évszakban és a száraz évszak elején szánja a legkevesebb időt a táplálkozásra; ekkortájt, csak az 57.8%-át.<ref>{{cite journal |last = Wronski |first = T. |title = Feeding ecology and foraging behaviour of impala ''Aepyceros melampus'' in Lake Mburo National Park, Uganda |journal = African Journal of Ecology |date = September 2002 |volume = 40 |issue = 3 |pages = 205–11 |doi = 10.1046/j.1365-2028.2002.00348.x }}</ref>


== Szaporodása ==
== Szaporodása ==

A lap 2017. május 30., 13:01-kori változata

 Ezen a lapon nagyobb átalakítás zajlik – lásd a cikk vitalapját!
Néhány napnál tovább ne hagyd ezt a sablont a cikken! A szerkesztési ütközések elkerülése érdekében a vitalapot használd javaslattételre!
Legutóbbi módosítás: 2017. május 30.
Impala
Fekete orrú impala bika
Fekete orrú impala bika
Természetvédelmi státusz
Nem fenyegetett
      
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia)
Törzs: Gerinchúrosok (Chordata)
Altörzs: Gerincesek (Vertebrata)
Főosztály: Négylábúak (Tetrapoda)
Osztály: Emlősök (Mammalia)
Alosztály: Elevenszülők (Theria)
Alosztályág: Méhlepényesek (Placentalia)
Öregrend: Laurasiatheria
Rend: Párosujjú patások (Artiodactyla)
Alrend: Kérődzők (Ruminantia)
Alrendág: Pecora
Család: Tülkösszarvúak (Bovidae)
Alcsalád: Impalaformák (Apycerotinae)
J. E. Gray, 1872
Nem: Aepyceros
Sundevall, 1847
Faj: A. melampus
Tudományos név
Aepyceros melampus
(Lichtenstein, 1812)
Szinonimák
  • Aepyceros holubi Lorenz, 1894
  • Aepyceros johnstoni Thomas, 1893
  • Aepyceros katangae Lönnberg, 1914
  • Aepyceros pallah (Gervais, 1841)
  • Aepyceros rendilis Lönnberg, 1912
  • Aepyceros typicus Thomas, 1893
Elterjedés
Elterjedési területe (a zöld az A. m. petersié és a kék az A. m. melampusé)
Elterjedési területe (a zöld az A. m. petersié és a kék az A. m. melampusé)
Hivatkozások
Wikifajok
Wikifajok

A Wikifajok tartalmaz Impala témájú rendszertani információt.

Commons
Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Impala témájú médiaállományokat és Impala témájú kategóriát.

Az impala (Aepyceros melampus) az emlősök (Mammalia) osztályának a párosujjú patások (Artiodactyla) rendjébe, ezen belül a tülkösszarvúak (Bovidae) családjába tartozó antilopfaj. Az impalaformák (Aepycerotinae) alcsaládjának az egyetlen élő képviselője.

Ez az állat egy közepes termetű antilop, mely Afrika keleti és déli részein fordul elő. Az Aepyceros nevű emlősnem egyetlen élő képviselője. Az antilopot legelőször 1812-ben, Martin Hinrich Carl Lichtenstein német zoológus írta le. Hivatalosan 2 alfaja van elfogadva, a közönséges és elterjedtebb impala, azaz az Aepyceros melampus melampus, valamint a Aepyceros melampus petersi, mely nagyobb méretű és sötétebb színezetű, illetve fekete orrú. Vannak olyan kutatók is, akik 6 alfaját tartják számon. Az impala átlagos marmagassága 70-92 centiméter, míg testtömege 40-76 kilogramm között mozog. A szőrzete fényesen vörösesbarna. A bika szarva karcsú, líraalakú és 45-92 centiméter hosszú.

Főleg nappal tevékeny. Éghajlattól és élőhelytől függően az impala lehet csordában élő vagy területvédő. Ennek az antilopfajnak a „társadalmában” három szociális réteg van: a területvédő bikák, az terület nélküli ifjú bikacsordák és a tehéncsordák. A ragadozók elöli futáskor, kétféle ugrást is végrehajt, hogy azzal mutassa mennyire erős és gyors. Ez az állat egyaránt bokorevő és legelő; táplálékai között bokrok és fiatal akáciák (Acacia) levelei, lágy szárú növények, perjefélék, gyümölcsök és az élőhelyén található különböző hüvelyestermések. Az évenkénti párzási időszaka, akár három hétig is eltarthat, és májusban zajlik le, az esős évszak vége felé. Ekkortájt a bikák megküzdenek egymással a tehenek kegyeiért. A vemhesség, körülbelül 6-7 hónapig tart; ennek végén egy borjú születik. Születése után a kis borjú védelem céljából lapulni kezd a fűben. Az elválasztás, körülbelül 4-6 hónap után következik be. A fiatal bikákat elkergetik maguk mellől a tehenek, és ezek ifjú bikacsordákhoz csatlakoznak, míg a fiatal tehenek akár egész életükben is anyáik mellett maradhatnak.

Az impala főleg a szavannákat körülvevő vagy foltozó ligeterdőket választja élőhelyéül. Néha eme ligeterdők és szavannák közti ökotonokban is látható. A vízközelsége igen fontos számára, emiatt valamilyen vízforrás mellett él. A fekete orrú alfaj, a legnyugatabbi impala; ez Angolában és az északnyugat-namíbiai Kaokolandban található meg, míg a másik alfaj, az impala által elfoglalt többi területen él. Gabonba és a Dél-afrikai Köztársaságba visszatelepítették. Azokon a helyeken, ahol ez az antilop megtalálható, gyakorinak és közönségesnek számít; emiatt a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) nem fenyegetett fajként tartja számon. Azonban a ritkább fekete orrú alfajt, ugyanez a szervezet sebezhetőnek minősíti. A sötét alfajnak 2008-ban, csak kevesebb, mint 1000 példánya létezett.[1]

Neve

A tudományos nemi szintű neve, az Aepyceros a görög nyelvből származik, és összetett szó: aipus = „magas” és a ceros = „szarv”.[2][3] A fajneve, azaz a melampus szintén görög eredetű, és „feketelábat” jelent, mivel a melas = „fekete” és a pous = „láb”.[4]

Az angolok, ennek az antilopnak a nevét, legelőször 1802-ben hallották; eleinte palla vagy pallah volt. Ez a megnevezés a tswana nyelvből származik és „vörös antilopot” jelent.[5] A tswana phala szót impalla- vagy mpala-ként is kilehet ejteni. Az így megnevezett állat első hivatalos leírása 1875-ből származik.[6] Ezen a köznapi néven minden nyelven impalának hívják. Uganda fővárosa, Kampala neve is az impala szóra vezethető vissza – alapítása idején valószínűleg igen gyakori állat lehetett a környéken.

Afrikaans nyelven az állatot rooibok-nak nevezik, mely „vörös bakot” jelent; ezt a megnevezést néha az angol nyelvben is lehet hallani.[7]

Rendszertani besorolása, alfajai és kifejlődése

Manapság az Aepyceros nevű emlősnem egyetlen élő képviselője. Az állatot, legelőször 1812-ben, Martin Hinrich Carl Lichtenstein német zoológus írta le.[8] 1984-ben, Elisabeth Vrba amerikai paleontológus azt állította, hogy az impala testvértaxonja a tehénantilop-formáknak (Alcelaphinae), mivel hasonlít a vörös tehénantilopra (Alcelaphus buselaphus).[9] 1999-ben, Alexandre Hassanin a párizsi nemzeti tudományos kutató központ dolgozója és kollégái törzsfejlődéses (philogenesis) kutatásokat végeztek az antilopok között. Ezek a kutatók sejtmag és mitokondriális DNS-vizsgálatok segítségével meghatározták az impala családfáját és a más tülkösszarvúakkal való rokonsági kapcsolatait. Hassanin és társai megtudták, hogy az impala és a pézsmaantilop (Neotragus moschatus) egy kládot alkotnak, vagyis közös ősük van. Ez a klád testvértaxonja egy másiknak, mely a feketelábú bóbitásantilopot (Cephalophus dorsalis) és a szasszát (Oreotragus oreotragus) foglalja magába.[10] A 2003-ban végzett riboszomális RNS és β-spectrin nuklein szekvenálások azt mutatták, hogy az impala és Neotragus-fajok között tényleg van rokonság.[11]

Az alábbi családfa az 1999-ben végzett kutatások eredményei szerint készült:[10]






muflon (Ovis aries)




tarka lantszarvúantilop (Damaliscus pygargus)



fekete lóantilop (Hippotragus niger)








szassza (Oreotragus oreotragus)



feketelábú bóbitásantilop (Cephalophus dorsalis)





impala (Aepyceros melampus)



pézsmaantilop (Neotragus moschatus)








Grant-gazella (Nanger granti)



hegyi nádiantilop (Redunca fulvorufula)





Ennek az antilopfajnak az idők során 6 alfaját is leírták, azonban a mitokondriális DNS-vizsgálatok, csak kettőnek a létezését támasztják alá.[12] Az alábbi lista a korábbi hat alfajt, azok laikus neveit, valamint elterjedéseiket mutatja:

  • Aepyceros melampus melampus – dél-afrikai impala, Délkelet-Angola, Botswana, Zimbabwe és a Dél-afrikai Köztársaság északkeleti része
  • Aepyceros melampus johnstoni – malawi impala, Észak-Mozambik, Malawi, Zambia keleti része
  • Aepyceros melampus katangaei – katangai impala, a Kongói Demokratikus Köztársaság déli része
  • Aepyceros melampus petersi – fekete orrú impala, Angola délnyugati részén és Namíbiában fordul elő. Jellegzetes a fekete csík az orrán. A Természetvédelmi Világszövetség a „sebezhető” kategóriába sorolja
  • Aepyceros melampus rendilis – kenyai impala, (Kenya, Uganda)
  • Aepyceos melampus suara – tanzániai impala, (Tanzánia, Ruanda)

A ma elfogadott két alfaj: az Aepyceros melampus melampus Lichtenstein, 1812 (ez az elterjedtebb és gyakoribb alfaj; Afrika keleti és déli részein, azaz Kenya középső részétől Dél-Afrikáig, valamint nyugatra Angola délkeleti részéig lelhető fel) és az Aepyceros melampus petersi Bocage, 1879 (fekete orrú vagy pofájú impalaként ismert; csak Afrika délnyugati részén él, vagyis Északnyugat-Namíbia és Délnyugat-Angola határán).

Habár a két hivatalos alfaj alaktanilag igen hasonló,[13] a genetikai különbség köztük meglehetősen nagy. Eddig még nem észleltek hibrid példányokat.[13][14]

Vrba szerint, ez az antilop egy ősi tehénantilopból fejlődött ki. Szintén az amerikai őslénykutató szerint, míg ez az ősállat 18 más, különböző kinézetű antilopnak adott életet, addig az impala ága, legalább 5 millió éven keresztül változatlan, vagy alig átalakult formában maradt meg.[9][15] Néhány fosszilis fajt is felfedeztek, köztük az Aepyceros datoadenit, mely a pliocén korban élt, ott ahol ma Etiópia van.[16] A kövületek azt mutatják, hogy az ősimpalák már úgy nézte ki mint a maiak, azonban méretre kisebbek voltak. Mivel az ősállat és a mai, majdnem ugyanúgy néz ki, arra hagy következtetni, hogy az impala már az ősidőkben tökéletesen alkalmazkodott környezetéhez, és többé nem volt szüksége átalakulni. Mivel csordaállat - tehát többen figyelik a ragadozókat -, étrendje nagyon változatos - tehát sokfelé sokféle növénnyel képes táplálkozni - és szimbiózisos kapcsolata van a nyűvágófélékkel (Buphagidae) - melyek a kullancsoktól (Ixodidae) és más külső élősködőktől szabadítják meg -, az impalának aligha volt szüksége a továbbfejlődéshez. Ez a három tényező meggátolta az alaktani és viselkedési átalakulását.[9]

Előfordulása

Afrika keleti és déli részének szavannáin él.

Megjelenése

Az impala egy közepes termetű, karcsú testfelépítésű antilopfaj, mely megjelenésben a közönséges mocsáriantilopra (Kobus kob) és a Grant-gazellára (Nanger granti) hasonlít.[17] Az átlagos fej-testhossza, körülbelül 130 centiméteres.[18] A bika marmagassága 75-92 centiméter és a tehéné 70-85 centiméter. A bika testtömege általában 53-76 kilogramm közötti, míg a tehéné 40-53 kilogramm között mozog. Ezen az emlősfajon belül jól látható nemi kétalakúság van; a kisméretű tehénnek nincsen szarvva, míg a nála nagyobb bika jó nagy van szarvval rendelkezik. A bika karcsú, líraalakú szarva akár 45-92 centiméter hosszú is lehet; akkora mint a marmagassága.[17] A szarv erős, számos gyűrűs kidudorodással, előbb kihajló, utána pedig behajló, mígnem a vége kissé előremutat. Akár elvágjuk, a szarv keresztmetszete majdnem mindig kör alakú; a töve pedig üres. A szarvnak ez az alakja és felépítése, segíti tulajdonosát összeakaszkodni ellenfelével és ha lehet elmozdítani helyéből. A szarv a koponyát a sérülésektől is védi.[13][17]

Az állat fényes szőrzete két árnyalatban szerepel; a háti része vörösesbarna, míg az oldalai világosbarnák vagy drapp-barnák. A hasi része fehér, és jól elüt a test többi színezetétől. A nyaka és feje is olyan színű, mint a háta, azonban a pofája és az orrtájéka valamivel világosabb. A szemei körül fehér gyűrű látható. A petersi alfajnál az orr és szem környékén, fekete sávozások vannak. Az 1,7 centiméter hosszú füleinek végei feketék.[13][19] A tükrétől egészen a hátsó lábak combjáig fekete vonalak futnak. A bojtos farka 30 centiméter hosszú; a közepén fekete csíkkal.[19] Színezetre az impala a zsiráfnyakú gazellára (Litocranius walleri) hasonlít a legjobban, azonban ennek az utóbbi antilopnak rövidebbek a szarvai és hiányzanak a hátulsó fekete csíkozásai.[13] Az impala hátsó lábain, fekete szőrcsomók borította szagmirigyek vannak. A bika fején a faggyúmirigyek sűrűbben, míg a testen szétszórva ülnek.[17][20] Ezeket a mirigyeket a bika főleg a párzási időszak alatt használja; a tehén eme mirigyei nincsenek teljesen kifejlődve és sohasem használja ezeket.[21] Az impalának négy csecsbimbója van.[17]

Az alfajok közül az A. m. petersi, azaz a fekete orrú impala a nagyobbik és a sötétebb. Ennél az alfajnál fekete példányok is születhetnek, amelyért a melanizmus, azaz a bőr, illetve a szőrzet sötétbarna, illetve fekete elszíneződése felelős; ezt pedig a melanin festékanyag felhalmozódása okozza.[22] Ez az alfaj a laikus nevét, arról kapta, hogy az orrától a szeméig fekete sávok vagy csíkok láthatók. Amint túlhalad a szemen, ez a sötét mintázat halványulni és vékonyodni kezd.[18][19] Egyéb megkülönböztető jelek, a füleken található nagyobb fekete foltok, és a 30%-kal hosszabb és bozótosabb farok.[13]

Az állkapocscsont (mandibula) fogazata nagyon különleges, fésűszerű és az orrtükrös főemlősökére (Strepsirrhini) emlékeztet.[23] Ezt azt akkor is használja, amikor fajtársát „átfésüli”, tisztogatja. Ez a fésűfogazat tökéletesen leszedi a külső élősködőket a nyakról és a fejről.[13][24]

Életmódja

Ez az antilopfaj főleg nappal tevékeny, bár a nap közepét amikor a legnagyobb a forróság, pihenéssel tölti. A meleg évszakban éjszaka is táplálkozik.[17] Az impalának három különböző „társadalmi” rétege van: a területtel rendelkező és az azt védelmező bikák, a tehéncsordák, melyekben a borjak is vannak, valamint a terület nélküli bikacsordák, melyben fiatal bikák és területet elvesztett kiöregedett bikák társulnak.[25] A területvédő bika, amint megnevezése is mutatja saját területet jelöl ki magának, melyet szagmirigyeivel, vizeletével és ürülékével határol el.[17] Ezt a területet hevesen védelmezi más bikákkal szemben, továbbá idepróbálja csalogatni a teheneket, hogy saját háreme legyen. A legénycsordák kis méretűek, alig számlálnak 30 főt. Ezekben a csordákban az állatok közti távolság általában 2,5-3 méteres; a nagyon fiatal és az öreg bikák inkább közelítenek egymáshoz, mint az ugyanolyan korú, ivarérett, de még terület nélküli bikák. Ez utóbbi állatok, csak próba döfések érdekében közelítenek egymáshoz. A tehéncsordák egyedszáma nagyon változatos lehet, a 6 főtől egészen a 100 fősig terjedhet. A tehéncsordák általában 80-180 hektáros területen belül mozognak. Az anya-borjú kapcsolat eléggé gyenge, azonnal megszűnik, hogy bekövetkezett az elválasztás. A fiatal bikát elkergetik, míg a fiatal tehén dönthet, hogy az anyja csordájában maradjon, vagy más tehéncsordához csatlakozzon. A tehéncsordák eléggé lazák és nincs szembetűnő vezérük.[17][26] A legény- és tehéncsordákon belül a kapcsolatot az egymást tisztogatás, „átfésülés” tartja fent. Az eddigi megfigyelések szerint, a párosujjú patások közül, csak az impala takarítja egyaránt magát is és fajtársait is. A tehéncsordákban az egymás gondozását főleg a rokon állatok végzik, míg a legénycsordákban nem számít a rokonság. Az egymást gondozó impalák, naponta hatszor-tizenkétszer is „átfésülik” egymást.[27]

A társadalmi viselkedéseiket az éghajlat és az élőhely elhelyezkedése is befolyásolhatja. Az év különböző szakaszaiban ez az antilop mikor társasabb, mikor pedig területvédőbb. Az ilyen viselkedési ingadozások idejének hossza, állománytól állományra nagyon eltérő lehet. Például a dél-afrikai impalánál a területvédés és a párzási időszak néhány hónapig is tarthat, míg Kelet-Afrikában a területvédésre való hajlam nem olyan erős és rövid ideig tart. Néha a területvédő bika megtűri a legénycsordát a területén, sőt olykor ahhoz csatlakozik, elhagyva az általa kijelölt és kiküzdött területet. Hogy milyen viselkedése van egy-egy impalának, azt az adott évszak határozza meg. A tanzániai Serengeti Nemzeti Parkban végzett impala-kutatás szerint, a területtel rendelkező bikák 94%-a, csak kevesebb, mint négy hónapig tartották fenn a területeikre való igényeiket.[17]

Az impala az afrikai kontinens egyik legfőbb zsákmányállata. Erre a növényevőre főleg gepárdok (Acinonyx jubatus), leopárdok (Panthera pardus), oroszlánok (Panthera leo) és hiénakutyák (Lycaon pictus) vadásznak. Ha megriasztják őket, hatalmas ugrásokkal menekülnek, szinte szállnak a levegőben; ilyenkor akár 3 méter magasba és 10 méter távolságba is ugranak, akár bokrokat és más impalákat is átszökhetnek.[13][28] Védekezésképpen gyakran a hátsó lábukkal kirúgnak, mikor az elsőkkel földet érnek. Bármelyik irányba el tudnak rugaszkodni, ezzel gyakran megzavarják a ragadozóikat. Az elfutás mellett, a ligeterdők és bozótosok által szolgáltatott rejtekhelyeket is keresik. Ha veszélyt észlel, akkor két bokor közé bújva, mozdulatlanul figyel.[29] A legfőbb hangkiadása egy erős ordításnak hallatszó a hang, amely valójában 1-3 csukott szájjal kiadott orrhang. Ezt a hangot 2-10 nyitott szájjal kiadott torokhang követ; ekkortájt pofáját és farkát magasan felemeli. A legerősebb hangjai, akár 2 kilométeres távolságba is elhallatszanak.[17] A szagmirigyeivel fűszálakat és ágakat ken meg, így a többiek tudják, hogy ki az adott terület tulajdonosa.[30] Nem vándor állat; életét amely akár 12 évet is tarthat, ugyanazon az élőhelyen tölti.[17] Fogságban akár 17 évig is élhet.

Élősködői

Mint sok más nagyobb testű növényevő emlősállatnak, az impalának is számos élősködője van. A kullancsok közül: az Amblyomma hebraeum, a Boophilus decoloratus, a Hyalomma marginatum, az Ixodes cavipalpus, a Rhipicephalus appendiculatus és a Rhipicephalus evertsi támadják meg.[31][32][33] Zimbabwében az elszaporodott R. appendiculatus kullancsok számos patás állat halálát okozták, mivel a kullancsbénulást okozták. Az impalának a fésűs fogazata tökéletes a szőrzetből való kullancseltávolításra, azonban ez a tevékenység nagyon időigényes, és a forró nyári az antilopok inkább a vízkereséssel foglalkoztak. Szintén az „átfésülés” elveszi a figyelmet a ragadozók veszélyéről, valamint koptassa a fogakat. Megfigyelések azt mutatták, hogy impala a testápolási idő hosszát és a „barátok” számát, az adott évszak kullancsmennyiségéhez időzíti, illetve tartja fent.[31]

Az impala testápolását a nyűvágófélék (Buphagidae) segítik. Ezek a madarak azokon a helyeken tisztogatnak, ahová az antilop nem ér el, mint például a füleket, a nyakat, a szemek körüli részeket, homlokot és a has alatti részt. Az impala a legkisebb állat, amelyre ezek a madarak rámernek szállni. Egy kutatás szerint, a nyűvágók akkor is az impalát részesítették előnyben, amikor az antilop vörös tehénantilop, Grant-gazella, Thomson-gazella (Eudorcas thomsonii) vagy közönséges lantszarvúantilop (Damaliscus lunatus) társaságában volt. Ez azzal magyarázható, hogy a felsorolt antilopoktól eltérően, az impala főleg ligeterdőkben él, ahol a kullancssűrűség nagyobb, tehát több ízeltlábú mászhat az emlősre, így bőségesebb táplálékkínálatot biztosítanak a madaraknak.[34] Egy másik kutatás szerint, a nyűvágók az emlős összes testénél jobban, a füleket kedvelik; valószínűleg azért mert a kullancsok főleg ezekre kapaszkodnak.[35]

Az impalára támadó tetvek (Phthiraptera) közül a következők említhetők meg: a Damalinia aepycerus, a Damalinia elongata, a Linognathus aepycerus és a Linognathus nevilli. Egy kutatás szerint az Ivermectin nevű gyógyszer hatásos a Boophilus decoloratus és a Linognathus-fajokkal szemben, azonban nem árt a Damalinia-fajoknak.[36] A dél-afrikai kutatók megfigyelték, hogy amint az impala borjú növekszik egyre több férge lesz; a legnagyobb féregállománnyal az egyéves példányok rendelkeznek. A férgek a következő nemeket képviselik: Cooperia, Cooperoides, Fasciola, Gongylonema. Haemonchus, Impalaia, Longistrongylus és Trichostrongylus. A különböző féregfajok megjelenése és sűrűsége a különböző évszakoktól függően változik.[37]

Táplálkozása

Ez a növényevő emlős egyaránt bokorevő és legelő. E két táplálkozási módszer közül akármelyik előnybe kerülhet, az adott évszaktól és táplálékkínálattól függően.[38] Az étrendje, levelekből, virágokból, perjefélékből, más lágy szárú növényekből, valamint gyümölcsökből és hüvelyestermésekből tevődik össze. Valamilyen vízforrás közelségét kedveli; ennek hiányában inkább pozsgás növényekkel táplálkozik.[17] Egy megfigyelés szerint, az impala 45%-ban egyszikűeket, 45%-ban kétszikűeket és 10%-ban valamilyen termést fogyaszt. Az esős évszak megérkeztével a füvek fogyasztása 90%-kal megnő, míg a száraz évszakban kerüli az elszáradt perjeféléket.[39] A késő esős évszakban és a száraz évszakban főleg bokrok, cserjék és fiatal fák leveleit eszi. A legszegényesebb tápláléka a száraz évszak közepén van, amikor is faanyaggal és kéreggel kénytelen táplálkozni.[13][40] A fiatal bikák és a tehenek inkább bokorevőbbek, mint a territoriális bikák, melyek a kijelölt területeiken található füveket legelik.[41]

A füvek közül főleg a tápláló Digitaria macroblephara nevű fajt keresi, azonban a szívós és kemény Heteropogon contortus és Themeda triandra fajokat általában kerüli.[42] Az az impala, amely a csorda szélén táplálkozik figyelmesebb, mint egy közbülsőbb példány. A táplálkozó állat, habár az nem is a kijelölt területe, lehajtott fejjel arrább zavarja fajtársait.[43] A napi táplálkozásra szánt idő a száraz évszak vége felé éri el csúcspontját, amikor is 75,5%-át az idejének táplálékkereséssel tölti. Az esős évszakban és a száraz évszak elején szánja a legkevesebb időt a táplálkozásra; ekkortájt, csak az 57.8%-át.[44]

Szaporodása

Az ivarérettséget 13 hónapos korában éri el, de csak 2-2,5 éves korában párzik először. Élőhelyük adottságaitól függően a tehenek 15-100 egyedből álló csapatba állnak össze, és ezek az esős évszakban hevesen védelmezik területüket. A hímek ilyenkor kisebb területeket birtokolnak, és azokért ugyancsak keményen harcolnak. A fiatal bikák agglegénycsoportokba állnak. A száraz évszakban vegyes csapatokba verődnek. Elléshez a nőstény elszakad a csapattól, és csak 1-2 nap múlva tér vissza borjával, amit 4,5 hónapos koráig szoptat.

Az impala és az ember

Állatkertekben gyakori faj. Magyarországon egyetlen helyen, a veszprémi Kittenberger Kálmán Növény- és Vadasparkban él egy kisebb csapat.

Nevét egy ismert amerikai autótípus, a Chevrolet Impala is viseli.

Jegyzetek

  1. ↑ (2016) „Aepyceros melampus”. IUCN Red List of Threatened Species 2016, e.T550A50180828. o, Kiadó: IUCN. DOI:10.2305/IUCN.UK.2016-2.RLTS.T550A50180828.en. (Hozzáférés: 2017. január 4.)  
  2. ↑ Sablon:MerriamWebsterDictionary
  3. ↑ The Encyclopedia of World Wildlife. Somerset, UK: Parragon Publishers, 114. o. (2006. május 15.). ISBN 978-1-4054-8292-9 
  4. ↑ Impala (Aepyceros melampus). Ultimate Ungulate . Ultimate Ungulate. (Hozzáférés: 2016. április 10.)
  5. ↑ Oxford English Dictionary, 3rd edition, March 2005, s.v. pallah
  6. ↑ Oxford English Dictionary Supp., 1933, s.v.
  7. ↑ Oxford English Dictionary, 3rd edition, November 2010, s.v.
  8. ↑ Sablon:MSW3 Artiodactyla
  9. ↑ a b c Evolutionary pattern and process in the sister-group Alcelaphini-Aepycerotini (Mammalia: Bovidae), Living Fossils. New York, USA: Springer (1984. május 15.). ISBN 978-1-4613-8271-3. OCLC 10403493 
  10. ↑ a b (1999. május 15.) „Evolutionary affinities of the enigmatic saola (Pseudoryx nghetinhensis) in the context of the molecular phylogeny of Bovidae”. Proceedings of the Royal Society B: Biological Sciences 266 (1422), 893–900. o. DOI:10.1098/rspb.1999.0720. PMID 10380679.   „open access” publikáció – ingyenesen elolvasható
  11. ↑ Kuznetsova, M.V. (2003). „Revision of phylogenetic relationships in the Antilopinae subfamily on the basis of the mitochondrial rRNA and β-spectrin nuclear gene sequences”. Doklady Biological Sciences 391 (1–6), 333–6. o. DOI:10.1023/A:1025102617714. ISSN 1608-3105.  
  12. ↑ Nersting, L.G. (2001). „Phylogeography and conservation of impala and greater kudu”. Molecular Ecology 10 (3), 711–9. o. DOI:10.1046/j.1365-294x.2001.01205.x. PMID 11298982.  
  13. ↑ a b c d e f g h i Mammals of Africa. London, UK: Bloomsbury Publishing Plc, 479–84. o. (2013). ISBN 978-1-4081-8996-2. OCLC 854973585 
  14. ↑ (2006. május 15.) „Regional genetic structuring and evolutionary history of the impala (Aepyceros melampus)”. Journal of Heredity 97 (2), 119–32. o. DOI:10.1093/jhered/esj012.   „open access” publikáció – ingyenesen elolvasható
  15. ↑ Population genetics of Kenyan impalas – consequences for conservation, Molecular Genetic Approaches in Conservation. Oxford, UK: Oxford University Press, 399–412. o. (1996. május 15.). ISBN 978-0-19-534466-0. OCLC 666957480 
  16. ↑ (2012. május 15.) „Pliocene Bovidae (Mammalia) from the Hadar Formation of Hadar and Ledi-Geraru, Lower Awash, Ethiopia”. Journal of Vertebrate Paleontology 32 (1), 180–97. o. DOI:10.1080/02724634.2012.632046.  
  17. ↑ a b c d e f g h i j k l Estes, R.D.. The Behavior Guide to African Mammals: Including Hoofed Mammals, Carnivores, Primates, 4th, Berkeley, US: University of California Press, 158–66. o. (2004). ISBN 978-0-520-08085-0. OCLC 19554262 
  18. ↑ a b A Field Guide to the Animal Tracks of Southern Africa. Cape Town, South Africa: D. Philip, 275–6. o. (1990. május 15.). ISBN 978-0-86486-132-0. OCLC 24702472 
  19. ↑ a b c Field Guide to Mammals of Southern Africa, 3rd, Cape Town, South Africa: Struik Publishers, 210. o. (2001. május 15.). ISBN 978-1-86872-537-3. OCLC 46643659 
  20. ↑ Armstrong, M.. Wildlife and Plants, 3rd, New York, US: Marshall Cavendish, 538–9. o. (2007). ISBN 978-0-7614-7693-1. OCLC 229311414 
  21. ↑ (1998. május 15.) „Cutaneous glands of male and female impalas (Aepyceros melampus): seasonal activity changes and secretory mechanisms”. Cell and Tissue Research 292 (2), 377–94. o. DOI:10.1007/s004410051068.  
  22. ↑ Private game reserves in southern Africa, Institutional Arrangements for Conservation, Development and Tourism in Eastern and Southern Africa. Dordrecht, Netherlands: Springer, 101–18. o. (2015. május 15.). ISBN 978-94-017-9528-9. OCLC 895661132 
  23. ↑ McKenzie, A.A. (1990. május 15.). „The ruminant dental grooming apparatus”. Zoological Journal of the Linnean Society 99 (2), 117–28. o. DOI:10.1111/j.1096-3642.1990.tb00564.x.  
  24. ↑ The Complete Book of Southern African Mammals, 1st, Cape Town, South Africa: Struik Publishers, 271. o. (1997. május 15.). ISBN 978-0-947430-55-9. OCLC 37480533 
  25. ↑ Schenkel, R. (1966). „On sociology and behaviour in impala (Aepyceros melampus) Lichtenstein”. African Journal of Ecology 4 (1), 99–114. o. DOI:10.1111/j.1365-2028.1966.tb00887.x.  
  26. ↑ Murray, M.G. (1981. május 15.). „Structure of association in impala, Aepyceros melampus”. Behavioral Ecology and Sociobiology 9 (1), 23–33. o. DOI:10.1007/BF00299849.  
  27. ↑ (1992) „Reciprocal allogrooming in impala, Aepyceros melampus”. Animal Behaviour (journal) 44 (6), 1073–1083. o. DOI:10.1016/S0003-3472(05)80319-7.  
  28. ↑ Impala: Aepyceros melampus'. National Geographic Society. (Hozzáférés: 2014. május 6.)
  29. ↑ Nowak, R.M.. Walker's Mammals of the World, 6th, Baltimore, USA: Johns Hopkins University Press, 1194–6. o. (1999). ISBN 978-0-8018-5789-8. OCLC 39045218 
  30. ↑ East African Mammals: An Atlas of Evolution in Africa. London, UK: Academic Press, 462–74. o. (1989. május 15.). ISBN 978-0-226-43725-5. OCLC 48864096 
  31. ↑ a b (1995. május 15.) „The effect of tick challenge on grooming rate by impala”. Animal Behaviour 50 (2), 377–92. o. DOI:10.1006/anbe.1995.0253.  
  32. ↑ (1995. május 15.) „Ixodid ticks of impala (Aepyceros melampus) in Swaziland: effect of age class, sex, body condition and management”. South African Journal of Zoology 30 (4), 178–86. o. DOI:10.1080/02541858.1995.11448385.   „open access” publikáció – ingyenesen elolvasható
  33. ↑ (1982. május 15.) „Parasites of domestic and wild animals in South Africa. XV. The seasonal prevalence of ectoparasites on impala and cattle in the Northern Transvaal”. The Onderstepoort Journal of Veterinary Research 49 (2), 85–93. o. PMID 7177586.  
  34. ↑ (1990. május 15.) „Differential foraging of oxpeckers on impala in comparison with sympatric antelope species”. African Journal of Ecology 28 (3), 240–9. o. DOI:10.1111/j.1365-2028.1990.tb01157.x.   „open access” publikáció – ingyenesen elolvasható
  35. ↑ (1996. május 15.) „Interactions between impala and oxpeckers at Matobo National Park, Zimbabwe”. African Journal of Ecology 34 (1), 54–65. o. DOI:10.1111/j.1365-2028.1996.tb00594.x.   „open access” publikáció – ingyenesen elolvasható
  36. ↑ (1983. május 15.) „The efficacy of ivermectin against helminth and arthropod parasites of impala”. Journal of the South African Veterinary Association 54 (4), 251–3. o. PMID 6689430.  
  37. ↑ (1978. május 15.) „Parasites of domestic and wild animals in South Africa. X. Helminths in impala”. The Onderstepoort Journal of Veterinary Research 45 (4), 221–8. o. PMID 572950.  
  38. ↑ The Mammals of the Southern African Subregion, 3rd, Cambridge, UK: Cambridge University Press, 703–8. o. (2005. május 15.). ISBN 978-0-521-84418-5. OCLC 62703884 
  39. ↑ (1996) „Seasonal food selection and intake by male impala Aepyceros melampus in two habitats”. South African Journal of Wildlife Research 26 (2), 56–63. o. ISSN 0379-4369.  
  40. ↑ Dunham, K. M. (2009. május 15.). „The diet of impala (Aepyceros melampus) in the Sengwa Wildlife Research Area, Rhodesia”. Journal of Zoology 192 (1), 41–57. o. DOI:10.1111/j.1469-7998.1980.tb04218.x.  
  41. ↑ van Rooyen, A.F. (1989. május 15.). „Dietary differences between the sexes in impala”. Transactions of the Royal Society of South Africa 47 (2), 181–5. o. DOI:10.1080/00359198909520161.  
  42. ↑ Forráshivatkozás-hiba: Érvénytelen <ref> címke; nincs megadva szöveg a(z) Sinclair nevű lábjegyzeteknek
  43. ↑ (2008. május 15.) „Within-group spatial position and vigilance: a role also for competition? The case of impalas (Aepyceros melampus) with a controlled food supply”. Behavioral Ecology and Sociobiology 62 (12), 1863–8. o. DOI:10.1007/s00265-008-0615-3.  
  44. ↑ Wronski, T. (2002. szeptember 1.). „Feeding ecology and foraging behaviour of impala Aepyceros melampus in Lake Mburo National Park, Uganda”. African Journal of Ecology 40 (3), 205–11. o. DOI:10.1046/j.1365-2028.2002.00348.x.  

Források

  • Csodálatos állatvilág, (Wildlife Fact-File). Budapest: Mester Kiadó (2000). ISBN 963-86092-0-6 
  • Mammal Species of the World, A Taxonomic and Geographic Reference, 3rd edition, 2005 ISBN 0-8018-8221-4

További információk

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Impala&oldid=18791684”