Rudolf Steiner

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Rudolf Steiner
Steiner um 1905.jpg
1905 körül
Született
1861. február 25.
1861. február 27.
Murakirály
Elhunyt
1925. március 30. (64 évesen)
Foglalkozása építész
szerző
filozófus
drámaíró
festő
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Rudolf Steiner témájú médiaállományokat.

Rudolf Steiner (Murakirály/Donji Kraljevec, 1861. február 27.Dornach, 1925. március 30.), osztrák polihisztor, filozófus, a Waldorf-pedagógia atyja, író, dramaturg, tanár, a spirituális mozgalom, az antropozófia megalkotója, emellett nagyszámú festmény, szobor, építészeti terv és vázlat maradt fenn tőle.[1]

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Gyermekkora[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Rudolf Josef Lorenz Steiner 1861. február 27-én született Johann Steiner, az osztrák délivasút tisztviselője, és Franziska Blie elsőszülött gyermekeként Murakirályban (akkori nevén Kraljevec, ma Donji Kraljevec, Horvátország). A település a Muraközben található, amely akkor Magyarország része volt. Rudolf Steinert a közeli Ligetvár (Draskovec) Szent Mihály-templomában keresztelték meg.[2]

A kis Rudolfnak két testvére született: húga, Leopoldine és öccse, Gustav. Rudolf gyermekkorát Mödlingben és Pottschahban töltötte. Iskolába Lajtaszentmiklósra (Neudörfl) és Bécsújhelyre (Wiener Neustadt) járt; a napi több kilométeres gyalogutakat télen nagy hóban kellett megtennie, ami saját bevallása szerint kiváló alkalom volt egészsége megedzésére. Kitüntetéssel érettségizett.

Tanulóévek Bécsben[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1879-1882 között a bécsi Műszaki Főiskolán fő tantárgyai: matematika, fizika, növénytan, állattan és kémia, emellett irodalmat, történelmet és filozófiát is tanult. Egy „nevezetes névtelennel” való találkozásáról így ír önéletrajzában:

„Ekkor történt, hogy egy, a népből származó egyszerű emberrel ismerkedtem meg. Minden héten ugyanazzal a vonattal utazott Bécsbe, amellyel én. Gyógynövényeket gyűjtött vidéken, és ezeket adta el Bécsben, patikáknak. Barátságot kötöttünk. Úgy lehetett beszélni vele a szellemi világról, mint akinek magának is vannak szellemi élményei. Mélyen ájtatos ember volt. Iskolai műveltsége nem volt. Bár sok misztikus könyvet olvasott, de amit mondott, annak nem sok köze volt olvasmányaihoz. Ez lelki életéből fakadt, amely valami egészen elementárisan mély, teremtő bölcsességet tartalmazott. Csakhamar rájöttem, hogy a könyveket is csak azért olvasta, mert másoknál is meg akarta találni azt, amit saját magától tudott. Ez az ember úgy beszélt, mintha csak szócsöve lenne egy szellemi tartalomnak, amely a rejtett világokból rajta keresztül akar megnyilatkozni. Ha az ember együtt volt vele, mélyen betekinthetett a természet titkaiba. A hátán cipelte gyógynövényes batyuját, a szívében meg azokat az eredményeket, amelyeket a gyógynövények gyűjtése közben a természet szellemiségből merített. Nem egyszer észrevettem, hogy megmosolyogták, ha néha harmadikként mellénk szegődött valaki, amikor ezzel a »beavatottal« a bécsi Alleegassén mentünk. És ez nem is volt csoda, mert nem fejezte ki magát mindenki által érthető nyelven. Először meg kellett ismerni szellemi dialektusát. Eleinte én sem értettem, de ismeretségünk kezdetétől mély szimpátiát éreztem iránta. És lassanként úgy éreztem, mintha egy nagyon régi időből való lélekkel volnék együtt, akit nem érintett meg a mai kor civilizációja, tudománya és szemlélete, és aki az ősi idők ösztönös tudását hozta felém.
Ha a tanulást megszokottan értelmezzük, azt kell mondanunk: tanulni nem lehetett ettől az embertől semmit. De ha az ember maga is be tudott látni a szellemi világokba, akkor általa, aki erősen benne állt a szellemi világban, mélyebben láthatott bele.
Amellett ez az ember a legtávolabbról sem volt egy világtól elvonult álmodozó. Ha az ember otthonában kereste fel, úgy érezte: egy egyszerű, igen józan vidéki család körében van. A ház ajtaja fölött ez állt: In Gottes Segen ist alles gelegen. (Istennek áldása mindennek alapja) Megvendégelték az embert, mint a többi falusiak is. Mindig kávét kaptam, de nem csészében, hanem egy majdnem literes »csibrikben«, hozzá egy óriási darab kenyeret. A falubeliek sem tartották álmodozónak. Egész magatartása olyan volt, hogy lepergett róla minden gúny. Egészséges humora volt, és értette a módját, hogy az örömet jelentsen az embereknek. Itt nem mosolyogták meg, mint a bécsi Aleegassén azok, akik valamilyen csodabogarat láttak benne.
Ezt az embert magamhoz közelállónak éreztem akkor is, amikor az élet már elszakított tőle. Misztériumdrámáimban Felix Balde alakjában örökítettem meg.”

Ez a titokzatos ember, akit név nélkül is fontosnak tartott megemlíteni önéletrajzában, Felix Koguzki, egy Bécs közeli faluban élő növénygyűjtő, autodidakta botanikus.

1882-től Steiner Goethe természettudományos írásainak kiadásával foglalkozik, és filozófiai tanulmányokat folytat. A bécsi Michaelerplatzon lévő Café Griensteidl lesz a törzshelye, ott írja első könyvét, és éjszakákba nyúló beszélgetéseket folytat barátaival, ismerőseivel. 1884-től kénytelen házitanítói állást vállalni a bécsi Specht családnál, ahol négy fiúgyermek oktatását kell ellátnia. Kifejleszt egy egyéni oktatási módszert, amit később is tökéletesít. 1886-ben megjelenik első könyve, a Grundlinien einer Erkenntnistheorise der Goetheschen Weltanschauung (A goetheista világszemlélet ismeretelméletének alapvonalai). 1888-tól a Deutschen Wochenschrift szerkesztője, emellett cikkeket és recenziókat is ír.

1889-ben kétszer is Magyarországra látogatott; először nyáron, majd fjúkori barátja, Moritz Zitter meghívására december 25-én Nagyszebenbe érkezett, ahol 29-én előadást is tartott Die Frau im Lichte der Goetheschen Weltanschauung – ein Beitrag zur Frauenfrage (A nő a goetheanista világszemlélet fényében – adalék a nőkérdéshez) címen. Ezt a dátumot túlzás nélkül tekinthetjük a magyar goetheánizmus, tágabb értelemben a magyarországi antropozófia kezdetének is. Önéletrajzának XIII. fejezetében részletesen beszámol ezekről az utazásairól:

„Mielőtt életem első szakasza véget ért, még Budapestre és Erdélybe is ellátogattam. Erdélyből származó barátom, akiről már szó volt, és aki az azóta eltelt években is ritka hűséggel maradt mellettem, megismertetett több, Bécsben élő honfitársával. Így kiterjedt társas életem mellett még erdélyiekkel is összejöttem. Ezek között volt a Breitenstein házaspár, akikkel akkor barátkoztam meg, és akik azóta is a legbensőbb barátaim. Már régóta vezető szerepet játszanak a bécsi Antropozófiai Társaságban. Az erdélyiekhez fűződő emberi kapcsolat aztán egy budapesti utazáshoz vezetett. Magyarország fővárosa Bécstől annyira elütő jellegével mély hatást gyakorolt rám. A Bécsből Budapestre vivő út kellemes természeti világon vezet keresztül, amelyet temperamentumos emberi jelleg és valami mély zeneiség hat át. Ha az ember kinéz a vonat ablakán, az a benyomása, hogy maga a természet is mintegy poétikussá válik, és hogy az emberek nem sokat törődve ezzel az általuk megszokott poétikus világgal, valamilyen mélyen bensőséges zeneiség szerint élik az életüket. És ha Budapestre ér az ember, olyan világot talál, amelyet a más európai népekhez tartozók a legnagyobb együttérzéssel tudnak szemlélni, teljesen megérteni azonban sohasem tudnak. Sötét tónusú alap, és e fölött valamilyen színjátszó fény ragyog. Mindez egy képpé állt össze bennem, amikor Deák Ferenc szobra előtt álltam. Ez a fej, amely az 1867–1918 közötti időszak Magyarországának a megteremtője volt, nyers és büszke akaratot fejezett ki, amely bátran cselekszik, ravaszság nélkül, de elementáris kíméletlenséggel viszi keresztül akaratát. Éreztem, hogy minden magyar számára milyen szubjektíven igaz az olyan sokszor hallott jelszó: »Extra Hungariam non est vita; si est vita non est ita.« (»Magyarországon kívül nincs élet, és ha van élet, nem ilyen.«) Mint gyermek, Magyarország nyugati határán éltem, és itt láttam, hogyan éreztették a németekkel ezt a nyers és büszke akaratot. Most Magyarország közepén azt tapasztaltam, hogy ez az akarat a magyar embert valamilyen elkülönültségbe viszi, amely bizonyos naivitással párosulva a számára mintegy magától adódó csillogásban jelenik meg, de nem az emberek nyitott, hanem inkább a természet rejtett szeme számára.
Fél évvel ezután a látogatás után erdélyi barátaim lehetővé tették, hogy Nagyszebenben is előadást tartsak. Ez Karácsony táján volt. Azokon a messzi síkságokon utaztam át, amelyek közepén Arad fekszik. Lenau vágyakkal terhes versei jelentek meg előttem, amikor ezt a síkságot láttam. Mindenfelé csak messzeség, és a messzeségnek szinte nincs határa. Egy Magyarország és Erdély határán lévő kis fészekben kellett az éjszakát töltenem. A fél éjszakát a vendéglő egyik helyiségében ültem át. Rajtam kívül csak egy asztalnál ültek kártyázó emberek. Az összes magyarországi és erdélyi nemzetiségek mind együtt voltak itt. Olyan szenvedéllyel játszottak, hogy ez minden félórában robbant, és mintegy az asztal fölött lebegő felhővé változott, amelyben démonok harcoltak egymással, az embereket teljesen magukba nyelve. És milyen különbözőképpen voltak szenvedélyesek a különböző nációk!
Karácsony napján érkeztem Nagyszebenbe. Az erdélyi szászság világába kerültem, amely itt élt a románok és magyarok között. Nemes népiség ez, amely hanyatlásában is, amelyet nem akar tudomásul venni, derekasan igyekszik fenntartani magát. Olyan németség, amely mint a saját maga évszázadok előtti emléke, ide keletre dobva hű akar maradni eredetéhez. Ebben a lelki beállítottságban azonban van valamilyen világtól való elidegenedés, és ez életükben mindenütt bizonyos beléjük nevelt vidámságban nyilatkozik meg. Szép napokat éltem át az evangélikus egyház német papjaival, a német iskolák tanáraival és más ottani németekkel. Melegséget éreztem a szívemben, amikor együtt voltam ezekkel az emberekkel, akik népiségükért aggódva és azt ápolva, ezt a mélyen a szívükben élő kultúrát kifejlesztették.
Ez a melegség élt a lelkemben, amikor a régi és újonnan szerzett barátaimmal együtt vastag prémekbe burkolózva, jeges hidegben és csikorgó hóban egy szánutat tettünk a Déli Kárpátok felé. Fekete, erdős sziklafal ez, ha a távolból közeledik felé az ember; vad szakadékos, sokszor borzongató hegyi táj, ha már ott vagyunk. Élményeim központjában az a barátom állt, akihez évek óta tartó barátság fűzött. Mindig új dolgokat eszelt ki, hogy az erdélyi szászságot minél jobban megismerjem. Most is felváltva hol Bécsben, hol Nagyszebenben élt. Akkoriban az erdélyi szászság ápolására hetilapot alapított Nagyszebenben. Ez tisztára idealizmuson alapuló vállalkozás volt, nem volt benne szikrányi gyakorlatiasság sem, de a szászságnak szinte minden képviselője dolgozott a lapban. Néhány hét múlva azután megszűnt.
Az ilyen élményeket, mint ezek az utazások is, a sors hozta elém. Ezek révén tudtam rávenni magam, hogy figyelmemet a külső világ felé fordítsam, ami nem volt könnyű, ugyanakkor viszont a szellemi világban bizonyos magától értetődöttséggel éltem.”

Weimari évek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1890-től a Goethe–Schiller-Archívum állandó munkatársa Weimarban. Részt vesz Goethe természettudományos írásainak újabb kiadásában. Ebben az időben találkozott Hermann Grimm-mel, Ernst Haeckellel és Eduard von Hartmann-nal. 1891-ben a filozófia doktorává avatják a rostocki egyetemen. 1892-ben megjelenik disszertációja Wahrheit und Wissenschaft (Igazság és tudomány) címen. Hónaposszobában lakik az öt gyermekét egyedül nevelő özvegy Anna Eunikénél, ahol otthonra lel, és segíti őt a gyermekek oktatásában. 1894-ben megjelenik alapműve, a Die Philosophie der Freiheit (A szabadság filozófiája). Erről maga Steiner így nyilatkozott Walter Johannes Steinnek 1922 novemberében:

Stein kérdése:

– Mi lesz az Ön műveivel a jövőben, ezer év múlva?
Steiner azt válaszolta:

– Ezer év múlva már csak A szabadság filozófiája fog fennmaradni.

A korai évek Berlinben[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Időskála[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1897-től a Das Magazin für Litteratur valamint melléklete, a Dramaturgischen Blätter kiadója és szerkesztője Berlinben. Cikkeket ír a kor és a kultúra kérdéseiről. Megkezdi előadói tevékenységét. 1898-ban találkozik John Henry Mackay skót költővel, aki a következő évben házassági tanúja lesz. 1899-ben felkérik a Wilhelm Liebknecht által alapított munkásképző iskola tanítójának, ahol heti öt alkalommal oktat történelmet, irodalmat és természettudományos tárgyakat. Innen két év múlva – a hallgatók támogatása ellenére – elbocsátják. Goethe születésének 150. évfordulójára megírja a mester filozofikus meséjének (Mese a Zöld Kígyóról és a Szép Liliomról) szellemtudományos magyarázatát.

Az antropozófia fejlesztése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Rudolf Steiner 1915 körül

1902-ben felajánlották neki a Teozófiai Társaság német szekciójának főtitkári tisztségét, amit azzal a feltétellel vállalt el, hogy kizárólag saját nézeteit fogja képviselni. Ebben az időszakban fektette le az antropozófia (antropos: ember, sofia: bölcsesség) alapjait, és ekkor találkozott Christian Morgensternnel és Édouard Schuréval. A Társaság keretein belül tartott előadásaiban 1902. október 6-án hangzott el először nyilvánosan az „antropozófia” kifejezés, az emberiség fejlődéstörténeteként értelmezve. Tevékenysége ezután ennek a fejlődéstörténetnek a kidolgozására koncentrálódott.

1902 őszén Berlinben megismerkedett Ita Wegman orvosnővel, későbbi közvetlen kolleginájával. 1903-ban saját lapot alapított Lucifer (később Lucifer-Gnosis) címmel. 1904-ben elvált Anna Eunikétől.

1906 és 1909 között minden évben előadásokat tartott Budapesten is. 1909-ben beszélt először nyilvánosan Krisztus második megtestesüléséről.

Steiner - Bis es gegeben ist
Az első Goetheanum

1910 és 1913 között Münchenben minden év augusztusában bemutatták egy-egy misztériumdrámáját, saját irányításával; az ötödik bemutatóra az első világháború kitörése miatt már nem kerülhetett sor.

1910-ben eltemette édesapját, nem sokkal később előző feleségét is. 1912-ben megalapította az Antropozófiai Társaságot. Noha hivatalosan nem lépett be, kizárták a Teozófiai Társaságból.

Elkészítette a müncheni Johannes-Bau előadóközpont terveit, de az épület megépítését a hatóságok megakadályozták. 1913 és 1920 között szintén saját tervei alapján felépítették a társaság központját Dornachban (Goetheanum); a félkész épületet 1914. április 1-jén szentelték fel. A háború első karácsonyán házasságot kötött addigi munkatársával, Marie von Siversszel.

A Goetheanum megépítése után Steiner az antropozófia intenzív kiterjesztésébe kezdett. Megalapozta az antropozófia elvein nyugvó pedagógiát, gyógypedagógiát, orvostudományt, mezőgazdaságot, teológiát, színművészetet és társadalomelméletet.

1917 júliusában a wilsoni békejavaslatok bemutatása után Ludwig Polzer-Hoditz és Walter Johannes Stein közvetítésével két memorandumot küldött Közép-Európa vezető államférfiainak, többek között IV. Károlynak, Richard von Kühlmann német külügyminiszternek, valamint Max von Baden későbbi birodalmi kancellárnak. Ezekben az antropozófia és a francia forradalom eszméiből kiindulva felvázolta a lehetséges szociális reformokat. Ezek a korát meghaladó gondolatai azonban érdemben nem befolyásolták a béketárgyalások menetét.

1918-ban meghalt édesanyja. Steiner tovább folytatta küzdelmét, és a széles nyilvánossághoz fordult. 1919-ben megírta Aufruf an das deutsche Volk und an die Kulturwelt (Felhívás a német néphez és a művelt világhoz) című röpiratát, amelyben a hármas tagozódású társadalom mint a tartós európai béke megteremtésére alkalmas egyetlen társadalmi rend mellett érvel. Ezt 93 német közéleti személyiség írta alá, többek között Hermann Hesse író és Arthur Polzer-Hoditz, IV. Károly kabinetfőnöke. Stuttgartban több ezres hallgatósághoz jutottak el gondolatai, de végül ez az erőfeszítése is kudarcba fulladt. Később megjelentette Die Kernpunkte der sozialen Frage (A szociális élet alapkérdései) című könyvét, amely egy éven belül 80 ezer példányban kelt el. Ugyanebben az évben Stuttgartban megnyílt az első Waldorf-iskola, olyan szakemberek közreműködésével, mint Caroline von Heydebrand, dr. Eugen Kolisko és W. J. Stein.

1921-ben Steiner megalapította a Das Goetheanum című folyóiratot, melyben rendszeresen publikált is. 1922 júniusában W. J. Stein szervezésében Bécsben megtartották a második antropozófiai világkongresszust Westliche und östliche Weltgegensätzlichkeit (Kelet-Nyugat Kongresszus) címmel, amelyen több ezren vettek részt. 1922. december 31-én Steiner esti előadása után felgyújtották a Goetheanumot. A faépületből semmi sem maradt, a munkát a közeli asztalosműhelyben folytatták, amit sikerült megmenteni a tomboló tűzvésztől. Steiner elkészítette egy második, betonból építendő Goetheanum terveit.

A második Goetheanum

1923-ban a Bázel melletti Arlesheimben Ita Wegman vezetésével megkezdi munkáját az első antropozófiai elvek szerint működő klinika. 1923 karácsonya és az Újév között zajlott le a híres „karácsonyi ülés”, mely Steiner számos követője számára szinte vallásos jelentőséggel bír. Az akkor szimbolikusan újjáalakított társaságban elnöki pozíciót vállalt, és ettől fogva az asztalosműhelyben, a társaság tulajdonát képező épületben élt.

Halála[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Rudolf Steiner síremléke Dornachban

1924 őszén egészsége romlásnak indult, előadásait kénytelen volt rövidebbre fogni. Betegsége idején az 1923-ban megkezdett önéletrajzát (Mein Lebensgang – Életutam) folytatta, de ezt a művét végül nem sikerült befejeznie. 1925. március 30-án hajnalban elhunyt.

„Az utolsó előadásokon voltak pillanatok, amikor Rudolf Steiner csak szeretetet és szellemet árasztott; annyira, hogy nehezünkre esett arra figyelni, amit mond.”

F.W. Zeylmans van Emmichoven

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. http://www.ujmanifest.hu/rudelet.php
  2. Magyar tanítványa, Nagy Emilné dr. Göllner Mária így emlékezik erről: „Rudolf Steiner szülőhelyére vonatkozólag sok téves, saját közleményeivel ellentétes adat jelent meg. Egyesek azt állították, hogy Ausztriában született, mások szerint az osztrák-magyar határon, noha az több mint száz kilométerre van Kraljevectől. Rudolf Steiner kifejezetten azt állította, hogy a magyar-horvát határon született. A sok különféle tévedésből született azután az a megállapítás, hogy Ausztria-Magyarországon született. Az Osztrák–Magyar Monarchia államforma és elnevezés Rudolf Steiner születésekor még nem létezett. Amikor az 1848-49. évi szabadságharcot az orosz hadsereg segítségével leverték, a Habsburg-kormány az 1851-es szilveszteri rendelettel Magyarország alkotmányát felfüggesztette, és Magyarországot osztrák koronatartománnyá nyilvánította. Ez a Magyarország számára kegyetlen időszak vagy kilenc évig tartott. Amikor azonban a Habsburgok 1859-ben olasz tartományaikat elvesztették, megváltoztatták politikájukat. 1860. október 20-án visszaállították Magyarország alkotmányát és területi integritását. Rudolf Steiner tehát egy olyan Magyarországon született, melynek önálló államiságát néhány hónappal korábban állították vissza és ismerték el. Miután Rudolf Steiner már hatéves volt, amikor Ausztria-Magyarország létrejött, az az állítás, hogy ott született, éppoly téves, mint a másik, hogy Ausztriában. És még egy adalék. Egy munkaigazolvány kiállításának alkalmával Rudolf Steiner pontos felvilágosítást adott születési helyéről:
    »Az iratban benne legyen, hogy Kraljevecben, Magyarországon, 1861. február 27-én születtem.«”

Ajánlott olvasmányok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Wikiquote-logo.svg
A magyar Wikidézetben további idézetek találhatóak
Rudolf Steiner témában.
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Rudolf Steiner témájú médiaállományokat.