Szabó Dezső (író)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Szabó Dezső
Született 1879. június 10.
Kolozsvár
Elhunyt 1945. január 13. (65 évesen)
Budapest
Nemzetisége magyar
Foglalkozása író,
kritikus,
publicista
Szabó Dezső fejszobra a róla elnevezett sétányon, Szervátiusz Tibor alkotása, Budapest, a Gellért-hegyi Citadella közelében

Szabó Dezső (Kolozsvár, 1879. június 10.Budapest, 1945. január 13.) magyar író, kritikus, publicista. A két világháború közötti magyar irodalom nagy hatású képviselője. Bátyja Szabó Jenő református lelkész, költő.

Életpályája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1879-ben született Kolozsváron, kisnemesi tisztviselőcsalád tizedik gyermekeként. A kolozsvári református gimnáziumban érettségizett 1899-ben, majd a budapesti egyetemen folytatta tanulmányait magyar–francia szakon. Kiemelkedő tehetsége révén bekerült az Eötvös József Collegiumba, ahol összebarátkozott Kodály Zoltánnal, Horváth Jánossal és Szekfű Gyulával. Egyetemi évei alatt finnugor nyelvészettel foglalkozott.

1905-ben megszerezte magyar–francia szakos tanári diplomáját, rövid ideig helyettes tanár volt a budapesti II. kerületi főreáliskolában, majd Párizsba került állami ösztöndíjjal. Hazatérése után 1906 szeptemberétől a budapesti IX. kerületi felső kereskedelmi iskolában tanított; 1907 októberétől a székesfehérvári, 1908 áprilisától pedig a nagyváradi állami főreáliskolához helyeztek át. Ezt követően tanított még Székelyudvarhelyen, Sümegen, Ungváron, Lőcsén, de mindenhonnan botrányos körülmények közepette helyezték tovább. Az 1910-i tanármozgalomban heves vitába keveredett Tisza Istvánnal, ennek révén került a Nyugat, majd a Huszadik Század körébe. Éveken keresztül ezek munkatársa volt, első novellái a Nyugatban jelentek meg.

1918-ban az őszirózsás forradalom Lőcsén találta, innen települt fel Budapestre irodalmi szabadúszóként. Személyesen élte meg a Tanácsköztársaság és a proletárdiktatúra időszakát, és azokat idegennek és nemzetellenesnek tartotta, ezért vidékre menekült. Mivel úgy látta, hogy az országban „az elsősorban zsidó hadiszállítók nemzetellenes üzelmei” folynak, emiatt az a véleménye alakult ki fiatal korában, hogy „Magyarországot a kapitalizmus béklyóba vetette”, és mindezt a szocializmussal együtt a zsidók tevékenysége eredményének tekintette.

1918-ban fejezte be Az elsodort falu című könyvét, mely Erdélyben és Budapesten játszódik, és a kor általa magyarpusztítónak tartott irányzatait ecseteli. A könyv egy csapásra ismertté és híressé tette. A húszas évektől németellenesség is érzékelhető volt műveiben. Bajcsy-Zsilinszky Endrével lapot szerkesztett Előörs címmel, a lapban „fajvédő” hangnemben írtak. Véleményük a magyarságot fenyegető veszélyekről nem egészen azonosak, mert míg Bajcsy-Zsilinszky a németeket tartotta a legnagyobb veszélynek, Szabó a zsidóságot. A zsidóság iránti kritikus hozzáállása ugyanakkor nem illeszthető be egyértelműen a kor szélsőjobboldali antiszemita áramlatai közé, s éppenséggel ezekről ugyanolyan elítélően írt, mint magáról a zsidóságról. Az antiszemitizmuson és a németellenességen túl Szabó Dezső harcos ellensége volt a katolicizmusnak is.

A harmincas években eleinte támogatta Gömbös Gyula nemzeti munkatervét, majd elfordult attól, és fokozatosan szembefordult a Horthy-korszak vezetőivel. 1932-ben írta a Feltámadás Makucskán, 1934-ben A kötél legendája című művét. A véleménye szerint nyilvánvalóan nemzetellenes nemzetközi szocializmust és kommunizmust világosan elutasította. Politikailag inkább Mussolini fasizmusával szimpatizált, mint Hitler nemzetiszocializmusával, sőt, elítélte a német megszállást és a nyilasuralom terrorját.

1945-ben, hatvanöt éves korában hunyt el Budapesten, Rákóczi téri lakása óvóhelyén. Éhségtől is legyöngült szervezetét könnyen ragadta magával a halál. Lírai hangvételű szépírói munkája, Életeim című önéletírása befejezetlenül maradt.

Rövid értékelése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Művelt, tájékozott, több európai nyelvet beszélt. Hamar kitűnt tanulmányaival, közéleti írásaival, mint író, nyelvi erejével. A 20. századi magyar írói nyelv nagy hatású megújítója. Expresszív stílusa, képalkotó képessége, mondanivalójának tömörítése plasztikussá és mozgalmassá teszik írásait. Alkotásaiban a kor valamennyi divatos szellemi áramlata otthagyja lenyomatát, a pozitivizmustól a szellemtörténeten át az irracionális filozófiákig. A magyar irodalmi hagyományok közül leginkább a romantikában gyökerezik, majd Ady Endre, Móricz Zsigmond nyomán a magyarságot méltatja szellemtörténeti értelemben. Nem vált hívévé a nemzeti fajelméletnek és a rasszizmusnak.

Ki nem mondott, de valóságos vágya a polgárosodás. Szabadon gondolkodó polgárként szeretett volna élni a 20. századi Magyarországon. A századelő rövid időszakától eltekintve Magyarországon ez nem volt lehetséges, leginkább ebből származik az 1930-as évek közepétől való szellemi magára maradottsága és elszigetelődése. Ugyanez az oka 1945-től 1990-ig való viszonylagos háttérbe szorítottságának az irodalomtanításban és az irodalmi propagandában.

Művei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Emlékezete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szabó Dezső sírja Budapesten. Kerepesi temető: 24-1-16.
  • Szabó Dezső Emléktársaság (1988)
  • Petri Lajos bronz portrészobra (1934)
  • Emléktábla 1935–1938-ig való lakóházán (1997)
  • A szócikkben látható köztéri portrészobor Budán, Szervátiusz Tibor alkotása, a Szabó Dezső sétányon (2007)

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]