Historiográfia

A historiográfia (görögül: ιστοριογραφία) a történetírás történetével foglalkozó, a történettudomány résztudományát képző szakág. A név a görög ιστορὴ (kutatni, kérdezősködni, vizsgálódni) és γραφὼς (írás, jegyzet) szavak összetételével a latinon keresztül vezethető le. A historiográfia eredeti jelentése szerint „a történelem lejegyzése”, azaz a történetírás, ma azonban a történetírás jellemzőivel és fejlődésével foglalkozó tudományág neve.

A történetírást befolyásolják a következő tényezők:

• a történetíró személye, felkészültsége, elfogultsága, lényeglátása, függetlensége, szelektív adatfeldolgozás képessége
• a kor
• az uralkodó világnézet
• a kor tudományának fejlettségi szintje
• a hatalom részéről jelentkező igény

Prehellén történetírás

A történetírás elsődleges feltétele az írás kialakulása. Amint megjelenik az írás, már ismertek történelminek tekinthető feliratok. A preklasszikus történetírást Collingwood „kvázi történetírásnak” nevezte, ebből is megkülönözteti a mitikus- és teokratikus kvázi-történetírást. Ez nem egyéb, mint események feljegyzése, életrajzi feliratok készítése. A későbbi korok elsődleges forrásai, de maguk nem történetírói alkotások. A demitizált és humanizált eseményleírás racionális és analitikus.

A görög történetírás

A korábbi mitikus történetírás (istenekről, isteni hősökről szól, tér és idő megjelenítése nélkül) helyét a görög poliszokban vette át elsőként a teokratikus történetírás (megjelennek a tér- és időkorlátok). Itt jelentek meg ugyanis a Kr. e. 7-5. században azok a gondolkodásbeli változások, amik a tér-idő, ok-okozat kategóriájának elterjedését eredményezték. Humanizálták a múltat, a mindennapi embert állították a középpontba. Azonban a görögség szellemiségében is van mitikus szakasz, ezt az időszakot Homérosz neve fémjelzi. Mind az Iliasz, mind az Odüsszeia eseménye időtlen, helyszín nélküli, kevés az előtörténete.

Fontosabb görög történetírók

• Hésziodosz – Munkák és napok
• Hellanikosz – Troika, Atthisz
• Hérodotosz – A görög-perzsa háború
• Thuküdidész – A peloponnészoszi háború
• Kötekedő Theopomposz – Philippika, Hellenica
• Tauromeniai Timaiosz – Magna Graecia, Sicelia
• Xenophón – Kürosz nevelkedése, Anabaszisz (Magyar Elektronikus Könyvtár)
• Polübiosz – Történetek
• Diodórosz – A történelem könyvtára
• Plutarkhosz – Párhuzamos életrajzok (Magyar Elektronikus Könyvtár)

A római történetírás

Róma nem mutatott olyan kreativitást a történetírásban, mint a tudomány más területein. A görög, hérodotoszi példát próbálta követni. A múlt nagyságát közös római élményként mutatja be. A források feltárására a római történetírók nem igazán törekedtek. A III. században görögül szólalnak meg az első történetírók, ugyanis azt hitték, hogy a latin nyelv nem alkalmas a szándékok kifejezésére.

A latin nyelvű történetírást az annalisták indították meg (Pictor, Alimentus), majd fokozatosan terjedt az életrajz (Nepos). A késői császárkorban, 313-tól (milánói ediktum) a történettudomány teológiailag alárendelt műfajjá vált, az időszemlélet a ciklikus helyett kezdő- és végponttal rendelkező. A történetírás fontos szerepe lett az Ótestamentum történeti átültetése és kapcsolatai az aktuális világgal, valamint az isteni gondviselés, mint történelemformáló erő kidomborítása.

Jelentős római történetírók

Köztársaságkor

• Quintus Fabius Pictor – Róma története
• Cincinnus Alimentus
• Cornelius Nepos – Híres férfiak
• Marcius Portius Cato Maior – A kezdetekről, A földművelésről
• Caius Sallustius Crispus – Iugurtha háborúja, Catilina összeesküvése
• Caius Iulius Caesar – Commentarii de bello Gallico
• Marcus Tullius Cicero – történeti elemzések

Korai császárkor (Pax Romana)

• Dionysius Halicarnasseus – Romae Archaeologia
• Titus Livius – A római nép története a város alapításától (Magyar Elektronikus Könyvtár)
• Publius Cornelius Tacitus – Germania, Annales, Historiae (Magyar Elektronikus Könyvtár)
• Caius Suetonius Tranquillus – Caesarok élete (Magyar Elektronikus Könyvtár)
• Ammianus Marcellinus – Res Gestae

Késői császárkor

• Cassius Dio
• Appianus – Róma története
• Marcus Iunianus Iustinus – Világkrónika
• Historia Augusta – hat ismeretlen szerző 30 életrajza
• Sextus Iulius Africanus – Chronica
• Sextus Aurelius Victor – De vita et moribus imperatorum Romanorum ex libris S. Aurelii Victoris a Caesare Augusto usque ad Theodosium imperatorem

A középkori keresztény történetírás

A keresztény történetírás visszakanyarodik a homéroszi mitikus történetíráshoz, valamivel objektivizáltabb formában. Az esemény valódi, de a szándékok és okok tevőleges isteni beavatkozásra vezethetők vissza. A történetírás az összes írott irodalomhoz képest visszaszorul, az Isten jelenléte nem teszi szükségessé.

Az első keresztény történetírók a 4. században éltek, az egyházatyák közül kerültek ki. A munkák a történelmi idővel is foglalkoznak, megpróbálják szakaszolni a történelmet. A középkor századai során a gondolkodás visszafejlődött. Ezt azzal is magyarázzák, hogy nagyon minimális szintre süllyedt a feldolgozható forrásanyag, a történetírás veszített jelentőségéből. A valóság az, hogy hiába lettek volna írott források, a szándék hiányzott. A történetírók nem törekedtek arra, hogy az emberi történelem folyamataival, összefüggéseivel foglalkozzanak, nem folytatták a tágabb, oknyomozói történetírást. Nem érdekelte a történetírókat, hogy az események mögött okokat keressenek.

Középkori keresztény történetírók

• Kaiszareiai Euszebiosz – Khronikoi kanónesz
• Paulus Orosius – Történelem a pogányok ellen
• Aurelius Augustinus – Confessiones, De civitate Dei
• Cassiodorus
• Iordanes
• Tours-i Gergely – Historia francorum
• Sevillai Izidor
• Beda Venerabilis
• Einhard – De Vita Caroli Magni
• Nithard – Historiarum Libri IV.
• Paulus Diaconus – Historia Romana
• Freisingi Ottó – Két nép krónikája
• Corveyi Widukind – Res gestae saxinicae
• Merseburgi Thietmar – Chronici libri VIII.
• Matthew Paris – Chronica maiora, Historia Anglorum

A középkori történetírás legjelentősebb műfajai

• Annales, kolostori krónikák, egyházi személyek és intézményeik története
• Geszta (gesta, historia), tematikus, nem feltétlenül időrendi néptörténet (eredet, vándorlás, letelepedés)
• Világkrónika, időrendi néptörténet vagy népek átfogó története
• Biográfia, egy-egy személy életrajza, cselekedetei
• Legenda, mitikus biográfia

Reneszánsz, humanista történetírás

A középkori keresztény történetírói szemlélet a 14–15. században megváltozott, de csak fokozatosan, éles határ nélkül. A reneszánsz kor és humanista történetírás is két elkülönülő szakaszra osztható. A választóvonal 1499, ezért a quattrocento és cinquecento stílus jó meghatározás. Az 1499-es dátum az itáliai háborúk több évtizedig tartó szakaszának kezdete, ezért szokták a calamita előtti humanisták és a calamita utáni humanisták meghatározást is használni. Emellett a humanizmus, amióta a középkor végét 1492-től számítjuk a nagykorszakok közül is kettőben fordul elő, a késő középkorban (calamita előttiek) és a korai újkorban (calamita utániak).

Ez az időszak a korai tőkés fejlődés kialakulásának korszaka. Ekkor a városi polgárság Észak-Itália középső területein (Firenze, Genova, Milánó, Velence) városállamokban élt, szemléletük átalakulóban volt. Az itt élő polgárság életviteléből adódóan levonta azt a következtetést, hogy talán nem Isten a legnagyobb történelemformáló erő. A városállamok irányítását ügyes és ravasz kereskedőcsaládok vették át, akik a külpolitikai életet uralták. Az új típusú szemlélet megteremtői tehát a városállamok voltak (mint az antik világban a poliszok). A történelemfelfogás újra humanisztikussá válik, az ember kerül a középpontba, az Isten helyett az ember lesz az alakító tényező. A műfaji keretek sokáig nem változtak, de ez mégis gyökeres fordulatot jelent.

A reneszánsz eszmeiség alapján a klasszikus antikvitáshoz nyúlnak vissza, a 14-15. századi műveltséget, saját korának kultúráját az a klasszikus antikvitás újjászületéseként értékeli. Ezt nevezik reneszánsz, humanista történelemszemléletnek.

Reneszánsz, humanista történetírók

A calamita előttiek (középkori humanisták)

• (Caffaro – velencei előfutár a 12. századból)
• Enea Silvio Piccolomini
• Leonardo Bruni- Historiarum Florentini populi libri XII
• Bernardo Giustiniani – A lovasrendek valódi eredetének kronológiai történetei, lovagrendi vallások
• Flavio Biondo – Historiam ab inclinatione Romanorum decades III
• Lorenzo Valla - Értekezés a konsztantinoszi adománylevél hamis voltáról (a forráskritika alapjait fektette le benne)

A calamita utániak (újkori humanisták)

• Pietro Bembo
• Niccolò Machiavelli - Il Principe, Értekezés Titus Livius első tíz könyvéről, Firenze története
• Francesco Guicciardini - Firenze története, Itália népeinek története
• Carlo Sigonio – De regno Italiae libri viginti
• Paolo Giovio – Historiarum sui temporis libri XLV
• Johannes Sleidanus – De statu religionis et rei publicae Carolo V. caesare commentarii, De quattour summis imperiis
• Morus Tamás – Historia Ricardi Tertii

A romantikus történelemszemlélet

A romantika mint stílusirányzat a művészet számos területére hat, csakúgy a múltról való gondolkodásra is. Ezek mögött romantikus világkép húzódik meg, melyet a jelenben való csalódottság épített fel. A tőkés rendszer eszmei, ideológiai megalapozottságát jelentős mértékben végezte el a felvilágosodás eszmerendszere és a francia polgári forradalom. Ezekben olyan politikai elképzelések fogalmazódtak, meg, hogy az állam irányítása mielőbb kerüljön a tőkések kezébe. Ugyanis csak így tudnak megvalósulni a forradalom eszméi. A francia forradalom után kialakult a tőkés állami berendezkedés, de a meghirdetett célok nem valósultak meg, nem jött el a testvériség világa. Ez eredményezte a társadalmi csalódottságot, mely alapja lesz a romantikus világképnek. Az emberek olyan szélsőségekbe menekültek, mint a távoli egzotikus világok felfedezése, ész helyet az érzelem, általános helyett az egyedi. A világos helyett a misztikus, ködös múlt ábrázolása.

Ezek a jegyek először a romantikus regényekben jelentkeztek. Számos romantikus regény tükrözi a romantikus világképet. Megteremtője Walter Scott, aki egyben a romantikus történetírói iskola megalapítója. Megírta Skócia történetét, írt Napóleonról és Angliáról is. Ezekben felhasznált olyan forrásokat, melyeket korábban nem (krónikák, legendák). Ezért az ő művei sokkal életszerűbbek, színesebbek, romantikusabbak. Ugyanakkor ezek a történeti művek nem értéktelenek, keveredik bennük a történeti hitelesség, az irodalmi, írói fikció. Ezzel olyan képet rajzolnak le a múltról, mely minden romantikus történetíró számára példa lesz.

A francia romantikus történetírók

Napóleon bukása után a Bourbon restauráció korában írtak, de nem a Bourbonok eszméit érvényesítették, hanem a francia forradalomra szórt igaztalan vádak megcáfolói lesznek.

• Jules Michelet - A francia forradalom története
• Augustin Thierry
• Alexis de Tocqueville - A demokrácia az Egyesült Államokban

Angol romantikus történetírók

• Thomas Carlyle - Oliver Cromwell élete és iratai, A francia forradalom története
• Thomas Macaulay - Anglia története II. Jakab után

A marxista történetírás

Alig hatott saját korára. Létrehozója Karl Marx és Friedrich Engels. Tudományos szocializmus filozófiai rendszerét dolgozták ki műveikben és a történelem menetéről is elmondják véleményüket. A történelemben társadalmi formák követik egymást, az ázsiai, antik, germán, kapitalista, kommunista társadalmi formációk, mindegyikéhez tartozik egy termelési mód, mely a természeti erők és természeti viszonyok összhangját jelentik. Mikor e természeti erők ellentétbe kerülnek, akkor egy új társadalmi forma születik, melyben a termelő erők és természeti viszonyok közötti egyensúly helyreáll.

A társadalmi munkamegosztásban elfoglalt hely- és tulajdonviszonyok alapján a társadalom osztályokra szakad. Kibontakozik az osztályok közötti osztályharc. Ez a történelem objektív törvényszerűsége. A gazdaság az, ami a történelemben mindent alapvetően meghatároz. A kultúrában és a társadalomban is szerepe van a gazdaságnak. (Gazdasági determinizmus)

• Karl Marx - Tőkés termelés előtti tulajdonformák, A tőke, Kommunista kiáltvány, Osztályharcok Franciaországban
• Karl Marx és Friedrich Engels - A munkásosztály helyzete Angliában, Német parasztháború, Család, Magántulajdon, Az állam eredete

Források, bővebb irodalom

• Ernst Breisach: Historiográfia, Osiris Kiadó, Budapest, 2004. ISBN 9633894956
• Czakó Kálmán: A történetírás fejlődése, Budapest, 1976
• Erőss Vilmos: Modern historiográfia – az újkori történetírás egy története, Budapest, 2015
• Gunst Péter: A magyar történetírás története, Debrecen, 2000
• Kriston Pál: A történetírás története, 9. kiad., Budapest, 2000
• Mokry Benjáminː Közönséges Históriai-Biográphiai Kézi-lexikon, Trattner János Tamás, Pest), 1819-1820 I., II., III., IV.
• Romsics Ignác: Clio bűvöletében. Magyar történetírás a 19-20. században – nemzetközi kitekintéssel, Osiris Kiadó , Budapest, 2011, ISBN 978-963-276-206-7

Kapcsolódó szócikkek

• Magyar tudománytörténeti művek listája